(46-4) 【Hokkaidó télen 5】 Séta Szapporóban. Az óratorony, a piac. A Moiva-hegyen. Utazás vissza Oszakába.

Üdvözlet immár Oszakából! A téli hokkaidói kirándulás utolsó napján Szapporo városában sétálgattam: megnéztem az óratornyot, a piacot, a régi kormányzati központot, aztán villamossal elmentem a kötélpálya állomásáig, majd megnéztem a kilátást a Moiva-hegyről. Ezután pedig már csak a hazaút következett.

Szerencsére nem volt zaj a szomszédban, így ki tudtam aludni magam. Reggel összekészülődtem, megreggeliztem, és elindultam. Kellemes idő volt, de szokás szerint havazott, bár nem túlságosan. A mai napra Szapporóban terveztem sétálni. Először a piachoz mentem. Azt hittem, hogy ez valami nagy halpiac lesz, mint más városokban, ehhez képest csak néhány üzlet sorakozott egymás mellett, körülbelül tíz perc alatt meg lehetett nézni. Voltak szép nagy és jó drága rákok kipakolva. Ezután az óratoronyhoz sétáltam, időközben elállt a havazás, és kezdett kiderülni az ég. Az óratorony a Hokkaidói Mezőgazdasági Iskola, a mai Hokkaidó Egyetem elődje egyik épülete volt, az órát Amerikából rendelték hozzá az 19. század végén. Ez az épület jelenleg Szapporo belvárosában található, és szabadon látogatható, belül pici múzeum van berendezve, amelynek témája a Hokkaidói Mezőgazdasági Iskola, illetve Szapporo városiasodása. Szerencsém volt, ugyanis naponta egyszer, 9:15-kor egy bácsi bemutatja a fölső szinten az óraszerkezet működését, én ezt pont elkaptam, így meghallgattam a bemutatót. Miután megnéztem az óratorony belső részét, átsétáltam az út túloldalára, itt ugyanis van egy magas épület, melynek teraszáról jó kilátás nyílik az óratoronyra: innen is lefényképeztem az épületet.

Mindezek után a villamosmegállóhoz sétáltam (előtte vettem kaját), és a villamossal elutaztam a Moiva-hegyre vezető kötélpálya megállójához. A villamosmegállótól körülbelül öt percet kellett sétálni a kötélpálya-megállóhoz. Az első gondola 11-kor indult, így volt még időm megenni egy onigirit. Aztán megvettem a jegyemet, és a legelső járattal fölmentem a hegyre. Rajtam kívül csak thaiok és kínaiak voltak a gondolában, a thaiok különösen hangosak voltak. A kötélpálya fönti állomásánál át kell szállni egy mini siklóra, az visz fel a legmagasabb pontra. Maguk a járművek, illetve az állomásépületek nagyon modernek, hisz 2012-ben teljes felújításon esett át az egész hely. A járművek amúgy svájci gyártmányok, az épületek pedig kulturáltak, tiszták, akadálymentesítettek. Mikor megérkeztem legfelülre, egyből a tetőteraszra mentem, hogy megnézzem a szapporói kilátást. Szerencsém volt, mivel ekkorra már teljesen kiderült az ég, elállt a havazás, így tökéletes kilátás nyílt a városra, egészen a tévétoronyig el lehetett látni. Mikor kigyönyörködtem magam a látványban, visszamentem az épületbe, ahol épp kezdődött egy 3D-s vetítés a Moiva-hegy élővilágáról. 15 perces volt, ez pont belefért az én időmbe. Rajtam kívül senki nem volt amúgy a vetítésen. A hölgy megkérdezte, angolul vagy japánul kérem-e a vetítést (miután japánul megbeszéltük, hogy mennyi ideig tart a vetítés, illetve megkérdezte, hogy bemegyek-e, én meg mondtam, hogy igen, szóval ezek után pár perc múlva odajött hozzám, és elkezdte, hogy eküszükjűzü mí, ingürissü…). Nagyon érdekes és jópofa volt a vetítés, részletesen bemutatták a hegy állat- és növényvilágát, illetve a hely kialakulását, nevének eredetét stb. Mindezek után még mindig volt kis időm a következő sikló indulásáig, így kimentem picit a hóba. A hegyről amúgy túraútvonal vezet le a hegy lábához, itt főként nyáron szoktak túrázni, de most is láttam pár merész embert, aki jól beöltözve, teljes túrafelszereléssel jött fölfelé a térdig érő hóban. Én nem ezt az utat választottam, hanem szépen felszálltam a siklóra, és lementem a kötélpálya felső állomásáig. Itt is volt kis időm, itt is kinéztem, meg körülnéztem a szuvenírboltban, aztán a következő gondolával leereszkedtem. Rajtam kívül egy rendkívül kulturált kínai pár volt a gondolában, nem kiabáltak, sőt suttogtak, kellemes meglepetés volt az elmúlt napok tapasztalatai után.

Leérkezve a hegy lábához, épp indult a shuttle bus a villamosmegállóhoz, gondoltam, akkor nem sétálok, felszállok én is a shuttle buszra. Ez egy picike mikrobusz, ami föl-le szállítja az utasokat a kötélpálya-megálló és a villamosmegálló között. Sok értelmét mondjuk nem látom: fölszálltunk, majd olyan két-három percnyi utazás után meg is érkeztünk, hiszen gyalog se több az út öt percnél. Nem tudom, miért jó ezt a járatot fenntartani 😀 Ezután villamosra szálltam, és visszautaztam a szoros értelemben vett belvárosba. Következőnek elsétáltam a vörös téglákból épült, régi hokkaidói kormányzati épülethez. Sajnos nem volt időm, hogy be is menjek, de kívülről körbejártam az épületet. Az épület egyik oldalán hatalmas oszlopon lévő feliratok követelik vissza Oroszországtól az északi területeket.

Ezzel tulajdonképpen végeztem is az aznapra tervezett programokkal, és megindulhattam a vasútállomás felé. Az állomáson vettem még ennivalót, aztán felszálltam a vonatra (tömve volt), és meg sem álltam a Sin-Csitosze reptérig. A reptéren megkerestem a Skymark automatáit, kiállíttattam a beszállókártyámat (sikerült az ablak mellé szóló jegyet szerezni), aztán az információs pultnál megkérdeztem, hogy a biztonsági ellenőrzés után, belül is van-e konbini. Mondták, hogy belföldi járat esetében nincs, így hát még odakint vettem egy bentót, és megettem ebédre. Bár én utálom a Starbucksot, szerintem túlárazott és rossz ízű dolgokat árulnak ott, mégis megakadt a szemem a konbiniben egy starbucksos italon: szakurás dizájnú pohárban árultak erdeigyümölcs-ízesítésű karamellás tejes italt (!). Kíváncsi lettem az ízére, így hát vettem egy ilyet is próbaképp. A karamellás tejes ital egész finom, azok a „mű” erdeigyümölcs-darabkák viszont furcsák. Ráadásul alig van egy kevés a pohárban, és több mint kétszáz jen. Jó volt kipróbálni, de többet szerintem nem fogom megvenni.

Miután megkajáltam, átmentem a biztonsági ellenőrzésen (nagyon flottul ment), aztán várakoztam a beszállításra. Visszafelé is hasonló profizmussal találkoztam a Skymarknál, mint odafelé: pontos időben ott volt a gép, időben kezdték a beszállítást, és pontban az előírt időben elindultunk. Mire beszálltunk, kemény hófúvás kerekedett, tiszta fehér volt minden, de nem volt gond szerencsére a felszállással. Megint hozták az ingyen KitKateket, aztán hozták a kávét (én nem kértem). Mellettem egy anyuka ült a lányával, ami azért volt szerencsés, mert a kislányt az anyuka az ölében fogta, így tulajdonképpen mellettem nem ült senki, tágas volt a hely. Az úton zenét hallgattam, és írtam a blogot. Időben meg is érkeztünk Kóbéba, összeszedelődzködtem, és mentem a Port Liner megállójához, utána átszálltam Szannomijában, és a Hankjúvel hazajöttem Szuitába. Tojocu állomástól aztán elsétáltam a közeli LIFE szupermarketbe, hogy vegyek estére valami ételt, vettem is sült halakat, illetve a Country Ma’am nevű csokis keksznek megtaláltam egy különleges, epres-málnás ízesítésű változatát, ebből is vettem, hogy megkóstoljam. Hazafelé menet aztán benéztem a takojakishoz, épp ott volt Dzsingú-szan, a sajtárus, aztán ott volt az egyik múltkori srác, akinek nem tudom a nevét, később jött egy szintén ismerős házaspár, akiknek szintén nem tudom a nevét, aztán még Roku-szan is megjelent. Teccsan egyből megnyitotta az Instagramomat, hogy mutogassam meg a képeket, és magyarázzam el a dolgokat. Ez meg is történt, Dzsingú-szan mondta, hogy ha legközelebb megyek Hokkaidóra vagy Tóhokuba, akkor szóljak neki, mert őneki sok ismerőse van azon a vidéken, tud olcsó szállásokat és kajáldákat. Mondtam neki, hogy nyáron tervezek egy ilyen utat, akkor majd még egyeztetek vele. Ezek után lassacskán hazaindultam, hogy megvacsorázzak és kipakoljak. Így zárult a téli hokkaidói út: szerencsémre minden jól sikerült, az útlezárás miatti útvonal-módosulást leszámítva nem volt semmilyen gond, minden a tervek szerint ment, mindent megnéztem, amit szerettem volna, és még az időjárással is viszonylag szerencsém volt.