Kósinecu+Kelet-Japán kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(51-3) 【Kósinecu+Kelet-Japán 5】 Utazás a Kirakira Uecu különleges gyorsitott vonattal. Szakata, a régi kereskedőváros nevezetességei. Épületek, halételek, kikötő, kilátás. Kis kitérő Sindzsóba. Séta a hidegben és a szélben. Visszatérés Szakatába. Szállás egy régi kis panzióban.

Üdvözlet az Akitából Jokote felé tartó vonatról! A Kirakira Uecu nevű különleges gyorsitott vonattal elhagytam Niigata megyét, és megérkeztem Jamagatába, Szakata városába. Szerencsésen elkerülve az esőt, megnéztem a régi kereskedőváros nevezetességeit, majd átugrottam Sindzsóba is. Estére pedig megjött a szél, a hideg éjjel pedig az eső is!

A szomszéd horkolását megakadályozva sikerült elaludnom, és nem is ébredtem fel reggelig. A mai nap annyival szerencsém volt, hogy nem kellett hajnali 4-kor kelnem, mivel a vonatom csak 10 óra után indult. Felkeltem, megreggeliztem, aztán szépen elsétáltam az állomáshoz (vettem kaját), majd megvásároltam a JR Hokkaidó és Kelet-Japán vonatbérletet. Ezt én csak úgy nevezem, hogy a Szeisun 18 kippu tesókája, mivel hasonló dolgokat tud, mint a Szeisun, de bizonyos szempontból kedvezőbb nála. Hét egymást követő nap használható korlátlan utazásra a JR Hokkaidó és a JR Kelet-Japán vonalain, a Szeisunhöz hasonlóan a személyvonatokon és a gyorsitott járatokon. Emellett használható az Aoi Mori Vasúttársaság, az IGT Ivate Vasúttársaság vonalain is (meg azt hiszem, van még egy harmadik extra vonal is, de nem jut eszembe a neve). Mindezért 10850 jent kell fizetni, tehát egy ezressel olcsóbb a Szeisunnél, és öt helyett hét napig érvényes, ráadásul néhány nem-JR vonalon is használható. Cserébe viszont nem lehet megszakitani a felhasználását, egymást követő hét napon érvényes. Az én útitervem úgy volt összerakva, hogy maximálisan ki tudjam használni a jegy előnyeit. Megvettem hát a jegyet, aztán bementem a peronra (előtte megkérdeztem, hogy ez is olyan „mutogatós” jegy-e, mint a Szeisun, de kiderült, hogy nem, ezt rendesen be lehet dugni a beléptetőkapu masinájába). Nemsokára megérkezett a Kirakira Uecu vonat. Ez a vonat hasonlit az Akita és Aomori között közlekedő Resort Sirakamihoz, amelyen tavaly nyáron utaztam. Hasonlóan a tengerparton halad, Niigatát köti össze Szakatával. A vonat különféle szinekkel van diszitve kivülről (ezért is az a neve, hogy „kirakira”, ez magyarul annyit tesz: „csillogó-villogó”), belül pedig a Resort Sirakamihoz hasonlóan van kialakitva egy büfével, kis asztalokkal felszerelt kocsi, a normál kocsikban pedig van kialakitva egy „bámészkodós” rész. Mivel gyorsitott vonat, igénybe lehet venni a Szeisunnel vagy ezzel a JR Hokkaidó és Kelet-Japán bérlettel, csak helyjegy kell hozzá. A helyjegyet ugyebár megvettem még Szuitában, igy ezzel nem volt gondom. Amúgy a vártnál kevesebben utaztak vele, a Resort Sirakamin ugye annak idején nem volt egy szabad hely se, itt azért bőven volt.

A Resort Sirakamin volt samiszen-előadás, kosárlabdázás a nosirói állomáson, és más hasonló érdekességek, a Kirakira Uecunál nem voltak ilyesmik. Annyi volt, hogy a kalauz bemondott néha érdekes információkat a következő megállóról, illetve körbejárt, és aki kérte, kaphatott egy Kirakira Uecu motivumos pecsétet a jegyére. Mellettem nem ült senki, le tudtam kényelmesen pakolni, aztán a túlsó oldalon is voltak üres helyek, szóval oda is át tudtam mászkálni fényképezni. Vicces volt, hogy a kis dallam, amit bejátszottak a vonaton a bemondások előtt, a „hull a pelyhes fehér hó” volt 😀 Igy márciusban… (Amúgy Tokióban aznap pont havazott, szóval talán nem is annyira furcsa ez a dalválasztás 😀 )

Elindultunk tehát Niigatából, és körülbelül két, két és fél óra alatt megérkeztünk Szakatába. Útközben az ablakból nézelődtem, hol a bal oldalon a tengert, hol a jobb oldalon a magas hegységeket néztem és fotóztam. Kényelmes és szép vonat volt, mondjuk a Resort Sirakaminál nem jobb 🙂 Egy helyen hosszabb időre megálltunk, ekkor szépen körbe tudtam fényképezni 😀

Fél egy körül érkezett meg a Kirakira Uecu a végállomására, Szakatába. Szakata ma egy meglehetősen vidéki városnak számit, eléggé periféria, de ez nem mindig volt igy. Az Edo-korban ugyanis jelentős kereskedővárosnak számitott. Ekkoriban ugyanis a különféle áruk a Japán-tengeren keresztül jutottak el „az ország konyhájába”, Oszakába. Ez azért volt, mert a Csendes-óceánon hajózni veszélyes volt a kis japán hajókkal, igy jobban megérte nekik egy nagy kerülőt tenni, és a Japán-tengeren, majd a Kaimon-szorosnál befordulva a Szeto-beltengeren szállitani az árukat. Szakata környéke pedig hires a rizstermesztésről, igy hát hatalmas rizsraktárak épültek a városban, és sok kereskedő kifejezetten azért jött ide, mert itt zajlott a rizs adás-vétele. Igy hát napjainkban is sok minden őrzi ennek a kornak a nyomát: kereskedőcsaládok régi rezidenciái, rizstárolók – ezeket terveztem felkeresni.

Szerdától ismét esőt jósoltak, igy eléggé aggódtam, hogy a nagy esőzés miatt nem fogom tudni élvezni a kilátást a vonatból, illetve majd jól megázom Szakatában. Ehhez képest délelőtt csak simán felhős volt az ég, Szakatába érve pedig még mindig nem esett. Ellenben nagyon erős szél fújt, meg is lepődtem. Hat fok volt mindösszesen, a szél pedig rátett még egy lapáttal a hidegre. Az egyik múzeumféleségben az egyik nő elmondta, hogy Szakata a szelek városa, itt mindig nagyon erősen fúj a szél. És a kikötőben, valamint a vasútvonal mellett láttam is egy csomó szélerőművet, úgy tűnik, ki is használják ezt a lehetőséget.

A vasútállomástól elindultam szép sorban a látnivalók felé. Eredetileg úgy terveztem, hogy megnézek mindent körülbelül három óráig, aztán felülök egy vonatra, ami a Szakatát és Sindzsót összekötő „Észak ösvényein – Mogami-folyó” vonalon halad, átmegyek Sindzsóba, ott eltöltök majdnem két órát (mivel nincs vissza vonat hamarabb), aztán visszamegyek Szakatába, és este kilenckor becsekkolok a szállásomra. De aztán láttam, hogy van 16:44-kor egy közvetlen vonat Sindzsóba, ráadásul ugye közeledett az eső – először arra gondoltam, inkább nem is megyek át Sindzsóba (csak a vasútvonal miatt, illetve a vonatból a kilátás miatt mentem volna, amúgy Sindzsóban már nyáron voltam), aztán végül úgy döntöttem, hogy lepakolom a szálláson a cuccaimat az indulás előtt, és a 16:44-essel megyek majd. Igy hát igyekeztem mindent megnézni 4 óráig, de ezzel nem is volt gond, időben körbejártam.

Először a Honma család rezidenciáját látogattam meg. Ez egy nagy kereskedőcsalád volt, a rezidenciájuk is inkább hasonlit egy szamuráj rezidenciára, mintsem egy kereskedőére. Odabent épp hina babákból volt megtekinthető egy kiállitás. Sajnos fényképezni nem lehetett (miért?!), viszont az egyik nénike – miután megbizonyosodott róla, hogy tudok japánul – elmagyarázott mindenfélét a házról. Megnéztük a ház urának szobáját, ami a ház sarkában lévő picike kis lyuk volt, ez volt a ház leghidegebb és legsötétebb része, de az úr ragaszkodott hozzá, mivel a család fő erénye az egyszerűség, takarékosság volt. Jelenleg üvegtáblák vannak az ablakokban (de ezek úgy rezegnek a széltől, hogy kész hangzavar van), de csak a Meidzsi-korban került üveg az ablakokba, azelőtt papirral voltak boritva, el lehet képzelni, milyen hideg volt akkor ebben a szeles városban. Mondta itt a néni, hogy Szakatában télen a hó nem felülről hull, hanem alulról, legalábbis a szél miatt úgy tűnik 😀

A Honma-rezidencia után az Abumija kereskedőcsalád rezidenciája következett. Ez egy kisebb ház volt az előzőnél, itt viszont lehetett fényképezni, és itt is voltak hina babák. Az egyik helyiségben egy önkéntes néni vezetésével lehetett hina baba alakú origamit hajtogatni, én időhiány miatt nem éltem ezzel a lehetőséggel.

Ezután a Szankjo-raktárakhoz mentem. Ezek rizstárolók voltak valamikor, jelenleg pedig a Szakatai Rizsmúzeum, valamint üzletek találhatók bennük. Először a rizsmúzeumot néztem meg, itt egy kisebb tárlatot lehetett megtekinteni a Sónai-térségben zajló rizstermesztésről, illetve a különféle rizsfajtákról. A kedvencem a „multimédia-részleg” volt, ahol régi monitorokhoz videomagnók (!) voltak csatlakoztatva, és a polcokon VHS-kazetták (!) a rizs történetéről, a rizstermesztésről, ezekből lehetett választani, és megtekinteni, igy 2018-ban 😀 Hát igen, vidéken vagyunk…

A rizsmúzeum után a szomszéd tárolóban lévő boltba is benéztem, mivel azon kivül, hogy árulnak mindenfélét, itt is van egy kis múzeumszerű részleg. Ezt is megnéztem, aztán útnak indultam a halászkikötő és a Szakata Tengerészeti Központ felé. Rövid séta után meg is érkeztem. Maga ez a Központ nem egy nagy szám, a kikötő második emeletén van egy ingyenes, de eléggé régi, lepusztult múzeum a szakatai tengeri hajózás történetéről – megnéztem, de nem volt túl szinvonalas, ezt talán az is igazolja, hogy én voltam az egyedüli látogató. Annál jobb helyet találtam viszont a szomszédban, szintén az emeleten! Csak azért tértem be, hogy megnézzem az emeletről a kilátást, de találtam egy kis éttermet. Benéztem a kiváncsiság kedvéért, és elképtedtem az árakon. Nem, nem túl drágák voltak, hanem túl olcsók! Friss halételek potom árakon! Rendeltem egy szasimi teisokut (nyers halak menüben, tehát rizzsel, miszolevessel, savanyúsággal együtt) – négyfajta hal (plusz egy garnéla), mellé meg ugyebár a leves, rizs, savanyúság – 730 jenért! Nagyon finom volt! Voltak amúgy még nagyobb, több halból álló menük, de azok sem voltak drágábban egy ezresnél. Nem csoda, hogy elég sokan voltak itt, de nem kellett sokat várni a kajára.

Jóllakottan indultam tovább a Hijorijama Parkba. A kis hegy tetején lévő parkban volt két kilátó is, mindkét helyről megnéztem a kikötőt és a tengert. Aztán tovább sétáltam a régi Sirozaki orvosi rendelő épülete felé, ami Szakatában az egyetlen megmaradt faszerkeszetes „nyugatutánzós stilusban” épült ház. Meglepetésemre viszont fel volt állványozva, és zöld ponyva boritotta, igy nem tudtam bemenni. Végül elhaladtam egy épület mellett, amely az Okuribito cimű hires film (Magyarországon Távozások cimmel mutatták be, nekem megvan eredeti japán DVD-n a film, de még nem néztem meg sajnos) egyik forgatási helyszinéül szolgált. Ezzel végeztem is a Szakatában megnézendő helyekkel, igy hát elindultam a szálláshelyem irányába.

A szállásom egy pici rjokan (panziószerűség) volt, egy nénike üzemelteti a lányával (vagy a menyével?) egy régi épületben. Szakatában nehezen találtam szállást, végül erre a helyre bukkantam rá a neten. Mondtam nekik, hogy úgy volt, hogy csak este későn érkezem, de szeretném előbb lepakolni a cuccaimat. A szoba már elő volt készitve, igy hát bepakolhattam. Egy nagyon picike szobáról van szó, épp egy futon, egy pici asztal és egy petróleumos fűtőtest fért el benne, de ez nekem pont megfelelő volt. Egy picit megpihentem, kipakoltam azokat a cuccokat, amelyekre már nem volt szükségem, aztán ismét elindultam az állomásra.

Az állomáson felültem a Sindzsóba tartó vonatra. Ekkor még mindig nem esett az eső, csak hideg volt, és erősen fújt a szél. A vonat a Mogami folyó mentén halad, gondoltam, megnézem a tájat, meg ha már olyan jegyem van, amivel bármennyit utazhatok, és még van úgyis időm, megnézem magamnak ezt a vasútvonalat. A kilátás szép volt, amin nagyon meglepődtem, az a hó volt! Mig a tengerparton már alig van hó, a nagyja elolvadt, a hegyekkel körbezárt, belső területeken rengeteg hó van még mindig! Az utak, járdák szárazak, de azokon a helyeken, ahol nem gyakran jár ember, még halmokban áll a hó. Ez egy jó kis élmény, mivel pár nap múlva már Tokióban fogom nézni a virágzó cseresznyefákat, itt meg még akkora hó van, mint télen 🙂 A vonaton amúgy alig voltak, az utasok többsége diák volt.

Sindzsóban volt körülbelül fél órám, elmentem a mosdóba, üldögéltem a váróterembe, aztán visszaültem a vonatra. Visszafelé nem volt közvetlen járat Szakatába, csak Amaruméig ment a vonat, ott pedig másfél órát kellett várni a csatlakozásra. Mivel vannak az állomásokon fűtött várótermek a peronokon is, nem tartottam a várakozástól. Viszont közben utánanéztem, hogy Szakatában elég messze vannak a konbinik, üzletek a szállásomtól, igy ha nem akarok még este 9-kor sétálgatni a hidegben, érdemesebb ebben a másfél órában az Amarume állomás közelében lévő valamelyik üzletben bevásárolni estére, valamint másnap délelőttre is (hisz nagyon korán indulok majd megint).

Valamivel 7 óra után érkezett meg a vonat Amarume állomásra. Innen elindultam a térképen kinézett Family Mart felé. Kábé húsz percet kellett sétálnom, nem volt annyira közel. Nagyon erős szél fújt, a délutáninál is sokkal erősebb volt, de még mindig nem esett. Eléggé vidéken járok, ezt igazolja az is, hogy se a konbinihez vezető úton, se a visszaúton nem találkoztam egy árva lélekkel se. Kocsik jöttek-mentek mellettem (de nem annyira sokan), de gyalogos egy se. És nem éjjel volt, csak este hét óra (mondjuk ünnepnap, ha az számit – a tavaszi napforduló). Közvilágitás is csak elég gyengécske volt. Ennek ellenére egy másodpercig sem fél az ember, vagy nem érzi magát veszélyben, ez egy nagyon jó pont Japánban.

A konbiniben bevásároltam, aztán visszaindultam az állomásra. Még erősebb lett a szél, eléggé fáztam, és egy-két csepp esőt is éreztem, igy hát megszaporáztam a lépteimet. Mikor visszaértem az állomásra, még egy-két embert láttam, akik az ellenkező irányba tartó vonatra vártak, aztán én bementem a vécére, addig az a vonat elment, és mikor kijöttem, már egy lélek se volt az állomáson. Beültem a fűtött váróterembe – volt még olyan húsz perc a vonatig, ez alatt az idő alatt senki se érkezett az állomásra. Megjött a vonat, felszálltam. A vonaton se voltak sokan. Negyed óra utazás után meg is érkeztem Szakatába. Az állomástól öt percre van a szállás, igy gyorsan visszaértem. Kipakoltam, aztán lezuhanyoztam, beültem a forró fürdőbe is. Előtte bekapcsoltam a petróleumos fűtőtestet, mivel a szobám az alatt az idő alatt, mig oda voltam, 9 fokra hűlt le. Mivel picike szobáról van szó, szerencsére tiz perc alatt felfűthető volt szobahőmérsékletre. Fürdés után aztán megkértem a nénit a konyhában, hogy melegitse meg a bentómat a mikróban. Amig melegedett a kaja, váltottunk pár szót. Lehet, hogy igyekezett irodalmi japánt beszélni, mindenesetre viszonylag jól meg lehetett érteni, nem volt erős tájszólása (pedig már a Tóhoku-régióban vagyok). Azért néhány szaván hallatszódott a tájszólás, de érthető volt.

Megvacsoráztam, csináltam egy zöldteát is, aztán beburkolóztam a futonba, és nyugovóra tértem. Másnap a következő program várt rám: a legelső, 5:33-kor induló vonattal utazás Akitáig, onnan pedig utazás tovább Oga városába. Busszal, majd előzetesen lefoglalt másik busszal (ma foglaltam le, erről a következő posztban irok) elutazom a Njúdózaki szirthez, kipróbálom az ogai termálfürdőt, majd visszatérek Akitába, onnan Jokotéba utazom, ahol megnézem a várat, majd a Dzsúmondzsi állomás közelében szállok meg. Holnap már száz százalék a valószinűsége az esőnek, remélem, nem fogok nagyon megázni!

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás