Kósinecu+Kelet-Japán kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(51-7) 【Kósinecu+Kelet-Japán 9】 Cseresznyevirágok Tokió-szerte. Séta a tömegben. Különleges kólák. Ueno, Aszakusza, Csidorigafucsi, Koisikava Kórakuen, Sindzsuku Gjoen, Meguro, Roppongi. A szakurák esti kivilágitása. Utazás Takaszakiba.

Üdvözlet a Takaszakiból Hacsiódzsi felé tartó vonatról! A kirándulás kilencedik napján 32 km-t gyalogoltam Tokióban, és nyolc helyen néztem meg a szakurákat. Mindenhol akkora tömeg volt, mintha Tokió egész lakosságát kiparancsolták volna az otthonaikból!

Úgy tűnik, ez alatt a kirándulás alatt mindig utólag kell megosszam a bemutatni tervezett dalokat… Tegnap ugyanis mindenképp be akartam linkelni egy dalt a jokohamás résznél, de valahogy kiment a fejemből. De hogy hogy felejthettem e, nem tudom, hisz általában, ha valaki azt mondja nekem, hogy Jokohama, én egyből ezt a dalt kezdtem dúdolni. Nem más ez a dal, mint a „Jokohama, taszogare” (Jokohamai alkonyat) Icuki Hirosi előadásában. (1971-es keltezésű a dal.)

Icuki Hirosi énekel mostanság:

Icuki Hirosi énekel régen:

https://www.youtube.com/watch?v=-oChYdiaOPM

És akkor térjünk rá a mostani posztra. A netcaféban egy-kettőre kellett készülődni, hogy ne kelljen ráfizetni, ha tovább maradok, mint nyolc óra. Összeszedtem magamat, és már indultam is az állomáshoz. A netcafé egy ilyen szórakozónegyed közepén található, reggel varjúkárogástól volt hangos (az éjszaka ott hagyott szemetet túrják fel), meg láttam egy-két illetőt, akik az éjszakai bulizásból tértek haza, közülük a legérdekesebb az „öreg, gazdagnak kinéző bácsika és három transzvesztita” kombinációjú társaság volt 😀 A legközelebbi állomástól, Kannaitól a vonatra szállva Jokohamáig mentem, majd Jokohamától Uenóig. Már nyáron irtam ezekről az összekapcsolt vasútvonalakról, az Ueno-Tokió Line-ról és a Sónan-Sindzsuku Line-ról. Ezeket most is igénybe vettem, nagyon hasznos, ha valaki messzebbre utazik, vagy nem akar a minden állomáson megálló Jamanote-vonalon utazni (pl. Tokió állomástól Uenóig a Jamanote megáll minden kis megállónál, mig ezek az összekapcsolt vonalak úgy haladnak, mint valami gyorsitott járat), viszont rengetegen vannak rajta. Mondjuk más vonatokon is rengetegen vannak…. Reggel azért még elviselhető volt a tumultus, nem volt olyan durva, mivel ugye vasárnap volt, nem mentek annyian munkába.

Uenóban leszálltam a vonatról, és elindultam az Ueno Park felé, amely hires a szakuráiról, az egyik legnagyobb hanamiző (piknikező) hely itt van Tokióban. Reggel nyolc körül járt az idő, csodálatos szép napsütés volt, egy felhő se volt az égen – igy hát rajtam kivül sokan mások is a park felé tartottak már reggel. Közben keresgéltem az uenós kólát (ilyen is van, az anyukapanda meg a babapanda van a kólásüvegen 🙂 ), a reklámját meg is találtam, de az azt árusitó üzletek még zárva voltak. Elérkeztem az Uenói Állatkert bejáratához, ahol ekkorra már hihetetlen mértékű tömeg állt sorban: mindenki arra várt, hogy az állatkertben megnézhesse a babapandát. Én erre majd április 6-án vállalkozom… Az a helyzet, hogy Uenóban nagyon rég nem született már panda, igy hát a mostani babapanda igazi kuriózumnak számit. Egy ideig a neten kellett jelentkezni, és sorsot húztak, csak az nézhette meg, akit kisorsoltak, de aztán módositottak a rendszeren: most külön jegyeket osztanak a babapandához. A jegyeket az állatkert nyitása után kezdik el osztogatni, ezeken a jegyeken szerepel, hogy hány órára kell visszajönni, hogy megnézhesse az ember a pandát. A jegyek száma korlátozott, igy már nyitásnál sorban kell állni, és az is lehet, hogy csak délutánra sikerül jegyet szerezni (emiatt az állatkertbe ki-be lehet menni azoknak, akiknek van ilyen jegyük). Amúgy mindezen tortúra után fél percig lehet megcsodálni a babapandát… És igen, én is végigmegyek a tortúrán, csakazértis 😀 Sansan (Xian Xian), a babapanda amúgy nagyon nagy hájpot kapott a médiában, és lehetett olyan véleményt is olvasni (amivel én egyetértek), hogy túlzásba vitték ezt a pandalázat, hiszen Sirahamában szinte minden évben születik panda, gyakran ikrek. „Ha babapandát akarsz látni, Sirahamában bármikor láthatsz” – irták. Ez igaz, és a sirahamai Adventure World tényleg egy nagyon jó hely, meg úgy összességében Sirahama egy csodálatos hely, imádom, de tény, hogy nagyon messze van. Oszakából is nehézkes megközeliteni, hacsak nem megy az ember gyorsvonattal vagy kocsival, Tokióból ugyebár még nehezebb, ráadásul több mint 4000 jen a belépő. Ehhez képest a tokiói állatkert a belvárosban van, és csak 600 jen a belépő. Cserébe viszont nem lehet akármeddig bámulni a pandát. Valamit valamiért.

Na de térjünk vissza a témára, hisz a pandáról még mesélhetek két hét múlva is. Elszörnyülködtem a tömegen, aztán elindultam a szakurák irányába. Szépen virágoztak már, jó sokan voltak, hogy megnézzék (de biztos durvább volt délután), és sokan már foglalták is a helyet a piknikezéshez. Végigsétáltam a szakurák alatt, csináltam sok fotót, aztán megérkeztem Szaigó Takamori szobrához. Szaigó Takamori a kereken 150 éve történt Meidzsi-restauráció egyik fontos alakja, és róla szól az idei nagy történelmi sorozat (taiga dorama), a Szego-don, amit én is nézek, és nagy izgalommal várom hétről hétre az új részt. Találkoztam tehát Szaigóval, aztán még a környéken sétálgattam, majd a parkból kilépve elindultam egyenesen a főút mentén, tettem egy kört, aztán az Ame Jokocsó nevű utcácskában sétáltam (ez tulajdonképpen egy piac-szerűség, kajáldákkal, árusokkal – újabban sok a külföldi kajás, gyrosos, thai kaja stb.).

Ezután pedig útnak indultam Aszakusza felé. A hires Szenszódzsi templomhoz tartottam, ott akartam megnézni a szakurákat, meg egyúttal gosuint is csináltatni. Meg megnézni a templomot nappal, eddig ugyanis csak négy éve voltam itt egyszer, akkor pedig épp aznap, amikor Nikkóból jöttem vissza Tokióba, tehát csak este láttam a templomot (akkor is szép volt kivilágitva). Úgy döntöttem, nem metrózok, inkább legyalogolom a távot. Szépen átsétáltam tehát Aszakuszába. Ekkorra már jó meleg volt, pulóverben lehetett sétálni. (Aznap amúgy 19-20 fokra felment a hőmérséklet, nagyon jó idő volt.) A Szenszódzsihoz érve ismét rettenetes tömeg fogadott. Turisták, nézelődők, szervezett csoportok… mindenki itt volt. De ekkor még viszonylag rendes tempóban lehetett előrehaladni, ha kerülgette az ember a többieket (később durvább lett).

A templomhoz vezető utcácskán mindenféle árus sorakozik, a legtöbb ilyen-olyan giccseket kinal… de én megtaláltam a tokiós dizájnos kólát a giccsek között 😀 Viszont 200 jen volt, más helyeken ezek a kólák 135-150 jen között voltak, igy nem vettem meg itt, hátha találok máshol olcsóbban. Végigsétáltam a templom bejáratáig, aztán körbenéztem, megnéztem a szakurákat is, és csináltattam gosuint is. Itt egy ázsiai, de nem japán nő kiváncsian figyelte, amint sorban állunk a gosuinért, és megkérdezte tőlem angolul, hogy ez mégis micsoda. Elmagyaráztam neki, hogy templomokban meg szentélyekben lehet gyűjteni ezeket a pecséteket és kalligráfiákat, hogy kell hozzá egy gosuincsó, amit szintén meg lehet itt venni, meg hogy például itt két fajtából lehet választani, az egyik a templom fő istenségének a gosuinja, a másik pedig egy másik istenségé. A nőnek megtetszett a dolog, vett is egy gosuincsót, aztán pár perc múlva vigyorogva mutatta, hogy ő is csináltatott gosuint 🙂 Terjesztem az igét 😀

A Szenszódzsi után lesétáltam a Szumida folyóhoz, hogy ott is megnézzem a szakurákat, illetve a távolból a Skytree-t. Itt a vártnál kevésbé voltak szép a fák, nem is volt annyira nagyon sok ember. Gondoltam egyet: ilyen szép időben miért ne menjek fel a Skytree-re? Négy éve szintén sikerült kifognom egy derűs napot, akkor mentem fel a Skytree-be, de úgy, hogy reggel nyitásra mentem, igy nem kellett annyira sokat várakozni. Arra gondoltam, négy év alatt biztos változott a dolog, nincsenek annyian, könnyen fel lehet jutni. Hát nem. Átsétáltam a Skytree-hez, de ott szembesültem azzal, hogy itt is ilyen kis jegyeket osztogatnak, rajta az időintervallummal, hogy mikor lehet bejutni. Körülbelül másfél órás várakozási idővel kellett számolni, ennyit meg nem ért meg nekem. Ha a szavazás hétvégéjén is ilyen szép idő lesz, megpróbálkozom ismét. A Tokió Toronyba is fel akarok menni mondjuk még egyszer – de hát én már csak ilyen toronymániás maradok 🙂

A Skytree-be ugyan nem tudtam felmenni, az aljában lévő üzleteket viszont meg tudtam nézni. Találtam egy érdekes helyet, volt egy NHK shop, ahol a köztévé műsoraival, karaktereivel kapcsolatos cuccokat árultak, mellette pedig egy „kereskedelmi tévécsatorna shop”, ahol pedig a Nittere, TV Tokyo, Asahi TV, Fuji TV, TBS holmiját árulták. Az NHK-sben vettem egy Szego-donos iratgyűjtőt (az NHK hivatalos figurája van Szaigó Takamorinak öltöztetve 😀 ), a másikban meg körbenéztem, hátha van valami a kedvenc sorozataimmal, de nem találtam semmit, inkább az ilyen karakterekre meg animékre meg sztárokra mennek rá nagyon. Kerestem még a többi üzletben tokiós kólát is, de nem találtam, igy hát úgy döntöttem, mégis megveszem Aszakuszában 200 jenért, aztán meg Uenóba visszatérve ott is begyűjtöm a pandás kólát. Csakhogy eddigre eléggé elfáradtam a gyaloglásban, igy inkább metróra ültem, és azzal mentem vissza Aszakuszába.

A metrón hihetetlen tömeg volt, alig lehetett felférni (valaki számolja, hányszor hangzik el ebben a posztban az, hogy „hihetetlen tömeg”, „borzasztó tömeg”? 😀 Még lesz jó párszor…). Ennél is durvább volt, ami Aszakuszánál fogadott. Egy órával korábban még semmi volt a tömeg ahhoz képest, ami most volt. Mint a heringek, úgy össze voltunk préselve, alig lehetett előrehaladni. Megláttam egy árust, ahol a tokiós és az uenós kólát is árulták, igaz, mindkettő 200 jen volt, de megvettem, hogy legyen letudva a dolog. Igy már hat (!) kóla volt a táskámban 😀 Ezután metróval visszamentem Uenóba (ahol láttam, hogy 135-ért árulják a pandás kólát), igy visszajutva egy JR-állomásra (mivel érvényes még mindig a hétnapos JR-passom, metró helyett érdemesebb volt a JR-vonalakat használnom, viszont volt, ahol a metróállomás közelebb esett, mint a JR-állomás).

A neten a hireket olvasva megakadt a szemem azon, hogy ismét megnyitották a császári palota kertjének kapuját a nagyközönség előtt, hogy a nép megcsodálhassa a szakurákat. Na gondoltam, micsoda szerencsém van, egyúttal ezt is megnézhetem. Rákerestem a Kunaicsó oldalán, irták, hogy 15 perc a várakozási idő a bejutáshoz. Nem is rossz, gondoltam. Igy Uenóból az Ueno-Tokió Line-on lementem Tokió állomásig, hogy onnan sétáljak a császári palota irányába. Igen ám, de közben frissitettem a Kunaicsó oldalát, és ott már 40 perc szerepelt a várakozási időnél. Na gondoltam, ennyit nem ér meg a császári palota, inkább megyek a mindenki előtt bármikor nyitva álló részbe, aztán a Csidorigafucsihoz (ez a császári palota körül lévő vizesárok egyik része, a parton szakurák állnak, és az ágak lecsüngenek a vizbe, nagyon szép hely). Igy is tettem, közben láttam a sort, akik arra vártak, hogy bejussanak a palotához, jó sok rendőr volt, hangosbemondón irányitották a tömeget. Ekkor amúgy már olyan meleg volt, hogy konkrétan égetett a nap. (Este aztán láttam, hogy picit meg is pirult az arcom és a tarkóm.) Egy helyen láttam, hogy mennek be emberek, én is arra vettem az irányt, de az ott álló rendőr megkérdezte angolul, hogy „sorry, through?”. Arra gondolt, hogy csak át akarok-e menni. Mondom, a Csidorigafucsihoz mennék. Erre másik útvonalat javasolt, hallgattam is rá én is, meg az utánam battyogó két néni is. A másik útvonalon bejutottam a császári palota kertjének mindig nyitva álló részébe – itt is rengetegen voltak. A bejáratnál volt csomagellenőrzés, mindenki ki kellett nyissa a táskáját, az őrök pedig belematattak. Én már előre röhögtem magamban, ugyanis kinyitottam a táskának a három fakkját, és mindenhonnan ki-kikandikált egy-egy üres kólás pléhpalack 😀 Furán is nézett az őr 😀 😀 A lényeg, hogy beengedett, igy hát átmentem a parkon, aztán bejutottam a Kitanomaru parkba, itt van a tokiói aréna, a Budókan is. Éppen a Nihon Daigaku (egyetem) diplomaosztóját tartották itt, igy a sok turista mellett még felvonult egy egész végzős évfolyam, meg az ő rokonaik is szépen kiöltözve.

Átértem a parkon, megérkeztem a Csidorigafucsihoz. Itt is rengetegen voltak, szépen virágzott a szakura. Mentem tovább, a következő megálló a Jaszukuni-szentély volt. A Jaszukuniról általában akkor lehet hallani a hirekben, ha valami vezető politikus tiszteletét teszi itt. Ez a szentély ugyanis a háborúkban elesetteknek állit emléket, igy a második világháborús háborús bűnösöknek is. Amikor a szentélyt meglátogatja például a mindenkori miniszterelnök, Kina és Korea mindig kifejezi rosszallását, elitéli ezt a cselekedetet. De amúgy arról is hires a Jaszukuni, hogy rengeteg cseresznyefa található az udvarán, és ezek közül egy a tokiói „mintafa”, ezen a fán vizsgálják meg a bimbókat, és az alapján adják ki a tokiói szakura-előrejelzést. Többek között ezt a fát is szerettem volna megnézni. A szentélyben rengetegen voltak, hosszú sort álltak a japánok, hogy a főépület elé járulhassanak, és ott imádkozhassanak. Csináltam egy képet a hosszú sorról, gondoltam, ezt fogom mutogatni mostantól annak, aki azt merészeli mondani, hogy a japán nem egy vallásos nép. Megnéztem a fákat, aztán beálltam a gosuines sorba is, ott aztán várakozni kellett, amig elkészült a suin, mondanom sem kell, rengetegen voltak. Külön vicces volt, hogy a szentélyben sok koreai, kinai turistát is láttam, fényképezték a virágokat, mit sem törődve azzal, hogy a kormányuk hogyan viszonyul ehhez a szentélyhez 😀 Egyszer csak dobpergés hallatszódott, én is oda mentem a hangok irányába. Hát egy gyerekekből álló fúvószenekar vonult befelé a szentély épülete felé, mögöttük pedig egy csapat öltönyös ember. A molinójuk szerint a háborúban elesettek hozzátartozói voltak.

A Jaszukuni oldalsó kijáratán kilépve folytattam utamat a Koisikava Kórakuen (park) felé. Meglepő volt, hogy az egyik utca le volt zárva mindkét oldalon ilyen rendőrségi akadállyal, keritéssel, állt is mindkét oldalon egy-egy rendőr, ők nyitogatták a keritést, ha jött egy autó. Rendőrségi járművek is álltak az utcában. Arra gondoltam, biztos a Jaszukuni-szentély körüli problémák miatt van ez. Aztán ahogy sétáltam tovább, látom, hogy egy épületen valamilyen hangullal irott felirat van. Megnéztem a Google Mapsen, és hát kiderült, hogy itt van a főhadiszállása a Japánban élő koreaiak szervezetének – ebben az a csavaros, hogy ez a szervezet az észak-koreaiakat tömöriti. Szóval akkor lehet, hogy emiatt ez a nagy rendőri készültség!

Elsétáltam az Iidabasi állomásig, onnan pedig tovább a Koisikava Kórakuenig. Ez egy nagyon szép park, azt érdemes tudni róla, hogy az Edo-kor elején a mitói Tokugava-család (rémlik valami az előző bejegyzésből?) edói rezidenciájának volt egy része, manapság pedig belépti dij ellenében bárki megtekintheti. A bejáratnál a jegyvásárlós ablak előtt kanyargott a sor, egy jó tiz percet kellett várakozni, hogy bejuthasson az ember. Itt is hiresek a szakurák, érthető volt, hogy mindenki kiváncsi rájuk. Bejutottam, és körbejártam a parkot. Teljes pompájukban láthatók a szakurák, azokon kivül pedig a tóban anyukakacsa úszik a kicsinyeivel, vannak teknősök is, az egész park nagyon hangulatos. Odabent egész jól eloszlott a tömeg, nem volt akkora nagy nyomorodás. Mikor kiértem a parkból, akkor ért nagy meglepetés: a sor ekkor már kiért az utcára, és a park keritése mellett húzódott végig! Na ez már kemény… Szerencsém volt, hogy korábban ideértem.

A Koisikava Kórakuen után egy következő hires szakurás helyet céloztam meg, talál Tokióban az egyik leghiresebbet: a Sindzsuku gjoent. Ez egy közpark a város szivében, Sindzsukuban. Iidabasi állomásig sétáltam vissza, és onnan a Csúó-vonal vonatjával utaztam Sindzsukuig, pontosabb nem is addig, leszálltam egy-két megállóval korábban, mivel rájöttem, hogy ott is van egy bejárata a parknak. Előtte az Iidabasi állomásnál találtam egy üzletet, ahol finom gyümölcsleveket, turmixokat árusitottak, itt vettem egy mindenféle gyümölcsökből összekotyvasztott turimixot. Előttem két külföldi állt, ők ugyebár nem tudtak japánul, a pultnál álló fiatal csajszi meg abszolút nem tudott angolul. Valahogy elmutogatták, hogy mit akarnak, aztán a pasi nyújtotta a VISA-kártyáját. A pultus lányka nagyon nem volt a helyzet magaslatán, mutatta az IC-kártyás terminált, hogy ahhoz érintse oda a bankkártyát a fickó. Az IC-kártya ugyebár olyan pénzzel feltölthető mágneskártya, amivel a vonatra szálláskor lehet intézni a viteldij kifizetését, újabban pedig konbinikben, üzletekben, automatáknál is lehet használni. De nem hitelkártya, nem bankkártya, értelemszerűen az IC-kártyás érintős terminál nem fogja kezelni a VISA-kártyát. Persze hogy nem kezelte. A pasi elővett egy másik bankkártyát, a pultos lányka megint mutogatta, hogy a terminálhoz érintse oda. Vajon működött? Hát persze hogy nem. Végül nagy nehezen kifizették készpénzben a turmixok árát. A csajszi a nagy ijedségre, hogy gaidzsinokkal kellett volna megértesse magát, az én japánomat sem akartam elsőre megérteni, csak nézett rám furán, aztán másodjára már csak átment a dolog, rájött, hogy bár az arc külföldi, most nem angol szavakat hall 😀

Mentem tehát a Sindzsuku gjoenhez. Nem én voltam az egyedüli… A bejáratnál mi fogadott, na mi? Hát naná, hogy a sor! Itt is volt egy őr, aki instruálta a tömeget. Volt egy vicces jelenet, a fickó szemben állt a tömeggel, és mondta, hogy mindenki húzódjon balra. Csakhogy ami neki bal, az nekünk ugye jobb. Mindenki lehúzódott jobbra. Erre: „Bocsánat, jöjjenek vissza, a másik oldalra húzódjanak” 😀 😀 Mindenki röhögött, az őr is.

Sikerült bejutni tehát a Sindzsuku gjoenbe. Ez egy hatalmas területű közpark, rengeteg szakurával, középen pedig egy nagy zöldterülettel. Marha sokan voltak, családok kisgyerekekkel, párok, turisták, idős emberek – mindenki. Valami csodásak voltak a szakurák itt, mondták is a bejáratnál, hogy ma épp teljesen ki van virágozva az összes, holnaptól majd szép lassan kezdenek hullani a szirmok. Lenyűgöző volt, csak a tömeg azért zavart 😀 Egy zöldterületnél én is megálltam, leteritettem a kabátomat a földre, letelepedtem, és elmajszoltam egy onigirit, ez volt számomra a piknikezés 😀 Aztán körbesétáltam az egész parkban, minden szakurát lefényképeztem, lesz majd mit válogatni 😀

A Sindzsuku gjoenből kijőve a Sindzsuku állomás felé vettem az irányt. Lépésben lehetett csak haladni, mivel nagyon sokan voltak, akik szintén arrafelé sétáltak. A Sindzsuku állomás a világ legforgalmasabb vasútállomása, ez nagyon érdekes meg minden, de én utálom, mert nagy a tömeg, és nem talál ki az ember az állomásból, annyi kijárata van 😀 Most a Jamanote-vonalra kellett felszállnom, hogy eljussak Meguróba, mivel a Meguro folyó menti szakurákat is meg akartam nézni. Nem is kell mondani, hogy nagy tömeg volt, végül valahogy eljutottam Meguróig. Meguro amúgy a szakurák mellett arról is ismert, hogy itt található a világ egyetlen (ha azóta nem létesült másik) parazitamúzeuma, ami ráadásul ingyenes. Engem nagyon érdekelnek a paraziták, szerintem rendkivül érdekes hely, ajánlom mindenkinek, akit ez a téma lázba hoz 😀 Ez alkalommal viszont nem a parazitákhoz mentem, hanem beültem egy közeli CoCoIchibe, és ettem egy karét, ugyanis reggel óta még nem volt időm rendesen megebédelni, csak onigiriket meg mindenféle rágcsákat ettem útközben. Miután megebédeltem, elsétáltam a Meguro folyóig, ott pedig a folyó mentén elindultam északnak, a Nakameguro állomás irányába. A szakurák itt közvetlenül a folyó partján vannak, és belecsüngenek a folyóba, vagy legalábbis a folyó fölé. Nagyon szépek, csakhogy a folyó menti kis utcácska igencsak szűk, és nem arra lett tervezve, hogy ennyien egyszerre végigmasirozzanak itt. Nagyon besűrűsödik, felgyümelik a tömeg itt, alig lehet lépni, rengetegen voltak. Nem is tudja az ember élvezni a látványt, mert közben öklelik fel hátulról. Ebben a bejegyzésben még nem emlitettem meg azokat a bizonyos turistákat abból a bizonyos közeli, „nagy, vörös” országból. Továbbra is sokan vannak, és továbbra is nagy gondok vannak a viselkedésükkel (persze tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ugyebár). A Nakameguro állomástól északabbra aztán még durvább lett a tömeg, egyszerűen mint a heringek, se előre, se hátra. Itt fogtam magam, és szépen visszamentem a Nakameguro állomáshoz, ez nem állapot. Aztán ami eztán következett, az valami csodás volt. Az út egyik feléről az állomásnak az út másik felén lévő bejáratához akart mindenki átjutni. Csakhogy a jelzőlámpa nagyon rövid időre engedi a gyalogosforgalmat: ha ekkor meglódul a tömeg, az emberek nagy része nem ér át a zöldön. Ezért hát rendőrök voltak kiállitva a zebra két oldalára. Amikor piros volt a lámpa, szalagot húztak ki a gyalogosok elé, majd figyelték, hogy mikor vált zöldre, ekkor félrehúzták a szalagot, majd amikor a zöld ciklus a felénél járt, ismét megállitották a tömeget, hogy ne rekedjen senki az úton már a piros lámpánál. Közben a közeli rendőrautóból figyelte egy rendőr az eseményeket, és hangosbemondón instruálta a népet. Csináltam erről videót is, nagyon durva volt. Átérve a túloldalra nem javult a helyzet, ugyanis ez a sok ember mind benyomult a vasútállomásra. A peron másodpercek alatt megtelt, a metróban is nagy nyomakodás volt. Nagy nehezen, de sikerült megérkeznem Roppongiba.

Roppongiba már sötétedés után érkeztem, de ez is volt a cél. Van ugyanis itt egy hely, ahol nagyon szépek a szakurák este kivilágitva. Még négy éve, amikor először jöttem Tokióba, és itt-ott szálltam meg, az egyik szállásadóm, Zoli szólt nekem erről a helyről, akkor is megnéztem a kivilágitott virágokat, most pedig ismét ezt terveztem. A Roppongi megállótól a Tokyo Midtown nevű épülethez (plázaszerűség) kellett elsétálnom, e mellett az épület mellett van egy kis park, ahol a szakurák vannak. A fák egy út két oldalán húzódnak, az út felett pedig egy átjáró vezet át, ami bevisz a Tokyo Midtown épületébe. Erről a felüljáróról lehet a legjobb képeket csinálni a szakurákról, én is ide jöttem elsőként, de hát mondanom sem kell, hogy borzalmas tömeg volt itt is. Sokan hosszú időre lefoglalták a legelső helyeket, a korlátot, csináltak képeket, aztán megvitatták, hogy melyik lett jó, melyik nem, miközben egy csomóan mögöttük vártak. Volt itt is egy őr, aki időnként végigment a felüljárón, és elkiabálta magát, hogy „ez itt egy átjáró, ne álljanak meg, hagyjanak helyet”. Valaki egyszer csak megelégelte ezt, és visszaszólt neki: „hallottuk már, nem kell annyiszor elmondani”. De az őr sem volt rest, igy válaszolt: „lehet, hogy hallották, de nem értették meg”. Végül aztán sikerült fényképet csinálnom nekem is, még sétáltam egyet a parkban is a kivilágitott szakurák alatt, aztán ismét egy metrómegállóhoz sétáltam. A következő, egyben utolsó szakurás úticélom ismét a Csidorigafucsi volt, itt is az esti kivilágitást terveztem megnézni.

Át kellett szállni egy másik metróvonalra, most már egyik metrón sem voltak annyira sokat. A Csidorigafucsinál viszont annál inkább. A park déli részéről indultam el, innen haladtam felfelé. Ahogy egyre feljebb mentem, egyre több lett a nép is körülöttem. Nem csoda, hogy ez a hely is ilyen tömegeket vonzott, hiszen csodás látványt nyújtanak a kivilágitott szakurák a császári palota körüli vizesároknál, ráadásul ilyenkor mindig lehet csónakázni is a vizesárokban, ezt jó sokan meg is teszik, szóval ez is egy szép látvány. A tömegben szépen végigsétáltam, aztán eljutottam arra a helyre, ahonnan úgy lehet lefényképezni a Csidorigafucsit, hogy a háttérben a Tokió Torony is látszik. Na hát itt hatalmas volt a tülekedés. Négy éve is sokan voltak itt, de most a sokszorosa volt az embertömeg, konkrétan sorban álltak állványokkal, fényképezőkkel, és itt is egy őr irányitotta a forgalmat. Én nem álltam be a sorba, helyette a közelben lévő vécé mögött, egy keritésen lévő kis résen próbálkoztam képet csinálni, ahogy rajtam kivül sokan mások is.

Ezzel pedig végére értem a Tokióban tervezett dolgoknak, indulhattam vonattal Takaszakiba, Gunma megyébe, ahol az anapi szállásom volt. Ehhez először fel kellett sétálnom az Iidabasi állomáshoz, majd a Csúó-vonalon elmennem Sindzsukuig, ott pedig átszállni a Takaszaki-vonalra. Sindzsukuban annyi volt a probléma, hogy négy percem volt az átszállásra ezen a borzalmas nagy állomáson. Valami olyan átszállást kellett produkálnom, hogy a 2-es vágányra érkezett vonattól a 16-os vágányról indulóhoz kellett átmennem négy perc alatt. Rohantam nagyon, rajtam kivül mások is, de végül sikerült elérnem a vonatot. Több mint fél óráig nem lehetett leülni, rengetegen voltak. Aztán sikerült leülnöm, de elém beálltak valami suhancok, kiabáltak, zajosak voltak. Végül, ahogy elhagytuk Szaitamát, elfogyott a tömeg.

Ha már Tokióról volt szó, jöjjön néhány Tokióval kapcsolatos dal!

Az oszakai származású Jasiki Takadzsin énekel oszakai nyelvjárásban Tokióról:

https://youtu.be/Hb-AenXrEOE

„Tokió Blues”:

„A tokiói sivatag”:

https://youtu.be/fpC2SvF0hf8

Ezzel búcsút veszünk egy időre Tokiótól. Megérkeztem Takaszakiba, Gunma megyébe, és elsétáltam a szállásomig. Ez egy valaha szebb napokat is megélt hotel volt, eléggé le volt robbanva, de maga a szoba tiszta volt, és a lényeg, hogy csöndes, igy tudtam aludni. Csak az volt a gond, hogy elég későn érkeztem, reggel pedig korán kellett kelnem. Ja, a tokiói nap összesen kereken 32 kilométert gyalogoltam! 😀

A következő nap Gunma megye két onszenjét, a hires Kuszacu onszent és Manza onszent fedezem fel, majd pedig visszatérek Tokióba, pontosabban Hacsiódzsiba, hogy ott megszálljak egy netcaféban!

 

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás