(51-1) 【Kósinecu+Kelet-Japán 3】 Szentély, kötélpálya, pandasüti és eső Jahikóban. Séta Niigatában: a kilátók és a szakéfőzde. Ismét összehoz a sors egy traktoremberrel egy vékony falú hotelben.

Üdvözlet Szado szigetéről, Niigata megyéből! A kirándulás harmadik napján a zuhogó esőben elutaztam Jahikóig, ahol fölmentem a Jahiko hegyre is, de minek? Nem lehetett látni semmit… Ettem panda alakú sütit, aztán az esőzés közepette sétáltam Niigata városában. Végül pedig éjjel ismét megtapasztaltam a japán hotelek (épületek) falvastagságát, ezáltal megint az egekbe emelkedhetett a vérnyomásom!

Reggel fölkeltem, és mint az előző posztban leirtam, hallottam, amint a folyosón két néni kiabál, aztán kiderült, hogy nem is a folyosón vannak, csak nem csukják be a szobájuk ajtaját… Összekészülődtem, kipakoltam azokat a cuccokat, amelyek aznapra nem kellettek, aztán útnak indultam. Kinézve az ablakon láttam, hogy pocsék idő van, de hát nem volt mit tenni… Felnyitottam az ernyőmet, és elsétáltam az állomásig. Nem szakadt az eső, de nem is az a gyenge szemerkélés volt. Az állomáson aztán megvettem a jegyemet (a mai napra nem használtam fel a Szeisunt, mivel nem utazom több mint 2300 jenért a vonattal), és felszálltam a Josida felé tartó vonatra. Jahikóba tartottam, ami közigazgatásilag egy kis falu. A Jahiko-szentélyről hires, illetve a mögötte magasodó Jahiko hegyről, ennek a hegynek a szellemét tisztelik a szentélyben. A hegyre fel lehet jutni kötélpályán, a hegy tetejéről pedig csodás kilátás nyilik a Niigata körüli sikságra, valamint a túloldalon a Japán-tengerre és a Szado szigetre. Vagyis hogy nyilna… ha jó idő volna. Sajnos ezzel nem volt szerencsém.

Van JR-vonal egészen Jahikóig, viszont nagyon ritkásan járnak a vonatok, és rosszak a csatlakozások. Segitségemre volt viszont egy helyi, pici közösségi busz. Josidáig utaztam el, ott pedig várakoztam tiz percet az állomás előtt, mig megérkezett a közösségi mikrobusz, ami elvitt a Jahiko-szentélyig. Rajtam kivül mind öregek ültek a buszon, 100 jen volt egy út, előre kellett fizetni – pont olyan volt, mint januárban Kusimotóban a közösségi busz! A sofőr nemigen szerette bemondani, hogy épp hol vagyunk (persze a helyi bácsik-nénik anélkül is tudták), igy én a Google Térképen követtem, merre tartunk, mikor kell leszállnom.

A Jahiko-szentély előtt szálltam le a buszról, innen felsétáltam magáig a szentélyig. Ekkor már eléggé erősen esett az eső. A szentélynél rajtam kivül csak egy három főből álló csoport volt. Csináltattam gosuint is, bár kezdem picit megbánni, hogy elkezdtem egy külön gosuincsót a szentélyeknek, mivel nagyon gagyik a szentélyek gosuinjai. Elég lett volna csak a templomos… Na mindegy. Miután megnéztem a szentélyt, elindultam a kötélpálya megállója felé. Láttam, hogy a szentély mellett áll egy mikrobusz, rajta a felirat: „ingyenes buszjárat a kötélpálya-megállóig”, de gondoltam, sétálok egy picit az erdei ösvényen (csak valami 600 méterre volt az állomás). Esett az eső továbbra is, az úton rajtam kivül nem volt senki. Megfordult a fejemben, hogy inkább nem ülök fel a felvonóra, mivel úgyse fogok föntről se látni semmit ebben az időben… De aztán arra gondoltam, hogy ha már idáig eljöttem, akkor mégis csak fölmegyek, már az is jó, hogy kipróbálom az itteni gondolát is. Ahogy sejtettem, az állomáson rajtam kivül nem volt senki. A gondolák negyedóránként váltják egymást, a tiz órai épp elment, igy várnom kellett 15 percet. Meglepetésemre az épp leérkező gondolában volt egy utas…

Negyedkor aztán mondták, hogy be lehet szállni, természetesen én voltam az egyedüli utas. Félúton elhaladt mellettünk a lefelé tartó gondola, abban is csak a személyzet ült. Ezekben a kötélpályás gondolákban, illetve liftekben szolgálatot teljesitő lánykákban az a vicces, hogy olyanok, mint valami robot – a betanult szöveget mondják el, ugyanazzal a hangsúlyozással, mindenféle spontaneitás nélkül, akkor is, ha tele a gondola, és akkor is, ha csak egy ember utazik benne. Ugyanúgy meghajolt nekem, üdvözölt, elmagyarázta a látnivalókat, monoton, gépies hangon, mintha tele lett volna a gondola.

Persze a gondolából se lehetett sok mindent látni, aztán megérkezve a hegycsúcsra, ott is csak a köd fogadott. De egy pár pillanatra kitisztult egy rész, és megpillanthattam a Japán-tengert… aztán megint eltűnt a ködben. A hegycsúcson van egy kilátó, amelyben egy étterem, valamint egy kis múzeumszerűség működik. Nagyon Sóva-kori hangulata van az egésznek, kicsit lepukkant a hely, az étterem amúgy üzemelt rendesen. Fölmentem a kis múzeumszerűségbe, hát ez nagyon retro volt, a falon Sóva-kori (szerintem a 60-as, 70-es évekből származó) fényképek lógtak, megsárgulva, szinte fehérré fakulva. Szerintem ezeket olyan 50-60 éve ide fölszerelték, és azóta nem cserélték le 😀 Vicces volt.

Negyed óra bőven elég volt a hegycsúcson, hisz nem lehetett látni semmit. A következő gondolával már indultam is lefelé – ismét ugyanaz a kiscsajszi volt a kisérő, megint mondott gépiesen pár dolgot. A fölfelé tartó gondolában ismételten nem volt senki 😀 Aztán leérkezve a lányka előrerohant, hogy mutassa az utat, aztán odakisért az ingyenes buszjárathoz, közben útbaigazitotta az áruszállitó kisteherautót, hogy hová álljon (útban volt), nagyon lelkes volt. Az ingyenes busz visszavitt a szentélyig, onnan pedig az esőben elindultam a Jahiko állomás felé.

Az állomás felé vezető úton megpillantottam azt a süteményest, ahová mindenképp be akartam menni. Jahiko falu egyik nevezetessége ez a hely – panda alakú sütit árulnak 🙂 Hogy miért panda, nem tudom, de az biztos, hogy olyan népszerűek lettek ezek a pandás sütik, hogy mindenféle országos dijat is megnyertek. Különféle töltelékkel kaphatók a pandák, én kétfélét vettem, amelyeket el is fogyasztottam, mikor felszálltam a vonatra. Nagyon finomak voltak! Miután megvettem a pandákat, tovább haladtam az állomás felé. A Jahiko állomás épülete nagyon érdekes, konkrétan pont olyan, mint egy szentély, még a szentélyeknél megszokott „kézmosó” is megvan az állomásépület előtt. Felültem a már a peronon várakozó vonatra, majd Josidánál átszállva visszamentem Niigata városába.

És akkor most megint következzék egy dal! A cime: Niigata Blues!

 

https://youtu.be/ctTaIATQLtY

Visszaérve Niigatába először is megebédeltem, aztán elindultam a Sinano folyó és a Bandaibasi (hid) irányába. Esett az eső továbbra is, de picit már gyengült. Elérkeztem a Niigata Nippó Media Ship nevű épülethez, amelynek a huszadik emeletén ingyenes kilátó üzemel. Fölmentem, és körbenéztem, föntről jól látszódott a Sinano folyó és a Japán-tenger, valamint a Szado szigetére tartó komp kikötőjének környéke, a Toki Messe nevű épület. Mikor a lifttel lefelé mentem, két fiatal srác volt ugyanabban a liftben. Az egyikük kiszúrt föntről egy McDonald’sot, és úgy hivatkozott rá, hogy „makudo”. A másik ezt nem értette, mire a srác mondta neki, hogy Kanszai régióban a mekit nem úgy nevezik, hogy „makku”, hanem úgy, hogy „makudo”. A másik gyerek erről még egyáltalán nem hallott. Én gondoltam magamban, bizony, mifelénk makudo a meki 🙂

A Media Ship után elsétáltam Niigata város egyik jelképéhez, a Bandaibasi nevű hidhoz, majd a Sinano folyó mentén egészen a Toki Messe nevű épülethez mentem. Itt van hotel meg útlevél-központ, meg minden egyéb is, engem viszont itt is az ingyenes kilátó érdekelt. Ezt a Befco nevű, rizskekszeket gyártó cég szponzorálja, igy a kilátóban mindenféle rizskekszeket lehetett kapni. (Ha még nem mondtam volna: Niigata megye a rizstermesztésről hires – és ha van rizs, akkor persze van szakéfőzés és rizskeksz-gyártás is, ezek is fontosak Niigatában.) Körbenéztem itt is.

A Toki Messe után elsétáltam a folyó túlpartján lévő Niigatai Történelmi Múzeumhoz… hogy ott azzal szembesüljek, hogy zárva van. Persze, hisz hétfő van. Következőnek egy tradicionális házat akartam felkeresni, a biztonság kedvéért viszont rákerestem a neten: persze ez is zárva volt. Sebaj, gondoltam, úgy is több mint két kilométerre lett volna, én meg már nem nagyon akartam többet sétálni az esőben. Gondoltam arra, hogy megvárom, hogy megérkezzen a városi nevezetességeket körbejáró busz, azzal elmegyek a Hakuszan parkba és az ottani szentélyhez, majd az egy óra múlva közlekedő busszal visszamegyek az állomásra. De most várakozzak az esőben a buszra? Aztán ha megnézem a parkot és a szentélyt egy negyed óra alatt, akkor várjak megint egy órát a buszra? Gondoltam, elindulok gyalog, de túl messze lett volna, annyira nem tűnt érdekesnek, hogy az esőben is megérje elgyalogolni odáig. Na mondom, akkor elmegyek a szállásom közelében lévő szakéfőzdébe, megnézem azt, aztán megyek is vissza a szállásra, és igy legalább korán lefekszem, hisz másnap négy óra körül kell majd kelnem.

Igy is tettem. Jó sokat kellett sétálnom, mig megérkeztem a szakéfőzdéhez. A szakéfőzde elülső részében egy üzlet, mintabolt található, hátul pedig meg lehet nézni az üzemet, minden órában vannak körbevezetések. Én háromnegyed négy körül érkeztem meg, az utolsó körbevezetés pedig 4-kor kezdődött, igy ezt megvártam. Egy bácsika mutatta be az üzemet, eléggé lazán beszélt, konkrétan mindenfélét mondott, de az nem hangzott el, hogy akkor pontosan az elejétől a végéig hogy zajlik a szakégyártás 😀 De azért érdekes volt, megnézhettük a nagy tartályokat, amelyekben a szakét érlelik, fölmentünk az egyik helyiség fölső szintjére egy rozoga falépcsőn, a végén meg aki szeretett volna, kóstolhatott italokat, én ezt kihagytam. Amúgy elég összevisszaság volt az üzemben, mindenféle szerszámok ide-oda lepakolva, nem nagyon tűnt professzionálisnak a hely, pedig hires 😀

A szakéfőzde után elmentem kaját venni, majd visszamentem a szállásomra. Már amikor megérkeztem, hallottam a szomszédomat kinaiul beszélni, konkrétan Skype-olni a szomszédban. Ekkor jöttem rá, ebben a hotelben is milyen vékonyak a falak – hisz megértettem, hogy milyen nyelven beszél az illető a szomszédban! Volt egy bajlós előérzetem, de arra gondoltam, előző éjjel is jól aludtam, nem lesz gond. Lefürödtem, megvacsoráztam, bepakoltam másnapra. Másnap Szado szigetére megyek a reggel 6-kor induló komppal, a kikötőbe meg ki kell sétálnom (fél óra az út), 5:30-ra ott kell lenni, tehát szerencsés valamivel 5 előtt elindulni. Igy hát 4 körül kéne fölkelni. Gondoltam, lefekszem hát idejében. 9 körül le is feküdtem, hogy 4-ig hét órát tudjak aludni.

Fél egyig sikerült aludnom, ekkor megébredtem… a szomszéd horkolására. Úgy horkolt, mint valami traktor. A szomszédban!!! Fal volt közöttünk! Külön szobáért fizettem egy normális hotelban! Nem dormitory, nem vendégház, hotel! És nem képesek egy kicseszett vastag falat rakni a két szoba közé!! Ráadásul annyi eszük van, hogy az ágyakat a papirfal két oldalára rakják, nem is a szoba másik felébe! Konkrétan VISSZHANGZOTT a szobám a horkolástól, úgy áthallatszódott. Ütöttem, csaptam a falat, de semmi. Olyan ideges voltam, hogy a vérnyomásom szerintem az egekben volt. MIÉRT MINDIG ÉN KAPOM KI EZEKET A HORKOLÓS EMBEREKET?! ÉS MIÉRT KELL NEKEM MÁSOK HORKOLÁSA MIATT VIRRASZTANOM, HA KÜLÖN SZOBÁÉRT FIZETEK?! Megint leirom, amúgy nem vagyok az a tipus, aki minden apró neszre feléred, jól alszom. Ebből is érezhető, mennyire hangosan kell áthallatszódjék a zaj, hogy még engem is felriasszon. Nagyon ideges voltam. A fülembe nem rakhattam be a fülhallgatót, mert attól féltem, hogy igy nem fogom hallani az ébresztő csöngetését, és lekésem a kompot.

Felhivtam a szobában lévő telefonon a recepciót. Csak az a baj, hogy japánul nem tudok jól dühös lenni… Meg éjjel is volt, fáradt is voltam, ideges is… Meg úgy általában véve sem stilusom az üvöltözés, kiabálás, veszekedés. Mondtam a recepciósnak, minden szobájukban ilyen vékony a fal? Nincs egy szabad másik szoba? „Sajnos teltház van…” Mondom, ezt miért nem irják ki a foglalási oldalra? Hogy „a fal papirvastagságú, ha a szomszédba horkolós ember kerül, Ön nem fog tudni aludni”? Mondom, ennyi erővel mehettem volna egy dormitoryba is, ugyanaz… A recepciós csak hümmögött… Letettem. De a telefonálás adott egy ötletet. Kimentem a folyosóra, hogy megnézzem, a horkolós szomszédnak pontosan mi a szobaszáma. A folyosón szembesültem azzal, hogy konkrétan AZ EGÉSZ FOLYOSÓ VISSZHANGZIK az ő horkolásától! Nem csak az én szobám! Hogy lehet igy horkolni?! Az én szobám a 807-es volt, az övé a 806-os. Visszamentem a szobába. A telefonról feltárcsáztam a 806-os szobát. Hallottam, amint csörög a telefon a szomszédban (igen, ENNYIRE vékonyak azok a k. falak!). Hagytam, hogy hosszan kicsöngjön. És a horkolás félbemaradt. Felébredt (gondolom). Igen, lehet, hogy parasztság volt, hisz nem ő tehet róla, hogy vékony a fal, meg hogy horkol – de nem volt jobb ötletem. Igyekeztem, hogy el tudjak aludni, amig szünetel a horkolás. Csakhogy olyan ideges voltam, és úgy felturáztam magam azon, hogy nem fogok tudni elaludni, mig újra nem kezdődik a horkolás… hogy persze nem tudtam elaludni. És a horkolás újrakezdődött. Ekkor fogtam, és bekapcsoltam a zenét a telefonomon, nem a fülhallgatóval, hanem rendesen, a hangszóróval. És megint tárcsáztam a 806-ost. Igy ismét nyertem egy kis szünetet, és a zeném hangjára sikerült elaludnom, valamikor fél 3 után. Az ébresztő pedig 4:20-kor jelzett…

A következő nap programja: átkelés komppal Szado szigetére, majd egész napos buszos kirándulás keretében a főbb nevezetességek meglátogatása. Megnézem a hires szadói aranybányát, és találkozom a nipponibiszekkel, a Szado szigetén élő veszélyeztetett madárfajjal. Sok érdekességről fogok beszámolni, és ismét mutatok egy dalt is!