(51-5) 【Kósinecu+Kelet-Japán 7】 Utazás Akitából Jamagatán át Szendaiba. Gosuin a Jamaderánál. Ahol megállt az idő: az atomerőmű balesete miatt elhagyatottá vált városok – Namie és Tomioka. A pótlóbusz. Érkezés Mitóba.

Üdvözlet Mitóból, Ibaraki megyéből! (Megyeszámláló: 46/47!) Ma hatalmas utat jártam be több értelemben is. Egyrészt Akita megyéből Jamagata, Mijagi, Fukusima megyén keresztül megérkeztem Ibaraki megyébe, másrészt pedig először a télből átléptem az őszbe, majd a tavaszba. Időutazást is tettem, ugyanis egy olyan helyen barangoltam, ahol 7 éve, 2011 márciusában megállt az idő: a fukusimai atomerőmű balesete miatt szellemvárossá vált Namie és Tomioka községekben.

A jokotei (dzsúmondzsi) hostelben jól tudtam aludni, mivel a rajtam kivüli másik vendég, aki jó későn érkezett, nem csapott nagy zajt, és nem is horkolt. Ötkor felkeltem, és gyorsan kipakoltam az összes cuccomat a szobán kivülre, hogy ha már a másik illető volt olyan rendes, és nem csapott zajt, akkor én se ébresszem fel hajnalok hajnalán. Nem tudtam róla, ezért kellemes meglepetésként ért, amikor előző este a hosteles lányka közölte, hogy reggel a konyhaasztalra ki lesz rakva a reggelihez való, meg lehet reggelizni. (Mondjuk a 300 jen fűtésdij meg szintén meglepetésként ért 😀 ) Nem kell nagy reggelire gondolni, volt kenyér, lekvárok, vaj, mogyorókrém. De nekem ez pont jó volt, ettem két szelet lekváros kenyeret, illetve kotyvasztottm magamnak teát is. Összepakoltam aztán, és indultam a megállóhoz. A vonatom 5:50 körül érkezett, ezzel a vonattal jutottam el először is Sindzsó városába. Az úton lehetett gyönyörködni a hóban, itt még tisztára tél volt.

Sindzsóban vásároltam kaját az állomáson lévő pici konbiniben, aztán felszálltam a Jamagata felé tartó vonatra. Útközben pedig variáltam: eredetileg úgy terveztem, hogy Uzen-Csitoszénál átszállva egyenesen Szendaiba megyek, és ott lesz majdnem két óra szabadidőm. Egy kilátót terveztem be, ami az állomás közelében van, illetve azt, hogy az állomáson veszek valami zundás édességet (a zundáról részletesen irtam a tavaly nyári tóhokui kirándulás bejegyzéseiben). A vonat viszont megáll a Jamaderánál, a hegyi templomnál, amelyet szintén felkerestem a nyáron. Csak akkor még nem gyűjtöttem gosuincsókat. Csábitó volt a dolog, hogy leszálljak a vonatról, és csináltassak gosuint emlékbe a Jamaderánál. Viszont a következő vonat csupán 45 perc múlva indult, igazából az azutánival is mehettem volna, de akkor nem maradt volna időm Szendaiban semmire, egyből át kellett volna szállni. Úgy döntöttem, leszállok a Jamaderánál, és csak félútig megyek a hegyen, valahol csináltatok gosuint, és onnan visszafordulok, hogy elérjem a 45 perc múlva érkező vonatot. Ahogy közeledett a vonat Jamagata városa felé, egyre kevesebb volt a hó. Uzen-Csitoszénél is nagyon olvadozott már, aztán átszálltam a Szendai felé tartó vonatra, és a Jamaderánál leszállva azt tapasztaltam: megérkeztem a télből az őszbe. Hónak ugyanis már nem volt nyoma, ellenben ősziesen borult idő volt, és esett az eső. Arra gondoltam, lerakom a csomagomat annál a kajáldánál, ahol nyáron is leraktam, ott, ahol ingyenesen megőrzik a csomagokat. Igen ám, de a hely csak 11-kor nyitott. Sebaj, gondoltam, úgyis csak félútig megyek. Nyáron tele voltak itt az utcák látogatókkal, most alig lézengett egy-két ember.

Elsétáltam a Jamadera bejáratához, és látom, hogy az egyik még lent lévő épületnél ki van irva, hogy gosuin, de nincs ott senki. Továbbmentem egészen a jegyárusitó pultig, és ott megkérdeztem, hogy mi a helyzet a gosuinnal. A szerzetes közölte, hogy a gosuinos helyek csak áprilistól fognak kinyitni, addig is a szerzetesek egyik központi épületében lehet kérni, meg is mutatta, hogy az hol van. Szerencsére nem a hegyen volt, hanem lent, két perc séta alatt meg lehetett közeliteni. Becsöngettem, benyitottam. Egy aggastyán szerzetes jött elő hátulról, meggörbült háttal. Mondom neki, hogy gosuint szeretnék, odaadtam a gosuincsót, azzal bevonult hátulra. Kis idő múlva hozza vissza, azt mondja, meg is áldja nekem. Elővett egy imafüzért (dzsuzu), és elmormogott valamit 🙂

Igy hogy megvolt a gosuinem, visszamehettem a megállóhoz. Volt még kis időm a vonat érkezéséig, addig leültem a váróteremben. Megérkezett a vonat, azzal pedig elutaztam Szendaiig. Szendaiban körülbelül egy óra szabadidőm volt. Vettem egy zunda shake-et, ami nyáron nem izlett annyira, gondoltam, ismét megkóstolom, hátha most izleni fog 😀 Most jobban izlett, mint annak idején. Később aztán egy zundás dangót is vettem (egy csomó kellett várnom, mert előttem három nénike nem tudott dönteni, hogy mit is akar venni), ez már tavaly is izlett, most is. Elsétáltam az AER nevű épülethez, ennek a 31. emeletén van a kilátó. Lifttel fölmentem, és onnan jól kiláttam 😀 Eddigre szép idő lett, jó messzire el lehetett látni. Konkrétan annyira messzire, hogy a szuperzoom fényképezőmmel le tudtam kapni a messzi távolban, a várdombon lévő Date Maszamune-szobrot. Miután végeztem a kilátóval, visszamentem az állomásra, és felszálltam a Haranomacsi irányába közlekedő vonatra. Le tudtam ülni, és itt megettem a bentómat, amit még Sindzsóban vettem. Rengetegen felszálltak erre a vonatra, de ahogy sejtettem, a többségük leszállt néhány megálló múlva, még Szendai agglomerációjában. A vonat végállomása, Haranomacsi állomás Szóma városában található, ez már az a térség, amelyet közvetlenül érintett a fukusimai atomerőmű balesete. Picit elszunditottam a vonaton, és mire felébredtem, elfogytak az emberek a vonatról. Átültem a túlsó oldalra, és befoglaltam két helyet, hogy tudjak bámészkodni az ablakon. (Ilyen metrószerű, egymással szembeforditott üléssorokkal felszerelt vonat volt, én személy szerint ezeket utálom, mivel a vonatban nem az előttem ülő, alvó emberek fejét akarnám nézni, hanem a tájat, a kilátást…) Mezők, földek mellett haladt el a vonat, egy-két ház látszott a távolban, de ahogy gondoltam, nem túl sok élet volt a környéken. A vonaton amúgy még jó páran utaztak, sokan a végállomásig, Haranomacsiig mentek. Ahogy közeledett a vonat a végállomáshoz, láttam a távolban valamit – nem biztos, csak tippelek, de szerintem ez az egyik olyan tárolóhely volt, ahová a sugárszennyezett földet szállitják. Nagy területen ugyanis hatalmas fekete zsákokat lehetett látni, elkeritve, és jó sok daru is volt a telephelyen. Nemrég láttam egy műsort arról, hogy mennyire nem megoldott a sugárszennyezett föld elszállitása és tárolása, és abban is hasonló fekete zsákokat mutattak.

Haranomacsi állomásra érkezve át kellett szállnom a másik vonatra, ami Namiébe tartott. A földrengésben, illetve a szökőárban ez a vasútvonal megsérült, azután pedig a fukusimai helyzet miatt volt bonyolult a helyreállitása. Ma ott tartunk, hogy Szendai és Namie között közlekedik a vonat, Namie és Tomioka között nem (mivel a vasútvonal az evakuációs körzeten halad keresztül, ahová tilos a belépés), aztán Tomiokától ismét közlekedik dél (Ivaki, Mito) felé. Namie és Tomioka között pótlóbusz közlekedik, amely a közelben haladó országúton teszi meg az utat a két település között. Hivatalosan ez az útszakasz is az evakuációs körzethez tartozik, ám megnyitották a forgalom előtt. Vannak azonban korlátozások: a főútról nem lehet letérni egyik irányba se (el is vannak barikádozva a leágazások), motorosok, biciklisek nem hajthatnak fel az útra, csakis zárt terű járművek, azoknak pedig tilos kinyitni az ablakukat. Az útitervem szerint én ugye Namiébe érkeztem, majd innen a fent emlitett pótlóbusszal terveztem átmenni Tomiokába, onnan pedig tovább Mitóig.

A Haranomacsiból Namie felé tartó vonaton már nagyon kevesen voltunk. Hozzám hasonló nézelődőből volt még két-három fő, aztán néhány diák, egy-két idős ember ült még az amúgy négy kocsiból álló vonaton. A diákok közül többen leszálltak a Haranomacsi és Namie közötti megállóhelyek valamelyikén. De amúgy ezeken a megállóhelyeken nem lehetett látni rajtuk kivül senkit, és fel se szállt senki. Ahogy haladt a vonat, számos elhagyatott házat lehetett megfigyelni az ablakból. Messziről még úgy tűnhetett, mintha rendes házak lennének, amelyekben laknak is, de ha figyelmesebben megnézte az ember, látni lehetett, hogy a függönyök be vannak húzva, és nincs semmi élet a ház körül.

Namiéig, tehát a végállomásig csak hozzám hasonló bámészkodók utaztak. Leszállva először is megnéztem magát az állomást. Az állomásépület itt maradt a régi, csak fel lett újitva kivül-belül. Az állomás épületéből kilépve a taxi- és buszmegálló fogadott, természetesen nem volt itt egy lélek se. Elindultam az állomástól egyenesen előre. Ekkor már mondhatjuk, hogy az őszből átléptem a tavaszba, derült ég volt néhány bárányfelhővel, és kellemes melegen sütött a nap. Sétáltam az utcán egyes egyedül, az elhagyatott házak között. Működtek a jelzőlámpák, de fölösleges volt megvárni, amig a piros zöldre vált, hisz nem sok autó közlekedett. Nem teljesen szellemvárosról van szó amúgy, hiszen jelenleg már vissza lehet költözni, igy néha lehetett látni egy-két autót, láttam munkásokat, egy nénit a kertjében kertészkedni, illetve egy újonnan épült sportközpont előtti hatalmas, de üres parkolóban három gyereket gördeszkázni. Meg két működő benzinkutat is találtam, más üzlet, bolt viszont nem volt. Elméletben vissza lehet költözni tehát, de hét év után nehéz a visszatérés, főleg úgy, hogy az atomerőmű problémája mind a mai napig nincs megoldva teljesen. Az utcákon amúgy lehet látni telepitett sugárzásmérőket, a kijelző mindenhol normál értékeket mutatott. Elsétáltam egy kávézó mellett, és láttam, hogy a bejárati ajtóra belülről ki van ragasztva valami hirdetmény, a szineit kiszivta a nap. Közelebb mentem, és megnéztem, mi az. Hát egy programajánló volt arról, hogy az elkövetkező hónapban milyen rendezvények, koncertek várhatóak. Fölül a dátum: 2011. március. Ilyenkor a legdurvább belegondolni az egészbe. Az itt élők hét évvel ezelőtt egyik napról a másikra el kellett hagyják az otthonaikat – a településen olyan, mintha megállt volna az idő. Egy másik épületnél baba-mama klubot (vagyis inkább „anya-gyerek” klubot) reklámoztak. A következő foglalkozás ideje: Heiszei 23. éve (2011), március 22. Aztán volt egy fakitermelő vállalat is – itt már termelés zajlott, három munkás fát apritott az üzemben, de volt egy kisebb épület, ami leromlott állapotú volt. Az ablakon benézve egy falinaptárt láttam, rajta a dátum: 2011. március.

Elsétáltam a főútig, ahol el-elhaladt néhány autó. Aztán egy másik utcácskán haladtam tovább, itt szintén kitört ablakú házakat, leromlott épületeket találtam. Néha elhaladt mellettem egy kocsi, de más gyalogossal nem találkoztam. Érdekes, de egyben megrázó is volt ez az egész, az ember arra gondol, vele is bármikor megtörténhet hasonló, hisz az ilyen katasztrófák soha nem előrejelezhetők. Az egyik háznál tárva-nyitva volt az ablak, odabent nyitott szekrényajtó, a szekrényben sorakoztak az ingek. Hogy siethetett az illető, amikor el kellett hagyja az otthonát!

Körülbelül egy órán keresztül barangoltam a kihalt városban. A pótlóbusz indulásáig még volt több mint egy órám, de már nem volt mit csináljak, hisz eléggé jól bejártam a település utcáig. Igy visszamentem az állomáshoz, és az épületben várakoztam. Igy tett rajtam kivül a többi „bámészkodó” is. Egyszer csak megláttam egy buszt, azt hittem, az már a pótlóbusz lesz, de kiderült, hogy nem, egy turistabusz tért be Namiébe, hogy megnézzék a települést az utasok. Ahogy közeledett a pótlóbusz indulásának ideje, kimentem a megállóba – na nem mintha félnem kellett volna, hogy nem férek fel.

Kis idő múlva megérkezett a pótlóbusz. A sofőr mellett egy utaskisérő hölgy is utazott, ez amúgy januárban a Kanszai-vonalon közlekedő pótlóbuszon is igy volt, de sok értelmét nem látom, hisz azt, hogy „mindjárt indulunk, kapcsolják be a biztonsági öveiket”, illetve hogy „hamarosan megérkezünk, köszönjük, hogy velünk utaztak, leszálláskor figyeljenek, hova lépnek”, a sofőr is be tudná mondani. A sofőr, amint meglátott, megkérdezte: „Amerika? Ausztrália?”. Mondom, egyik se, Magyarország. „Áá, Magyarország! … Az Oroszországban van?” 😀 A pótlóbusz amúgy bevárja a Haranomacsi felől érkező vonatot, igy miután mi, bámészkodók felszálltunk, még jött egy adag ember, összesen igy húszan utaztunk a buszon. Ahogy már fentebb leirtam, a busz keresztülhalad az evakuációs zónán (ezt a szót én találtam ki önkényesen, mivel a japán megfelelője annyira eufemisztikus, hogy nem lehet szépen leforditani, szó szerinti forditásban valahogy igy hangzik: „olyan zóna, ahová nehézkes a hazatérés”), ezért felhivják az utasok figyelmét, hogy ne nyissák ki az ablakokat. Ezenkivül a busz monitorján folyamatosan mutatják, hogy az adott helyen, ahol épp áthaladunk, milyen mértékű a háttérsugárzás, és az az érték is leolvasható a képernyőről, hogy egy Namiéból Tomiokába tartó utazás során mekkora sugárterhelést szenved el egy utas (elhanyagolható mértékűt, egy röntgenfelvétel során nagyobb sugárzás éri az embert). Aztán felhivták a figyelmet arra is, hogy tartózkodjunk a buszban való fényképezéstől, mert az zavarhat másokat. Itt nem tudtam, hogy arra értik-e, hogy a busz ablakából kifelé se fényképezzünk, vagy csak arra, hogy például a buszban más utasokat ne fotózzunk le, mindenesetre én az utóbbi értelmezést vettem alapul, és az ablakon át fotóztam. A félórás út során átszeltük az evakuációs zónát. Jobbra-balra tilos lekanyarodni, minden út el van zárva, illetve sok helyre őr is van állitva. Itt aztán még inkább megállt az idő, mint Namiéban. Lehetett látni elhagyatott konbiniket, bedeszkázott ablakú épületeket, gazzal benőtt parkolókat. Egy helyen a távolban látszott az atomerőmű, illetve az ott álló daruk is. Az úton több helyen kijelzőkön mutatták az aktuális sugárzási értéket. A legmagasabb érték, amit láttam, 3,46 μSv/h volt (Namiében olyan 0,4 körüli értéket mutatott a kijelző). Tomioka településre beérve még egy darabon folytatódott az evakuációs zóna, aztán innen kiérve a busz letért balra, itt már rengeteg új épitésű lakóházat, valamint társasházat, és még egy hotelt is lehetett látni. Ez azért van, mivel Tomiokában nem csak a sugárszennyezés okozott problémát: mivel a település ezen része közel fekszik a tengerhez, a szökőár elmosta ezt a városrészt, az állomás épületével együtt. Az elmúlt hét évben folyamatosan zajlott (és most is zajlik) a helyreállitás, igy már sok új ház áll a régiek helyén, de a legtöbb még üresen áll.

Tomiokába érkezve egyből át lehetett volna szállni a vonatra (személyvonat létére olyan szerelvény volt, mint a gyorsvonatoké), de én csak a következő vonattal mentem, mivel meg akartam nézni Tomiokát alaposabban. A vadonatúj állomásépület mellett kis bolt is nyilt, illetve az állomás mellett is épül valami, magas állványok álltak ott, illetve földmunkákat is végeztek. Elindultam a főút irányába, megnéztem az új házakat. Itt már több élet volt, mint Namiéban, láttam embereket beszállni az autójukba, láttam ruhákat száradni az új házak előtt. A főútra kiérve kettős látvány fogadott: voltak új épületek, egy szupermarket, előtte parkoló autókkal, emberekkel, aztán voltak régi, elhagyatott, lezárt épületek is. És jókora forgalom is volt a főúton. Egy másik utcácskán indultam vissza az állomás irányába, és úgy gondoltam, megnézem a tengerpartot is: csakhogy az út, ahol menni akartam, le volt zárva, itt is még munkálatok zajlanak. Igy hát visszamentem az állomáshoz, és ott várakoztam még egy keveset, mig meg nem érkezett a vonat Ivaki felől. Meglepődtem, hogy viszonylag sokan érkeztek Ivakiból igy estére, ők valószinűleg munkából, iskolából jöhettek haza, ők lakhatnak az új épületekben.

Az én vonatom már nem gyorsvonat-szerű volt, hanem sima személyvonat. Nem sokan voltunk rajta, bőven el lehetett férni. Közben már be is sötétedett. A vonat elindult, igy magam mögött hagytam a katasztrófa sújtotta övezetet. Különleges élmény volt eljutni ide, az biztos. Eredetileg úgy terveztem, hogy Ivaki városában nézelődöm egy órát, de hát már sötét volt, mit csináltam volna még egy óráig – inkább egyből átszálltam a Mito felé közlekedő vonatra. Ezen a vonaton már többen voltak, de nem volt tumultus. Mitóba érkezve beléptem Ibaraki megyébe, tehát megvan a 46. megyém is: már csak Jamanasi hiányzik!

Mito Ibaraki megye székhelye, Tokió tágabb értelemben vett agglomerációjának része, ez látszik is az állomáson, meg annak környékén: rengeteg ember, nagy tömeg. Amúgy Ibaraki megyéről azt érdemes elmondani, hogy minden évben megválasztják Japán legkevésbé vonzó megyéjének, pontosabban a „melyik megye a legvonzóbb?” rangsorban Ibaraki mindig a legutolsó helyet foglalja el – egész egyszerűen azért, mert nincs sok látnivaló, turisták számára érdekes hely, inkább egy nagy „alvóváros” az egész megye („alvómegye”? :D). Ja meg Ibaraki megyében lakik az „Ibarani bácsi”, akit a Jofukasiban mutattak be, ő egy olyan bácsika, aki Ibaraki megye nevét úgy ejti ki, hogy Ibarani (de igazából nem is n-t ejt, hanem azt az ng-szerű hangot, mint amilyen az angolban az -ing alak végén található – most IPA-jelet nem tudok ide beszúrni telefonról), és az e hangokat is i-nek ejti 😀

Mitóban vettem vacsorát, aztán elsétáltam a hotelig, ahol aznap este megszálltam. Viszonylag kulturált helyről van szó, kicsit régi, de tiszta. És ami a legfontosabb: csöndes! Valami női hangot mintha hallottam volna a szomszéd szobából, de elég halkan, és rövid idő múlva abba is hagyták a beszélgetést – horkolás pedig nem volt! Igy nyugodtan ki tudtam pihenni magamat.

A kirándulás nyolcadik napján eredetileg úgy terveztem, hogy Mito néhány érdekességének megtekintését követően lemegyek Csiba megye „csücskéig”, a Bószó-félszigeten, aztán komppal átmegyek Jokoszukába, onnan pedig fel Jokohamába. De! A cseresznyefa-virágzás miatt át kellett variálnom a terveimet. Úgy döntöttem, inkább Kamakurába megyek, hogy megnézzem ott a cseresznyefákat meg a templomokat, igy négy év után ismét. Tehát a másnap terv: Mito, Kamakura és Jokohama!