(41-2) Az utolsó előtti tanítási hét. Kirándulás Amanohasidatéba, Maizuruba, Curugába. Beadandóírás, tanulás. Regisztráció a külképviseleti névjegyzékbe.

Pont egy hónappal vagyok lemaradva a blogolás terén, most pedig elkezdem behozni a lemaradást… Szerencsére sok érdemleges dolog nem történt, de azért most sorban megírom a 41-44. hetek bejegyzéseit 😀 A 41. hétre maradt még egy egynapos kirándulásom, aztán készülődtem az utolsó hétre, beadandókat írtam, tanultam, és regisztráltam a külképviseleti névjegyzékbe.

Hétfőn este hazaértem a Kanszai+Kii-félszigeti kirándulásról, kedden pedig már menni is kellett az egyetemre. Reggel a cusimás órán dolgozatot írtunk, ez jól sikerült, aztán utána a tanulmányolvasós és a komondzsós kis „szakkör” elmaradt, mivel a japán diákok el voltak foglalva a szakdolgozatukkal (leadási határidő volt a héten). Így lett egy lyukasórám, ami arra pont jó volt, hogy elszaladjak megejteni az ösztöndíj aláírását, aztán utána még egyeztessek Ogurával. A következő tanév ügyében érdeklődtem. Mondta, hogy még a következő tanév órái nincsenek lefixálva, viszont kapott egy táblázatot a tanév rendjével kapcsolatosan, azt nekem is odaadta. Aztán mutatta, hogy a Nemzetközi Osztálytól kapott egy dokumentumot, ki kellett töltenie, hogy rendesen járok-e az órákra, és nincs-e gond velem. Mondtam, hogy én is kaptam egy papírt, amin azt kérdezik, hogy hány tudományos cikket jelentettem meg impaktfaktoros japán folyóiratokban, és hány tudományos konferenciát tartottam. Aki például doktorin van itt, vagy doktori után jön ki kutatói ösztöndíjjal, azoknál meg tudom érteni ezt a papírt, de én most erre mit írjak? Még a japán mesterszakosok sem publikálnak impaktfaktoros japán folyóiratokban (sőt, nagyon más folyóiratokban sem…). Megkérdeztem Edinát és kiotói Danit is, hogy ők kaptak-e ilyen papírt, mondták, hogy nem, de ők sem tudnának beírni semmit. A mesterszakos japán diákok is csak röhögtek, hogy ők se tudnának beírni semmit… Ogura is mondta, hogy nem kell ezen idegeskedni, beírom, hogy nulla, aztán kész. Mondta, hogy jövő hétre ő is kitölti a papírját, aztán majd együtt menjünk el a Nemzetközi Osztályra, hogy megérdeklődjük, még milyen egyéb teendő szükséges a következő tanév kezdése kapcsán. Ogura aztán megtartotta az óráját, ez volt az utolsó előtti óra, aztán utána jöttem haza.

Szerdán, január 10-én lehetett utoljára használni a Szeisun 18 kippu vonatjegyet, én pedig erre a napra terveztem egy kis utat Kiotó megye északi részére és Fukui megye déli részére, mivel hogy szerdán nincs órám. Hajnalban indultam el, lementem Sin-Oszaka állomásig, ott pedig a Fukucsijamába tartó vonatra szálltam fel. Aludtam egy jót… Aztán Fukucsijamában átszálltam a Maizuruba tartó vonatra (a vonaton megettem valami roládot, péksüteményt, amit a százjenes boltban vettem, és nem tudom, mit raktak bele, de alig bírtam ki az utat, úgy megcsavarta a gyomromat). Maizuruban aztán átszálltam a Kiotó Tango Vasúttársaság vonatára, amivel Amanohasidatéig utaztam. Amanohasidate arról híres, hogy egy földsáv szeli át az öblöt, a környező hegyekről pedig, ha lehajolva a lábunk között átnézünk, ez a földsáv olyan, mintha az égen vezetne egy út… Itt igazából már voltam, 2013 decemberében a Handai szervezett csoportos kirándulást ide, akkor viszont nem volt hó (pedig errefelé télen gyakran havazik, hisz a Japán-tenger felőli oldalon vagyunk), így hát most meg akartam nézni a havas tájat. Szerencsétlenségemre épp melegfront volt, egy csepp hó se volt, minden elolvadt. Mivel 2013-ban nem volt idő arra, hogy végigsétáljunk az előbb említett földsávon, most úgy terveztem, hogy át fogok menni. A vasútállomás a földsáv déli oldalán található, úgy terveztem, innen átsétálok az öböl északi oldalára, ott pedig fölmegyek libegővel oda, ahová annak idején 2013-ban, és megnézem a hegyről a kilátást. Aznap a közeli buddhista templomnál épp valamilyen ünnepség volt, hatalmas sor volt, főleg idősek várakoztak arra, hogy sorra kerüljenek, és imádkozhassanak a buddhaszobor előtt. Ételárusok is ki voltak rakodva. Nekem igyekeznem kellett, mivel a Kiotó Tango Vasúttársaság vonatai eléggé ritkásan járnak, ezért nem szabadott lekésnem azt a vonatot, ami a tervemben szerepelt. (Ha lekésem, lekésem a csatlakozást Maizuruban, és várhatok nagyon-nagyon sokat.) Átsétáltam a földsávon, szép volt az idő, a táj is, tetszett. Aztán a túloldalon fölmentem a felvonó bejáratához. Megvettem a jegyet, és mentem volna… a sima, folyamatosan üzemelő felvonóhoz. Nos, kiderült, hogy karbantartás miatt a felvonó nem üzemel, csak a libegő, ami viszont (ha jól emlékszem) félóránként jár. Az egyik pár perce ment el, a másikra meg már jókora tömeg várakozott. Én talán csak a következő utánira fértem volna fel, így meg biztosan lekésem a vonatot, ezért visszakértem a jegy árát, és csüggedten elindultam visszafelé. Ha visszasétálok a földsávon, akkor elérem a vonatot (kb. 30-40 perc végigmenni rajta), de akkor viszont nem láttam a kilátást föntről. Úgy döntöttem, inkább a kishajóval megyek vissza a túlpartra. Igyekeztem, és pont elértem a komp indulását, ez viszont plusz pénzbe került. Tudtam róla, hogy a túlparton is van egy kilátó-szerűség, ez ilyen vidámpark jellegű dolog, de a kilátás nagyjából ugyanolyan. Viszont drágább, mint az északi parti… Nem volt mit tenni, odamentem a déli parti kilátóhoz, megvettem a jegyet, és fölmentem a felvonóval (itt rendesen üzemelt). Odafent nagyon kevesen voltak, a vidámpark játékai nem is nagyon üzemeltek, nem volt egy túl népszerű hely. A kilátás nagyon szép… lett volna, ha nem pont akkor jön egy nagy szürke felhő, amire én felértem 😀 Hát igen, ez nem volt az én napom… Mindenesetre megcsodáltam a nem annyira szép kilátást, aztán ismét a felvonóra szálltam, majd visszasétáltam a vasútállomásra.

A vasútállomás tele volt idősökkel, véget ért a templom fesztiválja, ők pedig mindenféle kis amulettekkel felszerelkezve indultak haza. Az egy vagonból álló, pici vonat ajtaja elé felsorakoztak az idősek, és meg sem várták, hogy a szerencsétlen leszállók normálisan leszálljanak, már nyomultak előre a vonatba. Ülőhely így nem maradt, ezért beálltam a két üléssor közé, másokhoz hasonlóan. Kiderült azonban, hogy az öregek nem utaznak végig, csak egy megállót. Mindenki leült egy megállóra, aztán, mielőtt a következő megállóhoz érkeztünk volna, elkezdtek fészkelődni, és nyomakodni. Előttem álltak jó páran, akiknek nem jutott hely, közben pedig balról és jobbról is felállt egy-egy nyugdíjas, és elkezdett kifelé nyomakodni. Hátulról is jöttek, előre nem lehetett menni ugye, mert ott meg álltak, ráadásul még nem álltunk meg, tehát még nem is tudott senki se leszállni. Majdnem feldöntöttek, végül sikerült a hiábavalóan kifelé nyomakodó öreg bácsi mellett oldalazva beugrani a felszabaduló helyére, így a bácsi sikeresen furakodhatott ki az előttem állók háta mögé, a zsúfolt tömegbe. Hogy a többiek hogy fúrták ki magukat az ülőhelyről, azt már nem tudom… De értelmesebb lett volna, ha mindenki a helyén marad, aztán amikor kinyílnak az ajtók, szép sorjában leszállnak, de nem… Végül konkrétan kiürült a vonat.

Én Nisi-Maizuruig utaztam, ott pedig át kellett szállnom arra a vonatra, ami elvisz Higasi-Maizuruig. Maizurunak ugyanis két vasútállomása, és tulajdonképpen két „városközpontja” van. A Kiotó Tango Vasúttársaság járatai, valamint a JR Fukucsijama-vonal járatai a nyugati állomásra, Nisi-Maizuruba futnak be (ez a rész régen a közeli vár mellett kifejlődött város volt), míg a Hokuriku-régió felé közlekedő járatok Higasi-Maizuruból indulnak (ez a városrész pedig a hadikikötő mellett alakult ki). Amíg megérkeztem Nisi-Maizuruba, megint ettem a százjenesben vásárolt roládokból, így hát megint jó kis hasgörcsöt kaptam… Megfogadtam, hogy többet nem veszem meg ezt a süteményt. Nisi-Maizuruban sietve átszálltam a Higasi-Maizuruba tartó vonatra, és pár perces út után meg is érkeztem a Higasi-Maizuru állomásra. Innen sétálva elindultam a kikötő felé. Igazából nem is nagyon volt úticélom, csak gondoltam, sétálok picit. Pontosabban, a kikötőre kíváncsi voltam, ugyanis van egy dal (enka), amiben megjelenik Maizuru. Ez a dal az „Anya a sziklaszirten”, ami egy anyáról szól, aki mindennap a tengerparton várja, hogy megérkezzen a Szovjetunióból a hajó a japán hadifoglyokkal, s a hajón az ő fia. A világháborút követő repatriálás során ugyanis Maizuru kikötőjébe (hadikikötő) érkeztek ezek a hajók. A dalszövegben elhangzik az alábbi sor: „Ha Maizuru [szó szerint: táncoló daru] a kikötő neve, miért nem repül hozzám vissza?” Nagyon megindító dal, ide most be is linkelem (sokan előadták már ezt a dalt, de a leghíresebb Futaba Juriko előadása):

Lesétáltam tehát a kikötőhöz. A város nagyon kihaltnak tűnt, nem nagyon voltak emberek az utcán. A kikötőnél megnéztem a felszállóhelyet, ahol a Hokkaidóra tartó kompra lehet felszállni, aztán lefényképeztem a kikötőben állomásozó hadihajókat is. Megtudtam, hogy a város egy távolabbi részén van egy a repatriálásról szóló múzeum is, de ide nem volt lehetőségem eljutni. A kikötőből kirándulóhajóval is el lehet amúgy menni a múzeumhoz, de ez a hajó csak áprilistól üzemel. Elsétáltam a régi hadikikötő vörös téglás épületeihez, megnéztem ezeket is, aztán visszabattyogtam az állomáshoz. Az állomástól következőnek Fukui megyébe, Curuga városba mentem. A vonaton kábé félútig rajtam kívül senki sem ült, aztán megtelt a vonat iskolásokkal. Félútig nagyon szép idő volt, szép tájakat láttam, aztán hirtelen beborult az ég, és szakadni kezdett az eső. Megérkezve Curugába még mindig szakadt az eső, ráadásul annyira elborult az ég, hogy tiszta sötét lett, gondolkodtam is, hogy érdemes-e egyáltalán kimennem az állomás épületéből… De gondoltam, ha már itt vagyok, teszek egy kis sétát. Szerencsém volt, hogy az állomáshoz vezető főút menti járda felett végig volt tető, így nem áztam el. A Kehi-szentélyig sétáltam el, vetettem rá egy pillantást, de már sötét is volt, hideg is, az eső is zuhogott, így hát visszafordultam. Visszaúton találtam egy CoCoIchi karés üzletet, ide beültem enni egy karét, nagyon kedvesek voltak az eladók. Mondták, hogy most esik az eső, de állítólag holnaptól havazni fog, holnapután pedig nagy havazás lesz. (Ez aztán be is igazolódott, most, egy hónappal később írom ugye a bejegyzést, Fukui megyében épp harminc éve nem látott nagy havazás van, kb. másfél méteres hó gyülemlett eddig fel.)

Miután megvacsoráztam, visszasétáltam az állomáshoz, és hazautaztam. A vonat Nagahamán, Hikonén keresztül ment, és Akóba tartott, így hát nem kellett átszállnom, végig tudtam utazni Sin-Oszakáig. A Sin-Oszaka állomáson aztán leadtam a Szeisun 18 kippus kis kérdőívet (ki lehet tölteni, hogy milyen útvonalakon használtuk a jegyet), aztán hazajöttem. Hazafelé jövet benéztem a takojakishoz, ahol jó sokan voltak, be is invitáltak. Az egyik pasas nagyon népszerű volt, a végén autogramot kértek tőle, meg lefényképezkedtek vele, én ugyebár nem tudtam, mire fel ez a nagy felhajtás. Kiderült aztán, hogy valami híres focista, és az egyik volt osztálytársával jött el a takojakishoz. A volt osztálytárs kérdezgetett tőlem mindenfélét, Teccsan elkezdte mutogatni a kirándulásaim képeit is, na aztán lassacskán hazamentem, mert már fáradt voltam. Ezzel tehát lezárultak a december-januári kirándulásaim. A „Hol jártam már Japánban?” térkép így most a következőképp néz ki:

Csütörtökön és pénteken aztán tanultam, készültem a következő hét utolsó óráira, illetve a beadandókkal foglalkoztam. Csütörtökön volt egy Inoue-óra, aztán pénteken pedig a japán nyelv története óra. Ez utóbbit a tanár úr az idei taiga dorama (egy éven keresztül futó történelmi sorozat), a Szego-donnal kapcsolatos témával kezdte. Mondta, hogy a japánok közül is sokan nehezen értik meg a sorozatban használt kagosimai nyelvjárást, aztán arról is szó volt, hogy a kagosimaiak pedig túlságosan „lazának”, nem egészen kagosimaiasnak tartják a sorozatban használt kifejezéseket. Egy térképen bemutatta a tanár úr, hogy a valóságban pl. a köszönésre milyen kifejezést használnak a kagosimai régióban, és ehhez képest a sorozatban mit lehet hallani. Érdekes téma volt. Az óra után megkérdeztem tőle, hogy a következő félévben milyen órákat ajánl az ő tanszéke kurzusai közül, mire ő megígérte, hogy jövő hétre hoz egy listát az órákról.

A hétvégén aztán begubóztam a szobába, és írtam a beadandókat, készültem a dolgozatokra. Ja és a neten, ügyfélkapun keresztül regisztráltam a választásra, a külképviseleti névjegyzékbe. Gyorsan ment az ügyintézés, szombaton leadtam a kérelmet, hétfőn meg már kaptam is az e-mailt a lakhelyem választási irodájától, hogy fölvettek a tokiói névjegyzékbe.

Íme a képek az egynapos kis kiruccanásról: