(46-3) 【Hokkaidó télen 4】 Utazás Noboribecuba. A noboribecui medvepark, a pokol völgye és az onszen. Utazás Otaruba. A rengeteg hó és a vonatmúzeum. Hólámpás-fesztivál Otaruban. Dalok.

Üdvözlet a Szapporóból Kóbe felé tartó repülőgépről! A hokkaidói kirándulás utolsó előtti napján Noboribecu városa felé vettem az irányt, láttam medvéket, kénes kigőzölgéseket, fürdőztem kénes fürdőben, aztán Otaru városában megtekintettem a hólámpásokat, meg a hatalmas mennyiségű havat! A poszt elején pedig megmutatok egy az előző bejegyzésből lemaradt dalt is.

Egy elmaradást kell bepótolnom ennek a bejegyzésnek rögtön az elején, ugyanis az Abasiriről szóló posztba be akartam csempészni egy dalt, de valahogy kifelejtettem. Nem is tudom, hogy történhetett ez, mivel egy általam nagyon kedvelt dalról van szó, ráadásul az Ohotszki-tenger a témája… A dal címe „Ohotszki hajósok dala”, a Siretoko-félsziget, illetve az Ohotszki-tenger térségéről szól, az első versszakokban a kemény téli hideget idézi meg a dalszöveg, míg az utolsó versszak a tavasz eljöveteléről szól. Van a dalnak egy kis irredenta felhangja is, hisz a végén az alábbi verssorok is elhangzanak: „A ködös Kunasiri / az én szülőföldem / Egy napon majd meglátogatom / Szüleim sírját. / Aludjatok csendesen”. Kunasiri ugyebár a Kuril-szigetek / Csisima-szigetek egyike, mely a második világháborúig japán fennhatóság alatt állt, a világháború végén azonban a Szovjetunió megszállta, azóta pedig mind Japán, mind Oroszország magáénak vallja a szigeteket, emiatt hivatalosan mind a mai napig nem kötött békét a két ország. Napjainkban de facto orosz terület, orosz igazgatás alatt áll, Japánból nem, csak Oroszország felől megközelíthetők (a japán kormány nem javasolja állampolgárainak, hogy orosz vízummal meglátogassák a szigeteket). Visszatérve a dalra: ez egy régi dal (1960-as évek), az évek során nagyon sokan előadták már, én viszont nem a régi előadók, hanem egy mai, fiatal énekes, Jamaucsi Keiszuke előadásában mutatom be, mert szerintem az ő hangja nagyon jól passzol a dalhoz. Íme:

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=IvlDr1IqYOM

És akkor most térjünk rá a negyedik nap részletezésére! Reggel hat körül keltem, mivel a terveim alapján a 7:30-as, Muroranba tartó buszt kellett elérnem, hogy eljussak Noboribecuba. Ehhez pedig ugyebár el kellett sétálnom a buszpályaudvarig, ez meg egy jó húsz perces séta. Megreggeliztem, összekészülődtem, aztán útra kelte. Szokás szerint havazott… Megérkeztem a buszmegállóba, ahol megkerestem, honnan indul az én buszom, majd amikor megérkezett, fölszálltam a buszra. Menetrend szerint valamivel 9 után érkezett volna meg a busz Noboribecube, igy gondoltam, pihenek egy keveset. Kockázatos volt az alvás, mivel tudtam, hogy amikor ilyen fáradt vagyok, mélyen alszom – a busznak viszont nem Noboribecu a végállomása, hanem a jóval arrébb lévő Muroran, igy nem szabadott lemaradnom a megállómról. Mindezek ellenére elaludtam… amikor fölriadtam, 9 óra múlt… hirtelen nagyon megijedtem, nem tudtam, hol vagyunk, gyorsan megnéztem a telefonomon a gps-szel a helyzetünket, és megnyugodva tapasztaltam, hogy még jócskán Noboribecu előtt járunk. Olyannira, hogy több mint negyed órát késtünk, valószinüleg a szapporói dugó miatt. A távolsági busz Noboribecu nevű megállójában leszállva át kellett szállnom egy helyi buszjáratra, ami Noboribecu városközpontjából felviszi az embereket a hegyre, Noboribecu fürdővárosba. Még a késéssel együtt is időben voltam, a helyi busz ugyanis háromnegyed 10 körül érkezett… volna, ha nem késett volna ez is majdnem tiz percet. Közben havazott, aztán elállt, aztán megint havazott… Végül megjött a helyi busz, erre felszállva eljutottam Noboribecu onszenbe. Megérkezve megint jó kis havazás kezdődött, fújta az ember arcába a szél a havat. Úgy döntöttem, a medveparkot nézem meg először, hisz ahhoz a kötélpályán is kell utazni, időbe telik. Tegnap az Abasiriből érkező buszon, mivel az első sorban ültem, nem tudtam kinyújtani a lábamat, igy vagy azért, mert hat órán keresztül voltam ott összemucorogva, vagy pedig azért, mert a hidegben megfázott, elkezdett fájni a jobb térdem, igy nem volt a legkellemesebb dolog fölmászni a lépcsőkön a kötélpálya állomásához. (Szerencsére nem olyan vészes a térdfájás, mint 2014-ben, amikor Sikokun kirándultam, és a 90 éves nénik megelőztek a meredek lépcsőn.) A medveparkba csak a kötélpályán lehet eljutni, igy a belépőjegy tartalmazza a medveparkon kivül a kötélpályán való oda-vissza utazás diját is. Hogy hogy számitották ki a jegyárakat, én nem tudom: a felnőtt jegy 2592 jen 😀 Lehetne 2600 mondjuk, de nem, “kereken” 2592 jen 😀 Lehet gondjuk a visszaadásnál… Megvettem tehát a jegyet 2592 jenért, majd felszálltam az egyik gondolába. Szerencsémre ez olyan kötélpálya, amelyen folyamatosan mennek körbe-körbe a kicsi gondolák, nem az a fajta, ahol a két gondola bizonyos időközönként egyszerre indul el. Jó nagy távolságot tesz meg a kötélpálya gondolája, odaföntről pedig szép kilátás nyilik a hófehér tájra. Érdemes figyelni a mellettünk elhaladó többi gondolát is, ugyanis van olyan, amelyikben plüssmacik ülnek, van, amelyik szivecskékkel van belül kidiszitve, és van egy különleges “jármű” is, amelyen száritott halak csüggenek 😀

Felérkezve a hegyre, elindultam megnézni a medvéket. Amivel viszont először találkoztam, az nem a medverezervátum volt, hanem a kacsafuttató verseny. Minek kacsafuttató verseny egy medverezervátumba? Négy szedett-vedett kacsa toporgott a hóban – nagyon nem illettek a képbe. Tovább haladtam a medvék felé. Először a himeket néztem meg, ők kevesebben vannak, és kevésbé aktivak, mint a nőstények, a többségük csak feküdt. Egy magas emelvényről lehet megnézni az állatokat, igy jól rálátni az összesre, aztán van egy “emberketrec” is, ahol egy szintben lehetünk az állatokkal, üvegen keresztül nézhetjük meg őket, és speciális csöveken keresztül adhatunk be nekik medveeledelt. A himekkel ellentében jóval több turistát vonzottak a nőstények, akik többen is voltak, és nagyon aktivak voltak. Két lábra álltak, integettek, egyikőjük pedig kinyitotta a száját, és a mancsával mutogatott, jelezvén, hogy oda kéri a kaját 😀 Nagyon aranyosak voltak. Épp kezdődött a medvék bemutatása, ezt meghallgattam, az egyik gondozó hölgyike magyarázott a medvékről, illetve bemutatta mire képesek: bedobott eledelt egy zárt ketrecbe, amelyen volt egy ajtó, a medve pedig simán kinyitotta az ajtót, és bemászva a ketrecbe begyűjtötte az élelmet. Mondta a gondozó, hogy ezt nem ők tanitották neki, ebből alapból képesek a medvék.

Miután megnéztem élőben a medvéket, tovább haladtam a medvés múzeumba. Ez picit csalódás volt, ugyanis eléggé egy lepukkant épület, a belső rész is eléggé “Sóva-kori” érzetet kelt, elhanyagolt. Azért körbejártam, aztán fölmentem az épület kilátóteraszára, ahonnan meg lehetett nézni a közelben lévő kaldératavat. (Itt nyáron lehet pazar a kilátás.) A medvepark területén van még egy “ajnu falunak” nevezett rész, ahol ajnu házak vannak rekonstruálva – ez nem volt ezúttal nyitva, de erről semmi információ nem volt, legfeljebb annyi, hogy rengeteg hó volt arrafelé, de voltak lábnyomok és egy kitaposott ösvény is, igy hát elsétáltam az ajnu házakig, majd vissza is fordultam. Aztán a kötélpályán visszautaztam a hegy lábához.

Még erősebb havazás fogadott odalent. Az erős havazás és szél ellenére nekivágtam, hogy elsétáljak a “pokol völgyébe”. Noboribecu egy fürdőváros, kénes fürdőiről hires, és ahogy az gyakran lenni szokott, ahol kénes fürdő van, ott vannak mindenféle kénes kigőzölgések is. Ez itt a “pokol völgye”. Rengeteg volt a turista errefelé, főleg kinaiak és thaiok. Már irtam korábban, de ismét csak ismételni tudom: sok kinai és thai turistának borzalmas a viselkedése. Hangosan kiabálnak, tolakszanak, az út közepén fényképeznek, felöklelik az embert a szelfibottal stb. Jó lenne egy kicsit megtanulni viselkedni, mielőtt elindulnak egy külföldi útra. Persze akinek nem inge, nem veszi magára.

A hófúvás elől az esernyőmmel próbáltam védeni a fényképezőmet, persze kevés sikerrel. Az előttem haladó turisták lelassitottak, a tervezettnél lassabb tempóban tudtam csak előrehaladni. Megnéztem a pokol völgyét, majd tovább sétáltam arra a helyre, ahol az Ójunuma (“Nagy forró vizes tó”) nézhető meg. Ezután sietnem kellett, ugyanis legkésőbb a 12:55-ös buszt el kellett érnem, hogy elérjem odalent a Szapporóba tartó távolsági buszt, viszont még nem voltam forró fürdőben! Nem tehettem meg, hogy egy fürdővárosban megnézem a medvéket meg a pokol völgyét, de nem mártózom meg a kénes vizben. Előre gondolkodtam, és megvettem a bentómat, amelyet majd a távolsági buszon akartam megvenni, majd a helyi közfürdőbe mentem. Volt még olyan 45 percem, ezt ki is használtam, és belemerültem a kénes vizbe.

A fürdőzés után elsétáltam a buszállomásra, megvettem a jegyemet a visszaútra, majd beálltam a sorba – nagyon sokan vártak a buszra. 13 órakor is volt busz, nekem viszont ez az öt perc is számitott ahhoz, hogy elérjem a csatlakozást. Szerencsére felfértem a buszra. Noboribecu városban aztán véletlenül egy rossz buszmegállóhoz mentem, a neten gyorsan kikerestem, hol van a helyes, aztán átmentem oda, pár perc múlva jött is a távolsági busz. A távolsági buszon aztán végre megebédelhettem.

Késve érkezett a busz Szapporóba. Sietnem kellett, hogy elérjem az Otaruba tartó vonatot, ráadásul a buszon még fel kellett váltanom egy tizezrest, hogy fizetni tudjak, aztán még vonatjegyet is kellett vennem. Szerencsére mindezekkel együtt is elértem a vonatot. Otaru a tenger partján lévő kikötőváros, a Meidzsi-korban innen szállitották a szenet, ezért fontos szerepet töltött be a korszak közlekedését illetően. Ami először meglepett, hogy bár nem mentem túlságosan messze Szapporótól (kb. fél óra az út), sokkal több hó van Otaruban, mint Szapporóban. Hasonlított a hómennyiség az aszahikavaihoz… A vasútállomástól sietve elindultam az otarui vasúti múzeum irányába, ugyanis a múzeum 17-ig van nyitva, viszont 16:30-ig lehet csak bemenni, a vonat pedig 15:45-re érkezett meg. Nagyon sok turista volt a városban, valószínűleg mind az esti hólámpás-fesztiválra érkeztek. Szokás szerint különösen sokan voltak a kínaiak és a délkelet-ázsiaiak. És nagyon sok hó volt mindenütt! Havazott is, szóval megint elővettem az ernyőt, és azzal idétlenkedtem. A múzeumhoz közeledve már elfogytak az emberek, szinte csak én sétáltam arrafelé. Volt olyan hely, ahol szűk ösvény lett vágva a hókupac közé, azon kellett átmenni, volt olyan is, hogy a jelzőlámpa nyomógombjáig felért a hó, alig lehetett elérni a gombot 😀 Végül megérkeztem a múzeumba, amit amúgy hivatalosan Otaru városi „általános” múzeumnak neveznek, konkrétan viszont a vasút a témája. Odabent megnéztem a tárlatot, volt kiállítva egy gőzmozdony kocsival, meg mindenfélét meg lehetett tudni a hokkaidói vasútépítésről, és a valaha volt vasútvonalakról. Érdekes múzeum volt. Van a múzeumnak egy szabadtéri része is, ahová régi vonatok vannak kiállítva – persze gondolhattam volna, hogy télen, a nagy hó közepette ez a rész nem látogatható 😀 Pontosabban látogatható volt, csak a vonatok be voltak bugyolálva kék műanyag lepelbe 😀 Ide majd nyáron lehet, hogy érdemes lenne visszajönni.

A múzeum után visszasétáltam a város központi részére, az otarui csatornához, ahol a hólámpás-fesztivált terveztem megnézni. Az idei a huszadik hólámpás-fesztivál, amikor a csatorna melletti sétányt, illetve egy másik utcácskát is feldíszítenek különféle alakú hólámpásokkal. Már kezdett szürkülni, mire a múzeumtól elértem a csatornához. Itt láttam, ahogy épp meggyújtják a hólámpásokat. Önkéntesek járják a sétányt, és minden lámpásba elhelyeznek egy-egy gyertyát, illetve meggyújtják azokat, amelyek esetleg kialudtak. A csatorna vizének felületén is vannak lámpások, ezt egy kajakban ülő emberke gyújtotta meg sorra. Ahogy kezdett sötétedni, ellepték a csatorna menti ösvényt a turisták, mindenki fényképezett. Végigsétáltam az ösvényen, aztán elindultam fölfelé az állomás irányába, hogy megnézzem a másik, hólámpásokkal díszített sétányt. Aztán onnan visszatértem a csatornához, majd a másik sétány északi részét is megnéztem. Egyszóval körbejártam az egész városban. Aznap enyhe volt az időjárás, csak -1 fok volt, cserébe viszont végig havazott. Megnéztem mindent, amit szerettem volna, így visszamentem az állomásra, és a vonattal visszautaztam Szapporóba.

Szapporóban, amikor kijöttem az állomástól, éreztem, hogy valami különös, nem olyan, mint az elmúlt napokban, de hirtelen nem jöttem rá arra, hogy mit érzek különösnek. Aztán ahogy sétáltam a szállás felé, rájöttem, az a különös, hogy nem havazik! Eddig amikor Szapporóban voltam, mindennap havazott. Így hát, kihasználva azt, hogy nem zavar a havazás, csináltam pár esti képet. A szállás felé menet útba ejtettem a Rámen Jokocsó nevű helyet, ahol egymás mellett sorakozik több rámenes is. Az egyikbe betértem, és ettem egy finom szapporói ráment, aztán visszasétáltam a szállásomra. Úgy terveztem, hogy a hotelben még írom a blogot, de egyrészt kezdődött az egyik sorozatom a tévében, másrészt nagyon álmos voltam, hisz már napok óta nem aludtam rendesen, harmadrészt tartottam attól, hogy megint zajos lesz a szomszédom, így hát az ágyból megnéztem a sorozatot, majd nyugovóra tértem.

És ezzel el is jutottunk a kirándulás utolsó napjához! Az utolsó napra szapporói városnézést terveztem: az óratorony, a piac, a vörös téglából épült régi kormányzósági épület szerepelt az útitervemben, valamint az, hogy a kötélpályával fölmegyek a Moiva-hegyre, és onnan megtekintem a szapporói kilátást.

A bejegyzés végére pedig jöjjön még egy dal! A dal címe „Szapporo, a szerelem városa”, a mellékelt videóban pedig feltűnnek korábbi évek hófesztiváljainak alkotásai is. Isihara Júdzsiró énekel:

 

https://www.youtube.com/watch?v=Ti7-IOXp14k