(49-4) 【Hokuriku+Hida 3】 A takaokai nagy Buddha és a Zuirjúdzsi. Utazás a Berumonta vonattal. Himi városa. Tojamai nevezetességek: a kilátó, a vár, az üvegmúzeum.

Üdvözlet a Maibarából Oszaka felé tartó vonatról! Kicsit elmaradva, de következik a harmadik nap leirása. A harmadik napon visszatért a jó idő, megtekintettem Takaoka és Tojama nevezetességeit, illetve utaztam a „Belle montagnes et mere” különleges vonattal, valamint a Himi-vonalon is.

A kanazavai szálláson nagyjából sikerült aludnom, reggel pedig csináltam magamnak egy teát, megreggeliztem, és indultam is az állomás felé. Az előző naptól eltérően, már reggel ragyogó napsütés volt. Az állomáson aztán megvettem a jegyemet, ugyanis aznapra nem volt betervezve a Szeisun 18 kippu használata. (Egy napra leosztva ugyanis kb. 2300 jenre jön ki a Szeisun, előzetesen, az utak tervezésénél mindig megnézem, hogy az aznapra tervezett utak összviteldija eléri-e ezt az összeget, ha nem, akkor nem éri meg elhasználni egy napnyi jegyet.) Az automatából hivatalosan az IR Isikava Vasúttársaság jegyét vettem meg, az állomásra viszont az Ainokaze Tojama Vasúttársaság járata futott be. Ez azért van, mert ezek az ex-JR-vonalakon közlekedő, furcsa nevű „harmadik szektoros” vonatok átjárnak egymás vonalaira. Mivel a megyei önkormányzatokat érinti a dolog, a megyehatártól szükségképpen más cég alá tartozik a vasútvonal, konkrétan viszont a vonatokat fölösleges lenne megállitani a megye határán, igy hát az IR és az Ainokaze szerelvényei is át-átjárnak a másik társaság állomásaira. Amúgy maguk a vonatok pontosan olyanok, mint amilyenekkel Oszaka környékén, a JR Nyugat-Japán hálózatán lehet találkozni, csak kivül van rajtuk az IR-re, illetve az Ainokazéra jellemző ragasztott minta. Én úgy sejtem, hogy a JR, amikor átadta a vasútvonalakat, egy az egyben átadott egy adag vonatot is, aztán az egyes társaságok a saját dizájnjukkal „tapétázták” ki a szerelvényeket.

Az Ainokaze vonatára szállva útnak indultam tehát, az első úticélom Takaoka volt. Takaoka Tojama megye másik nagy városa Tojama város mellett, és több dologról is nevezetes. Egyrészt a takaokai nagy Buddháról, ami Japán három nagy buddhaszobrának egyike. (A másik kettő Narában és Kamakurában van.) Aztán ott van a Zuirjúdzsi templom is, ezt is érdemes megtekinteni. Végezetül az állomáson van egy Doraemon-postaláda, a közleben pedig a Doraemon manga karaktereit megtestesitő „Doraemon-utcácska”. Ezek azért vannak Takaokában, mivel a Doraemon sorozat alkotója a környékről származott (erről később még lesz szó).

Körülbelül kicsivel több, mint másfél órám volt Takaokában. Azért volt behatárolva az időm, mivel fél tiz körül indult a vonatom Dzsóhanába, ami nem akármilyen vonat volt, hanem egy különleges kirándulóvonat, amire előre megvettem a jegyeket még Sin-Oszakában (erről is később lesz szó). A rövid időben tehát igyekeztem minél több érdekességet megnézni Takaokában. Először is elsétáltam a Doraemon-utcácskához, majd a nagy Buddhához. Nem sokan voltak ekkor még a városban, viszont szépen sütött a nap, kellemes idő volt. Láttam a városi villamost, aztán végigsétáltam egy bevásárlóutcán (még zárva voltak az üzletek), végül megérkeztem a Buddhához. Senki nem volt ekkor még itt rajtam kivül. A narai és a kamakurai Buddhától eltérően, ez a szobor konkrétan egy kis utcácskában, lakóházak körül található. Láttam, hogy itt is csinálnak gosuint, gondoltam, hogy majd ide, ha lesz időm, a nap folyamán még visszajövök (akkor még zárva volt a gosuines ablak).

Mivel jól álltam az idővel, úgy döntöttem, hogy elsétálok a közelben lévő parkba, a takaokai vár romjaihoz. Magából a várból nem sok maradt, sok más japán városhoz hasonlóan itt is egy közpark létesült a valaha létező vár helyén. Mindenesetre én elsétáltam ebbe a parkba, ezt is megnéztem. Idős bácsikák sétálgattak, illetve gyerekek futottak edzős ruhában. Tettem egy kört, majd visszaindultam az állomás irányába. Az állomás túloldalán aztán a Zuirjúdzsihez mentem. Ez a templom 9-kor nyitott, én pont ott voltam nyitás előtt picivel. Itt se volt rajtam kivül még senki, igy nyugodtan körbe tudtam járni a templom területét, ami amúgy nem túl nagy, negyed óra alatt meg lehet nézni. Csináltattam gosuint is, aztán igyekeztem vissza az állomáshoz. Az állomáson még volt egy kis időm, igy úgy döntöttem, megkeresem azt a nevezetes Doraemon-postaládát, szerencsémre hamar meg is találtam, lefotóztam. Aztán mentem vissza a peronokhoz.

A vonat, amivel utaztam, a „Belle montagnes et mere” francia fantázianevet viseli, ami annyit tesz, „Szép hegyek és tenger”. Persze a japánoknak ez túl hosszú (egyáltalán, minek adtak francia nevet neki??), igy hát „Berumonta” röviditéssel illetik a vonatot. A zöld, egy kocsiból álló pici dizelvonat belül kirándulóvonattá van alakitva, egyik oldalon az ablak felé forditott ülésekkel, illetve a vonat egyik végében egy ételpulttal. Ahogy a vonat neve mutatja, szép hegyeket és tengert lehet látni az ablakokból. Takaokából indul ugyanis a Dzsóhana- és a Himi-vasútvonal. A Dzsóhana-vonal a megye középső, hegyvidékes része felé halad, mig a Himi-vonal a Noto-félszigeten, a tenger partján éri el Himi városát. A vonat szombatonként a Dzsóhana-vonalon, vasárnaponként pedig a Himi-vonalon közlekedik – én az útitervemből kifolyólag a Dzsóhana-vonalon tudtam kipróbálni a Berumontát. (Eredetileg úgy voltam vele, hogy ha nem a Himi-vonalon közlekedik, akkor nem is szállok föl rá, aztán valahogy bepassziroztam az útitervbe 😀 ) A peronra érve láttam, hogy már sokan fényképezgetik a vonatot, pont akkor állt be a helyére. Én is igy tettem, aztán elfoglaltam a helyemet, ami odafelé az egyik, ablak felé forditott ülésre szólt. Jött egy JR-alkalmazott bácsika, és felajánlotta, hogy aki szeretné, azt lefényképezi a vonat mellett állva, a vonat névtáblájával. Én is éltem ezzel a lehetőséggel, és még berumontás matricákat is kaptam 😀 Aztán megtizoraiztam a vonaton, persze a saját, konbiniben vett kajámat ettem, nem a vonaton árusitott méregdrága szusit 😀

Nemsokára elindultunk. Sajnos a tegnapi rossz idő miatt még maradtak felhők az égen, ráadásul pont arrafelé, ahol azok a bizonyos szép hegyek lettek volna. Azért igy is sikerült látni hófödte hegycsúcsokat, csak a távolabbiakat nem. Utazott a vonaton egy Tojama megyei önkéntes idegenvezető bácsika is. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint Abasiriben a Szenmó-vonalon, ahol a kalauz mikrofonját kölcsönvéve az önkéntesek mindenféle érdekes infókat osztottak meg. Ehhez képest a bácsika konkrétan csak készenlétben állt, hogy válaszoljon a kérdéseinkre, persze magától senki nem kérdezett semmit. Egyszer mondott annyit a bácsi, hogy „itt kéne látszódnia xy hegységnek, de most eltakarják a felhők, hehehe”, aztán annyit, hogy „itt balról most integetni fognak nekünk, integessünk vissza”. Amúgy tényleg integettek, helyiek egy kis csoportja, kisgyerektől kezdve az öreg néniig, zászlócskákkal és molinókkal felszerelkezve, állitólag minden hétvégén kijönnek integetni a vonatnak 🙂

Következőnek körbesétált a kalauzhölgy, és átadott mindenkinek egy berumontás „igazolást” emlékbe, ebbe bele lehetett helyezni a vonatjegyet, szintén emlékbe. A jegyre egy speciális, berumontás pecsétet is kaptunk. Közben aki akart, rendelhetett szusit is. Körülbelül negyven percig tartott az út, mig megérkeztünk Dzsóhana állomásra. Én innen nem terveztem tovább utazni, hanem ugyanazzal a vonattal visszamentem Takaokába, csak az ellentétes oldalon ülve 🙂 A visszaindulásig volt húsz perc, addig a peronról megnéztem a hegyeket, meg lefotóztam az üres vonatot. Pont jó volt, hogy a másik vágányon egy ugyanolyan tipusú, de „normál” vonat állt, egy nagyon öreg szerelvény volt, érdekesen mutatott egymás mellett az öreg vonat és a kicicomázott Berumonta.

Visszafelé a másik oldalról néztem a kilátást, ugyanúgy kaptam megint igazolást, meg megint ott volt a bácsika is, aki még kevesebbszer szólalt meg 😀 Takaokába érve aztán volt körübelül egy órám, ami az útitervemben úgy szerepelt, hogy ekkor mehetek megnézni azokat a helyeket, ahová a délelőtt folyamán már nem volt időm eljutni. Viszont én mindent megnéztem délelőtt, igy arra használtam fel ezt az órát, hogy visszamenjek a Buddhához, és csináltassak ott is gosuint emlékbe. Ez meg is történt, negyed óra alatt megjártam, aztán visszatértem az állomásra, hogy következőnek a Himi-vonalon utazzak.

A Himi-vonal Takaokát Himi városával köti össze, és útközben elhalad az Amaharasi-tengerpart mellett. Ez a tengerpart a festői tájról hires. Derült időben ugyanis a tengerből kiálló szikla (amelyen egy darab fa áll) mögött az Északi Alpok (Japán-alpok) hófödte csúcsai láthatók. Sajnos most nem volt annyira derült idő, hogy szépen látszódjanak… A Himi-vonalon amúgy szintén jó öreg vonatok közlekedtek, kézzel kellett nyitni az ajtajukat. Körülbelül fél órát utaztam, közben megnéztem ugyebár az ablakból az Amaharasi-partot, végül megérkeztem Himibe. Himi városa a buri nevű halról hires (a szótár azt hozta ki, hogy ez magyarul „érdesfarkú hal”… hát biztos), valamint arról, hogy itt született az a bizonyos Fudzsiko F. Fudzsio, aki a Doraemon mangát (és más mangákat is) megalkotta. Ezért hát a városban sok helyen találkozhatunk az ő mangakaraktereivel, egészen konkrétan Hattori-kunnal, a nindzsával, és az ő barátaival. Himiben végigsétáltam a főúton, megnéztem a különféle mangakarakterek szobrocskáit, majd kiértem a halászkikötőbe. Innen tovább sétáltam egy út menti pihenőhelyig, ahol meg akartam kóstolni ezt a buri nevű halat. Sajnos a rendes éttermek nagyon drágák voltak, de találtam becsomagolt szusit, aminek a fele buri, másik fele pedig maszu volt, ezt vettem meg, és egy padon meg is ettem. Elég finom volt! A terveim szerint itt mentem volna onszenbe is, de végül nem volt kedvem, visszamentem inkább az állomásra. Visszafelé útba ejtettem Fudzsiko F. Fudzsio szülőhelyét, egy buddhista templomot is – ugyanis a mangarajzoló egy buddhista szerzetes gyerekeként született. A templom udvarán a leghíresebb mangakaraktereinek a szobra látható.

Himiből visszautaztam Takaokába. Amikor fölszálltam a vonatra, és épp ültem volna le, egy az elülső ajtón felszálló, és onnan felém közelitő, kicsit ittasnak tűnő fickó szólitott meg – persze ingürissü nyelven. Határozott hangnemben azt hazudtam neki, hogy nem beszélek angolul, az eredmény pedig a következő lett (a magyarul feltüntettek részek japánul hangzottak el):

D (épp leülni készül)

X (szemből érkezik) Nájsztu micsú! (Nice to meet you)

D Nem beszélek angolul.

X (döbbenet az arcon, 10 másodpercnyi néma csend) …Oroszország?

D Nem Oroszország, Magyarország.

X Áh, Magyarország! (már majdnem leülne, de inkább visszafordul, és tesz még egy próbál) Szüpikü ingürissük, oké? (Speak English, okay?)

D Nem értem.

X (döbbenet az arcon, tátott száj, 5 másodpercnyi néma csend)

D Japánul beszélhetünk.

X …szorri. (leül)

Ugye, hogy egyre jobbak ezek az ingürissüs sztorijaim? 😀 Néha magam sem hiszem el, hogy ezek tényleg megtörténnek, és mindig megtalálnak ezek az emberek 😀

Visszatérve Takaokába megint lett volna egy órám az útitervem szerint, de mivel nem maradt már látnivaló, ezért egy korábbi vonattal utaztam el Tojama városába. Mind Takaoka, mind Tojama városa nagyon kulturált volt, az állomás környéke különösen rendezett, felújitott, szép. Tojama állomásról először a szállásom irányába mentem, mivel az volt a legközelebb, igy gondoltam, becsekkolok, és leteszem a csomagomat. Tojamában nem találtam olcsó szállást, egy hotelben (business hotel-szerűség) szálltam meg. Becsekkoltam, kifizettem a szállás diját, majd fölmentem a szobámba, leraktam a csomagomat, és ismét útnak indultam.

Először is elmentem a tojamai városházára, aminek a tetejéről meg lehet nézni a kilátást. (Konkrétan egy kilátótorony van applikálva a városháza épületének tetejére.) Ez a kilátótorony ingyenes, ráadásul azokon a napokon is nyitva van, amikor amúgy a hivatal zárva tart, igy szombaton is. Szép volt a kilátás, látszottak valamennyire a magashegységek, bár derűsebb időben ugye még jobb lett volna. Itt körbenéztem, majd átmentem a „szomszédba”, a tojamai várhoz. Itt is van a vár körül egy nagy közpark, aztán ott van a vár, ami egy Sóva-kori rekonstrukció. Tudjuk ez mit jelent: az eredetire nem hasonlitő, vasbeton épitmény, belül linoleumozott padló, lift és történelmi múzeum. Amúgy maga a múzeum itt meglehetősen szinvonalas volt, érdekes dolgok voltak kirakva, eléggé újnak is tűnt minden. Magáról a várról leirják, hogy egy csomószor leégett, újjáépitték, megint leégett, megint újjáépült, aztán a Meidzsi-korban, más várakhoz hasonlóan elbontották mint a régi, letűnt korok már haszontalan szimbólumát. A Sóva-korban, valamikor az 1960-as évek körül viszont valami nagy rendezvényt tartott a város, és úgy döntöttek, kéne erre valami nagyszabású épületet felhúzni, ami a későbbiekben is fennmarad. Igy esett a választás a tojamai vár újjáépitésére. Konkrétan a hikonei meg más várakat vettek alapul a tojamai vár külső megjelenését illetően 😀 A lényeg a lényeg, megnéztem a kiállitást, aztán föntről a kilátást, majd folytattam tovább az utamat.

Következőnek egy korabeli gyógyszertárat kerestem fel, ahol annak idején mindenféle hagyományos, kinai orvosláshoz szükséges gyógyszereket, gyógyfüveket árusitottak. Azt hittem, hogy itt is valami kiállitás lesz, na ehhez képest konkrétan ma is kinai füveket árusitanak itt, ráadásul tele volt a hely egy busznyi turistával és egy forgatócsoporttal is. Körbenéztem, de nem találtam túl érdekesnek a helyet, igy kijöttem, és indultam volna tovább. Ekkor szaladt utánam a forgatócsoport egyik tagja, és megszólitott angolul. Tisztáztuk, hogy tudok japánul. Először azt szerették volna, hogy adjak interjút, kérdezte a pasas, hogy honnan jöttem, mondom neki, Takaoka felől, Oszakából… Visszament a társaihoz, egyeztetett velük, aztán visszajött hozzám, és mondta, hogy mégse kéne interjú, csak lefilmeznék, ahogy nézelődöm az üzletben, mivel épp egy olyan hirhez vesznek fel anyagokat, miszerint a sinkanszen megnyilása óta sok külföldi keresi fel Tojamát. Hát mondom neki, én a sinkanszennel nem utaztam 😀 Gondolom, azért nem kellett mégse az interjú, mert nem illett volna bele ebbe a hirbe az, hogy egy japánul beszélő külföldi a Szeisun 18 kippuvel, személyvonatokkal jutott el ide 😀 Mindenesetre visszamentem, és ahogy kérték, nézelődtem picit, lekameráztak, lehet, hogy más sugározta is a pofalemezemet a tojamai NHK (vagy valami más adó) 😀

A nap utolsó állomása a tojamai üvegmúzeum volt. Tojama hires az üveggyártásról és az üvegművészetről, ennek szenteltek egy múzeumot, és ez az épület ad helyet a városi könyvtárnak is. Egy nagyon szép, modern, kulturált épület, hangulatos dizájnnal, nagyon tetszett. Az álladnó tárlat mellett egy a hokurikui üvegművészek munkáit felvonultató ideiglenes tárlat is megtekinthető volt – mivel nem volt drága az egyetemistáknak való jegy, mindkettőre vettem belépőt. Voltak nagyon szép és különleges műalkotások, de nagyon sok olyan is, amit egyszerűen nem tudtam értelmezni 😀 A műalkotások megtekintése közben a teremőr hölgyeken gondolkodtam. Minden teremben van ugyanis több teremőr is. Ez még nem lenne különleges, más múzeumokban is vannak teremőrök. Csakhogy itt mozdulatul ülnek a hölgyek a termekben, mereven bámulnak maguk elé, miközben furcsa alakú üvegalkotások veszik körbe őket. A legfölső szinten egy hires művész (a nevére hirtelen nem emlékszem, nem japán) különleges szinű és formájú alkotásai vannak kiállitva. Az egyik teremben egy kertszerűséghez hasonlitó kompozició látható, mintha megannyi földöntúli virág és növény nőtt volna ki a földből. Ezek az üvegalkotások meg vannak világitva, de a terem amúgy teljesen sötét. Na és ebben a teremben ül két teremőr, néma csendben, és órákon keresztül mereven kell bámulniuk ezeket az üvegvirágokat. Azon gondolkodtam, micsoda pszichedelikus élmény lehet ez egy idő után… szerintem már a rémálmaikban jönnek elő a rikitó szinű üvegnövények 😀 Na szóval megnéztem az üvegeket, szépek voltak (egy részük meg érthetetlen számomra).

Ezután nem maradt más hátra, mint hogy vegyek estére vacsorát, és visszamenjek a hotelbe. Be is vásároltam, és visszaérve a hotelbe megvacsoráztam. Aztán aludtam volna, csakhogy szokás szerint olyan vékonyak voltak a falak ebben a hotelben is, hogy hallottam, amint a szomszédban egy kinai pár hangosan beszélget. (Amúgy is hangosan szoktak beszélgetni a kinai turisták, na de azért az mégiscsak durva, hogy 4500 jenért konkrétan ki tudom hallani, hogy milyen nyelvű társalgás zajlik a szomszédban.) Egyszer átkopoltam, akkor csendesebbek lettek. Vacsora közben egy dokumentumfilmet néztem, ugyanis holnap lesz a 7. évfordulója a nagy tóhokui földrengésnek és cunaminak (illetve a fukusimai atomerőmű balesetének), aznap ennek volt szolgálva a műsoridő. Bemutatták, milyen nehézséggel küzdenek a Fukusima megyei települések, mivel nem tudják már hol tárolni a sugárszennyezett földet. Aztán egy kislányt is mutattak, aki átélte a katasztrófát, és elvesztette a cunamiban az édesanyját, két húgát és a nagymamáját. Öt évig nem volt úgymond semmi probléma vele, de öt év elteltével megmutatkoztak rajta az őt ért trauma jelei, depressziós lett, és ahogy közeledett a március, egyre inkább félt, nem akart iskolába menni stb. Bemutatták, amint pszichológus kezeli, illetve elkisérték, amikor hét év után először visszamentek Kamaisibe, ahol az ár magával ragadta a családtagjait, és ahol ő valahogy megmenekült. Elég megrázó riport volt. Végül a katasztrófával kapcsolatos dokumentumfilmek hangjára aludtam el, aztán megébredtem, amikor a szomszéd kinaiak hazaértek, és megint zajongani kezdtek, ekkor megint bekapcsoltam a tévét, és megint a dokumentumfilmek hangjára aludtam el. Ezzel zárult a kirándulás harmadik napja.