(50-3) 【Kósinecu+Kelet-Japán 1】 Utazás Oszakából Macumotóig. Különös utasok. Séta Nakacugavában. A macumotói vár és a bunkó jegyárus. Látnivalók Macumotóban. Kuszama Jajoi avantgárd művészete. A mocskos szállás Naganóban.

Üdvözlet a Dzsóecu városból Niigata felé tartó vonatról! Megkezdődött a 13 napos Kósinecu+Kelet-Japán kirándulás. A legelső napon egy hosszú vonatút után Macumoto városát jártam be, majd estére átvonultam Naganóba. A macumotói vár megnézésével meglett az utolsó eredeti formában fennmaradt vár is. Szó lesz még furcsa utasokról, egy bunkó eladóról és Kuszama Jajoiról, egy avantgárd japán művésznőről is.

Ritka esemény, hogy egy kirándulás előtti éjjel nem csapnak zajt a szomszédok. Mindig ki szoktam fogni, hogy pont akkor jön vendég a szomszédhoz, vagy akkor ordittatja a tévéjét, amikor én másnap hajnalban akarnék kelni. (Apropó szomszéd, a rejtélyes szomszéd lakásában megkezdődhettek a felújitási munkálatok, ugyanis egyik reggel arra ébredtem, hogy a fülemnél tépik a tapétát, aztán a folyósóra kilépve jó kis tapétaragasztó-szag fogadott.) Na tehát a szomszédban csönd volt, de csak fél 12 körül jutottam oda, hogy le tudjak feküdni. Fél 5-kor pedig már keltem is, igyekeztem a reggelizéssel, összepakolással, de igy is sikerült késve elindulnom: a tervezett metrót egy perc hiján késtem le.

Nem volt ezzel még gond, a következő metróval is el tudtam érni azt a vonatot, amire fel akartam szállni. Az első vonat egy Maibarába tartó gyorsitott járat volt, amely ugyan megáll Sin-Oszakában, én mégis úgy döntöttem, biztos, ami biztos, lemegyek Oszakába, és ott szállok fel rá. És milyen jól döntöttem! Rengeteg ember várakozott a vonatra. Talán azért, mert szombat volt – de még hétvégenként se szokott ennyi ember lenni. Lehet, hogy a tavaszi szünet miatt? Vagy a Szeisun 18 kippu időszak miatt? Nem tudom, mindenesetre húsz perccel a vonat indulása előtt már hosszú sorok álltak a peronon. Én is beálltam az egyikbe, szerencsére jó elől voltam. Amikor megérkezett a vonat, és kinyiltak az ajtók, mindenki őrültek módjára nyomult be a vonatba, rohant a nép, hogy ülőhelyet szerezzen. Nekem is lett ülőhelyem, csak annyi gond volt, hogy egy négyes helyen ültem, vagyis nem tudtam kinyújtani a lábamat, össze voltam szoritva a hátizsákkal meg a kamerával együtt. Mellém egy piaszagú bácsi ült le, az előttem lévő két helyre pedig két fiatal srác telepedett le. Az egyikük ott hagyta a kis táskáját és egy konbinis szatyrot az ülésén, és – gondolom – hátrament megkeresni a vonaton a vécét. Közben felszállt egy öltönyös fickó, az meg fogta magát, és anélkül hogy megkérdezte volna a másik ülésen ülő srácot, hogy az övé-e a táska meg a szatyor, egy laza mozdulattal a két objektumot félrelökte, beszoritva azokat a két ülés közé, a vécét kereső srác helyére pedig lehuppant, és pár másodpercen belül már aludt is. A helyén maradt srác köpni-nyelni nem tudott. Az öltönyös fickó ráadásul „japános módon” aludt, ez alatt azt értem, hogy a vonaton nem támasztják hátra a fejüket, hogy ne dőlingéljenek erre-arra alvás közben, hanem inkább lefelé hajtják a fejüket, igy alvás közben rendszerint „beleütköznek” a mellettük ülőbe. Az öltönyös annyira dőlingélt, hogy már majdnem a mellette ülő srác ölében volt a feje. Szegény gyerek, nem elég, hogy a haverja helyét elfoglalták, még azt is el kellett viselnie, hogy egy idegen férfi bújik hozzá akarva-akaratlanul. És nyomkodta a telefonját, és nem szólt az öltönyösnek semmit. Közben visszajött a vécéről a másik srác, és konstatálta, hogy a helyén egy öltönyös fickó ül, konkrétan majdnem olyan pozicióban, mintha a haverjának a lába között szeretne valamit ténykedni, a táskáját, szatyrát viszont nem látta. Na amikor az öltönyös épp magához tért egy pillanatra, és testtartását megigazitva fejét eltávolitotta a mellette ülő szerencsétlen nemi szervétől, láthatóvá vált a táska és a szatyor, ekkor a helyéről kitúrt, és emiatt álldogáló srác elnézést kért, és kibányászta a poggyászát a két üldögélő közül. Az öltönyösnek ekkor sem esett le, hogy hoppá, itt ült valaki, pár másodperc múlva ismét aludt, és ismét közeledett a feje a szomszédja ágyékához. Csodálkozom, hogy nem tévesztette el, hol akart leszállni, nagyon dezorientált volt. Mindenesetre egyik megállónál leszállt, igy a helyéről kitúrt srác le tudott ülni.

Később aztán cserélődtek az utasok. Mellém került egy kövér fickó, aki a vele szemben ülő pasasnak magyarázott nagy serényen. Mindezzel nem lett volna gond, ha nem rázta volna hevesen az ülést, amikor helyeselt. És nagyon sokszor helyeselt… Amikor helyeselt, akkor teljes testből bólogatott, és testsúlya miatt akarva-akaratlanul rázkódott az egész ülés. Tiszta hullámvasút volt. Mindezek után felüdülés volt megérkezni Maibarába, ahol át kellett szállni a JR Tókai vonatára. Várni kellett kicsit, amig betoltak egy vonatot, itt megint nagy sorok alakultak ki. Szerencsémre én hátramentem a vonat leghátuljába, ahol még nem állt senki, igy én kerültem a sor elejére. Amikor megjött a vonat, megint ádáz küzdelem indult a helyekért. Sikerült egy kettes helyet szereznem, igy kinyújthattam a lábam, és picit szunyókálhattam, amig megérkeztem Nagojába.

Nagojában átszálltam a Nakacugavába tartó gyorsitott járatra, ezen nem voltak olyan sokan, le lehetett ülni, itt jól el is aludtam. Nakacugavába érkezve pedig volt majdnem egy órám a Macumotóba tartó vonat indulásáig. Gondoltam, megnézem a Nakacugava-dzsukut. A Nakacugava-dzsuku az egyik pihenőhely, megállóhely volt az Edo-korban a Nakaszendó útvonalon, gondoltam, lesznek valami régi házak, vagy valami különlegesség, ami a Nakacugaa-dzsukut idézi. Elsétáltam addig a helyig, amit a térkép jelzett – hát, volt egy szemernyit történelmi hangulattal biró utca, üzletek, és ennyi. A Nakacugava-dzsuku emléktáblája mögött konkrétan egy fizetős parkoló volt. Mondjuk több időm nem is lett volna nézelődni… Visszasétáltam az állomásig, de még volt időm az indulásig, igy beugrottam az egyik konbinibe kaját venni. Az állomáson aztán felültem a vonatra: egy kétkocsis szerelvény volt, és már jó korán betolhatták, ugyanis alig volt szabad hely, csomó helyre csomagok voltak lepakolva, foglalták az emberek a helyeiket. Egy pasas mellé végül aztán sikerült leülnöm, és ott megettem az ebédre vett bentómat. A minden állomáson megálló vonat Macumotóba tartott: Siodzsirinél tett egy hosszabb megállót, mivel Siodzsiri a JR Tókai és a JR Kelet-Japán vasúttársaságok határállomása: a JR Tókai vonata halad tovább Macumotóig, de a személyzetet lecserélik.

Macumotóba 14:15-re érkeztem meg. Ezzel betettem a lábamat Nagano megyébe, vagyis a „megyeszámláló” most 44/47-nél tart 🙂 Ahogy megérkeztem az állomásra, egyből a macumotói vár felé vettem az irányt, hogy a „várszámláló” elérje a 12/12-t! Egy olyan tiz-tizenöt perc séta után érkeztem meg a várhoz. Macumoto városa amúgy nagyon hangulatos, rendezett, barátságos város. Az idő is nagyon szép volt, pont megfelelő egy kis városi sétára. A várhoz érve aztán először fotókat készitettem, hisz ez egy csodálatos vár (ismét hangsúlyozom, hogy ez is a 12 eredeti állapotban fennmaradt vártorony egyike, nem holmi vasbeton utánzat), ráadásul a háttérben jól látszódtak a környező hegységek hófödte csúcsai, gyönyörűszép látvány volt. Aztán mentem a bejárathoz, először is hogy megvegyem a jegyemet. Itt találkoztam a legbunkóbb jegyárussal, akit valaha láttam Japánban. 610 jen volt a jegy, átadtam egy ezrest, majd visszakérdezett valamit a ten yen coinnal kapcsolatban, mondtam neki japánul, hogy nincs tizesem, csak 600 jenem van apróban. Erre ő felhorkant valami olyasmit, hogy „höeee?!”, azóta se tudom, hogy ezt nekem szánta-e, vagy a mellette lévő kollégájának válaszolt. Ezután a visszajárót erőből lecsapta a kis tálcára, majd odalökött elém egy angol pamfletet. Én meg szépen mondtam neki, hogy akkor kérek szépen egy japán nyelvűt. Szó nélkül odalökött egy japánt, semmi köszönöm, semmi üdvözöljük. Kicsit otthon éreztem magam 😀

A várnál rengetegen, de komolyan rengetegen voltak! Igaz, a jegyárusitásnál ki volt irva, hogy „várakozási idő a bejutáshoz: 0 perc”, szóval ezek szerint lehet, hogy máskor még többen vannak. Ugyebár eredeti vár lévén, jó kis meredek lépcsők vannak bent, az előrehaladás lassan megy, ilyen sok embernél meg főleg, szóval nagyon sokat kellett várakozni a várban az egyes szinteken, nem is lehetett rendesen megnézni semmit. Mögöttem egy kisgyerek volt az anyukájával, a kisfiú ha húszszor nem öklelt fel hátulról, akkor egyszer sem. Sebaj, szépen haladt a sor, ment mindenki szépen végig az emeleteken. Minden emeleten volt két őr is, akik minden egyes embernek elmondták, hogy „kicsit csúszós lehet a padló, vigyázzon, hová lép”. Sokszor gondolkodom azon, hogy Japánban mennyi úgymond fölösleges munkakör van. Például az épitkezéseken vagy akár a sima parkolókban az „irányitó bácsik”, akiknek annyi a funkciójuk, hogy egy bottal vagy zászlóval integetnek, hogy „most lehet jönni”. Vagy ilyenek ezek a „csúszik a padló, vigyázzanak” szöveget nyomó bácsikák is. Vigyáztam, hogy meg ne csússzak, és a végén felértem a legfölsőbb szintre. A legfölső szint azért is érdekes, mivel a gerendák közt, fölül, egy mini szentély található. Van ennek valami sztorija is, nem emlékszem pontosan, valami olyasmi, hogy a vár valamelyik urának megjelent az egyik istenség, és azt mondta, hogy épitsen szentélyt a vár gerendáihoz, oda vigyen föl valami mocsit (vagy egyéb kajaféleséget), aztán azt ossza el a katonái közt, és akkor hosszú életű lesz a vár és a tartomány. Állitólag ezért maradt fent a mai napig a macumotói vár 🙂

Ismét beálltam a sorba, és szép lassan leértem a kijárathoz. Sétáltam még picit a vár körül, csináltam képeket, eljutottam a várhoz vezető piros hidhoz is (le van zárva, de lehet csinálni itt is jó képeket), itt aztán megkértem egy társaságot, hogy fényképezzenek le a várral. Következőnek pedig elsétáltam a régi Kaicsi iskolához. A Kaicsi iskola a Meidzsi-korban épült, a Japánban fennmaradt egyik legrégibb iskolaépület. Maga az épület az ún. „Nyugat-utánzós” stilusban (gijófú 擬洋風) épült, jelenleg pedig múzeumként áll a látogatók rendelkezésére (a Kaicsi iskola amúgy ma is létezik, a szomszédban van egy modern épületben). Megtekinthető egy korabeli tanterem, berendezve padokkal, székekkel, aztán a többi teremben pedig kiállitást lehet látni a korabeli oktatással kapcsolatosan. Régi tankönyvek, naplók, osztályképek láthatók, nagyon érdekes. A földszinten és az emeleten is vannak termek, elég tágas a hely. A macumotói várhoz képest itt már alig voltak, ez a hely keveseket vonzott. Nekem tetszett, sok mindent meg lehetett tudni a Meidzsi-kori iskolákról, oktatásról.

A Kaicsi iskola után a harmadik betervezett látnivaló, a Macumotói Szépművészeti Múzeum irányába indultam. Úgy terveztem, hogy csak a múzeum épülete előtt látható különleges objektumokat nézem meg, magába a múzeumba nem megyek be, az előzetes kutatómunka alapján úgy gondoltam, nem érdekelne igazán a kiállitás. Tehát úton voltam a múzeum irányába, útközben viszont találtam egy kis bevásárlóutca-szerűséget mindenféle hagyományos üzletecskével, gondoltam, itt végigsétálok. Itt a fő motivum a béka volt, volt egy nagy békaszobor, meg az árusok is mindenféle béka-témájú dolgokat árultak, egy békaszentélyt is találtam. Ennek még utána kell néznem, mi köze Macumotónak a békákhoz. (De még annak se néztem utána, hogy Cujamában miért voltak kappák… Ajjaj…) Ahogy sétáltam, egyszer csak észrevettem, hogy egy helyen nagy tömeg csoportosul. És ahogy közelebb értem, látom, hogy mindenki a telefonját nyomkodja. Hát kiderült, hogy ez egy ilyen Pokémon Go helyszin, ahol valami pokémont el lehet kapni. Én azt hittem, hogy ez a játék már tavaly kiment a divatból 😀 Ott álltak vagy harmincan, és csapkodták vagy mi, ütögették a telefonjukat a mutatóujjukkal 😀

Szép lassan megérkeztem a múzeumhoz. Láttam a városban sok helyen piros pöttyös posztereket Yayoi Kusama felirattal, aztán egy piros pöttyös buszt is, meg embereket sétálni Yayoi Kusama feliratos, pöttyös szatyorral, de nem tudtam mindezt mire vélni. Nem tudtam ugyanis, ki ez a Kuszama Jajoi. Amikor megérkeztem a múzeumhoz, láttam, hogy konkrétan az egész múzeumot is piros pöttyök boritják, a múzeumon is van Yayoi Kusama felirat. Lefényképeztem, amit szerettem volna, a múzeum előtt lévő szürreális, óriás virágokat ábrázoló installációt, meg a múzeum udvarán lévő sárga, fekete pöttyökkel boritott hatalmas óriástököt (ez is egy installáció). Itt volt egy nénike, aki segitett az embereknek lefényképezkedi a tökkel, igy nekem is lett egy tökös képem 😀 Aztán a múzeum bejáratánál látom, hogy 5-ig van nyitva, fél 5-ig lehet bemenni, de még simán bemennek az emberek (háromnegyed 5 volt). Kiderült, hogy szombaton este 8-ig (vagy 7-ig?) nyitva tartanak. Aztán azt is látom, hogy egyetemistáknak a 400 jenes belépő csak 200 jenbe kerül. Na gondoltam, ennyit megér nekem, benézek. A jegyárusitó pultnál egy fiatal lány volt, mondom, hogy kérek egy egyetemista jegyet. Kérdezi, hogy az állandó kiállitást akarom-e megnézni, vagy a mostani, különleges tárlatot is. Hát mondom, mi a különleges tárlatnak a tartalma, mit lehet megnézni. Erre azt válaszolta (de ezt is nehezen lehetett kihúzni belőle, ugyanis folyamatosan az arcomra összpontositott, és rendkivül ijedt arcot vágott, amikor japánul szóltam hozzá), hogy „hát, az állandó kiállitás csak ez a három terem, a különleges pedig az összes többi”. Na ebből jól megtudtam, hogy miért is érdemes megnézni a különleges tárlatot 😀 Gondoltam, mindegy, akkor már megnézem mindkettőt. Ez viszont igy 800 jenbe került, ez a költség nem szerepelt a tervezetemben. Ezután még elmondta a csajszi, hogy mire kell ügyeli a kiállitásnál (mit lehet fényképezni stb.), de megint folyamatosan egy ilyen ijedt hangon, rémült arccal 😀 Ja és persze angol szórólapot adott. Miközben japánul mondta a tudnivalókat rémülten. Én figyelmesen végighallgattam, megköszöntem, aztán felkaptam egy japán papirt a pultról, és elindultam a kiállitótermek felé.

Kiderült, hogy a különleges tárlat annak a bizonyos Kuszama Jajoinak a legújabb kiállitása, mely március elején nyilt meg a múzeumban. Jól tettem, hogy megvettem a jegyet a tárlatra, igy ugyanis megtudtam, ki is ez a Kuszama Jajoi. Egy szürreális világba csöppentem, amit nem igazán tudtam megérteni, de még este is a hatása alatt voltam, ugyanis elkezdtem a neten utánanézni az alkotó életének, a művek hátterének. Kuszama Jajoi egy jelenleg 88 éves néni, festőművész, szobrász, meg még mindenféle más területen is tevékenykedik. Skizofréniában szenved, tizéves volt, amikor elkezdett furcsa, ijesztő dolgokat látni és hallani. Hogy legyőzze az ilyen hallucinációk iránt érzett félelmét, elkezdte megfesteni azt, amit lát. Kiment az USA-ba, ahol hatással volt rá a hippi mozgalom és az avantgárd művészet, mindenféle happeningeket szervezett, hogy meghökkentse a közönségét. Aztán visszatért Japánba, és itt folytatta a munkát. Saját akaratából bevonult egy idegszanatóriumba, és ma is, 88 évesen is ott alkot. Védjegyévé a fentebb is emlitett pöttyös művek váltak. Állitása szerint kisgyerekkorában ránézett a pöttyös asztalteritőre, majd amikor fölnézett, úgy látta, mintha minden tárgy, az egész szoba, saját maga, valamint az egész univerzum tele lenne ezekkel a pöttyökkel, mintha beszippantaná ez a világ. Aztán vannak olyan alkotásai, amelyeken furcsa, „kolbászszerű” objektumok láthatók. Mint kiderül, ezek valójában fallikus szimbólumok: Kuszama félt a férfi nemi szervektől is, ezen félelmét dolgozza fel a műveiben. Sok olyan installációja is van, amelyekben tükröket használ. A macumotói kiállitáson a kedvencem a „Létra a mennybe” nevű installáció (egy sötét szobában egy megvilágitott létra, alul és fölül tükrökkel, igy úgy tűnik, mintha a létra a végtelenségbe vezetne), valamint a már emlegetett sárga sütőtökös installáció tükörszobás változata (egy szűk helyiségben minden rengeteg sárga, fekete pöttyös sütőtök-objektum van elhelyezve, és az egész helyiség tele van tükrökkel – olyan, mintha egy sütőtök-világba csöppentünk volna) volt. Voltak aztán mindenféle egyéb különös installációk, valamint egy terem tele szürreálisabbnál szürreálisabb festményekkel. Igazából nem érti az ember, hogy mik is ezek, mit is ábrázolnak, de mégis olyan különlegesen, hogy rajtuk ragad az ember szeme. Az egyik teremben vetitettek egy rövid dokumentumfilmet is Kuszamáról: nagyon durva az arckifejezése, miközben alkot, egyszerűen őrült… Szóval érdekes volt ez az egész, meghökkent, de elvarázsol. Amúgy a három kis terem, amibe a normál jeggyel lehetett volna bemenni, teljesen független volt Kuszamától, valami kalligráfiák meg japán stilusú festmények voltak kiállitva. A múzeum shopjában aztán megvételre kinálták például az ominózus sütőtök kicsinyitett változatát – több tizezer jenért 😀

Találtam a Youtube-on egy rövid kis ismertető videót Kuszamáról angolul, ime:

 

 

 

 

https://youtu.be/zFBvl-3dg9U

A múzeumból kilépve elindultam az állomás felé. Közben a telefonomon néztem, nincs-e egy korábbi vonat, mivel a tervezettnél majdnem egy órával korábban végeztem. És ekkor azt látom, hogy van egy vonat úgy 6-7 perc múlva, az általam kinézett járatot viszont nem adta ki a kereső – vagyis ha lekésem a 6-7 perc múlva érkező vonatot, több mint két órát kell várnom! Hoppá, erre nem számitottam. Rohantam, hogy elérjem a vonatot – egy-két perc hiján nem sikerült. Viszont mint kiderült, mégiscsak az eredeti tervem volt pontos: volt vonat kevesebb mint egy óra múlva. Igy hát addig várakoztam az állomáson, majd a vonatra szállva elutaztam Nagano városáig.

A Nagano állomástól körülbelül negyed órát kellett sétálnom a szállásig, közben vettem kaját is. A szállásom „családi rjokanként” hirdeti magát… Hát, ez minden, csak családi nem. Egy öreg bácsika volt a recepciónál, japánul megbeszéltük, hogy ki vagyok, hol foglaltam, melyik lesz a szobám, majd egyszer csak, mintha elfelejtette volna, hogy körülbelül tiz perce japánul beszélgetünk, elkezdte, hogy „hoeá, hoeá, jú, kántori?” (Azt akarta kérdezni, hogy melyik országból jöttem.) Mondom neki, értek japánul is. De megint csak: „hoeá, kántori, hoeá?” Aztán kicsit gondolkodott, és… „Ja, tudsz japánul?” :DDDDDD Én ezt nem birom már 😀 Megkaptam a kulcsomat, fölmentem a szobámba. Egy lepukkant, koszos hely volt ez a szállás, a közös fürdő sem volt túl tiszta, de legalább volt meleg viz… A szobában egyedül voltam, szóval a zajjal nem volt gond, viszont egy fiatalokból álló csapat is volt a szállodában, akiknek úgy tűnik, nem tanitották meg, hogy a folyosón nem illik orditozni. Kiabáltak, rohangáltak, orditottak. Ja, nem kisiskolásokról, hanem 20 év körüliekről van amúgy szó. Tisztára olyan volt, mint valami kollégium, még a mocsok is stimmelt. Én mindenesetre lefürödtem, aztán lefeküdtem… volna. Viszont volt egy kis probléma. A szobámban volt két ablak, az üveg elé egy japán papirral boritott tolóajtó is került. Függöny, vagy hasonló dolog nem volt. Az ablakon kivül, a ház falán pedig a hely vakitó fénnyel világitó reklámja. Konkrétan az összes villanyt lekapcsolva olyan világosság volt a szobában, mintha égnének a villanyok. Volt a szobában két jukata és a hozzájuk való két felöltő. Szerencsémre volt öt fogas is. Felakasztottam a két felöltőt, a két jukatát meg a saját kabátomat a fogasokra, és kifüggesztettem őket az ablakra – igy sikerül nagyjából lesötétiteni a szobát, hogy lehessen aludni. A futon, az ágynemű sem volt tisztának mondható, de nem volt mit tenni. Legalább csend volt. De ilyen koszos helyért igazából a fizetett árnak a felét se fizettem volna ki.

Véget is ért az első nap! A következő napon ellátogatok a termálvizben fürdőző hómajmokhoz, ha minden jól megy, én is termálfürdőzöm valahol, aztán Naganóban nézem meg a Zenkódzsi templomot, végül megpróbálok a Szeisun 18 kippuvel olyan vonatra felszállni, amire igazából nem is lehetne, és eljutok egészen Niigata városáig!