(41-1) 【Kanszai-Kii 5】 Fürdőzés a Szaki no ju onszenben barátságos emberekkel. A Szandanbeki barlangja. A Szendzsódzsiki. Az épphogy megúszott eső. Kada és az Avasima-szentély: babák, szobrok, falloszok. A rózsaszín keszegvonat.

Üdvözlet a Vakajamából Oszaka felé tartó vonatról! A Kii-félszigeti kirándulás utolsó napján (ha a szerdai, elkövetkező észak-kiotói utat nem számitjuk ide) kedvenc termálfürdőmben, a Szaki no juban voltam, megúsztam szerencsésen a nagy esőzést, barlangban is jártam, aztán Kadában megnéztem a megunt babák nyughelyéül szolgáló, termékenységszentélyként is működő Avasima-szentélyt, majd utaztam a tengeri keszeg tematikájú vonattal is 🙂

Nem volt gond az áthallatszódó zajokkal, igazából nem hallatszódott át semmi, egyszer-kétszer amikor megébredtem, akkor lehetett valami horkolásszerűt hallani, de nem volt vészes. Mivel a kicsekkolás időpontja 11 óra volt, úgy döntöttem, hogy nem hurcolom magammal a sok holmimat, amig Sirahamában járkálok ide-oda, hanem ott hagyom a szobámban. Igy is tettem. Reggel mentem volna a vécére, az ajtó tárva-nyitva, majd amikor benyitok, hát az egyik japán pasas ott ül épp a vécén. Miért nem lehet bezárni az ajtót?? Ezt már odahaza a munkahelyemen sem értettem, többször volt, hogy a kis fülke ajtajánál a zár nem a piroson volt, vagyis nyitva volt, nyitok be nagy nyugodtan, erre fel ott erőlködik épp valaki, majd a szivrohamot hozta rám. És az ilyen eseteknél mindig japánok voltak odabent… Zárjátok már be az ajtót, könyörgök! 😀 A kis közjáték után összepakoltam, megreggeliztem, csináltam egy finom teát az ingyenes filterek közül választva, majd valamivel fél nyolc után útnak indultam.

A mai napra nagyon nagy esőzést jósoltak, igazából az egész ország területére, Vakajamára meg főleg, igy féltem tőle, hogy nem fogok tudni megnézni semmit. Ehhez képest, amikor elindultam, épp nem esett egyáltalán az eső, csak be volt nagyon borulva. És ez igaz volt tulajdonképpen egész addig, hogy megérkeztem a Sirahama állomásra: sikerült végig elkerülni az esőt, nagy szerencsém volt!

Első utam a Szaki no ju onszenhez vezetett. Ez egy olyan termálfürdő, ami közvetlenül a tenger partján található, a fürdőből lehet nézni a tengert. 2016-ban, amikor Öcsiékkel Sirahamában jártunk, voltunk itt is, akkor is nagyon tetszett ez a hely, azóta akartam ismét eljönni ide. Nyáron, amikor Juihint, a babapandát jöttem megnézni, el is jöttem a Szaki no juhoz is, de balszerencsémre épp szerdán voltam ott, az pedig a fürdőnek a szünnapja, ezt nem tudtam. Most itt is revansot akartam venni, mégpedig úgy, hogy nemcsak bemegyek a fürdőbe, hanem nyitásra megyek (ráadásul tél van ugyebár), hogy ne legyen ott senki, és jól lefényképezem az onszent.

Nyolc órakor már ott is voltam. És rögtön utánam jött egy bácsika is. Na gondoltam, megint nem tudom lefényképezni az onszent emberek nélkül. De még amig vetkőzött a bácsi, mondtam neki, hogy amig nincs bent senki, gyorsan csinálok egy képet. Erre ő mondta, hogy csak nyugodtan, sőt felajánlotta, hogy lefényképez, amint bent ülök a fürdőben. Hát nagyon kedves, megköszöntem, gyorsan levetkőztem én is, és bementem elsőnek a fürdőbe, a bácsika meg lefényképezett a tengerrel a háttérben. Tök jó! 🙂 Aztán elraktam a kamerát, jött a bácsika is be a fürdőbe, és elbeszélgettünk, kérdezte, honnan jöttem, miért vagyok itt stb., tehát csak a szokásos 😀 Meglepetésemre viszonylag sokan jöttek kicsivel a nyitás után. Nyáron hatalmas nagy a tömeg itt, igy mások is úgy gondolkodnak, hogy inkább télen keresik fel a fürdőt. A kinti hőmérséklet ekkor olyan 9 fok körül volt, a viz hőmérséklete meg olyan 40-41 fok körül lehetett. Nagyon kellemes volt, csak én nem birok olyan sokáig bent maradni a forró vizben, mint a japánok, ezért néha ki-kiültem félig, aztán ismét beültem a vizbe. Jött egyszer csak egy másik bácsi, ő is kérdezte, honnan jöttem, miért vagyok itt stb. Vicces volt, hogy az egyik bácsika épp csak megkérdezte, hogy Magyarországon is vannak-e termálfürdők, majd rá olyan három percre bejött a másik bácsika, megkérdezte, honnan jöttem, majd azt, hogy Magyarországon vannak-e termálfürdők 🙂 Na ez a második bácsika is magyarázott mindenfélét, mondta, hogy ő az interneten olvas mindenféle japán mondákról, legendákról, amikről ő eddig azt hitte, hogy csak mese, de igazából ezek tényleg megtörténtek – mondta. Aztán magyarázott valamit az ősi japán irásról (ilyen valójában nem létezett), meg hogy Japánban is voltak piramisok… Hűha, a bácsika valószinűleg olyan portálokat nézeget, mint amilyenek Magyarországon is léteznek, magyar-sumér rokonság, chemtrail és egyebek 😀 😀 De amúgy jópofa bácsika volt, mondta, hogy ő Niigata megyéből érkezett, azért jött délre, mivel utálja a havat 😀 Ajánlotta Niigata megyét és Észak-Japánt, elbeszélgettünk az ottani onszenekről. A bácsika aztán kiszállt a vizből, mondta, hogy most indul a Kója-hegyre, én meg kiszálltam vizet inni, aztán visszamentem a fürdőbe. Ha már itt vagyok, és kifizettem a jegy árát, nem akartam egyhamar távozni, váltogattam a két „medencét”, a tengerhez közelebbi, nem annyira forrót, illetve a tengertől távolabbi, forróbbikat. Az első bácsika, aki lefényképezett, épp jött ki a tengerhez közelebbi részből, én a másikban ültem, ekkor kérdezte, hogy nem akarom-e, hogy csináljon egy képet ezen a részen is, most úgy sincs ott senki. Éltem a lehetőséggel, bár ezek a képek nem sikerültek túl jól. Aztán bejött a bácsika is a vizbe, és arról beszélgettünk, hogy mindenki ugyanazokat kérdezi meg tőlem 😀 Mondom, már hozzászoktam, de örülök, hogy nem angolul akarnak válaszolni 😀 Na ezen elnevetgéltünk, mondta, hogy hát igen, a japánoknál a külföldi ember az az angol nyelvvel egyenlő. Épp erről beszélgettünk, amikor a parkolóban a kocsikat irányitgató bácsika odajött a fürdőhőz, benézett, és odaszólt: „Milyen a viz? How about temperature?” 😀 Mondtam neki japánul, hogy kellemes. Na aztán ezen röhögött a fürdőző bácsika, mondta, hogy magyarul kellett volna válaszoljak :DDDD Szóval jól elpoénkodtunk, meg megtárgyaltuk, hol milyen onszenek vannak stb. Kiderült, hogy a bácsi Siga megyéből, Ócuból jött, mondtam neki, hogy pont pár napja voltam Sigában. Igy beszélgettünk még egy picit, aztán már tényleg túl forrónak éreztem a vizet, és mondtam, hogy én most már kiszállok. Elbúcsúztunk, felöltöztem, aztán a kijáratnál még megvettem emlékbe a hely saját mintás törölközőjét.

Innen lesétáltam egészen a közeli konbiniig, ott vettem onigirit meg egy kis rágcsálnivalót, illetve forró mézes limonádét, aztán az úton épp indultam volna fölfelé a Szandanbeki irányába. Hát látom, hogy a Szaki no ju kis utcácskájából épp kanyarodik kifelé az előbbi bácsika. Észrevett, megállt, visszatolatott, és kérdezte, hogy hova megyek. Mondom, a Szandanbekihez. Azt mondja, akkor elvisz, hisz az közel van. Megköszöntem, tök jó! A bácsi pont a másik irányba ment volna, de megfordult, hogy elvigyen engem a Szandanbekihez. Nagyon rendes volt!

A Szandanbeki egy érdekes sziklaképződmény, szó szerint „három rétegű fal”. Ezt is láttuk anno Öcsiékkel, viszont a barlangba nem mentünk le, ezt terveztem be aznapra. Hát ez igazából eléggé egy „tourist trap”, turistacsapda. Lift visz le a barlanghoz, az egész barlang tulajdonképpen tiz perc alatt bejárható. Érdekesnek érdekes, de mindezért 1300 jent kérnek el… Odalent pedig jön a szokásos, kötelező fényképkészités, amit aztán a kijáratnál 1200 jenért kinálgatnak… Szóval jó volt a barlang, meg minden, de 1300 jent nem ér. Nem sajnáltam, hogy lementem, mert meg szerettem volna nézni, de igazából nem ajánlom túlságosan, mivel túlárazott.

Mivel a bácsi felhozott kocsival, és a barlangot is hamar körbe lehetett járni (a tervemben egy órát szántam rá, gyakorlatilag negyed óra alatt megvoltam), igy még rengeteg időm maradt. Mivel a szállásom közvetlenül a Szandanbeki szomszédságában volt, arra gondoltam, összeszedem a cuccomat, és már a cuccokkal együtt megyek tovább, megnézem a Szendzsódzsikit is (ez is egyféle sziklaképződmény, ezt is láttuk igazából már Öcsiékkel, itt csináltunk öten egy olyan jó képet, ami olyat lett, mintha valami film plakátja lenne 😀 ). A szállásomon tehát összepakoltam, aztán leadtam a kulcsot a „recepción”, majd ismét elindultam lefelé az úton, a Szendzsódzsikihez. Ekkor sem esett még az eső, csak úgy el volt borulva, hogy akármelyik pillanatban eleredhetett volna.

A Szendzsódzsikinél rengeteg ember volt!! Már a Szandanbekinél is sok kinaiul beszélő (tajvani vajon?) turistát láttam, ugyebár a szálláson is tajvaniak voltak a szomszédban, na a Szendzsódzsikinél is sok kinai beszédet lehetett hallani. Lefényképeztem a különleges formájú és szinű sziklákat, aztán több percet vártam, hogy csinálhassak időzitővel meg gorillaállvánnyal egy képet, mivel a szikla tetején a négy kinai/tajvani turista nem tudott betelni a szelfizéssel, ráadásul ott helyben meg is nézegették az elkészült képeket, miközben mások arra vártak, hogy ők is felmászhassanak arra a sziklára. Na végül lemásztak, igy meg tudtam csinálni a képet. Anno amikor Öcsiékkel voltunk itt, valamelyikük csinált rólam egy tök jó képet, amint a szikla tetején állok, na azt akartam rekonstruálni „téli verzióban” 🙂

Miután megvolt a fénykép, elindultam a buszmegálló felé. Ekkor már picikét csöpörgött az eső, de még mindig nem esett normálisan. A buszmegállóban a tervezettnél eggyel korábbi buszt értem el, ezzel mentem Sirahama állomásig. Az állomásnál olyan negyven percet kellett várnom a vonatomra. Ekkorra már eleredt az eső, én gyorsan átfutottam a szemben lévő bentóshoz, hogy vegyek ebédet. Itt is egy jó kis jelenet játszódott le. Kérdezem a bentóárus nénit japánul, mennyibe kerül a bentó. Ő rám néz, hosszasan megnézi az arcomat, majd a tenyerét, tehát ötöt mutat felém. Mondom neki japánul, hogy ez azt jelenti, hogy 500 jen? Nem válaszol, csak nézi az arcom. Egy másik vásárló, egy bácsika válaszolt, hogy igen, 500 jen. Ennyiből még azt is lehetne hinni, hogy a néni siketnéma vagy ilyesmi, ha nem hallottam volna, milyen vidáman csacsog az előttem és a bácsi előtti vásárlóval. Na aztán amikor kértem egy bentót, akkor a végén kinyögött egy köszönömöt…

Az esőben visszarohantam az állomásra, és várakoztam tovább. Sirahama ugyebár az Adventure World állatkert pandáiról is hires (ez itt a reklám helye: a Japánban élő pandákról irott Mondo-cikkem hamarosan elérhető lesz a Krónikán!), újabban pedig egy panda-mintázató, pandás ülésekkel felszerelt különleges gyorsvonat is közlekedik Oszaka és Sirahama között. Az állomáson két pandás ülés volt kiállitva, pont olyan, mint amilyen a gyorsvonatban is van. Itt lehetett fényképezkedni, meg is kértem az egyik vasutast, hogy csináljon rólam egy képet, mondtam, hogy a Szeisun 18 kippuvel nem ülhetek fel a pandaexpresszre, igy legalább az ülésébe hadd üljek bele 😀

Lassacskán megérkezett a vonat, felszálltam. Kint zuhogni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna, örültem, hogy igy sikerült megúsznom az esőzést. Viszont délutánra még be volt tervezve Vakajama városnak Kada része, ott pedig az Avasima-szentély. Azon gondolkodtam, hogy ilyen szakadó esőben fölösleges elmennem oda, úgyse tudok megnézni semmit, csak jól elázom, igy úgy döntöttem, hogy ezt a programot lefújom. A vonat, amin ültem Kii-Tanabéig ment, ott át kellett szállnom egy hasonló vonatra, ami pedig Gobóig közlekedett. (Az első vonaton megettem a bentómat, nem foglalkozva azzal, ki mit gondol rólam 😀 ) Gobóban aztán ismét át kellett szállni, ezúttal a Vakajamáig közlekedő vonatra. Ahogy közeledtünk Vakajamához, azt vettem észre, hogy nem esik az eső. Az ég még mindig el volt borulva, de épp nem esett. Na akkor mégis csak elmegyek Kadába, gondoltam.

Kadába nem a JR, hanem a Nankai vasúttársaság vonatai közlekednek, mégpedig Vakajama-si, azaz „Vakajama város” állomástól. Ez nem egyezik meg a JR Vakajama állomásával… A JR üzemeltet egy járatot, ami nagyon vicces módon Vakajama állomástól közlekedik Vakajama város állomásig 😀 Erre kellett átszállnom. Vakajamában felszálltam, a vonat megállt egyszer Kiva állomáson, aztán a következő megálló már Vakajama város állomás volt. Igazából ez a vonal direkt azért van, hogy összekösse a JR-vonalat a Nankai-vonallal, a Vakajama-si állomás nem is igazi JR-állomás, hanem a Nankai állomáson van egy külön elkeritett vágány, ahová befutnak, és ahonnan indulnak a türkizkék JR-vonatok. Itt tehát átszálltam a Nankai vonatára, amivel Kada állomásig utaztam.

Kada Vakajama város egyik része, mégpedig egy tenger melletti, halászatról hires része, itt halásszák a „tai” nevű halat, vagyis a tengeri keszeget. A „tai” nagyon szerencsés hal, mivel a neve „benne szerepel” a „medetai” szóban, ami olyasmit jelent, hogy valami „örvendetes, szerencsés, gratulációra okot adó” stb. (A „gratulálok” jelentésű „omedetó gozaimaszu” is ugyebár a „medetai” tőből származik.) Tehát a hely a keszegről hires, ezért hétvégeken és ünnepnapokon közlekedik egy speciális, keszeg mintázatú „medetai vonat” a Kada-vonalon. Sajnos én egy sima vonattal mentem, hisz abban a tudatban voltam, hogy ma egy átlagos hétfői nap van.

Kadába érkezve gyalog indultam az Avasima-szentély felé. Ez egy olyan szentély, ahová az emberek a megunt, már nem használt babáikat, kis szobrocskáikat felajánlhatják, ez a babák utolsó nyughelye. Ezenkivül termékenységszentély is egyben, itt lehet imádkozni gyermekáldásért vagy női betegségek elkerüléséért, gyógyulásért. Termékenységszentély révén, az egyik részén jó sok fa fallosz van elraktározva 😀 Tehát elindultam, hogy megnézzem a babákat és a falloszokat 😀 Szűk utcácskákon haladtam végig, aztán elsétáltam a halászkikötő mellett, valamint a közeli Tomogasima szigetre járó komp mellett. Végül megérkeztem a szentélyhez. Jól tettem, hogy nem halasztottam el a kirándulást, mivel csak ezért a szentélyért, valamint a kikötőért nem érte volna meg kifizetni a drága vonatjegyeket, hogy Oszakából lejöjjek ide, jó volt, hogy sikerült most megnéznem. Ráadásul megint elállt az eső, amikor itt sétáltam. A szentélybe belépve a főépületnél rengeteg baba fogadott, japán stílusú babák, a hina macurinál (lányok ünnepe) használt tradicionális babák, aztán mindenféle kis állatszobrocskák, nyestkutyák, integető macskák… Aki fél a babáktól, az semmiképp ne jöjjön ide 😀 Körbefotóztam a főépület elülső részét, aztán megkérdeztem, csinálnak-e itt gosuint, a válasz igen volt, így hát csináltattam is egyet. Aztán tovább sétáltam a hátsó épületek felé, ahol tovább folytatódott a különféle babák és szobrok kirakata. Kicsit szürreális élmény 😀 Kíváncsi voltam, vajon hol vannak a falloszok elraktározva, azokat csak nem állítják ki az épületek elé… Az egyik épület előtt farács volt, azon pedig emák (olyan kis fatáblák, amelyekre az emberek a kívánságaikat írják) csüggtek. Az emákon a legtöbb kívánság a gyermekáldással volt kapcsolatos. Ezenkívül volt egy kiírás az emák mellett, miszerint: „aki alsóneműt kíván felajánlani a szentélynek, a rácson helyezze azt be”. Gyanús lett a dolog, így hát az emák között bekukucskáltam a rácson: hát ott volt a sok fa fallosz 😀 Szerencsém volt, hogy épp nem volt senki a szentélynél, ugyanis olyasmit csináltam, amit nem szabadna: a rácson keresztül befényképeztem a belső részre, hogy bemutathassam a kedves olvasóknak, ismerősöknek a látványt 😀 (Képek majd utólag jönnek.) De mivel odabent sötét volt, ezért csak úgy tudtam megoldani a dolgot, hogy a telefonommal bevilágítottam az egyik lyukon, a kamerával meg befényképeztem egy másik lyukon 😀 Ez az, amit a japánok biztos nem csináltak volna 😀

Miután megnéztem a szentély egész területét (nem olyan túlságosan nagy a hely), visszaindultam az állomáshoz, útközben még körbenéztem a kikötőben. Kinéztem, hogy ha igyekszem, elérek egy korábbi vonatot, és ha arra felszállok, Vakajamában is elérek egy korábbi csatlakozást. Így hát megszaporáztam a lépteimet, és el is értem a vonatot. Az állomáson még volt arra is időm, hogy elvegyek egy pamfletet a keszeg mintázatú vonatról. Benne szerepelt, hogy mikor közlekedik ez a vonat: a leírás szerint hétvégeken és ünnepnapokon pont az a járat a keszegvonat, amelyikkel én eredetileg utaztam volna visszafelé. De gondoltam, mivel hétfő van, úgyse tudnék erre a vonatra felszállni, ezért nem is baj, hogy elértem a korábbi járatot. Felszálltam tehát a normális vonatra. Útközben egy állomáson be kellett várnunk a másik irányba közlekedő vonatot, mivel csak egy sínpár van. Hát látom, hogy az ellenkező irányból befut a rózsaszín keszegvonat! (Van egy kék és egy rózsaszín, havonta felváltva közlekednek.) Hát hogy lehet ez? Ekkor jöttem rá, hogy aznap van a felnőtté válás ünnepe, amikor azokat ünneplik, akik az adott évben húszévesek lesznek. Ez pedig ünnepnap, tehát az ünnepi menetrend az érvényes, ezért jár a keszegvonat! Vagyis ez azt jelenti, hogy visszafelé is ez a vonat fog közlekedni, abban az időpontban, amikor én eredetileg jöttem volna vissza. Döntöttem: a következő megállónál leszálltam a sima vonatról, és megvártam a következő járatot, ami a keszegvonat volt 😀 Nagyon jópofa, odabent az üléshuzat is halmintázatú, a kapaszkodók is hal alakúak, de el van rejtve köztük egy szívecske alakú is. (Az üléshuzaton is el van rejtve egy szívecske valahol, de azt nem találtam meg.) A vonatban az egyes állomások ismertetői is ki vannak rakva, ezenkívül a legelső ajtó ablakára halszem van festve, így elölről nézve olyan a vonat „arca”, mintha hal lenne 😀 Jópofa vonat volt. Ezzel utaztam tehát vissza Vakajama-si állomásig, ahol átszálltam a JR-vonatra, ami összeköti Vakajama-si állomást Vakajama állomással. Mivel ez nem hivatalos JR-állomás, nincs is JR-személyzet a beléptetőkapunál, csak egy biztonsági őr álldogál, őt kellett megkérnem, hogy beengedjen a Szeisun 18 kippuvel 😀 (A Szeisun 18 kippu nem használható a beléptetőkapu gépezetével, a személyzetnek kell mutogatni.)

Vakajama állomáson aztán átszálltam az Oszakába tartó vonatra. Egy adott állomásig négy kocsi közlekedik, aztán hozzátoldanak még négy kocsit, majd miután beérkezik Tennódzsi állomásra, az oszakai körvasúton közlekedik tovább körbe-körbe. Én Oszaka állomásig mentem, ott átszálltam a kiotói járatra, hogy eljussak Sin-Oszakába, onnan pedig metróval mentem Eszakáig. Eszakától hazáig már zuhogott az eső, igyekeztem, hogy minél előbb hazaérjek. Bementem még gyorsan a boltba, hogy vegyek kenyeret, aztán siettem haza. Meg akartam nézni vacsora közben a hétfő esti műsoraimat, de kiderült, hogy még az újévi műsorrend van, így nem sugározzák egyiket sem. Így hát kipakoltam, megvacsoráztam, fürödtem, és készültem a másnapra, ugyanis keddtől megkezdődik a tanítás (még két hétig), és rögtön egy kisdolgozattal kezdek reggel.

Szerdán még lesz egy utolsó, egynapos kirándulásom Kiotó megye északi részére, arról is jön majd a beszámoló! 🙂