(51-6) 【Kósinecu+Kelet-Japán 8】Séta Mitóban. A kamakurai nevezetességek és a tömeg. Találkozás magyarokkal. Séta a jokohamai tengerparton. Találkozás Edinával. Egy új generációs netcafé.

Üdvözlet Manza onszenből, Gunma megyéből! A kirándulás nyolcadik napján Ibaraki megye székhelyében, Mito városban sétáltam, aztán az eredeti útitervemet megváltoztatva Kamakurába mentem (hihetetlen nagy tömeg volt), majd Jokohamában zártam a napot, ahol Edinával találkoztam, és egy hotelszerű netcaféban szálltam meg.

A mitói szállásom csöndes volt, igy nyugodtan pihenhettem. Reggel úgy terveztem, hogy 7-től fél 9-ig megnézem a város igencsak kevés látványosságát, majd indulok tovább. Mito ugyebár Ibaraki megye székhelye, talán már irtam, hogy ez a megye rendre az utolsó helyet szerzi meg abban az értékelésben, amelyben azt kérdezik, a 47 megye közül melyiket tartják a legvonzóbbnak. Egy sima város a Tokiói körülvevő agglomerációban. Történelmileg viszont van jelentősége a városnak, ugyanis Mito a Tokugava-család egyik mellékágának volt a birtoka (a három „fő mellékág” egyike volt a mitói Tokugava-család, tehát jogosult volt arra, hogy ha nincs örökös, akkor sógunt adjon). Amiket meg akartam nézni, az Mito Kómon szobra, aztán a Mito-han iskolája, meg egy nagy park, mellette egy szentély. A szobrot reggel korán ki is pipálhattam, a Mito-han iskola csak jóval később nyitott volna igy csak kivülről néztem meg. Na és aztán elindultam a park felé. Nem számoltam vele, hogy ilyen messze lesz, jó sokat kellett gyalogolni. Útközben elhaladtam egy szép tó mellett, sokan sétáltak, futottak a tó körül. Ami itt érdekes volt, azok a fekete hattyúk voltak. Először láttam fekete hattyút… Az összes hattyú fekete volt, és nagyon hozzá voltak szokva az emberekhez, gondoltak egyet, kimásztak a vizből, és keresztülbaktattak a futópályán, a futók csak úgy kerülgették őket 😀 Aranyosak voltak. Voltak még kacsák meg mindenféle más madarak is, kellemes hely volt. Egy pár felhő volt az égen, de amúgy derűs idő volt, tisztára leizzadtam a kabátban (de azért a szél hideg volt még ahhoz, csak pulóverben lófráljon az ember). Megérkeztem aztán a Kairakuen nevű parkba. Itt a szakurák lettek volna a fő látványosság, de még csak bimbóztak. Tettem egy kört a parkban, aztán benéztem a szomszédos szentélyhez is. Ekkor már készülődtek a hanamire (virágnézés, „piknikezés a fák alatt”) az árusok, kezdték kipakolni a cuccaikat. Ahogy itt sétáltam, megakadt a szemem egy automatán. Az automatában még árusitották az újévi, szilvavirág-motivumos limited edition slim bottle kólát! Ez nekem megvolt, de Mira is gyűjti őket, néhány fajtát én gyűjtöttem be neki, de a múltkor ezt pont nem, igy pótoltam a hiányosságot 😀

Visszasétáltam az állomásra, vettem gyorsan kaját, aztán három órás utazás vette kezdetét. Az eredeti útitervem szerint Csiba megye „csücskébe” mentem volna, onnan pedig komppal Jokoszukába, majd Jokoszukából föl Jokohamába. De a cseresznyevirágzás miatt felülirtam a terveimet, és úgy döntöttem, mi lenne, ha Kamakurába mennék le, és ott megnézném a cseresznyefákat, a templomokat. Már nem emlékszem pontosan, hányszor kellett átszállnom, az biztos, hogy ahogy közeledtünk Tokió felé, megnövekedett a tömeg, jó sokan lettek a vonaton, volt, hogy nem maradt ülőhely.

Délre értem a Kita-Kamakura megállóhoz. Innen terveztem lesétálni a főbb nevezetességek mellett. Kamakura az 1185-1333-ig tartó Kamakura-kor névadója, ekkoriban a sógunátus itt székelt. Ma számos buddhista templomot (főleg zen templomokat) találhatunk itt, aztán van egy hires szentély is, a Curugaoka Hacsimangú, aztán itt található Japán három nagy Buddhájának egyike (Nara, Kamakura, Takaoka), meg még van egy jó kis tengerpart is, a Juigahama, ami nyáron eléggé hirhedt, mégpedig arról, hogy sok olyankor ott az úgynevezett „party people”. A Kita-Kamakura megállótól az első utam az Enkakudzsi, majd pedig a Kencsódzsi templomokhoz vezetett. Ez Kamakura öt nagy zen templomja közül a két legnagyobb. Arra számitottam, hogy látok majd szép szakurákat, de picit csalódás volt, hogy még itt sem nyiltak ki teljesen. Ahhoz képest, hogy Tokióban már teljesen kinyiltak, itt még sok helyen csak bimbók voltak. De igazából maga a templom területe is szép volt, sok érdekes virágot láttam, és persze jó volt az idő egy kis sétához. Természetesen csináltattam gosuint is emlékbe. Az Enkakudzsi gosuinjével betelt a gosuincsó egyik oldala, a Kencsódzsinál megkezdtem a másikat. Ha belegondolok, hogy minden egyes gosuin 300 jen volt… Nem, inkább nem gondolok bele 😀

Az Enkakudzsi és a Kencsódzsi után lesétáltam egészen a Curugaoka Hacsimangúig. Már a fönti templomoknál is meglehetősen sokan voltak, de ami a Hacsimangúnál várt rám, az már durva volt. Szombat volt ugyebár, szép idő, cseresznyevirágzás (kezdete), persze hogy sokan voltak odakint. Hatalmas tömeg volt! Lesétáltam a szentély hires lépcsőin, és belebotlottam egy esküvőbe! Pont a lépcsővel szemben lévő kis emelvényen tartották a szertartást, a sok turista figyelte, fényképezte, én is beálltam közéjük, érdekes volt. Aztán beálltam a sorba, hogy itt is csináltassak gosuint. Igen, sorba kellett állni, rengetegen voltak. És az ablaknál várt a meglepetés: itt a sima gosuin nem 300, hanem 500 jen! Ez igen… Nem volt mit tenni, fizettem, aztán sétáltam tovább a tengerpart irányába. A Hacsimangú felé vezető úton, pontosabban az út közepén lévő sétányon lennének szépek a szakurák, de itt is még csak bimbóztak. Lesétáltam egészen a Juigahamáig (jó hosszú séta volt). Annak ellenére, hogy még csak március vége van, néhányan voltak a vizben (persze csak úgy, hogy mezitláb bementek), aztán sokan voltak szörfösök, vitorlások is. A tenger mellett sétáltam tovább, a következő állomásom a Haszedera nevű templom volt, ami hires arról, hogy szép kilátás nyilik az egyik teraszáról (vagy hogy nevezik ezt) a városra. Amikor a tengerparttól befordultam a Haszedera felé vezető útra, na ott kezdődött aztán az igazi tumultus! Az van ugyanis, hogy ezen az úton lehet eljutni a Haszederához, illetve kicsit tovább menve a nagy Buddhához is, és itt van az Enoden (Enosima Dentecu) vasúttársaság egyik megállója is. Egy elég szűk útról van szó, keskeny járdával, na ezen hömpölygött a tömeg. Nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen, és eljutottam a Haszederához. Itt mielőtt körbementem volna a templom területén, leadtam a gosuint (ez a legjobb rendszer amúgy, előre leadja az ember, kap egy számot, aztán mire végzett, el is készül a suin), mondta a pasas hogy szrihándred meg tenminicc, mondom jóvanmá. A Haszederát továbbra is szeretem. Négy évvel ezelőtt is tetszett, most is. Csak az a különbség, hogy négy évvel ezelőtt egy hétköznap érkeztem, ráadásul reggel, igy elkerültem ezt a borzalmas embertömeget. Most eléggé idegesitő volt mindenütt a tömeg (de ekkor még nem tudtam, mi vár rám holnap! Stay tuned for more…). Megnéztem tehát a Haszederát, fölmentem a lépcsőkön a legfölső részre, ahonnan tényleg gyönyörű volt a kilátás, fényképeztem virágokat, majd összeszedtem a suincsómat, és elindultam föl a Buddhához. Na megint jött a tömeg, próbáltam kerülgetni az embereket, úgy csináltam, mintha autót vezetnék, ki-ki húzódtam oldalra, hogy lássam, jönnek-e szemből, és ha még elég messze volt a szemből érkező turista, akkor sebességet váltottam, és felgyorsitva kielőztem a lassú járművet, vagyis a kinai turistát 😀 😀

A Buddhánál is rengetegen voltak, hihetetlen volt. Mikor én négy éve jártam itt, alig voltak, vagy legalábbis nem emlékszem ekkora tömegre. Meg arra se, hogy belépőt kellett volna fizetni. Az biztos, hogy akkor is kemény 20 jent kellett fizetnie annak, aki be akart menni a Buddha belsejébe, de hogy azért fizetni kelljen, hogy kivülről megnézze az ember a Buddhát – nekem ez nem rémlik (lehet, hogy tévedek). A Buddha alig látszott ki az előtte szelfiző turistatömegből. Hihetetlenül sokan voltak. Itt is csináltattam gosuint, itt láttam, hogy tényleg igaz az, hogy sima külföldi turisták, akik nem jártasok annyira a japános dolgokban, na szóval ők is csináltatnak gosuint emlékbe. Szóval ezért angoloznak mindig nekem a gosuines emberkék is! Vicces volt aztán a sor, amelyben azok álltak, akik be akartak menni a Buddha belsejébe. Konkrétan körbeállták a Buddhát, annyian voltak. Belül pedig ugye korlátozott a hely, igy meg kellett várják, amig kijönnek az épp bent lévők. Nem tudom, ilyen sok várakozás után mennyire lehettek csalódottak, mikor látták, hogy a Buddha belsejénen nincs semmi. De tényleg semmi. Bemész, és: „Jé, belül üreges a Buddha!” – ennyi 😀

Miután végeztem a Buddhával, versenyt futottam az idővel, ugyanis el akartam érni a következő Enodent, de hát megint kerülgetni kellett a lassan közlekedőket. Épp az utolsó pillanatban érkeztem meg az Enoden Hasze állomására, aztán bemondták, hogy kicsit késik a vonat. Az állomáson is rengetegen voltak, alig fértünk a peronon. Aztán begördült a szerelvény megtömve emberekkel, ide még benyomultak a peronon várakozók is, egy élmény volt. A vonaton hallom egyszer csak, hogy valaki megszólal: „a jegyet is betetted?”. Füleltem tovább, hát tényleg magyarul beszéltek 😀 Oda is szóltam, hogy „ó, magyarok!” 😀 Röhögtünk 😀 Aztán a tömegben váltottunk néhány szót, egy férfi meg egy nő volt, meg volt velük egy japán ismerősük, ő még kérdezgetett, hogy Japánból belül honnan jöttem stb. Mindezt a nagy tömegben, ahol álltunk összepréselődve, mint a heringek 😀

Kamakura állomásig utaztam (idáig már nem akartam visszasétálni), ott pedig át kellett szállnom a JR járatra. Volt egy beléptetőkapu az Enoden és a JR állomások között, ki volt irva, hogy egyszerre rakjuk be az Enoden-jegyet és a JR-jegyet. Persze az én hétnapos JR-bérletemet nem tudta az Enoden-jeggyel együtt értelmezni a gép, bekapta a jegyeket, megállitott. Aztán jött egy fickó, valamit karattyolt furcsa angolul, nem értettem, aztán végre elmondta japánul, hogy azt akarja, hogy lépjek hátrébb, hogy kinyissa a gép ajtaját. Mondom neki immáron japánul, hogy ilyen JR-passt raktam be, és gondolom, azzal nem tudott mit kezdeni. A fickó kibányászta a JR-jegyemet (van a gépen belül egy rész, ahol megáll az ilyen nem elfogadott jegy), és azt mondja, hogy mutassam meg az Enoden-jegyemet. Hát mondom, ott fölül ki van irva, hogy mindkét jegyet helyezzük be a gépbe, én be is helyeztem. Ő meg rájött, hogy ha én behelyeztem az Enoden-jegyet, és azt elfogadta a gép, akkor az a közös gyűjtőbe kerül, onnan meg nem tudja kiszedni csak az enyémet, hogy leellenőrizze, igy hát átengedett 😀 Kiirhatnák fölülre, hogy ilyen több napos jegyeket ne rakjunk a gépbe, mert megbolondul.

Kamakura állomáson fölpréseltem magam a vonatra, és egészen Jokohamáig utaztam, ott meg átszálltam egy másik vonatra, és mentem egy megállót Szakuragicsó állomásig. Ez az állomás van a legközelebb Jokohama nevezetességeihez. Edinával beszéltük meg, hogy itt találkozunk, aki évfolyamtársam volt odahaza, és most ugyanolyan kutatói ösztöndijjal Jokohamában van. Irt, hogy csak később fog tudni jönni, igy hát én addig sétálgattam itt a központi részen, és persze vadásztam a jokohamai különleges kólára 😀

A parton sétálgattam tehát, elmentem a hires, vöröstéglás raktárépületek mellett, láttam a távolban az Asuka II nevű tengerjáró hajót, és nézegettem a part menti sétányhoz ültetett virágokat. Jokohamának nincs úgymond sok látnivalója, de ez a partszakasz nagyon kulturált, szépen ki van alakitva, jólesik itt egy séta. Végigmentem a part mentén, egészen a Jamasita parkig, onnan pedig a kinai negyed felé vettem az irányt. Edina irt, hogy a jokohamai aréna környékén van, én is próbáltam odanavigálni. A kinai negyedben aztán megtaláltam, amit kerestem: a jokohamai kólát! Edina mondta, hogy az állomáson is árulják automatában, meg hogy kábé az összes automatában van, de én inkább kis boltban akartam megvenni, nehogy behorpadjon, amikor leesik az automatában. Közben Edina küldött egy képet a jokohamai kóláról, de én azt hittem, hogy ez egy régi kép, utána kiderült, hogy nem, hanem az egyik automatában megtalálta, és megvette nekem – igen ám, de a kinai negyedben én is megtaláltam egy kis boltban, és én is megvettem 😀 Megkérdeztem Mirát, aki azt mondta, hogy neki még nincs meg a jokohamás, igy neki passzolom át az egyiket. Tehát a táskámban lévő kólás pléhpalackok száma négyre nőtt 😀 (Az olimpiás-hagyományos, amit Naganóban találtam, az újévi, amit Mitóban, illetve a két jokohamás. Ja meg még ott van egy dobozos is, ami naganós dizájnos 😀 ) Végül megkerültem a jokohamai arénát, és megtaláltam Edinát, aki kicsit meglepett az új hajszinével 😀 A kinai negyedben találtunk egy olcsó kajáldát, oda beültünk enni, én egy csipős mábó-tofus ráment ettem, finom volt. Ott aztán elbeszélgettünk mindenféléről, majd a kinai negyeden átvágtatva (borzalmas nagy volt itt is a tömeg, de talán ezt nem kell minden alkalommal leirnom) elindultunk a part felé, hogy megnézzük ott az esti kivilágitást. Útközben beugrottunk egy konbinibe, ahol megtaláltam a finom maccsás mocsimat, amit mindig szoktam venni, és aminek hivatalosan tegnapelőtt véget ért a forgalmazása 😀

A partra leérve megnéztük a kivilágitott jokohamai tornyot (ebben a toronyban még nem voltam, ezt a hiányosságot valamikor pótolni kell), aztán az óriáskereket, a hajókat. Volt egy szakura is, ezt még délután is láttam, és rá is jöttem, hogy honnan ismerős nekem az a fa. Négy éve ugyanis pont ugyanitt sétálgattam, akkor se virágzott még annyira Jokohamában a szakura, de ez a fa teljes pompájában állt ott a part mentén. Elővettem a fényképezőmet, és rázoomoltam a fára, és épp ekkor egy család állt meg a fa mellett. Az apuka kivette a babakocsiból a kisfiát, és felemelte a szakurához, a kicsi pedig vigyorogva megragadta az egyik faágat – én meg pont ekkor nyomtam meg a fényképezőn az exponálógombot. Nagyon kedves kép volt, egyik kedvencem a négy évvel ezelőtt készült fotóim közül. Tehát innen volt ismerős ez a fa. Délután is jó sokan körbeállták, és fényképezték, estére szerencsére már nem voltak, viszont a fa este ki volt világitva, gyönyörű volt. Amúgy a torony és az óriáskerék kivilágitása is szép volt. Itt sétálgattunk tehát, aztán bekanyarodtunk, és elindultunk a szállásom, illetve az állomás irányába. Az állomásnál aztán elbúcsúztam Edinától, ő vonattal ment haza, én pedig sétáltam tovább egyenesen a szálláshelyemre, ami ezúttal egy netcafé volt. A fővárosban és vonzáskörzetében egyszerűen nem lehet olcsó szállást találni, igy hát maradt a netcafé – de féltem, hogy itt nem fogok tudni aludni a fények, zajok, horkolások miatt. Nos, ezen félelmeim teljesen alaptalannak bizonyultak.

Ez ugyanis egy új generációs netcafé. Az egyik emeleten van kapszulathotel-részlege is, de a netcafé rész is inkább szálláshely, mint szórakoztató létesitmény. A hagyományos netcafékkal ellentétben nem kellett tagsági kártya. Kicsit kellett várnom, amig befejezték a szoba takaritását, aztán kifizettem a nyolc órás tartózkodás árát, kétezer jent (ez egy hotelben minimum három-négyezer). Kaptam egy kis szatyorban egy törölközőt, és egy gatyából meg egy felsőrészből álló hálóruhát, egy pizsamát tulajdonképpen. A szobám az ötödiken volt, és igen, konkrétan szoba volt, nem csak ilyen kis box. Teljesen el vannak különitve ugyanis a helyiségek, nem olyan, mint a sima netcafékban, ahol nincs teteje a boxoknak, és a világitást se lehet fönt lekapcsolni. Itt tulajdonképpen egy pici szobáról beszélhetünk, van rendesen kulcs, zár. Odabent ugyanaz a felépités, mint a sima netcaféknál, asztal, számitógép, és egy ilyen szivacsos rész, amin el lehet nyúlni. Kicsit nagyobb a tér, mint a sima netcafékban, tehát ki tudja nyújtani a lábát az ember. Van párna és egy takaró is előkészitve. A negyedik szinten volt a fürdő, ott lefürödtem, majd visszamentem a szobába. Nem tudom, csak nekem volt-e szerencsém, vagy nagyon jó-e a hangszigetelés, mindenesetre nem hallottam horkolást sehonnan, és jól tudtam aludni reggelig. Nagyon jó benyomást tett rám tehát ez az új generációs netcafé. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam eleget aludnim ugyanis reggel korán útnak indultam (meg lejárt a nyolcórás pakk – a nyolc órában benne volt a fürdés, reggeli készülődés stb. is, igy máris kevesebb idő maradt az alvásra).

A következő napra eredetileg úgy terveztem, hogy reggel korán Uenóba megyek, és beállok a sorba, hogy megnézzem a babapandát, Sansant (Xian Xian). Csakhogy közbeszóltak a szakurák. Úgy döntöttem, hogy a pandát majd akkor nézem meg, amikor jövök szavazni (úgyis korán érkezik a busz), most pedig virágokat fogok nézni. Tehát a kövekező napra egész napos tokiói szakuramaratont terveztem! A nyolcadik napon összesen 31,4 kilométert gyalogoltam – vajon megdöntöm-e ezt a rekordot a kilencediken?