(51-2) 【Kósinecu+Kelet-Japán 4】 Szado szigete: száműzöttek, nipponibiszek, aranybánya. Utazás a komppal. Buszos kirándulás a szigeten. Múzeumok, templom, veszélyeztetett madarak, idegenvezető, szóviccek, dalok.

Üdvözlet a Szado szigetéről Niigata felé tartó kompról! A mai napon Szado szigetének látványosságait fedeztem fel. (Megjegyzés: a sziget nevének semmi köze az európai nyelvekben meglévő azonos alakú szóhoz.) Egy buszos kirándulás keretén belül jártam múzeumokban, megnéztem Niigata megye egyetlen pagodáját, láttam nipponibiszeket (Nipponia nippon), és a szadói aranybányába is ellátogattam.

Miután a szomszédom miatt alig aludtam, 4:20-kor fölkeltem, és összekészülődtem. 4:50-kor már ki is léptem a szoba ajtaján, magam mögött hagyva a traktorhoz hasonló hangokat kiadó szomszédot. A niigatai kikötőbe kellett eljutnom, hogy felszállhassak a Szadóba tartó hajóra. Maga a komp reggel 6-kor indul, ám fél órával az indulás előtt meg kell váltani a jegyeket (foglaltam interneten). Hat óra előtt pedig még nincsenek buszok, én pedig taxira nem költök. Igy egy fél órás séta vette kezdetét a sötétben. Az előző nap még esett, tegnap estére viszont már elállt, és reggel sem kellett már ernyő, viszont nagyon fújt a szél. Mintha az időjárás direkt gondolt volna az én szadói kirándulásomra: tegnap esett, holnaptól megint esőt mondanak, mára viszont csodás módon napsütést jósoltak. Sétáltam tehát a sötétben, ugyanazon az útvonalon, mint tegnap délután. Egy lélek se járt az utakon…. 5:20 körül megérkeztem a kikötőbe. Megváltottam a jegyemet oda-vissza, majd várakoztam a beszállásra. 5:40-kor nyitották meg a kapukat, ekkor lehetett felszállni a hajóra. Ez a komp amúgy egy autókat is szállitó, nagyméretű hajó, több emelettel. A másodosztályú (tehát olcsó) helyek között vannak rendes ülések, illetve a japán kompokon gyakran látott nagy helyiségek, ahol a cipőket levéve mindenki fetrenghet a földön – nekem ez nagyon tetszik, kényelmes, és lehet aludni is. Külön pénzért pokrócot is kölcsönöznek amúgy. Én először egy rendes ülésen foglaltam helyet, aztán amikor elindultunk, gondoltam, kimegyek, megnézem a kilátást. Igy is tettem, körbejártam a hajót is, fölmentem az emeletekre is (az emeleteken vannak a fizetős, első osztályú helyiségek). Aztán végül nem a székekhez mentem vissza, hanem az egyik ilyen fetrengős helyre, ide lepakoltam, és én is ledőltem, igy sikerült olyan másfél órát aludnom, ez jólesett az éjszakai közjáték után. Amúgy elég erősen ringatott a hajó, szerencse, hogy én a hajókon erre a ringatásra nem úgy reagálok, hogy elhányom magam, hanem úgy, hogy elalszom (álomba ringat a hajó) 😀

A komp 8:30-ra érkezett volna meg Szado szigetére, Rjócu kikötőjébe, azonban késett öt percet. Nekem viszont sietnem kellett, ugyanis egy buszos kirándulásra fizettem be, ami 8:40-kor indult Rjócu kikötőjéből. A honlapjukon azt irták, hogy az indulás előtt negyed órával legyen mindenki a busznál – az én esetemben ez képtelenség volt, igy előre megkérdeztem e-mailben, mi a teendő. Megirták, hogy nem gond, ha aznap reggel érkezem a hajóval, amint befutott a komp, igyekezzek le a jegyárusitó ablakhoz, majd menjek a buszhoz. Igy is tettem, bár a biztonság kedvéért megkérdeztem a kikötő egyik személyzetét, hova is kéne menjek, hogy ne veszitsek értékes perceket. Kifizettem a buszos túra árát (külön volt egy délelőtti és egy délutáni túra, én mindkettőre befizettem), megkaptam a jegyemet és egy aranyos, nipponibisz-figurás kulcstartót, majd felültem a közelben várakozó buszra. Azért jelentkeztem amúgy erre a buszos kirándulásra, mert nagyon ritkán jár a szigeten a busz, nehezen tudtam volna mindent ügyesen bejárni egy nap alatt, ha a helyi buszjáratokra kellett volna várnom. Igy hát nagy könnyebbség volt ez a buszos kirándulás. Anno Okinaván és Isigakin is az ilyen buszos túrákkal volt szerencsém – az Oki-szigetekre pedig pont azért nem mentem végül, mert nem volt ilyen buszos túra (Cusima szigete dettó…).

Nézzük csak, miről is nevezetes ez a bizonyos Szado sziget. Nos, először is, mint ahogyan ez más a főszigetektől távoli szigetekre (pl. Oki, Amami Ósima stb.) is jellemző volt, Szadót is arra „használták” évszázadokon keresztül, hogy ide száműzzenek különféle elitélteket. Nemcsak kifejezetten bűnözőkre kell gondolni, sokan politikai csatározások miatt kerültek száműzöttként a szigetre. Ilyen például Dzsuntoku császár, aki a Kamakura-korban részt vett a sógunátus elleni felkelésben (Dzsókjú-felkelés), s ezért Szadóra száműzték. Aztán itt van a buddhista Nicsiren-szekta alapitója, Nicsiren is. Ő azt vallotta, hogy csak a Lótusz szútrában kell hinni, minden más buddhista szekta téved, csak a saját szektáját tartotta helyénvalónak, élesen szemben állt a többi irányzattal. Sejthető, hogy ő is Szadón végezte. Harmadikként pedig megemlithetjük Zeamit, a nó szinjátszás egyik kulcsfiguráját, akinek a nevéhez nó szindarabok megalkotása fűződik – az Asikaga-sógunátus idején élt, végül őt is Szadóra száműzték. Amúgy azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy a legtöbbször ezek a helyek, ahová régen embereket száműztek, manapság micsoda kedvelt turisztikai célpontok. Szado is ilyen, de Oki is, Amami Ósima is, és még sorolhatnám. Koreában is ez a helyzet, a történelmi sorozatokban gyakran hallhatjuk, hogy „Csedzsu szigetére száműzték” – manapság pedig Csedzsu is kedvelt célpontja a turistáknak. Na de térjünk vissza még Szadóhoz! A száműzöttökön kivül mi található még itt? Mondjuk a nipponibisz, egy veszélyeztetett madárfaj. Régen ez a madár rendkivül elterjedt volt az ázsiai régióban, de számuk rohamosan csökkenni kezdett. Az idegenvezető elmondta, hogy volt olyan időszak, amikor kártékony fajként tekintettek rá (mert amikor halakra, békákra vadászik, a hosszú csőrével feltúrja a rizsültetvényeket), irtották, sőt húsát fogyasztották is. Az 1900-as évek végére alig maradtak vadon élő nipponibiszek, a még megmaradt példányok Szado szigetén éltek. A még élő madarakat rezervátumban gondozták, de 2003. október 10-én az utolsó őshonos, vadon élő nipponibisz is elpusztult. Kinában viszont felfedeztek egy nipponibisz-populációt, és innen „importáltak” madarakat vissza Szado szigetére, és szaporitási program vette kezdetét. Ma már több mint 400-ra tehető a Szadón élő nipponibiszek száma, s ezek közt vadon élő madarak is vannak. Amúgy érdekesség, hogy a nipponibisz latin elnevezése nem is lehetne „japánosabb”, hisz igy hangzik: Nipponia nippon 🙂 Tehát száműzöttek, különleges madarak – a harmadik fontos dolgot nem emlitettem, ez pedig az aranybánya. Szado szigetén régóta működött arany- és ezüstbánya, de az aranybánya felfutása igazából az Edo-kor elejére tehető. Ekkor Szado volt talán a legfontosabb aranykitermelő hely, az ország aranykészletének nagy része innen származott. Mára már bezárt a bánya (1989-ben), de a korabeli járatok múzeum jellegűen megtekinthetőek. Száműzöttek, madarak, bánya – na és persze ott vannak a természeti csodák, a szép tájak. A szigetnek furcsa, H betűre emlékeztető alakja van. A H betű két függőleges vonala a Nagy Szado-hegység és a Kis Szado-hegység, a közbülső vizszintes vonal pedig a Kuninaka-sikság (szó szerint: „tartomány közepi sikság”). A Nagy Szado-hegység tetején még megmaradt a hó, nagyon szép volt.

A buszos túra egy délelőtti és egy délutáni részből tevődött össze. Én voltam az egyedüli, aki mindkét túrára bejelentkezett, rajtam kivül a délelőttin még hárman vettek részt, egy középkorú nő, illetve egy nő az idős anyukájával. Az idegenvezető hölgy jópofa volt, bár sokszor abszolút érdektelen dolgokról beszélt (pl. időjárás, hulladékok újrahasznositása stb. 😀 ). Persze azért mondott új dolgokat is Szado szigetéről, meg úgy általában véve Niigata megyéről is. Például megtudtam tőle, hogy a hires énekesnő, Kobajasi Szacsiko Niigata megyéből származik. És akkor ez apropót ad arra, hogy megint bemutassak dalokat. Az egyik Kobajasi Szacsiko talán leghiresebb száma, az Omoidezake („Emlékek szakéja”), a másodikat pedig eredetileg nem is ismertem, egész véletlenül találtam rá a Youtube-on, de passzol a témánkhoz, mivel a dal cime Ecsigo zessó („Ecsigói dal”), Ecsigo pedig a mai Niigata megyét takarja. Niigata megye meglehetősen hideg télen, erről tanúskodik a dal első sora is: „Ecsigóban télen / Még a könnyek is megfagynak”. Ime a dalok:

 

 

 

 

Na és akkor most már tényleg visszatérek a szadói események leirására. Az előző napi niigatai esőzéshez képest ma Szadón tökéletesen szép idő volt, viszont erős szél fújt. A busszal legelőször a szadói múzeumhoz mentünk. Útközben magyarázta el az idegenvezető hölgy a tudnivalókat a szigetről, illetve mindenki keresgélte a nipponibiszeket a Kuninaka-sikság rizsföldjein. Mondta az idegenvezető, hogy gyakran meg lehet pillantani őket a rizsföldeken, ő volt, hogy egy helyen látott vagy húszat, amint eszegettek a kócsagokkal együtt. Amúgy azt is mondta a nőci, hogy az utasok gyakran összetévesztik a kócsagokkal őket, mert messziről mindkettő ugyanolyan fehér madárnak tűnik. Viszont a kócsagnak hosszú a nyaka, és teljesen fehér, mig a nipponibisznek alig van nyaka, olyan, mintha csak a testére rápakolták volna egyből a fejét 😀 Meg ugyebár piros a feje, fekete a csőre, a lába is piros, és ha széttárja a szárnyait, belül narancssárga a tollazata. Tehát azért van eltérés jócskán a kócsagtól… Vicces amúgy, hogy japánul a nipponibiszt úgy nevezik, hogy toki, és a következő jelentésű két kandzsival irják: „vörös” + „kócsag”. A toki amúgy más kandzsival irjva „idő”-t jelent. Na és a kócsag, az pedig szagi – más kandzsival irva azt jelenti: „csalás”. Az a kifejezés, hogy „szagi ni au”, attól függően, hogy milyen kandzsival irjuk a szagi és az au szavakat, jelentheti azt, hogy „találkozni egy kócsaggal”, vagy azt, hogy „csalás áldozatává válni”. És igy meg is született a jópofa mondat, amit a csalódott turisták mondhatnak Szado szigetén, amikor a távolból megpillantanak egy fehér madarat, bizakodnak, hogy nipponibisz lesz az, de végül kiderül, hogy egy egyszerű kócsaggal van dolguk: „Toki ni ai ni kita kedo, szagi ni aimasita.” Vagyis: „Azért jöttem, hogy találkozzak egy nipponibisszel, de egy kócsaggal találkoztam // csalás áldozata lettem.” 🙂 Én is jó párszor család áldozata lettem amúgy, azt hittem, hogy nipponibiszt látok, készitettem a kamerát, aztán kócsag volt. Egyszer láttam, hogy repül valami, odakaptam a fejem, hát csak egy varjú volt. A sofőr is figyelte az ibiszeket, egyszer fékezett is egyet, azt hitte, hogy ibiszt lát… de csak egy nejlonzacskó volt :DDDDD Amúgy elmondta az idegenvezető, hogy a nipponibisz egy rendkivül érzékeny, félős madár, ha meghallja emberek vagy autók hangját, egyből elrepül, a rizsföldeken pedig gyakran „szekálják őket” a varjak és az ölyvök, ha meglátja ezeket a madarakat, szintén inkább elrepül.

Tehát a szadói múzeumba mentünk először. Hát, nem egy túl informativ hely, vannak kitömött állatok, meg térképek, aztán a történelemmel kapcsolatos kiállitás is, de nem egy világraszóló látvány. Volt viszont egy meglehetősen érdekes fotókiállitás, ahol régi fényképek mellé az egyes helyszinek jelenlegi állapotáról készült fotók voltak kitűzve, ez tetszett. Következőnek egy szakéfőzdébe mentünk, igazából ez inkább ilyen „reklám-jellegű” látogatás volt, mivel magába az üzembe nem lehetett bemenni, helyette egy tiz perces videót néztünk meg arról, hogyan készül a szaké, aztán az egyik alkalmazott bemutatta, melyek a leghiresebb szakéik. Kiderült, hogy az Air France járatainak első osztályán is ennek a cégnek a szakéit kinálják, illetve Európában különféle dijakat is elnyert. A végén lehetett szakét kóstolni, én ugye ezt kihagytam, helyette a különféle süteményféleségek, csokik pultjához mentem, és azokat kóstolgattam.

A harmadik megállónk a „szadói történelmi legendák múzeuma” (szabad forditásban) volt. Itt a Szado történelmében jelentős szerepet játszó figurák (pl. Dzsuntoku császár, Nicsiren, Zeami) voltak élethű viasz(?)bábuk képében megtesitve, ezek a bábok mozogtak, táncoltak, illetve ők magyarázták el a történetüket. Jópofa hely volt. Úgy volt amúgy kialakitva a múzeum, hogy addig nem lehetett továbbmenni, amig az egyik bábu be nem fejezte a mondókáját 😀

A délelőtti utolsó megállóhely a Mjószendzsi templom volt. Ez a Nicsiren-buddhizmus egyik temploma, és arról nevezetes, hogy itt található Niigata megye egyetlen ötszintes pagodája. A buszon megkérdezte az idegenvezető, hogy tervez-e valaki gosuint csináltatni, én jelentkeztem, ő meg meglepődött 😀 Elmagyarázta, hogy a japánok eredetileg a gosuincsót a halálukkor a holttestük mellé tetették.

A templomnál megnéztük a pagodát, aztán a főépületeket is, majd megcsináltattam a gosuint is. Egy nénike csinálta meg, nem túl szépen irt 😀 A templom megtekintése után a busz visszatért Rjócu kikötőjébe. A visszaúton még megcsodálhattuk a tájat, elhaladtunk Szado szigetének legnagyobb tava mellett, az idegenvezető ekkor magyarázott a kagylókról meg a műanyagok újrahasznositásáról ( 😀 ). Meg persze figyeltük, látunk-e valahol ibiszt, de megint csak „csalás áldozata lettem”.

A kikötőbe visszaérve mondta az idegenvezető, hogy a jegyvásárlós ablaknál csekkoljak be a délutáni programra is, és ha ugyanaz a helyem a buszon (1-es, valószinűleg én foglaltam a leghamarabb a négy utas közül 😀 ), akkor ott is hagyhatom a csomagomat a buszon az indulásig. Ugyanaz volt a helyem, de már nálam volt a csomagom, igy inkább vittem magammal. Fölmentem a kompállomás emeleti szintjére, ahol találtam egy kis kifőzdét, itt ettem egy rámen+karé szettet viszonylag olcsón. Aztán visszamentem a buszhoz, ugyanaz a sofőr és idegenvezető volt, a buszon pedig már ültek a délutáni túra utasai, ismét hárman voltak rajtam kivül, két fiatal nő és egy fiatal srác.

A délutáni program izgalmasabbnak igérkezett a délelőttinél. Az első állomás ugyanis a Toki no Mori Kóen, vagyis a „Nipponibiszek Erdeje Park” volt. Ez egy olyan létesitmény, ahol a nipponibiszeket szaporitják, és ahol testközelből meg lehet nézni őket. Mivel vadon élőt eddig nem sikerült látnom, nagyon vártam már, hogy élőben láthassak egy ilyen maradat. Volt egy kis múzeumszerűség mindenféle hasznos információval a nipponibiszekről, aztán egy folyosón végighaladva az üvegablakon keresztül meg lehetett nézni egy jó messze lévő nagy ketrecet, a rácsokon belül pedig látszódtak az ibiszek. Ennyi lenne az egész? Kicsit csalódott voltam, de kiderült, hogy van egy másik hely is, ahol közvetlen közelről lehet megnézni a madarakat. Elsétáltam ehhez az épülethez. Nagy szerencsém volt, ugyanis épp akkor etették a madarakat, a kis tavacskájukba dobtak nekik halakat – az emberek „kukucskálóablaka” pedig pont a tavacska mellett volt 🙂 Két madár volt itt, az egyikük jó közel jött az ablakhoz, igy tényleg közelről lehetett látni. Nagyon érdekes, különleges látvány volt. Amúgy az is egy jellegzetessége ennek a madárfajnak, hogy párzási időszakban mind a himek, mind a tojók tollazata feketés szinűre változik. Most épp párzási időszak van, ezért az egyiküknek valóban feketés volt a tolla. A másik madár viszont feltűnően fehér volt. Elmondták, hogy ez azért van, mert ő még eléggé fiatal.

Jó sokáig nézegettük a többiekkel együtt a maradakat, aztán elindultam vissza a buszhoz. És amikor kilépek az épületből, egyszer csak látom, hogy valami elrepül felettem. Fölnéztem, és megpillantottam a narancssárga tollazatot! Két vadon élő nipponibisz húzott el a fejem fölöt!! Gyorsan előkaptam a fényképezőt, de mire bekapcsoltak, és rájuk zoomoltam volna, messzire repültek. Nagyon örültem, hogy vadon élő egyedeket is láthattam! Bár kár, hogy nem tudtam megörökiteni őket repülés közben. Utána aztán folyamatosan kerestem őket a busz ablakából, de ezután már nem jártam szerencsével, több vadon élő ibisszel már nem találkoztam.

A következő programpont szintén izgalmasnak igérkezett, ugyanis a hires szadói aranybányába mentünk. A bányában két útvonalon lehet haladni, vagy az Edo-korban feltárt járatot választja az ember, ahol viaszbabák segitségével mutatják be a korabeli aranybányászat folyamatán, vagy pedig a Meidzsi-kori járatban kalandozik az ember, itt bányagépeket is lehet látni, viszont nincsenek bábuk. (Aki nem túra keretén belül érkezik, vehet olyan jegyet, amivel mindkét járatot megnézheti, nekünk választanunk kellett.) Mindenki az Edo-kori járatot választotta. Végigsétáltam a kijelölt útvonalon, a viaszbábus megoldás jópofa volt, informativabb volt ez az aranybánya, mint az Ivami ezüstbánya. A bánya megtekintése után az útvonal egy kis múzeumba vezetett, itt is sok mindent meg lehetett tudni az aranybányászatról, illetve az Edo-kori aranypénzek előállitásáról. Volt egy érdekes „kihivás” itt: egy 12,5 kilós igazi aranytömb volt elhelyezve egy plexi dobozban. Egy kör alakú lyukon lehetett benyúlni, és az volt a lényeg, hogy meg kell próbálni fél perc alatt kihúzni az aranytömböt a lyukon. Akinek sikerül, az egy aranyszinű emléklapot kap. A plexidobozt körbeállták kiscsajszik, visitozva, kiabálva erőlködtek 😀 Először nem is lehetett odaférni, aztán eltávolodtak, és kipróbálhattam én is az aranytömb megemelését. Magával a megfogásával és a megemelésével nem volt gond, úgy kell felfogni, mintha egy súlyzó lenne 😀 A kiscsajszik már akkor visitottak, amikor látták, hogy meg tudtam emelni 😀 Csakhogy a plexin vágott lyuk picike volt, hiába emeltem meg belül az aranyat, a nagy tenyerem nem kért ki az arannyal együtt a lyukon. Megpróbálta a másik srác is, megemelni ő is meg tudta, de kihúzni neki sem sikerült. Jól ki van ez találva 😀 Mindenesetre érdekes volt. Végezetül még megnéztem a múzeum üzletét, mindenféle giccseket árultak, aztán visszamentem a buszhoz.

A busz ablakából rápillanthattunk a szadói bugjó-hivatalra, pontosabban annak a rekonstruált épületére. Ide is szivesen bementem volna, de ugyebár ez nem szerepelt a buszos programban. A nap utolsó programpontja a Szenkaku-öböl volt. Ez az öböl a különleges alakú szikláiról, a festői tájról és az erős hullámokról hires. Valamint arról, hogy itt játszódik egy régi film, a Kimi no na va (nem összetévesztendő az utóbbi években megjelent nagysikerű animével!!) egyik hires jelenete. Az öbölnél kis park van kialakitva kilátóterasszal, ide látogattunk el. Tényleg szép volt a kilátás, lenyűgöző volt a táj, viszont nagyon erős szél fújt, jól átfagyott mindenki 😀 Innen nyáron amúgy indulnak üvegpadlós hajók is, értelemszerűen ezek most még nem üzemeltek. A parkban található egy mini akvárium is mindenféle halakkal (van doctorfish is), az épület emeletén pedig egy mini múzeum. Ezt is megnéztem gyorsan, aztán visszamentem a buszhoz.

Ezzel véget is ért a buszos túra. A három másik utas a Szenkaku-öböl közeli hotelben szállt meg, őket odáig vitte a busz, majd ezután engem visszaszállitottak Rjócu kikötőjébe. A visszaúton az idegenvezetővel és a sofőrrel beszélgettem, meglepődtek, amikor mondtam, hogy még megyek északabbra, aztán Japán túlsó oldalán haladok szépen vissza Oszakába. Az idegenvezetőnő elkezdett mindenféle kajákat adni, hogy egyem meg, amig a hajóra várakozom, illetve a hajón 😀 Kaptam banánt, egy csomag csipszet, ropit, cukorkákat, sütit… Kábé mindent összeszedett, amit a buszon a saját kis „raktárában” talált 😀 Jópofa volt amúgy, képben volt Magyarországgal kapcsolatban (tudta, hogy hires a paprika, a méz), mondta, hogy neki velem egyidős a fia, előbújt belőle az anyuka 😀 Volt a buszon vizforrraló is, láttam, hogy valamit tevékenykedik, hát egyszer csak hozza műanyag pohárban a kávét… Mondom neki, köszönöm, de én nem kávézom, én teás vagyok… Sebaj, azt megitta ő, a „raktárban” pedig talált egy almás izesitésű teát, azt megcsinálta nekem, nagyon finom volt. Rendesek voltak tehát, jól elbeszélgettünk a visszaúton.

A kikötőben elbúcsúztam, jó utat kivántak. Felmentem az emeleti váróterembe, és itt várakoztam: volt még két órám a hajó indulásáig. A jegyem megvolt, egyéb teendőm nem volt, igy a blogot irtam a váróteremben. A terem fűtve volt, és volt egy tatamis része is, ahol el lehetett nyúlni. Aztán ahogy kezdődött a beszállás a hajóba, beálltam a sorba, és felszálltam. A visszaúton másik hajó közlekedett, a reggeli egy újabb fajta volt, ez picit régebbi. Jó tágas „fetrengős terme” volt, itt sikerült foglalnom helyet magamnak, és ide leheveredve foglalkoztam a bloggal.

A hajó este 10-re ért Niigata kikötőjébe. Gondolkodtam a hajón, hogy most jó hideg lehet odakint, ebben az időben nem szivesen sétálnék még fáradtan fél órát a szállásig. Rákerestem arra, hogy „Niigata kikötő busz”, és megtaláltam, hogy a komp utasainak kiszolgálása érdekében üzemelt egy busz 22:10-kor, a JR állomásig megy, 210 jen. Ez pont jó volt nekem, igy amikor megérkezett a hajó, igyekeztem a buszhoz. Jó sokan voltak amúgy rajta. A busszal utaztam tehát az állomásig, onnan elmentem a konbinibe vacsorát venni, majd a hotelig sétáltam. A hotelben gyorsan megvacsoráztam és lezuhanyoztam. Mikor kijöttem a zuhany alól, kedves szomszédom, a traktorember már horkolt… Ismét a tegnapi aljas módszeremhez folyamodtam: feltárcsáztam a szomszéd szoba számát, és jó hosszasan hagytam kicsöngeni a papirvékony fal túloldalán a telefont. Aztán bekapcsoltam a telefonomon a zenét, és az ágyban mellém helyezve a zenére elaludtam. Szerencsére ezúttal egészen reggelig tudtam aludni.

A következő napon még északabbra, Jamagata megye felé veszem az irányt a Kirakira Uecu nevű különleges gyorsitott járattal, aztán megnézem az egykoron virágzó kereskedőváros, Szakata nevezetességeit. Aztán az „Észak ösvényein – Mogami folyó” vasútvonalon elmegyek Sindzsóba, hogy onnan egyből visszamenjek Szakatába 😀 Holnaptól kezdődnek az esős napok, remélhetőleg nem fogok nagyon elázni!