(51-4) 【Kósinecu+Kelet-Japán 6】 A japán busók hazája: Oga. Erős szél és eső a Njúdózakinál. Akitai nyelvjárás, elnéptelenedő vidék. Oga onszen. Érkezés a télbe: hó és latyak Jokotéban. A jokotei vár. Szállás, cipőszáritás Dzsúmondzsiban.

Üdvözlet a Sindzsóból Jamagata felé tartó vonatról! A kirándulás hatodik napján beléptem Akita megyébe, megküzdöttem a széllel, az esővel, aztán még a hóval is. Ha Jamagatába lépve a tavaszból az őszbe értem, akkor Akitában mondhatjuk, hogy megérkeztem a télbe. Felfedeztem a japán busók hazáját, az Oga-félszigetet, voltam onszenben, beszéltem akitai nyelvjárást beszélő emberekkel, majd Jokotéba mentem, ahol átküzdöttem magamat a latyakon, hogy megnézzem a várat.

Reggel 5 órakor keltem a szakatai szálláson. Rápillantottam a fűtőtestre (éjszakára kikapcsoltam, nem szeretem ezeket a petróleumos fűtőtesteket szellőztetés nélkül hosszabb ideig használni), az kijelezte, hogy épp 11 fok van a szobában. Gyorsan bekapcsoltam a szerkezetet, és tiz perc alatt 20 fokot varázsoltam. Csináltam egy forró teát, aztán összekészülődtem. Fél hat körül indult a vonatom, ezt el kellett érnem mindenképpen. Kilépve a szállás ajtaján, láttam, hogy már esik az eső, ahogy azt megjósolták. Elsétáltam az állomásig, majd felszálltam az Akitába tartó vonatra. Rajtam kivül csak egy másik utas volt a vonaton, később aztán, ahogy közeledtünk Akita felé, egyre többen lettek.

Az Akita állomásra érkezve volt körülbelül húsz percem az Ogába tartó vonat indulásáig. Ennek az időnek elég kellett lenni arra, hogy találjak egy csomagmegőrzőt, illetve elmenjek a mosdóba. Azért kerestem a csomagmegőrzőt, mert számitva arra, hogy heves esőzés várható, csak a legfontosabb dolgokat akartam magammal vinni Ogába, hisz úgyis visszajövök még az Akita állomásra. Az egyik kijáratnál megkérdeztem az állomás dolgozóit, merre találok csomagmegőrzőt, és nagy szerencsém volt, ugyanis pont a kijárat mellett volt egy. Apróm viszont nem volt, de az állomás bejáratánál tudtak váltani pénzt. Bepakoltam tehát a szekrénybe a táskámból kiszedett cuccokat, ruhákat, papirokat, könyvet, gosuincsókat, kábeleket. Csak a kajákat, a törülközőket és a legfontosabb dolgokat hagytam a táskában. A szekrényt bezárva visszasiettem az állomásra, elmentem a mosdóba, és igyekeztem arra a peronra, ahol az Ogába tartó vonat állt. Egy nagyon régi szerelvényt találtam itt, olyat, mint amilyenek a Szanin-régióban járkálnak, csak ugye nem narancssárgák voltak, hanem fehér-kék szinűek. A vonatra namahagés matricák voltak ragasztva. Hogy mik a namahagék? Nos, ők a japán busók. Kisérteties a hasonlóság a mohácsi busókhoz, ők is ilyen álarcos, ijesztő „lények”, akik a rossz gyerekeket rémisztgetik. Ez a népszokás Ogából ered, igy hát az Oga-félszigeten minden tele van namahagékkal. Még a vasútvonalat is úgy nevezik, hogy „Oga namahage-vonal”. Ezzel a namahage-vonattal utaztam tehát Ogába. Azonban nem mentem végig Oga állomásig, mivel el kellett érjek egy buszt, Ogában pedig nem tudtam volna elérni. Leszálltam az előző állomáson, Hadacsinál, és ott vártam meg a buszt. Esett az eső, de még nem annyira durván. Szerencsére a buszmegálló mellett volt egy pici beálló, ott várakozhattam. Hadacsi állomáson amúgy csak én szálltam le, nagyon az állomás környékén se volt senki. (Mondjuk ez, hogy nem sok embert láttam, úgy en bloc az egész félszigetre jellemző.)

Tiz perc múlva meg is érkezett egy öreg, zöld szinű busz. Rajtam kivül ketten ültek rajta. Később aztán felszállt egy néni, aki két megállót utazott, a másik két utas pedig az út felénél leszállt, onnantól kezdve csak én voltam a buszon, senki más nem szállt fel. Nagyon lassan haladtunk előre a félszigeten. Az úton csak néha-néha láttam egy-egy öreg nénit, autó sem volt sok az utakon. A busz aztán betért Oga onszenben, a fürdővárosba, ahol hotelek, szállodák vannak, de itt se szállt fel senki. Végül elértünk a végállomáshoz, ami tulajdonképpen egy parkolószerűség a semmi közepén. Itt kellett átszállnom a Njúdózaki szirthez közlekedő másik buszra, ez azonban nem olyan egyszerű, mint a nagyvárosokban. A buszt ugyanis telefonon le kell foglalni. Előző nap, amikor a szakatai állomáson várakoztam a Sindzsóba tartó vonatra, fel is hivtam a megadott telefonszámot, és megigényeltem másnapra a buszt. A megadott telefonszám amúgy egy taxitársaságé volt: egy taxis cég a felelős tehát egy buszvonalért. Leszálláskor mondtam a busz sofőrjének, hogy igényeltem mára buszt, mondta, hogy ott várakozzak, mindjárt jön. Hamarosan fel is tűnt a szinen egy mikrobusz. Egy néni ült rajta, ő leszállt, és átszállt a rendes buszra, ami elindult visszafelé. Én pedig felszálltam a mikrobuszra. Egy öreg bácsika vezette, kicsit elbeszélgettünk a tizperces úton. Kérdezem tőle, hogy mindig ilyen kevés utas van, egy-két fő? Erre ő kerek perec kijelentette Japán egyik fő problémáját, az elöregedést, a vidékek elnéptelenedését:

„Igen, mert mindenki fokozatosan meghal.”

Nem teketóriázott az öreg. Az állomáshoz közeli részen még vannak fiatalok, láttam is iskolásokat a vonaton – a félsziget eldugottabb részein viszont csak idősek élnek. A sofőt elmondta, rengeteg az elhagyatott ház, rá is mutatott egyre: „ez is üresen áll”. Kivülről nem is gondolná az ember, hogy nem lakik ott senki, igazából viszont már kihaltak a lakói. Vajon mi lesz itt tiz-húsz év múlva? Nagy valószinűséggel olyan sors vár ezekre az eldugott helyekre, mint az ehimei macskaszigetre, ahol az épületek többsége romos, elhagyott ház.

Tiz perc utazás után megérkeztünk a Njúdózakihoz. Kérdezte a bácsi, hogy hogy fogok visszajutni, mondtam, hogy gyalog. A következő busz ugyanis csak három óra múlva megy visszafelé – gondoltam, akkor jobb, ha egy órát gyalogolok. Igen ám, de amikor az útitervet összeraktam, nem számoltam az esőzéssel, és ami még nagyobb gondot okozott, a széllel. Az eső még nem volt annyira heves, viszont annyira erős szél fújt, hogy alig lehetett megmaradni, az esőt fújta az ember pofájába, az esernyő mit sem ért. Miután kiszálltam a mikrobuszból, a közelben lévő üzletek mellé húzódtam, és ott elővettem az esőkabátomat. Fölvettem az esőkabátot, és gondoltam, miközben fényképezek, azért a gép fölé tartom az ernyőt. Na ez rossz ötlet volt, nem elég, hogy kicsavarta a szél az ernyőt, konkrétan alig birtam megtartani. Igy hát feladtam azt, hogy a fényképezővel csinálok képeket, inkább a telefonnal fotóztam. Lesétáltam a szirtnél lévő világitótoronyhoz, illetve az „40. szélességi fok emlékműhöz”, megnéztem a tengert. Nagyon közel nem mertem menni a parthoz, mert tényleg nagyon ijesztő volt a szél erőssége. Miután megküzdve a széllel és az esővel körbenéztem, visszasétáltam az üzletekhez. Persze rajtam kivül egy lélek se volt se a foknál, se a boltokban. Bementem az egyik ajándékboltba. Egy házaspár (vagy mindenesetre egy nő meg egy férfi) üzemeltette a boltot. Kérdezték, honnan jöttem stb. Kicsit nehezen lehetett érteni a férfit az akitai nyelvjárás miatt, a nő viszonylag érhetően beszélt. Megkináltak teával, de én nem tudom, ez milyen tea lehetett, mert nem tudtam meginni. Konkrétan olyan ize volt, mintha az onszen kénes vizéből csinálták volna. (Ez mondjuk elképzelhető, hisz a közelben van az onszen.) Aztán találtam egy olyan iratgyűjtőt, amin akitai nyelvjárásos kifejezések szerepelnek, vettem egy ilyet emlékbe, úgyis van már hasonló Aomori megyéből is. Kaptam a nénitől még ingyen néhány szem édességet, ez valami akitai/ogai különlegesség volt, izlett. Na aztán ismét magamra húztam az esőköpenyt, és gondoltam, útnak indulok. Két üzlet volt, amelyik nyitva tartott, mindkettő előtt nagy namahage-figurák álltak, gondoltam, lefényképezem ezeket. Ahogy a másik üzlethez mentem, ott is beinvitáltak. Itt egy idősebb házaspár volt, na őket aztán nehezen lehetett megérteni, főleg a bácsikát. Nagyon erős nyelvjárást beszélt, de azért igyekezett, hogy érthető maradjon 😀 Kérdezte, mivel foglalkozom, én elmondtam, erre megkérdezte, hogy a Tokugava-sógunok miért haltak meg olyan fiatalon, vajon cukorbetegek voltak? 😀 Emlitettem, hogy Magyarországon is van egy a namahagéhoz hasonló népszokás, a bácsika meg mondta, hogy tud róla, amikor volt a sinkanszen megnyitóünnepsége, bemutatták „a világ különböző namahagéit”, és ott látta a magyar busókat is.

Kicsit időztem még itt, aztán tényleg útnak indultam. A szél közben még erősebb lett, az eső is esett szakadatlanul. Gondoltam, egy élmény lesz igy egy órát sétálni 😀 Titkon azért reménykedtem, hogy valaki fölvesz autóval, mint ahogy az ilyen elhagyatott helyeken ez lenni szokott. És be is igazolódott a sejtésem. Egyszer csak megállt mellettem egy platóskocsi-szerűség, lehúzta az ablakot a sofőr, és kérdezte, hova megyek. Mondom, le az onszenbe. Hát ő is arrafelé megy, mondta, hogy elvisz. Én ennek kiváltképp örültem 😀 Kérdezte, hogy amerikai vagyok-e, mondtam, hogy nem. Ő volt amúgy az, aki a legdurvább Akita-bent (nyelvjárást) beszélte. Többször is vissza kellett kérdeznem, mert nem értettem, amit mond, ekkor aztán átfogalmazta a mondandóját irodalmi japánra, de maga a különleges kiejtés megmaradt. Az akitai nyelvjárás is „zűzű-ben”, tehát amikor azt mondta a pasas, hogy „egy órát kellett volna sétálnod”, az „egy óra”, vagyis az icsidzsikan úgy hangzott: icüdzükan. A fuvarért cserébe annyit kért, hogy amikor szállok le, igazitsam meg a platón a félig lelógó ponyvát, hogy neki ne kelljen kiszállnia az autóból 😀 Persze segitettem neki, megköszöntem a fuvart. Igy érkeztem meg a következő úticélomhoz, Oga onszenbe, a Júzankaku szállóhoz.

Ennek a szállodának a fürdőjét akartam kipróbálni, ami azért érdekes, mivel a medencénél egy namahage-fej található, a namahage-fej szájából pedig egy cső lóg ki, és ezen a csövön keresztül lövelli ki a namahage a forró vizet néhány másodpercenként 😀 Tavaly a Jofukasi egyik adásában is bemutatták ezt a különleges onszent. Bementem hát az épületbe, és mondtam, hogy szeretném kipróbálni a fürdőt. És ekkor jött az, amire nem számitottam: takaritás miatt csak fél 2-től lehet használni a fürdőt. Ekkor fél 11 körül járt az idő, én pedig el kellett érjem a fél 1-kor induló buszt, mivel később megint csak 2-3 óra múlva van busz. Hát mondom, akkor mit csináljak… Pedig utánanéztem a neten… Mondja a hölgy, hogy várjak egy kicsit, megkérdezi, hátha be tudok menni a női részre, mivel most nincs senki, és ott már nem takaritanak. Pár perc múlva visszajött, és közölte a jó hirt: használhatom a női részleget! 😀 Örültem, hogy végül mégiscsak kipróbálhatom az ogai onszent, még ha nem is abba a bizonyos namahagés fürdőbe is jutok be. Lepakoltam, levetkőztem, és amikor beléptem a fürdőbe, látom, hogy a női részleg, bár újabb épitésű, mint a hires férfi oldal, szintén rendelkezik egy namahage-fejjel 😀 Le is fényképeztem. A belső részről pedig egy lépcső vezet le a kültéri fürdőhöz, itt a falon vannak namahage-rajzok. A kénes fürdő alján sárgás iszap van lerakódva, nagyon különleges. Az onszenben tehát jól átmelegedtem, aztán utána lemostam magamról a kénes viz szagát. A recepción kifizettem a fürdőhasználat diját, és megkérdeztem, melyik a legközelebbi buszmegálló. Mondta a hölgy, hogy van itt az épület mellett egy „Júzankaku előtt” nevű megálló. Viszont a busz indulásáig volt még egy óra, igy megkértem, hadd várakozzak a hotel előterében, ne kelljen az esőben álldogálnom.

Egy órát tehát eltöltöttem a hotelben, majd kimentem a buszmegállóba. Pont a hotel mellett van egy hatalmas namahage-szobor, amely az Oga onszenbe érkezőket köszönti. Ezt lefényképeztem, majd mentem a megállóhoz. Ekkorra a szél kicsit legyengült, cserébe az eső jobban esni kezdett. Öt perc várakozás után megérkezett a busz, üresen. Később aztán felszállt egy bácsika, majd egy nénike, ők pár megálló után leszálltak, ezután megint egyedül maradtam. A visszaúton már egészen Oga állomásig mentem. Az állomáson is volt egy csomó namahagés kép, szobor stb., ezeket megnéztem, aztán be lehetett menni a peronhoz. Visszafelé nem a régi vonat közlekedett, hanem egy tavaly ilyenkor debütált, új tipusú vonat, az ACCUM. Azt irták, ez ilyen „energy accumulating train”, annak még nem néztem utána, hogy ez pontosan mit is jelent. Itt már amúgy nagyon sok diák várakozott a vonatra, errefelé még vannak fiatalok.

A vonattal Akita végállomásig mentem, ahol volt egy kerek órám a következő vonatig. Összeszedtem a csomagmegőrzőből a cuccaimat, majd kerestem egy konbinit, hogy ebédet vegyek magamnak. A közelben találtam is egyet, ott bevásároltam. Nagyon hideg volt, fújt a szél, és 2 fok volt. Gyorsan vissza is mentem az állomásra, ott megettem a kaját, majd felültem a Sindzsó irányába közelekedő vonatra. Ezúttal Akitából Jokotéba mentem, hogy megnézzem a jokotei várat, igaz, csak kivülről, mivel ekkorra már zárva volt.

Ahogy elhagytuk Akitát, és egyre inkább a hegyekkel határolt területek felé értünk, ismét feltűntek a havas tájak, csakúgy, mint előző nap, amikor a vonattal Sindzsó felé mentem. Egyszer csak aztán látom a vonat ablakából, hogy havazik is. Jokotéba megérkezve hatalmas hókupacok fogadtak, de ezzel még nem is lett volna baj, ha az utak, járdák szárazak lettek volna. Csakhogy Jokotéban napközben havazott, utána meg esni kezdett, igy az összes úton, járdán több centis latyak volt. Annak idején gondolkodtam, hogy a téli bakanccsal jöjjek-e, de mivel a Hokuriku-kiránduláson sem igen találkoztam hóval, meg ugye Tokió és környékén már a szakurák virágoznak, jövő hétre 20 fok fölötti hőmérsékletet jósoltak, gondoltam, elég lesz a bevált vizálló cipőm. Erre a latyakra viszont még a vizálló cipő sem volt felkészülve. Gondolkodtam is, hogy elmenjek-e a várig, vagy hagyjam a fenébe, de úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyok, nem hagyom ki, egy óra múlva már úgyis a szálláson leszek, ott tudok majd száraz zoknit húzni. A várig körülbelül fél órát kellett sétálni, végig a latyakban. A vizálló cipő egy ideig jól helyt állt, aztán a visszaúton már érződött, hogy elkezdett megvizülni. Nemcsak latyak volt a városban, de rengeteg hó is volt még. Fölsétáltam a várhoz, az út is tele volt latyakkal és hóval. A vár viszont nagyon szép volt igy behavazva, sikerült jó képeket csinálnom. Összesen egy és negyed órám volt Jokotéban, ez pont arra volt elég, hogy elmenjek a várig, megnézzem, és visszasétáljak az állomásra.

Az aznapi szállásom Jokotéban volt, de a Jokote állomástól három megállóra délebbre lévő Dzsúmondzsi megálló közelében. Nem tudtam, ott tudok-e valahol kaját venni, igy a Jokote állomás melletti konbiniben akartam bevásárolni, de itt a kajás részleget addigra teljesen kifosztották, nem volt semmi. Neten megnéztem, hogy a Dzsúmondzsi állomástól öt perc sétára van egy konbini, gondoltam, majd ott bevásárolok. Felszálltam a vonatra, és tiz perc utazás után megérkeztem a Dzsúmondzsi megállóhoz. Ekkor már sötét volt, még egy picit szemerkélt az eső. Itt is voltak még nagy hókupacok, de nem volt akkora latyak, mint Jokote belvárosában. Elsétáltam a konbinihez, vettem vacsorára valót, illetve másnapra reggelit, és onigiriket az útra.

Ezután a szállás irányába indultam. Az aznapi szállásom egy hostel volt, dormitory, de reménykedtem, hogy ilyen időben, egy ilyen kevésbé frekventált helyen nem lesznek sokan. A hostel mellett egy bár is üzemel, itt kellett becsekkolni, egy fiatal lány volt a pultnál. Mondom japánul, ki vagyok, mondja, hogy tölsem ki a papirt, mondom, oké, aztán megint japánul megbeszéltük a fizetést (kiderült, hogy plusz 300 jent felszámolnak „fűtési költség” cimen, de ezt le lehet fogyasztani a bárban). Majd megszólal: „akkor most elmondanám a legfontosabb tudnivalókat – mondhatom japánul?” Ööö, nem, szuahéliül kérném! 😀 😀

Miután meghallgattam a tudnivalókat, a csajszi megmutatta a szobát. A hatágyasa dormitoryban egyelőre egyedül voltam, de mondtam, hogy elvileg még valaki fog érkezni. Reménykedtem, hogy nem fog horkolni. Egy régi ház van átalakitva hostelnek, de kulturáltan meg van csinálva, szép és tiszta minden. A konyhában megettem a bentómat, csináltam teát is, aztán a hálóteremben az esőkabátomat és az onszenben használt törülközőimet fölakasztottam a légkondi elé, hogy megszáradjanak. Ezután pedig kezdetét vette a nagy projekt: a cipőm kiszáritása! 😀 A zoknim nyirkos volt, de a cipőm belseje ennél sokkal durvábban be volt ázva. Mondjuk vizálló cipő révén nem volt menthetetlen a helyzet. Körülbelül 40 percen keresztül száritottam a cipőket a hajszáritóval. És ezután is még valahonnan jött elő nedvesség, mert ha leraktam a cipőt, kis idő múlván megint nyirkos lett. Gondoltam egyet, és a konyhában lévő fűtőtest elé leraktam konyhai papirtörlőt, arra meg rá a cipőt, hogy ott reggelig száradjon. A papirtörlőre ráirtam, hogy „beázott, ezért száritom”, ha valaki furcsának találná, miért van egy pár cipő a konyhában 😀 Ezután nyugovóra is tértem – amikor lefeküdtem, még egyedül voltam a hostelben. Éjjel aztán megébredtem arra, hogy valaki tesz-vesz: megérkezett a másik vendég. De csöndben volt, vigyázott, hogy ne csapjon zajt, és ami a legfontosabb: nem horkolt! 😀 Igy hát nyugodtan tudtam aludni reggelig.

Másnap ismét hajnalban kelek, hogy eljussak Japán túlsó oldalára, Szendaiba, onnan pedig a Dzsóban-vasútvonalon végighaladva eljussak Mito városába. Közben meglátogatni Namie és Tomioka községeket, illetve állomásokat is – ezek azok az állomások, amelyek a fukusimai atomerőmű közelsége miatt sokáig lezárva voltak. Utazom majd az atomerőmű miatt továbbra is lezárt szakaszon pótlóbusszal is. Mitóba belépve pedig meglesz a 46. meglátogatott megyém is!