(53-1) Ebéd Ogurával és a törisekkel. Szakurák a Josino-hegyen. Szakurák a Josiminederánál.

A következő hét első felében még volt egy egyeztetés az egyetemen, véglegesítettem az órarendet, aztán még elmentem szakurákat nézni a Josino-hegyre és a Josiminederához. Aztán pedig utaztam Tokióba szavazni, de ez már a következő bejegyzéshez tartozik 🙂

Hétfőn délre kellett az egyetemre menjek, hogy megint egyeztessek Ogurával. Mikor megérkeztem, akkor épp a folyosón vonult Ogura, Harada (a középkori Japán történelemmel foglalkozó tanár), Silke, Nakatani meg Tamada. Beültünk a szokásos terembe, és igazából nekem nem sokat kellett egyeztetnem, mert arról szólt a sztori, hogy Harada szenszei magyarázott el fontos tudnivalókat Silkének. Ogura bemutatott engem is Haradának, de minek, hiszen tavaly már találkoztam vele néhányszor 😀 Harada idősebb Oguránál, ő volt itt most a főszereplő, mondta, hogy menjünk a könyvtárba, megmutat ott dolgokat. Így hát mindannyian vonultunk a könyvtárba, aztán utána javasolta, hogy menjünk mindannyian együtt ebédelni. A kampuszon az egyszerű ebédlők mellett van egy drágább étterem is, oda mentünk, a tanárok fizették a mi kajáinkat is. Itt aztán elbeszélgettem én is, Silke is Haradával, szó volt mindenféléről, Európában mi hogy zajlik az egyetemen stb. Silke Ogura elmondása szerint N2-es szinten van Japánból, én is kábé oda saccolnám, szóval körülbelül olyan szinten van, mint én voltam, mikor először jöttem Japánba. Tud sok mindent, de például a kiejtése nem olyan szép, aztán pl. időnként nem udvarias nyelvet használ a tanárokkal szemben – konkrétan ugyanolyan nyelvi hibákat vét, mint amilyeneket én vétettem annak idején, szóval ismerős a helyzet 🙂 Ezt most azért írtam le így elöljáróban, mivel szóba került a japánnyelv-tanulás is, és Harada szenszei mondott egy olyat, amin én magamban felmérgelődtem, ugyanis azt mondta a belga lánynak, hogy „Aztán vigyázz, hogy a kanszai nyelvjárást nehogy megtanuld, mert le fognak szidni Belgiumban a tanáraid!”. Hogy lehet ilyet mondani? Én nagyon örülnék, ha egy diákom úgy jönne haza Japánból, hogy valamennyire elsajátított egy nyelvjárást, megtanult bizonyos szófordulatokat. Ez is a kultúra része! Nagyon nem szeretem, amikor ilyeneket mondanak.

Ebéd után visszamentünk a szokásos terembe, ott kitöltöttem a tárgyfelvételi lapot, persze Ogura megbonyolította ezt az egyszerű műveletet, ugyanis mondta, hogy először ceruzával töltsem ki, aztán utána tollal, aztán utána még visszadiktálja a tanárok nevét meg a kódokat, ellenőrizzem le, aztán még ő is leellenőrzi… (Persze amikor leadtam, akkor még az irodában is leellenőrizték 😀 ) Végül meglett a papír, lepecsételte, és mentem is leadni. Ja amúgy előtte bementünk a nyelvészetes tanárnőhöz, Hidaka szenszeihez, megbeszéltük, hogy fölveszem az egyik előadását, illetve regisztráció nélkül bejárok majd a nyelvjárásos órájára. Úgy volt eredetileg, hogy őszre felveszem Hidaka egy másik, mesterszakos óráját, de aztán rátaláltam Kuroda szenszei egy jobb időpontban lévő órájára, így inkább amellett döntöttem. Kuroda tavaly tartott két előadást Okinaváról, érdekes volt, azon az órán pont az ő témájából írtam a beadandómat is. Őhozzá is bementünk, hogy Ogura szóljon neki, hogy fel fogom venni az óráját. Erre megszólal: „De én nem tartok angolul órát!”. Hát bocsi, ha nem emlékeznél, előző félévben ott ültem az első sorban az órán, és a témádból írtam a beadandómat japánul… 😀 😀 Ezután még fénymásoltam valamiket, amiket Ogura adott, ezzel ért véget a hétfői nap.

Kedden konkrétan nem történt semmi.

Szerdán Josinóba mentem, hogy megnézzem a híres szakurákat! Sajnos már a szezon végén voltunk, szóval már kezdtek hullani a szirmok, de a Josino-hegy szakuráit egyszer mindenképp látni szerettem volna, így hát hajnalban útra keltem. Metróval mentem Tennódzsiig, onnan pedig a Kintecu vonattal a végállomásig, Josinóig. Rengetegen voltak a vonaton, persze mindenki a szakurákat ment megnézni. A Josino állomásnál van egy kötélpálya, ami felvisz egy darabon a hegyre, na ez nem üzemelt, így hát elkezdtem felsétálni a kijelölt úton. A Josino-hegy szakurái amúgy négy „zónára” oszthatók, a simo szenbon („alsó 1000 fa”), a naka szenbon („középső 1000 fa”), a kami szenbon („felső 1000 fa”) és az oku szenbon („hátulsó 1000 fa”). Na én aznap elindultam a simo szenbontól és szépen fölgyalogoltam egészen az oku szenbonig, másnap lett is jó kis izomlázam a vádlimban 😀 Amúgy meglehetősen meleg volt, pulóverben is izzadt az ember, sütött a nap, viszont a szél néha hűvös volt. Sorban megnéztem a Kinpúszendzsi templomot, aztán a Josimizu-szentélyt (a Nanbokucsó-korszakban, vagyis az északi és déli császári udvar különválásának idején ez volt a déli császári udvar, Godaigo császár rezidenciája), innen amúgy csodás kilátás nyílt a hegyen található cseresznyefákra, csakhogy kicsit felhős volt az idő, nem lehetett annyira nagyon szépen látni őket. Ezután elsétáltam a Nyórindzsi templomhoz, megnéztem Godaigo császár sírját, meg persze útközben rengeteg szakurát is láttam. A templomokban, szentélyekben csináltattam gosuineket is. Aztán sétáltam még tovább, egészen a kami szenbonig, a híres Hanajagura kilátóhoz, innen lehet azt a bizonyos kilátást megcsodálni, amikor is föntről az egész Josino-hegy rózsaszín meg fehér virágokban pompázik. A felhős idő kicsit rontott az élményen, de így is nagyszerű volt a táj. Még feljebb mentem, egészen az oku szenbonig, ott is találtam egy adag szakurát, mivel magasabban voltak, ezért ők még nem annyira hullajtották le a szirmaikat. Az oku szenbontól mikrobuszok szállítják le a népeket, rohadt drága, 400 jen a negyed órás út, de erre muszáj voltam befizetni, mert kifáradtam 😀 Mikor leértem a naka szenbonig, rengeteg ember jött szemből. Jó döntés volt korán érkezni, dél körül már hatalmas volt a tömeg. Ekkor már 20 kilométert gyalogoltam aznap.

Még egyszer megnéztem visszafelé menet a Josimizu-szentélynél a kilátást, aztán lesétáltam az állomásig, vonatra ültem, és Aszukáig utaztam. Szokás szerint tömve volt a vonat, épphogy le tudtam ülni. Gondoltam, ha már eljöttem Josinóig, akkor teszek egy megállót Aszukában, hiszen négy éve jártam utoljára errefelé (és annak idején itt vágtam földhöz a fényképezőmet 😀 ). Béreltem biciklit, és eltekertem a Kitora-kofunig (halomsír), mivel ott négy éve nem jártam. A kofunt és a kicsi, de modern, informatív múzeumot meg tudtam nézni, de azt ami miatt a kofun híres, mégpedig az állatfejű és embertestű figurákat ábrázoló ókori falfestményt nem, mivel épp kifogtam a szünnapot… Ezután eltekertem a Takamacuzuka-kofunhoz, itt megnéztem a másik híres falfestmény (az „aszukai szépségek”) másolatát, aztán jártam Monmu és Dzsinmu császár sírjáál, majd pedig az Isibutai-kofunhoz mentem, ahol már teljesen véget ért a szakura-szezon. Múlt héten még az egyik ismerősem Instagramján láttam egy képet, amin szakurák között látható az Isibutai-kofun, na most már egy szakura se volt 😀 Az Isibutaitól eltekertem az Aszukaderáig, majd onnan a Kasiharadzsingú-mae állomásig. Az állomás túloldalán elmentem egészen a Kasihara-szentélyig, itt is sétáltam picit, majd sietve leadtam a biciklit, és mivel még volt tíz percem a vonatig, rohanva elmentem a közeli százjeneshez, amit még odaúton láttam, vásároltam rágcsálnivalót a hazaútra, és elértem a vonatot is. Hazaérve aztán bementem a takojakishoz, és azt hiszem, ekkor volt, hogy találkoztam Dzsingú-szannal, a sajtos emberrel, és Daiki anyukájával. Daiki apukája kapott valahonnan egy kartondoboznyi banánt, ebből hozott Daiki anyukája egy adagot, hogy szétosztogassa, mivel ők nem tudnak annyit megenni, Tera-szan, Dzsingú-szan meg én is kaptam belőle. Dzsingú-szannal pedig megint egyeztettünk, hogy lenne a legalkalmasabb Aomoriba menni a Nebuta-fesztivál idején.

Másnap reggel a Josiminederához mentem. Ez ugyebár az a szerencsére kevésbé ismert, és emiatt még nem annyira elturistásodott templom Kiotótól nyugatra, amely minden évszakban tartogat valamilyen meglepetést a látogató számára. Először nyáron mentem el ide, akkor a hortenziákat néztem meg, utána ősszel a színesedő falevelekben gyönyörködtem, most pedig a lecsüngő szakurák miatt kerestem fel a helyet. Szokás szerint a Higasi-Mukó állomásnál szálltam át a buszra, és szokás szerint a busz tele volt öreg nénikkel, nem is lehetett leülni. A templom kertje most is csodálatos volt, hihetetlen, hogy minden évszakban mennyire szép. Másfél órát töltöttem itt, körbejártam a templom területét, fényképeztem madarakat, meg persze a virágokat. Sokan mások is kamerákkal jöttek, állványokkal, profi fényképezőkkel. Nagyon remélem, hogy ez a hely továbbra se lesz a turisták fő célpontja, nem örülnék neki, ha úgy elrontaná a tömeg, mint például a Kijomizuderát, ahol már moccanni sem lehet az embertömeg miatt.

A Josiminederától hazautaztam, és készülődtem, mivel aznap este indultam Tokióba a választási hétvégére! Innentől viszon már az (53-2) bejegyzésben fogom megírni az eseményeket.

Pár szakurás kép: