(52-3) 【Kósinecu+Kelet-Japán 12】 A Szuva-tó. Séta a Narai-dzsukuban. Dzsómon-kori lelőhely Siodzsiriben. Több órás vonatozás – az Iida-vasútvonal. Szállás Hikonéban.

Hiszasibüri – avagy rég találkoztunk! 😀 Másfél hónap telt el az utolsó bejegyzés óta, a nagy Kósinecu+Kelet-Japán kirándulás leírása is félbeszakadt… sok minden történt áprilisban, nem nagyon volt időm blogolni, ez viszont azt jelenti, hogy most több mint hat hét történéseit kell megírnom… Az első néhány napról még van jegyzetem, az azutáni eseményekre nem tudom, mennyire tudok visszaemlékezni, de igyekszem. Most következzék tehát a kirándulás utolsó előtti napjának leírása!

Az utolsó előtti nap reggelén Kófuból indultam tovább az úton. Kófuból először a Kami-Szuva állomásig utaztam, az állomástól pedig elsétáltam a Szuva-tóig. Épp csak annyira volt időm, hogy rápillantsak a tóra, ugyanis el kellett érnem a következő vonatot, nagyon ki volt számítva a program. A tó megnézése után beszaladtam a visszaúton egy kombinibe, itt az eladó megkérdezte angolul, hogy hiking miatt jöttem-e ide… Mondom, nem, csak sima városnézés.

A vonattal Siodzsiri városáig utaztam, ahol átszálltam a Macumoto felől érkező és Nakacugava felé haladó vonatra. Siodzsiri egy határállomás, ahol a JR Kelet-Japán és a JR Tókai (JR Central) vonalai találkoznak, ezúttal a JR Kelet-Japán járatáról kellett átszállnom a JR Tókai narancssárga sávval díszített vonatára. Ezzel a vonattal Narai megállóig utaztam. Narai az Edo-korban a Nakaszendó útvonal egyik állomása volt, és ez a városrész nagyon szépen megmaradt napjainkban is, a két oldalról hagyományos házakkal körülvett úton lehet sétálgatni. Eredetileg úgy terveztem, hogy a kirándulás első napján nézem meg Narait, de mivel kevés vonat áll itt meg, nem tudtam beszervezni Macumoto elé, így alakult végül ki a végleges útiterv, amelyben már a visszaútnál szerepelt Narai. Mivel még kora reggel volt, nem voltak nyitva üzletek, és sok turista sem volt, lehetett nyugodtan sétálgatni. Láttam viszont egy csapat amerikai turistát, akik azzal szórakoztak, hogy egy szentély előtt a vízzel egymást fröcskölték. Hát no komment… Én református vagyok, ha bemegyek egy katolikus templomba, nem nyúlkálok a szentelt vízhez, de nem is kezdem vele megöntözni az útitársaimat… Végigsétáltam a hagyományos házak között, aztán az út végén visszafordultam. Jött szembe egy idős házaspár, csak ők sétáltak az úton meg én, amikor elmentem mellettük, köszöntem, hogy „jó reggelt kívánok”. Erre ugyebár azt várná az ember, hogy azt válaszolják neki, hogy „jó reggelt kívánok” – ehelyett a bácsika megszólal „milyen jó a japánod!”. Nem, bácsika, annyiból, hogy ohajó gozaimaszu, nem tudod megállapítani, hogy jó-e a japánom, vagy sem. Én csak köszöntem, a jó reggeltre pedig nem az a válasz, hogy jó vagy nem jó a japánom, hanem az, hogy jó reggelt.

Naraiból visszautaztam Siodzsiribe, ahol elsétáltam a Hiraide lelőhelyhez, ahol egy Dzsómon-kori és Jajoi-kori falut tártak fel. Útközben elsétáltam valami gyár mellett, jobbról fákkal szegélyezett kis ösvény volt itt, mindenféle madárcsiripelést lehetett hallani, próbáltam is lefényképezni madarakat, csak hát gyorsabbak voltak nálam. A Hiraide lelőhelynél rekonstruált Dzsómon-, illetve Jajoi-kori házak voltak, illetve a közelben volt egy kis információs iroda, ide benéztem, hogy szerezzek valami pamfleteket a helyről. Épp nagy átalakítás, felújítás volt itt, pakoltak összevissza, aztán az egyik bennfentes rémült arccal észrevett engem, és már kezdte volna a japlish-t, de leállítottam, hogy beszélhet japánul 😀 Kaptam leírásokat a helyről, aztán mondták, hogy van egy rövid bemutatóvideó a lelőhelyről, kérdezték, megnézem-e. Mondtam, persze, így hát elindították a videót, persze csak azután, hogy megkérdezték japánul, szeretném-e a videót angol nyelven megtekinteni, vagy jó lesz a japán.

Útbaigazítottak azzal kapcsolatban, hogy hol található az a kis múzeum, ahol az itt talált leletek vannak kiállítva, kicsit távolabb volt a helytől, ahol épp voltam, így nem tudtam, belefér-e az időmbe a múzeum meglátogatása. Igyekezni kellett ugyanis vissza az állomásra. Mindenesetre elindultam a múzeum felé, egy lakóövezeten keresztüljutva egy kis erdőhöz lyukadtam ki, errefelé volt a múzeum. Rajtam kívül nem volt senki a múzeumban. A bejáratnál megvettem a jegyemet, itt is bepánikolt a hölgy, hogy ANGOL NYELV, kértem ugyanis japánul a jegyet, erre meg a hölgyike elkezdett magában beszélni, hogy „jaj, mit csináljak, vajon hogy lenne jó, megérti-e”. Közöltem, hogy megértem. Így már semmi nem akadályozta meg abban, hogy átadja nekem a jegyet. Egy vidéki, kis múzeumról volt szó, így hamar körbe tudtam járni. Ezután visszaindultam az eredeti útvonalon, visszaértem az állomásra. Ott aztán volt még időm a vonat indulásáig, így megebédelhettem. Az állomás egyik szegletében, a váróteremben egy kis tésztás hely üzemelt, mindenféle szobát meg udont lehetett rendelni. Én valamilyen vaszabis szobát rendeltem, nagyon finom volt. Az volt az érdekes, hogy a tésztásnak hivatalosan csak egy pultja volt, ahol enni lehetett volna, viszont mindenki fogta a kis tálkát, és letelepedett a váróterem üléseire, olyan volt, mintha a kajálda rakta volna ki az üléseket 😀

Siodzsiriből aztán az Iida-vasútvonalon terveztem lejutni Tojohasi városáig. Tulajdonképpen több mint hat órába telik ezen a vasútvonalon végigmenni, mivel a hegyek között, sokszor a semmi közepén halad, arról is nevezetes, hogy rengeteg olyan személyzet nélküli megállóhely van a vonalon, ami konkrétan a semmi közepén van. Amikor a kirándulás előtt utánanéztem a látnivalóknak, sok ilyen megállót is megtaláltam, a leírásban annyi szerepelt: „itt konkrétan semmi nincs” 😀 Tehát nincs semmi, és pont ez az érdekes 😀 Szerveznek amúgy olyan különvonatos túrákat is ezen a vonalon, amellyel ezeket a kihalt megállóhelyeket lehet felkeresni; a különvonat direkt ezeken az elhagyatott megállókon áll meg, és van idő körbenézni. Hát amelyik vonatokkal én mentem, az személyvonat volt, így hát épp csak pár másodpercre álltunk meg ezeken az állomásokon. Amúgy Siodzsiriből először egy közeli állomásig el kellett menni a JR Kelet-Japán vonatjával, ott pedig átszállni a JR Tókai vonatára. Egy ilyen vidéki vonalon biztos nem lesznek sokan, gondoltam, ehhez képest meglehetősen sokan voltak! Egy négyfős, kisiskolás fiúkból álló csoport nagyon zajos volt, meg úgy összességében sokan zajongtak a vonaton, csodálkoztam is, mi van itt 😀 Fáradt voltam, és egy ideig sok látnivaló sem volt (ezek az elhagyatott megállók a vonal második felében vannak, az első részen sima megállók vannak, le-fel szálltak emberek, nem nagyon volt látnivaló), így hát elbóbiskoltam. Aztán egy helyen ismét át kellett szállni, innen következtek az elhagyatott megállók, innentől kezdve aztán már a tömeg is lecsökkent. Próbáltam fényképezni a tájat, de sajnos a JR Tókai vonatokon olyan idétlen helyen van bent elhelyezve a világítás, hogy mindenképp visszatükröződik az ablakokon. Volt aztán egy megálló, ahol hátrasiettem a hátsó kocsiba, hogy ott az egyik ablakon kifotózzak: ez a Kovada megállóhely volt, ami arról híres, hogy a peronon van Sizuoka, Aicsi és Nagano megyék hármas határa. Tulajdonképpen csak egy fa rúd, és az arra feleszkábált irányjelző táblákról van szó, de érdekes dolognak tűnt, így meg akartam örökíteni. Az út utolsó felében aztán láttam szépen virágzó cseresznyefákat is, majd megérkeztem Tojohasiba.

Az eredeti terveimben az szerepelt, hogy Tojohasiban megvacsorázom, de nem volt kedvem, inkább minél előbb meg akartam érkezni a következő szállásomra, amely Hikone városában volt. Így hát elértem az egyik különleges gyorsított vonatot, amivel Tojohasiból a végállomásig, Ógakiig mentem, itt át kellett szállni egy másik járatra, ami a JR Tókai határállomásáig, a már jól ismert Maibaráig ment. Ott felültem a JR Nyugat-Japán járatára, így jutottam el Hikonéba. Végre ismét a JR Nyugat-Japán felségterületén voltam 😀

Hikonéban az állomástól kábé húsz percet kellett gyalogolnom, míg elértem az aznapi szállásomra. Egy régi, kissé lepusztult business hotelben szálltam meg, a recepciónál a fickó kicsit bajban volt, amikor a lakcímhez beírtam az oszakai címemet. Azt mondja, ez az előző hotel címe? Mondom, nem, Szuitában lakom, Oszaka megyében, csak most a másik irányból érkezem, és megszállok Hikonéban. Valahogy zöld ágra vergődtünk, aztán elfoglalhattam a szobámat. A folyosón volt a vécé és a fürdő, mondta a fickó, hogy ma csak én vagyok ilyen közös vécés szobában, így csak én fogom használni. Igen ám, de a fürdő ajtaja kulcsra volt zárva. Lementem a recepcióhoz, aztán a fickó följött, és kinyitotta a fürdőt. A folyosón amúgy még voltak vendégek más szobákban, valami fiatalok ordibáltak a folyosón, de aztán elcsendesültek, és én is nyugovóra tudtam térni. Így zárult az utolsó előtti nap.