(48-3) 【Csúgoku 2】 Tömeg a Szankó-vonalon. Séta Gócuban. Óda városa és az Ivami ezüstbánya. Borzalmas szállás Jonagóban.

Üdvözlet a Jonagóból Niimi felé tartó vonatról! A mai napon folytattam utamat a Szankó-vonalon, eljutottam a Japán-tenger partjára, Gócuba, majd Óda városába, ahol a világörökség részét képező Ivami ezüstbányához látogattam el. Végül Jonagóig utaztam, ahol egy borzalmas szálláson sikerült aludnom összevissza másfél órát.

Nagyon jól aludtam az uzui szálláson, nem tudom, hogy az előző éjjeli álmatlanság vagy a migrén volt-e az oka, de konkrétan 95%-os alvást produkáltam. Reggel 6-kor keltem, hogy össze tudjak készülődni, és a 7:12-es vonatra való felszállás előtt még egy kicsit tudjak sétálni a környéken. Megreggeliztem, felöltöztem, közben Mikami-szan is felébredt, aztán a bácsika is. Fél hét körül halad el az első vonat az Uzui állomáson, először gondoltam rá, hogy lefényképezem, de aztán arra gondoltam, hogy még nincs teljesen kivirradva, fölösleges. Pont fogmosás közben hallottam a vonat hangját, a közeli ablakot kinyitottam, és lám: a különleges, Ivami-kagura mintás vonat haladt épp el! Gyorsan lekaptam a telefonnal. Összekészülődtem tehát, aztán még megvettem két Szankó-vonalról szóló mangát (van ilyen is 😀 A szálláson mindenféle Szankó-vonallal kapcsolatos cuccot árusitanak), majd elköszöntem Mikami-szantól és a bácsikától, és útra keltem. El akartam sétálni az egyik közeli útszakaszhoz, mivel pont ott van Hirosima és Simane megye határa, ezt akartam megnézni. Elég csipős, hűvös idő volt fél hétkor, de ez természetes, a hegyekben vagyunk. Átsétáltam az Uzui-hidon, és eljutottam a megyehatárhoz, itt aztán visszafordultam, és visszamentem a megállóhelyhez. Csak két autó ment el mellettem, azokon kivül se embert, se járművet nem láttam.

Az Uzui állomásnál várakozott egy taxi, mások nagyon nem voltak. Elindultam felfelé a lépcsőkön, odaföntről hallottam beszédhangokat. Két hölgy, két vasúti munkásember és egy vonatrajongó srác (fényképezővel, állvánnyal) volt fönt a megállóban. Odafönt beleirtam az állomás füzetébe, hogy mikor, honnan jöttem, és ki vagyok. Ezt a füzetet egy 91 éves néni helyezi ki ide, ő az egyike azon keveseknek, akik még használják a vonatot, ezzel szokott ugyanis bevásárolni menni. Készült róla egy riport az egyik tévéműsorban, ezt most ide belinkelem, japánosok előnyben 🙂

 

https://youtu.be/cZnm0bVjocA

Odaföntről csináltam képeket, és néztem, nincs-e ott a zászlót lengető Pókember valahol. Róla még nem irtam. Van egy helyi alak, állitólag Mikami-szanék ismerőse, aki Pókembernek öltözve egy „Köszönjük, Szankó-vonal!” feliratú zászlót lenget, amikor egy vonat elhalad a megállóhelyen. Tegnap este is ott volt, pont az egyik tévéstábnak nyilatkozott. Hát kora reggel nem volt ott 😀 Nemsokára megérkezett a vonat. Valahogy sejtettem: mivel ez a vonat az első, amelyik reggel Mijosiból indul, tömve volt. Ráadásul csak egy kocsiból állt, tehát értelemszerűen ülőhely nem volt, sokan álltak. És mivel nagyon sokan voltak, bepárásodtak az ablakok is… Uzui megállónál egy csomóan leszálltak, és fényképezték a vonatot. Vajon ők milyen útiterv szerint haladtak? Hisz a következő vonat, ami Gócuig megy, csak délután érkezik… Mindegy, ők tudják. Felszálltam a vonatra, találtam egy állóhelyet, és itt álltam több mint két órán keresztül, amig a vonat végigdöcögött a Gónokava mentén. Szép lett volna a kilátás, ha nem lettek volna párások az ablakok, és nem az emberek feje között kellett volna fényképezni 😀 Sokan, akik ültek, aludtak, a telefonjukat nyomkodták, olvastak… Minek akartak akkor ezzel a vonattal utazni? Ezt más vonaton is meg tudták volna tenni… Egy bácsika bőszen filmezett a vonat elejében, közben hátizsákjával foglalta a helyét. A két óra alatt körülbelül tiz percre ült le, a többi időben a hátizsákja pihent az ülésen, miközben körülötte állt a tömeg. Egy bácsika vagy nénike (nem tudom eldönteni, mivel sapka és maszk volt rajta, igy az arca nem látszott, viszont férfi hangja volt, de pirosas harisnyát és nőinek kinéző cipőt viselt…) egy másik fickónak magyarázott az egész út alatt mindenféle érdekes vasútvonalakról, én magamban röhögtem, mert egy csomó olyan helyet mondott, amiről én is tudok, vagy ahol már én is jártam 🙂 A másik fickó nem hallott ezekről, csodálkozva figyelte a bácsinénit. A filmező bácsika felesége nem volt ilyen lelkes, szinte végig aludt, előregörnyedve. Ez nekem pont jól jött, mivel a görnyedt nénike felett egy zsebkendővel szépen le tudtam törölni a bepárásodott ablakot, és azon ki tudtam fényképezni 😀 A megállóhelyeknél volt, aki leszállt, voltak, akik a peronon várták a vonatot állvánnyal, fényképezővel felszerelve, öreg néni, iskolás csoport integetett a vonatnak, ilyen volt a hangulat.

9:30 körül érkezett meg a vonat Gócuba. A rengeteg ember mind leszállt a vonatról, sokan siettek át a másik peronra, hogy elérjék az ott a csatlakozásra várakozó, Izumosi állomásra tartó vonatot. Én nem siettem, ugyanis én bekalkuláltam egy órányi gócui sétát a tervbe. Lekameráztam, amint a tömeg leszáll a vonatról. (Jut eszembe, ideje lenne felraknom a videóimat, már egy év eltelt, és még egyszer sem raktam fel videót… Majd eljön ennek is az ideje.) Aztán elindultam, benéztem a turistainformációs irodába, ott begyűjtöttem pamfleteket, aztán elindultam a Gónokava partján Gócu-Honmacsi városrész irányába. Ez egy kis vidéki város, elég hangulatos, az utcán sétálgattak helyi nénikék, egyik régi ház ablakában ült négy hatalmas macska 🙂 Tulajdonképpen egy kört tettem a város központi részén, a másik irányból érkeztem vissza az állomásra. Előtte még beszaladtam az útba eső szupermarketbe, ahol vettem olcsó bentót meg limited edition, meggy izű tejes teát (!) 😀 Az állomáson aztán kis várakozás után megérkezett a vonat, amire felszállva egészen Óda városáig utaztam.

A vonaton megebédeltem, megettem a bentót és megittam a furcsa üditőt, egész finom volt. Feltűnhetett, hogy nem emlitettem még a migrént. Valami csoda folytán ugyanis nem fájt a fejem! Kicsit nyomott volt, az tény, de a szokásos, migrénes, erős fejfájás most elmaradt. Ez mondjuk egyáltalán nem baj… Szerintem az volt a kulcs, hogy rögtön nyomattam be a tablettákat, ahogy megéreztem, hogy gondok lesznek. Igy tehát a második nap ilyen jellegű problémák nélkül tudtam kirándulni. A vonat egy helyen megállt, és közölték, hogy mivel be kell várnunk a másik irányból tiz perc késéssel érkező vonatot (tudniillik csak egy vágány van), mi is tiz percet késni fogunk. Ez nekem még belefért az időmbe, viszont az állomáson elintézni tervezett vécélátogatást lehetetlenné tette, szerencsére volt a vonaton kulturált mosdó.

Tiz perc késéssel meg is érkeztünk, az állomásról kilépve a buszmegállóba mentem, ahová rövidesen megérkezett az Ivami ezüstbánya felé tartó busz. Az Ivami ezüstbánya a világörökség részét képezi, de nem úgy kell elképzelni, mint egy egyszerű bányát, ez igazából egy egész település. Már a Hadakozó fejedelemségek korában is ismert ezüstlelőhely volt ez a terület, harcok is folytak azért, hogy kinek az irányitása alá tartozzék. Az Edo-korba lépve aztán a sógun közvetlen fennhatósága alá került, és egy daikannak nevezett hivatalnok képviselte a központi hatalmat. Jelenleg megtekinthető a daikan hivatalának épülete, egy korabeli gazdag kereskedőcsalád rezidenciája, egy korabeli szamuráj hivatalnok háza, több szentély és templom, meg persze maga a bánya. A daikan-hivataltól a bánya bejáratáig körülbelül egy órát kell sétálni, de lehet bérelni bicikliket is. A buszról a daikan-hivatalnál szálltam le, itt kezdtem meg a sétát. Először a daikan-hivatalban működő kis múzeumot néztem meg. El kell mondanom, hogy az összes helyen, ahová bementem, nagyon rendes volt a személyzet, nagyon jó benyomást tettek rám. Nem kezdtek összevissza angolozni, nem idétlenkedtek az „ingürissüvel”. Külföldieknek kedvezmény jár a belépőjegyre – nos, a pofalemezem alapján ugyebár gondolhatták, hogy külföldi vagyok, ennek ellenére mindenhol megkérdezték, hogy „külföldről jött?”. Ez is egy jó benyomás volt, hisz lehet valaki például olyan Japánban született, félig japán illető, aki inkább néz ki külföldinek, mint japánnak. Megkérdezték, honnan jöttem, érdeklődtek. Nem nyomták a kezembe kérdezés nélkül az angol pamfletet, hanem megkérdezték, hogy milyet kérek / elnézést kértek, hogy csak japán van, majd tisztáztuk, hogy jó lesz az. Szóval nagyon rendes volt mindenki. Először tehát a kis múzeumba mentem be, itt meg lehetett nézni Edo-kori ezüstpénzeket, Edo-kori iratokat (komondzsókat), illetve meg lehetett ismerkedni a legfontosabb tudnivalókkal az ezüstbányával, annak korabeli működésével kapcsolatban. A múzeum után megnéztem a szomszédos szentélyt, ami arról hires, hogy az épület plafonjára egy sárkány van festve. Folytattam a sétát, következőnek egy buddhista templom következett, de itt senkit nem találtam, úgy tűnt, be van zárva.

Haladtam tovább a hangulatos kis utcácskán, majd megérkeztem egy Edo-kori jómódú kereskedőcsalád rezidenciájához. Itt is nagyon kedvesek voltak, az egyik hölgy elmagyarázta a dolgokat, körbevezetett. Az utcáról nem tűnt olyan tágasnak a hely, de odabent kész labirintus volt, egy hatalmas nagy rezidencia. A felső szintre is fel lehetett menni, lent pedig az egyik helyiségben egy, a tatamik alá rejtett, a földbe épitett titkos tárolót is meg lehetett nézni, itt valószinűleg ezüstöt raktároztak. A belépőjegy mellé amúgy kaptam egy Ivami ezüstbányás mini irattartót (ez nagyon jól jött, ebbe raktam a belépőjegyeket és a pamfleteket) meg egy hűtőmágnest is.

A következő állomás egy szamuráj rezidencia volt. Ez a kereskedőházhoz képest jóval kisebb épület volt, de ezt is megérte megnézni. Aztán volt egy szentély, amihez lépcsők vezettek fel, innen jó kilátás nyilt a történelmi hangulatú utcákra. Tovább haladva eljutottam a Rakandzsihoz, egy buddhista templomhoz, ahol ötszáz, különböző testhelyzetű/arckifejezésű buddhaszobor található egy barlangban. Ezt is megtekintettem, és itt csináltattam emlékbe gosuint is. Innentől aztán következett a séta magához az ezüstbányához (pontosabban ahhoz a részéhez, amely meg van nyitva a nagyközönség előtt). Egy erdős részen vezetett keresztül az út, láttam sok helyen macskákat 🙂 Amúgy egész nap olyan meleg volt igy március elején, hogy kabát nélkül sétálgattam, és izzadtam… A bányához érve azért visszavettem a kabátot. A bányának a Rjúgendzsi mabu nevű része látogatható szabadon, idáig sétáltam el, majd megnéztem a bányát belülről – hát végig meggörnyedve kellett sétáljak 😀 Odabent láttam egy denevért is, de nem tudtam eldönteni, hogy él-e. Érdekes volt tehát ez is, miután ezt is megnéztem, már csak vissza kellett sétálni a Rakandzsihoz, onnan meg elsétálni az „Ivami ezüstbánya világörökség-központig”. Séta közben amúgy megláttam azt a párt, akik reggel a Szankó-vonal szerelvényén a különféle érdekes vonatokról beszélgettek a bácsinénivel, úgy tűnik, nekik is ez volt a következő úticél.

Visszasétáltam a Rakandzsiig (útközben picit megpihentem), aztán onnan folytattam az utamat a világörökség-központig. Találtam egy kis gyalogos ösvényt, itt le tudtam vágni az utat. (Ez a világörökség-központ eléggé kieső helyen van a többi nevezetességhez képest.) Megvettem a belépőt a világörökség-központba is, és megnéztem itt is a kiállitást. Tulajdonképpen ugyanaz van itt leirva, bemutatva, mint a többi helyeken, csak ez egy vadonatúj, modern épület. De igazából aki a többi helyet megnézi, az akár ki is hagyhatja ezt, semmit nem veszit. Mindenesetre én körbenéztem, aztán mentem a buszmegállóhoz az épület elé, innen indul ugyanis a busz vissza az Óda-si állomáshoz. A tervezettnél eggyel korábbi buszt sikerült elérnem, igy eggyel korábbi vonatot is el tudtam érni.

A busszal tehát visszamentem a vasútállomásra, ott fölszálltam a vonatra, és elutaztam Izumo-si állomásig, ott át kellett szállni egy másik vonatra, azzal jutottam el Jonagóba. Jonagóban, miután megérkeztünk, átsétáltam a 0-s vágányhoz, hogy megnézzem, nincs-e ott épp egy Kitaró-vonat. Erről már a nyári Szanin-kirándulás idején irtam, de most megismétlem: Jonago és Szakaiminato városokat köti össze a Szakai-vasútvonal, ami a különleges vonatairól hires. Szakaiminatóban született és élt ugyanis Mizuki Sigeru, egy hires mangarajzoló, aki a jókaiokról (démonok, szellemek) szóló, nagyon hires Gegege no Kitaró cimű mangát megalkotta. Szakaiminato városa tele van a mangából ismert szörnyecskék szobraival, a Szakai-vonalon pedig olyan vonatok közlekednek, amelyeken a manga főbb szereplői láthatók. Nyáron már jártam itt, azonban akkor szakadt az eső, igy úgy döntöttem, hogy most még egyszer ellátogatok ide – ezt a látogatást másnapra terveztem. (Eredetileg már ma elmentem volna Szakaiminatóba, és ott szálltam volna meg, viszont nem találtam ott szállást – mondjuk Jonagóban is alig…) Szóval ma nem utaztam Szakaiminatóba, de megnéztem, van-e a peronon érdekes vonat – és volt! Az idei évben mind a hat különleges vonat meg fog újulni, ezek közül két megújult vonat már közlekedik a vonalon, két következő pedig pont aznap debütált – reméltem, láthatom valamelyik új vonatot. Sajnos ezzel nem volt szerencsém: volt vonat a peronon, de nem új, hanem a régi Kitaró-vonat. Mondjuk ez nem volt baj, mert tavaly ezt pont nem láttam. Megnéztem, lefényképeztem a vonatot, aztán az állomás épületéből kilépve megpillantottam egy konbinit, itt vettem vacsorát, majd elindultam a szállásom felé.

A szállásomat a Bookingon találtam, más olcsó szállás nem nagyon volt, gondoltam, egy éjszakára megteszi. Dormitory-jellegű a hely, de nem emeletes ágyak vannak, hanem egy helyiségbe egymás mellé vannak leteritve futonok, és azon egymás mellett fekszenek a vadidegenek. Mivel más nem volt, lefoglaltam egy ilyen helyet. Tiz perc gyaloglás után megtaláltam a szállást, bár nehéz volt, ugyanis a bejáratnál nem sok mindn utalt a hely vendégház jellegére, egy teljesen más nevű kávézó neve szerepelt mindenhol. Mert mint kiderült, a hely a földszinten kávézó. Bementem, köszöntem – a háttérben sétálgattak emberek, nagy nehezen előjött egy fiatal csajszi, mondom neki, ki vagyok, ő szólt egy idősebb pasasnak, aki nagy nehezen előbújt hátulról, pontosabban mondta, hogy menjek én is hátra a konyhába, ahol ő meg egy csomó fiatal sürgött-forgott, majd odaadta a papirt, amit ki kellett töltenem. Mindez a következőképp zajlott le:

X: Haró!

D: Jó estét! Beszélek japánul.

X: Ó, igen? Rendben! Erre tessék!

(Hátramennek)

X: Akkor japánul…?

D: Igen, tudok japánul.

X: Ja jó, rendben, akkor kérlek, hogy itt ezt (rámutat a papirra) check és writing.

D: …

Kétszer megkérdezte, tudok-e japánul, majd miután ezt tisztáztuk, közölte velem, hogy writing 😀 😀 Ezután kifizettem a majdnem háromezer jent a szállásért, majd a pasas megmutatta a zuhanyzót (elég lepukkant), a vécét, meg közölte, hogy este 8-tól lesz itt egy főzőcskézős parti a földszinti helyiségben, ha akarok, ott is vacsorázhatok, vagy megehetem a bentómat a konyhában is. Végül megmutatta a szobát, ahol a futonok voltak. Hat futon volt egymás mellé leteritve, de szerencsére (?) csak négyen voltunk a szobában, egy japán(?) pasas és két koreai lány. Lepakoltam, közben a szobatársak szép lassan elszivárogtak. Hallom közben, hogy a szomszéd szobában valakik hangosan beszélgetnek, sörösdobozokat nyitogatnak. Na gondoltam, nekünk nem szabad enni a szobában, másnak meg igen? Aztán furcsának tűnt az, hogy valaki mondja a másiknak: „ma szállóvendégek vannak, ezért csendesebbnek kell lennünk”. Szállóvendégek? Hát ti nem azok vagytok?

Gondoltam, lemegyek megenni a bentót. Amikor kiléptek a szobából, akkor látom, hogy nincs is mellettünk másik szoba. De akkor kik beszélgetnek? Hát kiderült, hogy lent az a bizonyos parti, onnan jöttek a hangok. De hogy hallatszódik föl? Mindenesetre lementem a konyhába, és megettem a bentómat. Gondoltam, hiába mondja a pasas, hogy be lehet menni a másik helyiségbe, amikor ott egy baráti kör tart valami összejövetelt, nem fogok én bepofátlankodni, hogy bocsi, én is itt eszem 😀 Szóval megettem a kajámat a konyhában, aztán visszamentem a szobába. És ekkor rájöttem, miért hallatszódik lentről minden beszélgetés! Volt ugyanis a szobában egy kis függöny, amögött pedig egy kis kivágás – csakhogy ablak vagy ilyesmi nem volt, csak a függöny. A szállóvendégek szobája az emeleten tulajdonképpen egy térben volt a lenti, bulizós helyiséggel. Na gondoltam, ez szép lesz… A többiek továbbra sem voltak a szobában, én viszont szépen megágyaztam (csak az ágynemű volt előkészitve, mindenki magának kellett megcsinálja a futonját), aztán lementem zuhanyozni, hogy idejében lefekhessek, hisz reggel 5-kor akartam kelni. Este 10 körül próbáltam meg lefeküdni… csak hát ugye az a bizonyos ablak… Hiába mondta egy órával hamarabb az egyik csajszi, hogy halkabbnak kell lenniük, mert vendégek vannak, pár ital után gondolom ez már kiment az eszükből, hatalmas vihogások, röhögések, ordibálás… Igy próbáltam aludni egészen fél 12-ig. Persze nem tudtam. Gondoltam, ha 12-kor is folytatódik a dolog, lemegyek, és megkérdezem, hogy még meddig szándékoznak partizni, és hogy hogy van pofájuk ezért pénzt elkérni. (Amúgy az is egy érdekes dolog, hogy irtak e-mailt, hogy 21 óráig meg kell érkezni, aki 21 óra után érkezik, annak pótdijat kell fizetnie. Érted, érkezz meg 21-ig, de éjfélig nem hagynak aludni…) Fél 12-kor aztán hallottam, hogy búcsúzkodnak az emberek, még néhány ostoba vihogás közepette. Tényleg jó lenne, ha eldöntenék, hogy kávézót akarnak-e üzemeltetni, vagy vendégházat, és alkalmazkodnának a döntésükhöz. Felháboritónak tartom, hogy a foglalási oldalon nem közlik, hogy bocsi, itt nem fogsz tudni pihenni, mivel tulajdonképpen egy légtérben leszel azokkal, akik éjfélig bulizni fognak a kávézóban…

Aztán kiderült, hogy a szobatársak hol voltak: hát ők is odalent! Valószinüleg nekik nem kellett másnap hajnalban kelni. Éjfél körül feljöttek a koreai csajszik, felkapcsolták a villanyt, aztán megjött a pasas is, persze mind ekkor kezdtek el megágyazni, mert a buli előtt leszakadt volna a kezük tőle, a pasas ráadásul csapkodott, dobbantgatott a lábával. Ez zajlott úgy fél 1-ig, majd a pasas lefeküdt, és azon nyomban elkezdett… horkolni! Én meg akkor elővettem a fülhallgatót, és max hangerőn nyomattam a fülembe a zenét, hogy elnyomjam a horkolás hangját. Közben rohadt meleg is volt: amikor megérkeztem, a pici helyiség légkondija 26 fokra volt állitva, én ezt levettem 23-ra, de miután visszajött a többi szállóvendég, a kis szoba még melegebbnek tűnt. Ráadásul az én futonom pont az ajtóval szemben volt, az ajtó külső oldalán pedig fel volt szerelve egy állandóan felkapcsolt lámpa, ami pont az ajtóra volt irányitva, és igy pont a szemembe világitott. Igy próbáltam aludni, olyan fél 2 körül sikerült egy fél órát, csak aztán lejárt a playlist, és ismét megébredtem a horkolásra. Ezek után még kétszer sikerült fél-fél órát aludnom, és eljött a kelés ideje. Összesen tehát összesen másfél órát sikerült aludnom, azt is három részletben, az applikáció szerint 43%-os hatékonysággal. Gondoltam magamban, hogy nem baj, majd megbánják a többiek, hogy nem hagytak aludni, mert a telefon fog csöngetni fél 6-kor, utána meg tiz percente megint, én meg véletlenül elfelejtem kikapcsolni az ébresztő, miután már felébredtem. De sajnos túl jó a szivem, és miután felébredtem, az összes időzitést kikapcsoltam, igy kedves szobatársaim nyugodtan horkolhattak tovább, amig csak jónak látták.