Hokkaidói téli kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(46-2) 【Hokkaidó télen 3】 Jégzajlás az Ohotszki-tengeren. Az Aurora jégtörő hajó. Az óriásrétisas. Az abasiri börtön. Utazás a Rjúhjó Monogatari vonattal. Múzeumok Abasiriben. Visszaút Szapporóba.

Üdvözlet Szapporóból, a hotelből! A hokkaidói kirándulás harmadik napja tökéletes példája volt annak, amikor minden úgy történik, ahogyan azt terveztem! Az Aurora jégtörő hajón megnéztem a jégzajlást az Ohotszki-tengeren, sikerült lencsevégre kapnom egy óriásrétisast (igazából nem is egyet, hanem kettőt), utaztam a Rjúhjó Monogatari vonattal, és meglátogattam az abasiri múzeumokat is.

Ott fejeztem be az előző bejegyzést, hogy megébredtem hajnalban a szomszéd szobából és a folyosóról beszüremlő zajokra. Valahogy sikerült visszaaludnom, de nemsokára megint kelnem kellett. Reggel még kicsit bekapcsoltam a petróleumos fűtőalkalmatosságot, összeszedelődzködtem, megreggeliztem, aztán útra keltem. Amikor elindultam, -16 fok volt, viszont verőfényes napsütéssel, nem havazott. Végigsétáltam a főúton, az Aurora jégtörő hajó irányába. Nagyon vigyáznom kellett, hova lépek, mivel a legtöbb helyen rá volt fagyva a jég a járdára, és nagyon csúszott. Útközben bementem egy konbinibe, vettem kaját, aztán gyalogoltam tovább. Tegnap este autókat se lehetett látni, most azért volt forgalom, de gyalogosok továbbra is kevesen voltak. Szép lassan elértem az Aurora kikötőjébe. Szerencsém volt, mivel épp láttam, ahogy az Aurora 2 befut a kikötőbe, messziről le is tudtam fényképezni. Aztán a tengerbe torkolló folyó befagyott jegén megpillantottam két hattyút is, amint a jégen totyognak. Őket is le tudtam fényképezni. Utána felszálltak, és messzébb repültek, itt észrevettem, hogy még több hattyú tanyázik. Az Aurora jégtörő hajóról azt kell tudni, hogy ez volt az első jégtörő hajó, ami turisztikai szolgáltatásba kezdett: télen az Ohotszki-tengeren megjelenő jégzajlást lehet megnézni a fedélzetéről, nyáron pedig a Siretoko-félsziget körül lehet hajókázni vele. A zajló jég minden év januárjában jelenik meg Hokkaidó északi partjainál, az Ohotszki-tengeren. Kamcsatka környékén alakul ki először a jég, majd ez egyre délebbre terjedve eléri Szahalint, a Kuril-szigeteket (Csisima-szigetek), végül Hokkaidó északi partját. A jégzajlás egészen márciusig tart, ilyenkor nagyon sok turista érkezik, hogy megtekintse a jeget, a két legnépszerűbb célpont Abasiri, ahová én is jöttem, illetve Monbecu városa (itt is van jégtörő hajós kirándulás). Nagyon előre, még december környékén foglaltam helyet az Aurorára, hisz rendkivül hamar elfogynak a jegyek, nagyon népszerű ezt a jégzajlás-túra. Az azonban, hogy tényleg látjuk-e a zajló jeget, az időjárás szeszélyeitől függ. Épp ezért már január óta mindennap figyeltem a neten, jár-e az Aurora, ha jár, akkor jégzajlás-túra van-e, vagy pedig sima tengeri hajókázás. A mai napra a legelső, 9:30-as túrára foglaltam jegyet. Mindennap 8 óra körül jelenik meg az Aurora honlapján, hogy aznap mi a helyzet a jéggel. 7:40 körül még az állt a honlapon, hogy: „a jég állapotának ellenőrzése”, 8-kor pedig amikor ránéztem az oldalra, azt láttam: 9:30 – „van zajló jég”! Ennek nagyon megörvendtem. Volt viszont még addig bőven időm, igy hát tovább sétáltam a halászkikötő irányába, hogy megnézzem az előző nap véget ért jégzajlás-fesztivál hószobrait. Ez tényleg próba-szerencse alapon ment, mivel tudtam, hogy amint véget ér egy ilyen téli fesztivál, egyből elkezdik elbontani a szobrokat.

Elsétáltam a halászkikötő mellett, és akkor most jöjjön egy ehhez kapcsolódó dal! Simazu Aja, akinek egy számát már megmutattam a tavalyi kjúsúi kirándulásom kapcsán (Kaerancsa joka), az abasiri női kórussal együtt énekelt el egy szép dalt, a Kitaguni no harut („Tavasz az északi országban”), az abasiri halászkikötőben. Ezt örökitette meg az NHK köztévé, ime:

A halászkikötőt elhagyva hamarosan megérkeztem a jégzajlás-fesztivál helyszinére. Az odaúton már láttam egy dömpert elhaladni mellettem, szóval sejtettem, hogy már megkezdődtek az elbontási munkálatok. Igazam is volt: mikor megérkeztem, láttam, hogy már felvonultak markolók, dömperek, daruk, viszont a munkálatok még nem kezdődtek el. A bejáratnál mindenféle előkészületeket végző egyik úriembertől megkérdeztem, megnézhetem-e a szobrokat. Azt mondta: „Hát, most már el fogjuk bontani őket…” Mondom, látom én azt, de gyorsan öt perc alatt lefényképezném őket, nem baj? Azt mondja: „talán” – valószinüleg nem tudta, a főnöke mit válaszolna 😀 Nekem ez a „talán” viszont pont elég volt, szépen öt-tiz perc alatt körbejártam a területet, és megnéztem a hószobrokat. Mire megkezdték a bontást, én már ott se voltam 🙂

Visszaindultam az Aurora kikötője felé. A kikötőben kifizettem a jegyemet: a hölgy a kasszánál mondta, hogy ma kb. 5 perccel hosszabb lesz a menetidő, mivel északabbra húzódott a zajló jég. Nekem aznap a szokásosnál is jobban kicentizett, perce pontos útitervem volt, mégpedig azért, mert igazodnom kellett egyrészt az Aurora menetrendjéhez, másrészt a városi nevezetességeket körbejáró busz menetrendjéhez, aztán a Rjúhjó Monogatari nevű különleges vonat indulási idejéhez is. Az öt perces csúszás még belefért a programomba, de ez azt jelentette, hogy miután leszállok a hajóról, igyekeznem kell a buszhoz, vagyis tudnom kell, hol a buszmegálló. Ezt meg is érdeklődtem. 9-kor kezdődött a beszállás a hajóba, addig körbenéztem a kikötőben. Az épületben fel volt állitva egy diszlet a márciusban bemutatandó, Kita no szakuramori c. filmből. Ez a film Hokkaidón játszódik, ha jól emlékszem, Szapporo és Abasiri is megjelenik benne, egész Hokkaidón nagyon promózzák – én is meg szeretném majd nézni, ha kijön a mozikban. Nagyon jó szinészek szerepelnek benne, szerintem nagyon érdekes film lesz. Ime az ajánlója:

9-kor megkezdődött a beszállás a hajóra. Ekkorra már hatalmas sor állt a váróteremben, főleg kinai és délkelet-ázsiai turisták voltak sokan. Amúgy egész Hokkaidó tele van kinai és thai, vietnami stb. turistákkal, nagyon sokuknak borzasztó a viselkedése, kiabálnak, lökdösődnek, nem vesznek tudomást másokról… Na mindegy… Tehát megkezdődött a beszállás, meglepetésemre ott állt az Aurora és az Aurora 2 is, én pedig az Aurora 2-re kerültem. Ezzel szerencsém is volt, mivel az Aurora 2-t töltötték fel először utasokkal, és mivel idejében felszállt mindenki, akinek jegye volt, negyed órával korábban el tudott indulni. Ahogy felszálltam, egyből megcéloztam a felső szintet, hogy onnan nézzem majd a jeget. Elég sokat kellett hajózni, hogy elérjük a jeget, pontosabban jég volt a kikötőhöz közel is, de az nem az északról érkezett zajló jég volt, csupán vékonyan befagyott a tenger. A távolban látszódtak a Siretoko-félsziget hegységei, aztán egyszer csak a távolban feltűnt valami fehérség: ez volt a zajó jég. Lassacskán meg is érkeztünk a zajló jég térségébe: amerre csak nézett az ember, mindenhol a hófehér jégtáblákat lehetett látni, nagyon szép volt! Itt tett egy kört a hajó, aztán szép lassan elindult visszafelé. Ha közelebb lett volna a jég a kikötőhöz, több időt is el tudtunk volna tölteni a zajló jég térségében, de igazából igy is meg lehetek elégedve. A visszaúton bementem a hajó belső részébe, körülnéztem itt is, és vettem egy aurorás iratgyűjtőt. Aztán ahogy sétálok bent, egyszer csak megpillantok valami állat-féleséget az ablakon keresztül, és pont ekkor a hangosbemondóban be is mondják: jobb oldalt látható egy óriásrétisas! Az Ohotszki-tenger élővilágának egyik jellegzetes alakja, a télen Hokkaidó északi partján is megtalálható óriásrétisas! Nagyon örültem volna, ha megláthatom, de nem is számitottam rá, hogy lesz egy ilyen ritka pillanat az út során. De tényleg ott volt, egy nagyobb jégdarabon ült a sas! Gyorsan elővettem a fényképezőmet, bentről is megpróbáltam lefényképezni, aztán sietve kimentem a külső részre, és a szuperzoomot használva lefotóztam a madarat. Nagyon örültem. Aztán ahogy haladtunk tovább, egyszer csak láttam egy ölyvöt is, és a közelében még egy sast! Azt a pillanatot is elkaptam, amint a sas épp felszáll, és a szárazföld irányába repül. Mindeközben a többi turista többsége odabent kajált, a telefonját nyomkodta, észre se vették, micsoda látványban lenne részük 🙂 Akik amúgy még nálam is szerencsések, azok akár rókát vagy fókát is láthatnak errefelé, de ők talán még ritkábban bukkannak fel, mint a sas.

A visszaúton még megvettem a „jégzajlás cydert”, egy kék szinű üditőitalt, amelyet az Aurora fedélzetén árulnak. Mivel 15 perccel korábban indultunk el, idejében visszaért a hajó. Kimentem az épületből, és meg is találtam a buszmegállót, itt várakoztam a városi buszra. Meg is jött a busz, az indulásig még volt tiz perc. A biztonság kedvéért megkérdeztem a sofőrtől, hogy nála meg lehet-e venni a 800 jenes, egy napos bérletet. Azt mondta, nem, csak odabent, a kikötő épületében. Na mondom, akkor tiz perc alatt gyorsan visszaszaladok. Futottam vissza az épületbe a jégen, megvettem a jegyet, megküzdöttem az angolt erőltetni próbáló hölgyikével, aztán vissza is értem a busz indulása előtt. Azért kellett elérnem ezt a buszt, mivel a következő csak fél óra múlva megy, ha csak arra tudok felszállni, nem marad időm az abasiri börtön múzeumára – ha meg a múzeum elhúzódik, és a következő busz érem el ott, lekésem a különleges vonatot. Ezen a napon tehát minden programpont időpontja szigorúan meg volt határozva.

A busszal tehát az abasiri börtönhöz mentem. Ma is van Abasiriben börtön, közel a városközponthoz, ez a börtön viszont, ahová én mentem, a Meidzsi-kortól a Sóva-korig (1800-as évek vége, 1900-as évek közepéig) fennálló börtön volt, Abasiri városközpontjától kicsit távolabb, egy hegyen. (Itt van a börtönmúzeum, a jégzajlás múzeuma, valamint az északi népek múzeuma.) A buszról leszállva fölsétáltam a börtön bejáratához, és elindultam a központi épület felé. Ide belépve hallom, hogy épp akkor indul egy ingyenes körbevezetés a börtön épületei körül. Megkérdeztem, mennyi időt vesz ez igénybe, mondta a hölgy, hogy 50 perc. Ez nekem pont jó volt, hisz nekem 70 percem volt a következő busz indulásáig. Igy hát becsatlakoztam én is a csoportba, rajtam kivül egy idősebb japán házaspár vett részt csak az ingyenes vezetésen. A házaspár női tagja érdekes volt: láthatta, hogy megkérdeztem japánul, hogy mennyi ideig tart a körbevezetés, illetve gondolhatta, hogy ha nem tudnék japánul, akkor nem vennék részt egy 50 perces japán nyelvű körbevezetésen – ennek ellenére, amikor az idegenvezető figyelmeztetett japánul, hogy vigyázzunk a fejünkre, mert alacsony egy bejárat, illetve hogy kinyithatjuk egy helyen az ajtókat, és benézhetünk a cellákba, az anyuka mutogatással, „activityzve” jelezte nekem ugyanezt: mutatott a fejére, illetve az ajtóra, aztán utána mutatott a kilincsre, „nyitó mozdulatot” tett. Az ingyenes idegenvezetésen kivül tehát volt egy ingyenes jeltolmácsom is 😀

Nagyon érdekes volt a körbevezetés, a hölgy elmagyarázott minden fontos tudnivalót a börtönről. Megnéztük a cellákat, a közös fürdőhelyiséget, az előadótermet – ezen épületek közül többet maguk a rabok épitettek fel. A fürdőhelyiségnél megnézhettük, hova pakolhatták a rabok a ruháikat, majd megnéztük a fürdőt, ahol szigorú szabályok szerint zajlott a mosakodás. A cellák közül előbb a közös cellákat, majd a magánzárkákat tekintettük meg, aztán szó esett egy olyan fogolyról, aki sikeresen megszökött nemcsak az abasiri, de több más japán börtönből is. A körbevezetést követően még gyorsan megnéztem azokat az épületeket, amelyeket nem érintett a közös séta, majd igyekeztem, hogy elérjem a buszt.

A busz időben jött is, felszálltam rá, és elmentem vele egészen az Abasiri állomásig – következett ugyanis a programomban az utazás Rjúhjó Monogatari nevű különleges vonattal. Egy probléma volt csak: az útiterv szerint nem volt idő enni, ekkor pedig már dél körül volt az idő, kezdtem megéhezni. Reggel vettem ugyan pár onigirit meg egyéb rágcsákat, de rendes ebédet még nem ettem. Gondoltam, veszek valamit egy konbiniből – csakhogy a közelben nem volt konbini, annyi időm pedig nem volt, hogy messzebb sétáljak kajáért. A vonatjegyem ugyan megvolt (ez egy különleges vonatjárat, de nem helyfoglalásos, csak sima jegy kell hozzá), mivel reggel, amikor sétáltam a kikötőhöz, útba ejtettem az állomást, és megvettem oda-vissza a jegyet, viszont még a mosdóba is el kellett mennem. Miután onnan kijöttem, láttam, hogy még van legalább húsz perc a vonat indulásáig, a bejáratnál viszont már rengeteg ember várakozik. Hát persze hogy a kinai és délkelet-ázsiai turisták voltak azok! (Voltak japánok is páran.) Az állomás személyzete közölte, hogy két sorban várakozzon mindenki, persze ez a kinaiaknak nem sikerült, összevissza álltak. Mikor megkezdődött a jegyellenőrzés, valahogy besoroltak a két sorba. A vonat egy túlsó oldali peronon állt, tehát át kellett menni egy felüljárón. Sokan nagy csomagokkal érkeztek, ők lassan haladtak, én viszont a hátizsákommal nagyon hamar át tudtam szaladni a felüljárón. Azért kellett sietni, mivel ez a vonat csak két kocsiból áll, igy félő volt, hogy nem lesz ülőhely. Az is fontos volt, hogy a tenger felőli oldalon találjak ülőhelyet. Igen ám, csak nem tudtam, merre fog indulni a vonat, melyik lesz a tenger felőli oldal. Ezzel mások is igy voltak. Egy bácsikát hallottam, amint mondja a feleségének, hogy “igen, ez lesz az, megkérdeztem”. Odaültem mögéjük, és megkérdeztem őket, hogy ugye ez a tenger felőli oldal – mondták, hogy igen. Igy, hogy már megvolt a helyem, és az indulásig még volt majdnem tiz perc, leszállhattam, és lefényképezhettem a vonatot.

Végül mindenkinek lett helye, el is indultunk. A Rjúhjó Monogatari vonat a Szenmó-vasútvonalon halad, ami Abasirit köti össze Kusiróval, ez a vonat viszont csak Siretoko-Sari állomásig közlekedett. Néhány évvel ezelőttig még egy retró vonat közlekedett télen, ezt viszont megszüntették, tavaly óta pedig a zajló jeget és a térség élővilágát ábrázoló mintázatú vonat közlekedik itt, ez a Rjúhjó Monogatari (szó szerint: “Jégzajlás történet”). A vonat Siretoko-Sari felé megáll Kitahama állomáson, amely a vonalon a tengerhez legközelebb eső megálló, és itt tiz percet időzik. Ez pont elegendő idő arra, hogy az ember felsétáljon a megállóban lévő kilátóra, innen megcsodálja a tengert, aztán pedig megnézze az állomás épületét, ami több film és sorozat forgatásának helyszinéül is szolgált. Visszafelé Hama-Kosimizu állomáson időzik húsz percet a vonat: ezen az állomás egyben út menti pihenőhely is, ahol szuvenireket és helyi ételeket lehet vásárolni. A vonaton a kalauzon kivül Abasiri városi önkéntesek is utaztak, akik a kalauz mikrofonját kölcsönvéve érdekes információkat osztottak meg az utazóközönséggel a jégzajlással és a térséggel kapcsolatban. Amint elindult a vonat, mindenki arra számitott, hogy egyből látni fogja a jégzajlást a part mentén – én nem, ugyanis reggel a hajón már tapasztaltam, hogy nincs a jég ma közvetlenül a parton. Az önkéntesek elmondták, hogy déli szél fújt a napokban, ez sodorta el a jeget. Az út közben a Tokiói Mezőgazdasági Egyetem Ohotszki kampuszának kollégája is végigjárta a vonatot, és megvásárlásra kinált mindenféle, a Rjúhjó Monogatarival és a Szenmó-vasútvonattal kapcsolatos emléktárgyakat. Én száz jenért vásároltam egy emléklapot arról, hogy utaztam a Rjúhjó Monogatarival. Elmondása szerint az ezekből befolyt pénzeket a Szenmó-vonal fennmaradására költik majd. Hokkaidón ugyanis nagy gondot okoz a Szenmó-vonalhoz hasonló, vidéki helyi vasútvonalak fenntartása. A JR Hokkaidó nemrég kiadott egy közleményt azokról a vasútvonalakról, amelyeket az alacsony utasszám miatt a megszüntetés veszélye fenyeget. Mig régen sokak számára a vasút volt az egyetlen közlekedési mód, napjainkra elterjedtek a személyautók, olcsóbb és kényelmesebb lett a buszos közlekedés, a hokkaidói vasútvonalakat pedig egyre kevesebben használják. A helyiek, meg persze a vasútrajongók azonban tovább küzdenek azért, hogy a helyi vonalak fennmaradjanak.

A vonat menetrend szerint haladt, megállt a Kitahama állomáson, aztán folytatja útját Siretoko-Sari felé. És ahogy haladtunk Sari felé, egyszer csak bal oldalon megjelent a zajló jég! A déli szél ugyan elfújta a jeget az abasiri kikötőből, de cserébe láthatóvá vált a Sarihoz közeli part mentén! Az önkéntesek elmondták, hogy régen errefelé olyan vastag és jó minőségű jég volt, hogy egész télen a part mentén is látni lehetett, nem befolyásolta az időjárás. Régen állitólag nem volt ritka, hogy még a golden weeken (május eleje) is látható legyen a zajló jég. A globális felmelegedés hatására azonban egyre gyengébb, és az időjárás által könnyen befolyásolható lett a jég, egy kisebb szélirány-változás is könnyedén el tudja vinni a jeget.

Az indulás után körülbelül negyven perccel megérkeztünk Siretoko-Sari állomásra. Itt mindenki leszállt, én viszont egyből vissza is szálltam, ugyanis ugyanezzel a vonattal utaztam vissza Abasiribe. Visszafelé már nem voltak olyan sokan a vonaton, az önkéntesek ugyanúgy elmondták a fontos információkat, aztán megálltunk Hama-Kosimizu állomáson. Az út menti pihenőhelyre belépve ingyen hagymalevessel fogadtak bennünket. Nagyon finom volt ez a leves, jó forró volt, és jól is esett, hisz még mindig nem ebédeltem 😀 Körbesétáltam az üzletben, megnéztem, miket árulnak, aztán megakadt a szemem egy Rjúhjó Monogataris iratgyűjtőn, ebből vettem is egyet emlékbe. Megkérdeztem, vehetek-e még egyet a hagymalevesből, mert nagyon izlett. Vehettem, el is fogyasztottam, aztán vásároltam aszalt epret, hogy azt elrágcsáljam a vonaton, hisz tudtam, hogy miután a vonat megérkezik Abasiribe, hét percem lesz, hogy elérjem a buszt, tehát megint nem lesz alkalmam kaját venni.

A vonat Hama-Kosimizu után megállt Kitahamánál is, itt viszont ezúttal nem időzött sokat, épp csak felszálltak az utasok (jó sokan!). Kitahama és Hama-Kosimizu között aztán megint jött a Szenmó-vonallal kapcsolatos emléktárgyakat árusitó fickó, és bejelentette, hogy itt van az a személy, aki a Rjúhjó Monogatari emlékképeslapot rajzolta, és ebből a képeslapból, amit alapból szintén száz jenért szoktak árusitani, most kivételesen minden utasnak ingyen ajándékoz egyet. Tök jó! 🙂 Kiosztotta a képeslapokat, aztán zötykölődött tovább a vonat Abasiri felé. Mikor közeledtünk az állomáshoz, én előrementem az ajtóhoz, tudván, hogy sietnem kell majd a buszhoz. Miután megállt a vonat, fölsprinteltem a felüljáróra, onnan át a kijárathoz, majd siettem a buszmegállóba. A buszmegállóban azonban csak az Aurora kikötője felé tartó busz menetrendje volt kiirva, ez gyanús volt nekem. Rájöttem, hogy az én buszom egy másik megállóból indul. Szerencsére még volt idő, hogy elsétáljak oda, nemsokára jött is a busz.

A busszal ezúttal a jégzajlás múzeumához mentem, ez a börtönmúzeum utáni megálló. Ha ugyebár kocsival lenne az ember, és nem kéne igazodjon például a különleges vonat menetrendjéhez, akkor az lenne az értelemszerű, ha az egymáshoz közeli múzeumokat (börtön, jégzajlás, északi népek) egymás után nézné meg. Igy viszont, hogy a tömegközlekedésre kell hagyatkoznom, ráadásul ilyen speciális igényeim is vannak, mint jégtörő hajú és különleges vonat 😀 , muszáj volt variálnom. Talán ennek a napnak a programjával vacakoltam a legtöbbet az út összeállitásakor. A Rjúhjó Monogatari tavalyi menetrendjét vettem először alapul, gondolván, idén is ugyanaz lesz a menetrend. Hát nem igy lett, ekkor át kellett variálnom a tervet. Aztán lemaradtam ugyebár az éjszakai buszról, másik buszra sikerült jegyet foglalnom, tehát szállást is kellett keresnem. Aztán kellett egy B terv arra az alkalomra, ha a jégtörő hajós kirándulás 30-45 perccel hosszabb lenne (szokott ilyen lenni), és emiatt lekésném a buszt. Szóval elég macerás volt úgy megtervezni ezt a napot, hogy minden beleférjen, ezért is nem maradt idő az étkezésre… Na de vissza a témához! Megérkeztem a busszal a jégzajlás múzeumába, ami az Abasirihez közeli hegyen található, és amelynek emeletén kilátó van, ahonnan ráláthatunk a tengerre és a jégre (ha a part közelében van). Ez eléggé egy turistacsapda hely. Miért? Azért, mert elkérnek 720 jent a belépőért, de igazából a kilátó és a földszinti shop ingyenes, a 720 jenes belépő csak a föld alatti kiállitóteremhez kell. Itt viszont nincs olyan sok érdekesség. Pár panel, amin a jégzajlásról szóló információk olvashatók, pici akváriumokban mini medúzák (ha jól tudom, medúzák voltak) meg halak, egy vetitőterem, ahol a jégzajlással kapcsolatos videót vetitenek, valamint egy helyiség, amiben -15 fok van, és ahol meg lehet tapogatni a jeget (még a tavalyi jégzajlásból gyűjtötték be a jeget, azt mondta az egyik lányka). Ez mondjuk nyáron tök érdekes lehet, de igy, hogy már láttam élőben a jeget, nem érte meg a 720 jent. Mondjuk a vetitett videó szép volt, és a halak is érdekesek voltak, na de ez kb. 5 percnyi program… A kilátó viszont jó volt, bár kicsit felhős lett az ég délutánra, a jég pedig ugye nem volt a part közelében, igy azt nem lehetett látni.

A jégzajlás múzeuma után elsétáltam az északi népek múzeumához. Ebbe a múzeumba a belépő 200 jen, az egynapos buszbérlet viszont kedvezményt biztositott (ide is és a börtönbe is, a börtönmúzeumnál ráadásul volt egyetemista kedvezmény is), igy 160 jenért tudtam bemenni. A 720 jenes jégzajlás-múzeumhoz képest ez egy igencsak jó ár azért, amit odabent láthatunk: egy szinvonalas, érdekes tárlatot tekinthetünk meg. Nemcsak Hokkaidó őslakosaival, az ajnukkal foglalkozik a múzeum, hanem a világ több északi népét (pl. inuit, számi stb.) is témájául teszi meg. Az egyes népek kultúrájáról, életmódjáról, szokásairól, öltözködéséről stb. nagyon sokat megtudhatunk, tényleg szinvonalas a hely. A múzeum 16:30-ig volt nyitva, az utolsó busz pedig 16:46-kor indult. Miután végignéztem a tárlatot, még az előtérben várakoztam kicsit másokkal egyetemben, aztán kimentem a buszmegállóba. Jött is a busz, jó sokan voltunk rajta, mivel a jégzajlás múzeumánál és a börtönmúzeumnál is szálltak fel.

A busszal az abasiri buszpályaudvarig, a végállomásig utaztam. A Szapporóba tartó távolsági buszom este 6-kor indult, igy volt még kerek egy órám. Elsétáltam tehát a konbiniig, és végre vettem ebédet! 😀 Meg vacsorát is, rágcsálnivalót is a buszra. Visszamentem a buszállomáshoz, és a váróteremben megettem az ebédemet. Aztán megérkezett a távolsági busz, fölszálltam.

Visszafelé már nem volt teltházas a busz, mint előző nap idefelé, elég szellősek voltak az ülések. A sofőr bejelentette, hogy még mindig le van zárva az autópálya, ezért megint a Dótó-autópályán fogunk haladni. Aztán Kitami városában fölvettünk újabb utasokat, majd bejelentették, hogy időközben megnyitották az autópályát, igy mégis az eredeti útvonalon fogunk haladni. Az első megállóig nem működött a wifi a buszon, ezért szóltam a sofőrnek, aki észrevette, hogy nincs bekapcsolva, bekapcsolta a routert, és onnantól kezdve tudtam netezni is. Mivel az első sorban ültem, a szélvédőn tudtam nézni azt is, micsoda havas utakon megyünk, ez is érdekes volt.

Menetrend szerint megérkeztünk Szapporóba, éjfél után valamivel. Szapporóban megint havazott, szokás szerint, nekem pedig kb. 20 percet kellett gyalogolnom a szállásomig. A szállás dél felé haladva a Szuszukino utáni metrómegálló közelében volt. A hotel bejáratánál az automatából vettem még egy hófesztiválos dobozos kólát, ugyanis az üres doboz úgy összenyomódott az utazások során, hogy azt ki kellett dobnom. Az új kólát nem ittam meg, hanem hazaviszem igy, ahogy van, hogy ne nyomódjon össze a doboz. Bejelentkeztem a szállásra, kifizettem a két éjszaka árát, aztán fölmentem a szobámba. Lezuhanyoztam, elég idétlen volt a zuhany, mert vagy túl forró, vagy túl hideg volt a viz. Aztán amikor kiléptem a fürdőszobából, nagy rikácsolás, kacagás, kiabálás ütötte meg a fülemet. Kiderült, hogy annak ellenére, hogy ez egy “rendes” hotel, olyan vékonyak a falak, hogy még jobban áthallatszódnak a zajok, mint odahaza Szuitában. A szomszéd szobában egy férfi meg egy nő hangosan kiabált, röhögött – na mondom, ha ez lesz egész éjjel, nem fogok tudni aludni, pedig már éjfél elmúlt, és reggel 6 körül kelni kéne. Szerencsém volt: tiz perc múlva a párocska (?) elhagyta a szobáját, én pedig ezután hamar el tudtam aludni, mivel nagyon fáradt voltam.

Az abasiri kirándulás tehát tökéletesen sikerült! Az útiterv minden perce ki volt számitva, de ezt sikerült is tartani, és mindent meg tudtam nézni, amit szerettem volna, az időjárás sem szólt közbe. A következő napra pedig az alábbi program volt betervezve: busszal utazás Noboribecube, ott a “pokol völgyének” megtekintése (kénes kigőzölgések), utazás kötélpályán a medveparkba (lassan egy éve, hogy ismét blogolok, és végre egy év után rájöttem, hogy a ropeway magyarul kötélpálya!! Ehhez ezúton is gratulálok magamnak 😀 😀 ), a medvék megtekintése, fürdőzés a noboribecui onszenben, visszaút Szapporóba, onnan vonattal utazás Otaruba, ahol az ottani múzeumok, az otarui csatorna és a hólámpás-fesztivál megtekintése. A követező nap is húzós lesz tehát!

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás