(52-2) 【Kósinecu+Kelet-Japán 11】 Az utolsó megye meghóditása. A Fudzsi és a Fudzsi öt tava. Kirándulóhajó és kötélpálya. Rengeteg turista. Jégbarlang és szélbarlang. Aokigahara, az öngyilkosok erdeje. A Jamanaka-tó. Utazás Kófuba.

Üdvözlet az Ómi-Siocuból Ómi-Hacsiman felé tartó vonatról! Elérkezett ez a nap is: a kirándulás 11. napján megérkeztem Jamanasi megyébe, ezáltal kipipáltam az utolsó, 47. megyét is! Ennek örömére a Fudzsi csodálatos pompájában mutatta meg magát. Megnéztem a Fudzsi öt tavából hármat, sétáltam az öngyilkosok erdejeként elhiresült aokigaharai erdőben (nem, nem találtam holttesteket), és elborzadtam a sok turistán.

A hacsiódzsi netcaféban, ahogy várható volt, borzasztó rosszul aludtam (az alvós applikációm szerint kb. 40%-osan). Többször megébredtem a zajokra, horkolásra, hangos beszédre, fényekre, aztán bedugtam a fülembe a zenét, úgy próbálkoztam aludni. Reggel pedig, mivel megpróbáltam az utolsó pillanatig kihasználni az alvásra forditható időt, késésben voltam. Összeszedelődzköztem, kifizettem a netcafét (nem aludtam, de a nem alvás csak 1300 jenbe került, mig Niigatában szintén nem aludtam a hotelben több mint 3000-ért…), aztán siettem az állomáshoz félálomban, a végén már konkrétan futottam. Nem volt messze az állomás, de nagyon késésben voltam. Nem arról van szó, hogy nincs később másik vonat, de ha más vonatra szállok, akkor bukik az egész útitervem. A mai nap menetrendje ráadásul különösen szoros volt. A Fudzsi öt tavához mentem, a tavak körül különböző buszjáratok működnek, ezeknek a menetrendjét megnézve összeraktam egy olyan útitervet, amelyet ha betartok, egy nap alatt az öt tóból négyet meg tudok nézni. Jó kis terv volt, csakhogy nem számoltam azzal, hogy rengeteg turista lesz majd, akik keresztülhúzzák a számitásaimat. De erről majd később.

Elértem a vonatot, amivel Ócukiig utaztam. Próbáltam aludni egy picit, többé-kevésbé sikerült is. A JR-vonal Ócukiig tart, itt át kell szállni a Fudzsi Kjúkó (Fudzsi Gyorsvasút) vonalára, ha a Fudzsi tavaihoz akar menni az ember. Én is igy tettem, az átszállásnál megvettem azt a kétnapos bérletet, ami korlátlan utazát biztosit a Fudzsikjú-vonatokra, valamint az öt tó környékén köröző összes buszjáratra. (Vannak városnéző, picike „retro” buszok – igazából aznap pont nem ilyen buszok üzemeltek, mivel nem fértek volna fel rá az emberek, a helyettük beállitott hagyományos buszok is tömve voltak -, ezeknek van piros, zöld és kék szinű vonaluk, aztán vannak helyi járatok, amelyek más irányokba közlekednek, van egy valami világörökséges buszjárat is, szóval nagyon komplikált a dolog, mindenesetre ez a bérlet minden buszon használható.)

A Fudzsikjú vonata Ócukiból a Kavagucsiko (Kavagucsi-tó) állomásig közlekedik. A legtöbben a végállomásig utaznak rajta, illetve sokan leszállnak az eggyel korábbi, Fuji-Q Highland nevű állomásnál, itt egy nagy vidámpark található, mindenféle hullámvasúttal, és hasonló, általam nagyon nem kedvelt, hülyeségnek tartott dolgokkal 😀 Én legelőször viszont a Simojosida állomásnál szálltam le a fapadlózatú, kicsit retróhangulatú vonatról. Rajtam kivül senki nem szállt le itt. A saját szempontomból nézve ez örvendetes, másrészről viszont nem tudják, milyen csodás látványt hagytak ki.

A Simojosida állomástól a Csúreitó pagoda felé indultam. Tudjátok, amikor Japánról van szó, akár tévében, akár egy könyvben, vagy valamilyen reklámban, gyakran megjelenik egy olyan kép, amelyen a Fudzsi hegy látható a háttérben, az előtérben pedig egy piros pagoda, némelyik fotón pedig virágzó szakurák is láthatók a kép bal sarkában. Na ez a látvány várt rám a Csúreitónál. Meglepődtem amúgy, hogy milyen kevesen voltak a pagodánál, azt hittem, itt is tömeg lesz. Mondjuk örültem, hogy nyugodtan tudtam élvezni a kilátást. De ne rohanjunk ennyire előre.

Az állomás mellett láttam egy jópofa vonatot, különféle furcsa pofákat vágó Fudzsi hegyek voltak rámatricázva, nagyon vicces volt. Mint később rájöttem, ez a Fudzsikjú egyik gyorsvonata. Szépen ki volt táblázva, merre kell haladni a Csúreitóhoz, én ezt be is tartottam, meg is érkeztem egy hosszú lépcsősorhoz, amit meg kellett mászni. Egy-két ember sétált még errefelé, de nem volt egyáltalán tumultus. A jó nehéz hátizsákomat természetesen cipeltem magammal, ez jócskán megnehezitette a feljutást a lépcsőkön, a végére már nagyon lihegtem. Derült volt az ég, sütött a nap, jó meleg volt.

Odafönt először lefényképeztem a pagodát, az egyik fickó, aki előttem mászta meg a lépcsőt, és szintén lihegett, felajánlotta, hogy lefényképez, én éltem is ezzel a lehetőséggel. Ezután pedig fölmentem ahhoz a kilátóhoz, ahonnan az a bizonyos hires fotó is készitve lett. Itt rajtam kivül két öreg néni és egy bácsi üldögélt, ők is fényképeztek, és csodálták a tájat. Mivel derűs volt az ég, alig voltak felhők az égen, a Fudzsi eszméletlenül szépen látszott, gondoltam is, hogy igy jutalmaz meg azért, hogy elérkeztem az utolsó, 47. megyébe, Jamanasiba 🙂 Fotóztam, aztán leülve néztem a tájat. Az egyik néni megkérdezte, hogy hová valósi vagyok, mondtam, hogy Magyarországról jöttem, Oszakában lakom jelenleg. Kérdezték, hogy ezután még merre megyek, én meg elmagyaráztam, hogy eddig milyen útvonalon jártam. Mondtam, hogy épp most hóditottam meg a 47. megyét is. Erre kérdezi az egyik néni, hogy Sikokun jártam-e már. Mondom igen, persze. Mondja, hogy a másik néni Macujamából származik. Mondom, hogy voltam ott persze, macujamai vár, Dógó onszen stb. Aztán gondoltam, picit eldicsekedem, milyen különleges helyeken is jártam már 😛 Mondom, hogy Sikokun voltam Ehime megyében Aosimán, a pici szigeten, ahol sok macska él. Kérdezem, hallottak-e már róla. Megszólal az egyik néni: Aosima? Hát én a környékről származom! Én Nagahamán születtem! 🙂 Kicsi a világ 😀 Ők is elnevették, hogy itt, a Fudzsinál találkoztak egy külföldivel, aki járt arrafelé, ahonnan ők származnak. Jól elbeszélgettünk tehát. Később aztán ők hamarabb elmentek, én még picit gyönyörködtem a tájban, jött még egy bácsi is, látta, hogy szerencsétlenkedem a telefonommal, hogy szelfit csináljak, erre felajánlotta, hogy lefotóz. Le is fotózott, de nem lett tökéletes a kép 😀

Igyekeznem kellett, hogy visszaérjek az állomásra, hogy elérjem a Kavagudzsiko felé tartó következő vonatot. Igy hát miután megcsodáltam a tájat, lesiettem a lépcsőkön, majd visszasétáltam az állomásra. Rövidesen meg is jött a vonat, felszálltam, és a végállomásig utaztam. A végállomásra megérkezve kevesebb mint 20 percem volt arra, hogy eljussak a Kavagucsi-tó partjára, oda, ahonnan a kirándulóhajók indulnak. 9:30-kor indult ugyanis az egyik kirándulóhajó, erre akartam felszállni, és úgy terveztem, hogy utána a közeli kötélpályán megyek fel a Kacsikacsi-jamára (hegy). Siettem, hogy elérjem a hajót, és még pont időben voltam, megvettem ugyanis a hajó+kötélpálya kombinált jegyet, és fel tudtam szállni a hajóra. A kis hajó 20 perc alatt tesz egy kört a Kavagucsi-tavon, a tó közepéről pedig megcsodálható a Fudzsi is. A hajó fölső részére mentem, hogy onnan élvezzem a kilátást. Az utasok között volt egy kinai házaspár, valamelyikőjük idős szüleivel. Amig el nem indultunk, nem volt velük semmi gond, csak szimplán hangosak voltak. Na de aztán, amint feltűnt a Fudzsi, megkezdődött a nagy fényképezési roham! A feleség volt a fővezér, a férj és a szülők inkább az elszenvedői voltak a hölgy fotómániájának. Először le kellett fényképezni az idős szülőket a Fudzsi előtt, aztán anyuka kellett lefényképezze a fiatal házaspárt, aztán a férj kellett lefotózza egyedül a feleségét különböző pózokban, de persze egyik kép se sikerült jól, ennek a hölgy idegesen hangot is adott, következőnek a férj lett lefotózva külön, majd a szülők is külön-külön, egyszer a kamera felé fordulva, aztán oldalra fordulva, aztán a Fudzsit nézve, utána meg kezdődött az egész előről, megint a férj kellett lefotózza különöző pózokban a hölgyet, utána megint következtek a különféle párositások. Mikor a férjről már a hatvanadik kép készült, és a hölgy még mindig nem volt megelégedve vele, a fickónak már elege lett a dologból, és (valószinűleg) javasolta, hogy most már befejezhetnék a fotózkodást. A felesége ettől szinte dührohamot kapott, idegesen kiabált, és insturálta a pasast, hogy hogy álljon be a következő kép kedvéért 😀 😀 😀 Valami szürreális volt az egész 😀 Én meg csak vártam, hogy odajuthassak, ahol ők fotózkodtak. De kihasználtam az antipatikus hölgyike fotómániáját, ugyanis biztos voltam benne, hogy ha már ennyit szarakodik a fotózással, akkor ha őt kérem meg, hogy csináljon rólam egy képet, nem fogja elszúrni 😀 Meg is kértem angolul, meglepetésemre japánul válaszolt, csinált is rólam képet, viszonylag jól is sikerült. Aztán utána folytatták tovább a hangos mérgelődést és egymás fotózását 😀 Mivel szép volt az idő továbbra is, a Fudzsi csodálatos volt, a hófödte csúcs visszatükröződött a tó vizében, valami elképesztő látvány volt. (A Csúreitónál mondta amúgy a bácsika, hogy reggel a legjobb a kilátás, ilyenkor látni szépen a Fudzsit, később aztán elbújik a felhők közé – és igy is lett!) Örültem, hogy befizettem erre a hajókázásra. A hajó tett egy kört, és húsz perc múlva visszaért a kikötőbe. Innen a Kacsikacsi-jamára akartam felmenni a kötélpályán. Elsétáltam a kötélpálya állomásához, és itt kezdődtek a problémák.

Az állomás épületében ugyanis hosszú sor állt. A falra kirakott tájékoztató alapján épp 30-40 perc volt a várakozási idő. Ajjaj, ez eléggé áthúzza a számitásaimat, ugyanis úgy terveztem, hogy 40 perc alatt meg is járom a hegycsúcsot, tudván, hogy a gondolák 5-10 percenként közlekednek. Nem számitottam arra, hogy ekkora tömeg, és ilyen hosszú várakozási idő lesz. Úgy döntöttem, hogy beállok a sorba, és meglátom, mennyit kell várakozni, ha nagyon nem halad a sor, akkor feladom a dolgot. De sajnáltam volna kihagyni a kötélpályát, kiváncsi voltam a kilátásra föntről. Arra gondoltam, hogy végső esetben a következő „programpontok” közül hagyok ki majd egyet. Várakoztam tehát az állomás épületében. Az állomás épülete odalent, illetve a hegycsúcson is tele van nyestkutyás és nyuszis figurákkal, az állomás épületében a lépcsők mellett pedig kis paneleken lehet elolvasni a Kacsikacsi-jama történetét. A hegyhez két történet is kötődik, egyrészt a Kacsikacsi-jama cimű népmese, valamint a hasonló cimű Dazai Oszamu-mű. Amig várakozunk a felvonóra, elmesélem röviden, miről is szólnak ezek a művek.

A Kacsikacsi-jama cimű népmese egy igencsak brutális mese. Nyugaton is hirhedtek a Grimm-mesék a brutalitásukról (mármint az eredetijük, nem a „puhitott” változatok), de a Kacsikacsi-jama is méltán lehetne az eredeti Grimm-mesék kihivója, ha a brutalitásról van szó. Az ártatlan gyerekmesének tűnő történetben van gyilkosság, kannibalizmus, bosszú, kinzás… Nem is húzom tovább az időt, ime a mese!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, aki a földeken dolgozott. Abban reménykedett, hogy az elültetett magok majd termést hoznak, csakhogy egy ravasz nyestkutya megette a magokat. Az öregapó csapdát állitott, és elfogta a nyestkutyát. Megkötözte és hazavitte, majd rábizta az öreganyóra, hogy főzzön belőle nyestkutya-levest. Az öregapó visszament a földjére, az öreganyó pedig nekilátott a leves előkészitésének. A nyestkutya kérlelte, hogy engedje el, de az öreganyó nem tágitott. Erre a nyestkutya felajánlotta, hogy segit az anyónak a leves elkészitésében. Megegyeztek, az anyó eloldozta a nyestkutyát, mire az megölte az öreganyót, megnyúzta, a húsából levest főzött, ő maga pedig felöltötte magára az öreganyó bőrét, igy várta az öregapót. Mikor az öregapó hazaért, mit sem sejtve, jóizűen megette a levest, bár megjegyezte, hogy kicsit kemény volt a hús, biztos öreg volt a nyestkutya. Erre a nyestkutya levetette az öreganyó bőrét, és felfedte kilétét, majd elfutott. Az öregapó nagyon elszomorodott, amikor megtudta, hogy a feleségét ette meg. A siró öregapóhoz odament egy nyúl, és megkérdezte, mi bántja. Az öregapó elmesélte részletesen a történetet, mire a nyúl úgy döntött, bosszút áll. Az egyik nap találkozott a nyestkutyával, és elhivta rőzsét szedni. Mikor összeszedték a rőzsét, a nyúl meggyújtotta a nyestkutya hátát. Másnap ismét találkoztak. A nyestkutyának azt hazudta, hogy ő egy másik nyúl, és tud egy jó orvosságot a nyestkutya égési sérülésére, ezek után pedig jól bekente a hátát csipős paprikás kenőccsel. Harmadnap aztán ismét találkoztak, ekkor elhivta a nyúl a nyestkutyát, hogy készitsenek együtt hajót. Javasolta, hogy mivel neki fehér a bundája, ő fehér kérgű fából készitsen hajót, mig a nyestkutya, mivel ő fekete, készitsen hajót sárból. Ebben megegyeztek, majd amikor elkészültek a hajók, vizre szálltak. Persze a sárból készült hajó mállani kezdett, a nyestkutya pedig segitségért kiáltott. Erre a nyúl azt mondta, ez a bosszú azért, amiért aljas módon megölte az öreganyót, majd hagyta megfulladni és elsüllyedni a nyestkutyát. Itt a vége, fuss el vége! 😀

Ugye milyen szép történet? 😀 Ezt a népmesét dolgozta fel a XX. században a hires iró, Dazai Oszamu, és az ő művében van az leirva, hogy a mese helyszinéül szolgáló Kacsikacsi-jama nem más, mint a Kavagucsi-tó partján lévő hegy. Dazai Oszamu szerint a mese egy metafora: a nyúl olyan, mint a fiatal nők, akik elcsábitják a hiszékeny, idősebb férfiakat (nyestkutya) – az ő műve egy ilyen csábitás történetét meséli el.

Most, hogy már mindent tudunk a Kacsikacsi-jama hátteréről, elértünk a sor végére, és felszállhatunk a kötélpálya gondolájába. Rengetegen voltak szokás szerint, főleg kinaiak. A sorba amúgy félúton befurakodott oldalról egy négy-öt fős néni- és bácsicsapat (japánok), aztán utána büszkén magyarázták egymásnak, hogy de ügyesek voltak, hogy befurakodtak a sorba. Hát én erre azért nem lennék annyira büszke… A felvonó négy perc alatt felrepitett a hegyen lévő kilátóba, ahonnan a Fudzsi és a tó is kiválóan látszott. Itt már nagyon sokan voltak, amikor én fölértem. Volt odafönt egy kis boltocska, ide is benéztem, és találtam valamit, aminek nem tudtam ellenállni: egy plüss Fudzsit 😀 Nem szoktam ilyesmit gyakran vásárolni, de ez nagyon aranyos volt, gondoltam, emlékbe megveszem, a költségvetésemben úgyis épp pluszosan álltam. Kicsit még élveztem a kilátást, aztán beálltam a sorba, hogy lejussak a hegyről, mivel fél óránál több csúszást már tényleg nem engedhettem meg a programomban.

A kötélpálya alsó állomása nagyon durva volt, amikor leértem: már az utcáig ért a sor! 60 perces várakozást jelző táblát is láttam… Kemény. Igyekeztem vissza a Kavagucsiko vasútállomáshoz, ahonnan a tavak körüli buszok indulnak. Útközben befutottam egy konbinibe is, hogy vegyek magamnak kaját.

A vasútállomásnál láttam, hogy külön sorok vannak az egyes szinű útvonalakhoz, a zöldnél, amelyikre én is fel akartam szállni, a leghosszabb a sor. Szerencsére, mint mondtam, rendes buszokat állitottak be, nem mini retróbuszokat, igy föl lehetett férni, bár volt, akinek állnia kellett. Sokan meg ugyebár nagy bőröndökkel szálltak fel, mivel a szállásukhoz utaztak, ez is megnehezitette a dolgot. Az első úti célom a szélbarlang volt. A busz elhaladt a Kavagucsi-tó, majd pedig a Szaiko-tó déli partján, igy meg lehetett csodálni a tavat az ablakon keresztül (bár ablak melletti hely más nem jutott, mellettem az ablaknál egy kinai néni aludt). A tó déli partjától picit távolabb, az aokigaharai erdőnél (erről később lesz szó) található a szélbarlang és a jégbarlang. Ezeket a barlangokat a Fudzsi egyik kitörése alakitotta ki, régebben pedig „természetes hűtőszekrényként” használták, ugyanis egész évben 0-3 fok van bennük. Belépő ellenében meg lehet tekinteni őket, ide indultam én is. A szélbarlang és a jégbarlang megtekintése között úgy terveztem, hogy a kék vonallal elmegyek a Sódzsi-tóig, onnan is megnézem a Fudzsit, majd visszajövök a jégbarlanghoz. Csakhogy a kötélpályás várakozás miatt félórás csúszásban voltam: ez a zöld vonalnál nem okoz gondot, mivel félóránként járnak a buszok, de a kék járat csak párszor jár egy nap, igy sajnos a Sódzsi-tavat ki kellett hagynom. Viszont cserébe felszabadult annyi időm, hogy sétálhassak az aokigaharai erdőben.

Először a szélbarlangot néztem meg. Sok helyen alacsony volt a mennyezet, le kellett guggolni, szenvedtem rendesen a nagy táskával. Érdekes hely volt, kellemes hűvös volt odabent. Mikor innen kijöttem, láttam, hogy a bejárat mentén vezet egy erdei útvonal az aokigaharai erdőben, és azt is irták, hogy a jégbarlanghoz vezet az ösvény. Megkérdeztem a jegyeladó nénit, mondta, hogy igen, a jégbarlanghoz visz ki az ösvény, kábé 25 perc séta. Ez nekem belefért az időmbe, igy hát belevágtam. A földön még megvolt a hóréteg, de meg volt keményedve, félig megfagyva, sok helyen meg pont hogy el volt olvadva.

Az aokigaharai erdő ugyebár az öngyilkosok erdejeként hiresült el. Számos olyan eset volt, hogy az erdőben holttesteket találtak felakasztva. Mivel ez egy nagyon sűrű erdő (azért is nevezik Aokigahara dzsukainak, ami „fák tengerét” jelent), sokan úgy döntöttek, hogy itt vetnek véget az életüknek, ahol senki nem „zavarja” meg őket. Erre a jelenségre aztán rárakódott a városi legenda, miszerint aki belép az erdőbe, az nem keveredik ki onnan élve, nem működik az erdőben a GPS, megbolondulnak az iránytűk. Horrorfilmek is készültek a témában. A legfrissebb hir pedig az aokigaharai erdőt illetően az, amiről vélhetően sokan hallottak, hogy egy Logan Paul nevű amerikai youtuber fogta magát, és társaival együtt bement az emlitett erdőbe, letért a kijelölt útvonalról, talált egy felakasztott holttestet, ezt lekamerázta, poénkodtak, röhögtek rajta egy sort, majd a videót felrakták az internetre. Nem csoda, hogy nagy botrány lett a dologból. Én igazából nem tulajdonitottam nagy jelentőséget a dolognak, amikor a hirekben olvastam, meg se néztem először, mi is ez. Aztán egyre több helyen jött elő a téma, és utánanéztem ennek a fickónak. Kiderült, hogy nemcsak az aokigaharai erdőben viselkedett gátlástalan parasztként, de úgy nagyjából mindig. Másik videójában Japán forgalmas utcáin garázdálkodik, nyers halat rak egy kocsira, inzultálja az utcán sétáló embereket. Felháboritónak tartom, hogy ilyesmit megengedhet magának bárhol valaki. Sajnos magyar youtubereknél is láttam hasonlót, mikor is az illető Japánban belenyomja a kamerát egy eladó képébe, magyarul beszél neki, majd közli, hogy ez felkerül az internetre. Én az ilyet inkább nem is kommentálnám… Az meg, hogy az amerikai egy elhunytat is megszégyenit, vérlázitó. De nem is irok többet erről a témáról, hisz már lerágott csont, sokan elmondtak sok mindent róla, igy inkább belinkelek néhány jó videót a témában:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

https://youtu.be/6vtpEwGgdf4

Aokigaharáról amúgy Viki csinált egy jó kis összefoglaló videót, ezt is ajánlom:

 

 

Japán és az öngyilkosság problémájáról pedig elérhető a Youtube-on egy rendkivül jó és megrázó dokumentumfilm angol és japán nyelven, ezt is ajánlom mindenkinek:

 

És akkor visszatérve az erdőre. Végigsétáltam a kijelölt útvonalon, egy nagyon szép, nyugodt, kellemes hely volt. Nem láttam hullákat, nem bolondult meg a telefonom, konkrétan a GPS-en meg tudtam nézni, hogy milyen messze vagyok a jégbarlangtól. Lehet, hogy ha az ember letért a kijelölt ösvényről, talál holttesteket. Az is lehet, hogy ahol nagyon sűrű az erdő, és a fák leárnyékolják a vételt, rosszul fog működni a GPS. De van egy jó módszer ezek elkerülésére: ne térjünk le a kijelölt útvonalakról! Ne keressünk holttesteket, hogy aztán kiröhögjük és felrakjuk a netre. Ja és persze ne legyünk öngyilkosok.

Az erdőből kiérve megérkeztem a jégbarlanghoz. Itt is nagyon szűk járatok vannak, itt kötelező sisakot viselni. A jegyárust megkérdeztem, beférek-e a nagy táskámmal, mondta, hogy jobb, ha lerakom náluk, igy is tettem. A jégbarlangban ismét találkoztam kinai turistákkal. Bevittek a barlangba egy nagyon öreg bácsit, aki bottal is alig bir járni. Értitek, egy olyan barlangba, ahol szűk járatok vannak, szinte guggolva kell menni, ahol a fiatalok is nehezen tudnak előrehaladni, ide beküldenek bottal egy nyolcvan év körüli bácsit. A lépcsőnél persze elakadtak, a család meg ott kiabált, vitatkoztak, minden. Mögöttük meg felgyűlt a sor, álltunk a sötét barlangban félig lehajolva. Na aztán egy helyen, ahol kiszélesedett kicsit a járat, fogtam magam, és szépen kielőztem a bandát, igy tettek sokan mások utánam. Kicsit gondolkodni kéne talán, hogy egy ilyen hely nem való mindenkinek…

A jégbarlang megtekintését követően a főút mentén visszasétáltam a szélbarlang bejáratához, ahol a zöld vonal busza megáll. Várakoztam a buszra, aztán egyszer csak odajött két külföldi fickó, és angolul kérdezték, hogy az itt megálló busz melyik irányba halad. Hát mondom, amelyik oldalon megáll, abba az irányba közlekedik 😀 Jó, és akkor honnan indul a másik irányba a busz? Hát mondom, a túlsó megállóból 😀 Igen, azt mondja, de ott nincs kirakva a zöld járat menetrendje. Mondom valószinűleg azért, mert az csak egyik irányba halad körbe-körbe. De mondom, hova akartok menni? Erre mutat egy papirt, japánul rajta vannak a megállók, egy-két helyre felirva valami latin betűkkel. Kiderült, hogy Fudzsinomija városba akarnak menni, ami meglehetősen messze van. Nem tudtam megállapitani, milyen busszal jöttek, mondtam, hogy nézzék meg a másik megállóban a menetrendet. Aztán pont mikor megjött a buszom, megtaláltam a táblázatban, hogy mit is kéne nézzenek, még gyorsan utánuk intettem, és mondtam, hogy a másik megállóban melyik menetrendet nézzék. Remélem, sikerült visszajutniuk valahogy…

Én pedig a zöld járattal visszamentem a Kavagucsiko állomásig, onnan pedig vonattal a Fudzsiszan állomásig utaztam. Jópofa vonatot fogtam ki, valamiért itt több vonat a Thomas, a gőzmozdony gyereksorozat tematikájára épül, ez a vonat konkrétan egy Thomas-vonat volt, aranyos volt 😀 Ezzel a vonattal utaztam tehát a Fudzsiszan állomásig, ahonnan pedig busszal a Jamanaka-tóhoz terveztem menni. A Fudzsiszan-állomáson megkérdeztem, hogy pontosana honnan is indul a busz, majd pedig a nehéz hátizsákot beraktam egy csomagmegőrzőbe, ugyanis kezdett megfájdulni a derekam. Hát igen, egy nem teljesen tökéletes gerinccel nem kellett volna 32 kilométert gyalogolni a hátamon a dögnehéz zsákkal. Mindegy, ez van, bezártam a csomagot, majd pedig a Hirano felé tartó buszra szálltam, és a végállomásig utaztam. Innen úgy terveztem, hogy fölsétálok egy kilátóhoz, ahonnan jól lehet látni a Fudzsit és a Jamanaka-tavat. Csakhogy ekkorra már eléggé felhős lett az ég, nem látszott jól a Fudzsi, másrészt pedig kábé 3 kilométert kellett volna sétálni eddig a kilátóig. Elindultam, és egy darabig el is mentem, de fájt a derekam, meg időm se volt nagyon, ugyanis el kellett érnem majd a buszt, ami visszavisz az állomáshoz. Igy hát félúton viszafordultam, és inkább madarakat fotóztam a visszaúton. Még volt bőven időm a busz indulásáig, igy lesétáltam a tópartra, ez jó döntés volt, ugyanis tök jó fotót tudtam késziteni, amint a tó mögött a Fudzsit félig beburkolják a felhők.

A busz érkezése előtt még vettem kaját, a buszmegállóban megettem, aztán a busszal a tó északi partján visszamentem az állomáshoz. Késett a busz, ezzel az volt a baj, hogy félő volt, hogy nem érem el a vonatot. Amikor megérkezett a busz a Fudzsiszan állomásra, két perc volt még a vonat induláság. Futottam a csomagmegőrzőhöz, kivettem a táskámat, aztán rohantam a vonathoz: sikerült elérnem.

A Fudzsikjú vonatával Ócukiig utaztam vissza, onnan pedig Kófuig mentem a JR vonalán. Kófuban elsétáltam a kófui várhoz, ami közel van az állomáshoz, csináltam pár képet, aztán mentem a szállásomra. Egy újonnan nyilt hostelbe foglaltam, egy négyágyas dormitory szobát le lehetett foglalni egy főre, igy egyedül voltam a szobában, lehetett jól aludni, zajmentesen. Amúgy olyan volt, mintha valami kollégiumot alakitottak volna át hostellé. A recepción egy fiatal csajszi volt, kiderült, hogy koreai.

A szállásomon tehát jól aludtam, ki tudtam pihenni magam a következő nap előtt. A másnapi, vagyis az utolsó előtti napi útiterv a következő: Kófuból Siodzsirin keresztül utazás a Narai-dzsukuig, majd vissza Siodzsiribe, aztán onnan az Iida-vonalon végighaladva érkezés Tojohasiba. Tojohasiból a Tókaidó-vonalon egészen Himedzsiig megyek majd, ahol megszállok.