(53-2) Választási hétvége. Utazás Tokióba. Gyötrelmek az éjszakai buszon. Találkozás Ajakával és Kentaróval. Sansan, az uenói babapanda. A mocskos lakás. Városnézés Tokióban. A szavazás. Találkozás Annamariékkal Odaibán. A hazaút.

Nem tudom, mennyire fogom tudni részletesen megírni a most következő posztokat, mivel majdnem három hónap telt el blogolás nélkül… Mindenesetre most megpróbálom behozni a lemaradást 😀 Először egészen április elejéig megyünk vissza az időben, amikor is Tokióba utaztam, hogy szavazzak.

Április 5-én este indultam el Tokióba. Metróval mentem le Umedáig, ott pedig először is megkerestem a buszmegállót. Az olcsó éjszakai buszok egy az Umeda állomás közelében lévő parkolószerűségből indulnak. Ez a buszállomás inkább volt magyaros, mint japános 😀 Ugyanis körülbelül úgy nézett ki ez a hely, hogy egy üres telket lekerítettek, felhúztak egy tetőt az emberek feje fölé, mellette pedig volt két vécé építve. A tető alatt egy-két pad, de az emberek többsége álldogált, a várakozó emberek előtt pedig láthatósági mellényt viselő emberkék kezükben papírokkal figyelték, melyik busz gördül épp be, aztán ordibálták, hogy melyik buszra kezdődik meg a beszállás. Elég fura volt 😀 Hamarosan megérkezett a buszom, felültem, sajnos tömve volt (nem úgy, mint amikor 2016-ban utaztam éjszakai busszal), mellettem is ült egy fickó. Ha jól emlékszem, még Kiotóban szedtünk fel utasokat, aztán utána mondták, hogy mostantól lekapcsolják a világítást, tilos mobilozni, hogy mindenki tudjon aludni. Japánban a buszos utazások alkalmával mindig elcsodálkozom, hogy milyen sokszor tartanak pisiszünetet. Állítólag valami jogszabály miatt kell gyakran megállniuk a sofőröknek. Persze az éjszakai busz esetében is ez a helyzet, de bemondták az indulásnál, hogy azért, hogy mindenki tudjon pihenni, nem fogják bemondani, ha épp pisiszünetet tartunk, csak „a lehető leggyengébb világítást” felkapcsolják, ez fogja jelezni, hogy le lehet szállni. Na ezt a gyakorlatban úgy kell érteni, hogy simán fölnyomták a normál világítást, így én minden pisiszünetnél megébredtem, és azt hittem, hogy már reggel van 😀 Odafele amúgy ezt leszámítva nem volt nagyobb probléma, rosszul, de valamennyire tudtam aludni. A lábam is viszonylag jól elfért, és a mellettem lévő fickó is csöndben volt. Attól féltem, nehogy kifogjak egy szipogós illetőt… Hát amíg mindenki ébren volt, a mellettem lévő gyerek is jó mélyre szívta az arcüregébe a taknyot úgy kétmásodpercenként, de aztán amikor elaludt, megfeledkezett erről a fantasztikus szokásról 😀 😀

Reggel hét óra körül érkezett meg a busz a Tokió állomás közelében lévő buszpályaudvarra. Innen elsétáltam a JR-állomásig, hogy Ueno felé vegyem az irányt. Az első napra ugyanis azt terveztem, hogy beállok az Uenói Állatkert előtt lévő hatalmas sorba, hogy megnézzem az újszülött pandabocsot, Sansant (Xiang Xiang). Az uenói állomástól gyalog mentem az állatkerthez, és meglepetésemre még nem volt nagy a sor, kb. húsz-harminc ember állt sorban közvetlenül a kapuk előtt. Én is beálltam mögéjük, és itt töltöttem el körülbelül két órát. Jó idő volt szerencsére, sütött a nap. Mások hoztak kis hokedliket, vagy ilyen leterítős pokrócot, és ott reggeliztek, a gyerekek játszottak, mások a telefonjukat nyomkodták. Én leterítettem a dzsekimet, és arra telepedtem le, és mivel már akkor is le voltam maradva a blogolással (de nem ennyire, mint most), a kis noteszembe jegyzeteket írtam az elmaradt napokról, hogy aztán majd fel tudjam idézni az emlékeket (ezért is sikerült megírnom az előző néhány posztot a szakurákról és miegymásról… Most viszont bajban vagyok, ugyanis 11 hét eseményéről nincs feljegyzésem, és csak a memóriámra meg a naptárra hagyatkozhatok 😀 ). Közben Ajakának is írtam. Értesítettem ugyanis a tokiói ismerősöket, hogy aki ráér, azzal szívesen találkoznék. Ajaka írta, hogy akkor találkozzunk az állatkertben. Mondta, hogy ő nem áll be a sorba, menjek pandát nézni egyedül, de az állatkertben majd csatlakozik hozzám. Mivel viszont nem volt olyan vészes még a sor, ráírtam, hogy ha megérkezik, jöjjön előre, ahol én vagyok (mások is foglalták a helyet, aztán ismerősök bevágtak a sorba). Ezt meg is beszéltük. Csakhogy a nyitás előtt olyan 15-20 perccel, amikor Ajaka épp úton volt, a várakozókat odavezényelték közvetlenül a jegykiadó automaták elé, így az addig rendezett sor hirtelen hat-hét kis sorra bomlott legelöl. Hátranéztem, és ledöbbentem, micsoda tömeg gyűlt fel mögöttünk. Így már nem volt esélye Ajakának, hogy befurakodjon a sorba oda, ahol én vagyok. Körülbelül öt percen múlott a dolog. Felhívtam, mondta, hogy akkor beáll a sorba jegyet venni (mivel a pandás sor meg a sima belépőjegyes sor nem két külön dolog, annak is ki kell várni a sor végét, akit amúgy nem érdekelne a panda), én meg menjek be, nézzem meg a pandát, aztán találkozunk. Így is lett. A jegyvásárlásnál amúgy egy nénike volt előttem, aki nem tudta jól kezelni az automatát, mellettünk a többi sornál már mindenki rohant be a pandás jegyért (miután megveszi az ember a belépőjegyet, odabent egy „pandanéző jegyet” adnak, amin szerepel, hogy melyik időintervallumban mehet megnézni a pandabocsot), a néni meg már kábé harmadjára dobta be a pénzt. Aztán végül én előrenyúltam, és kezeltem helyette az automatát 😀 Így lett végül nekem is jegyem, és megszereztem a legelső intervallumra szóló pandás jegyet, vagyis egyből mehettem sorakozni a pandás sorba 😀 Itt megint várakozni kellett. Összesen olyan 1-2 percig lehetett nézni a pandát, három-négy szakaszra bontva, folyamatosan haladni kellett előre. De szerencsém volt, mert pont ébren volt Sansan, egy fa tetején mászkált, aztán le is jött, és ment az anyja után 🙂 Aranyos volt nagyon 😀

Mikor kijöttem a pandától, Ajaka már megérkezett, így megkerestük egymást. Két éve találkoztunk utoljára, szóval mindenféléről elbeszélgettünk, körbejártuk az állatkertet. Engem mondjuk igazából csak a panda érdekelt különösebben 😀 Ajaka is kapott pandás jegyet, délre szólt a jegye, először nem is akart odamenni, de hát mondtam neki, hogy ha már szerzett jegyet, és itt vagyunk, akkor menjen nyugodtan, megvárom. Bevitte az én fényképezőmet, hogy csináljon ő is képeket a bocsról. Annyiban nem volt szerencséje, hogy akkor már elaludt Sansan, végig csak a faágon ücsörgött 😀 Lehetett csináltatni pandás képet (egy ilyen pandaszobor előtt, pandafülekkel 😀 ), csináltattunk ilyet is, aztán kijöttünk az állatkertből. Egy szobaétterembe mentünk be, itt kajáltunk, aztán metróval a Kanda Mjódzsin szentély közelébe mentünk, ez a szentély eddig mindig kimaradt, amikor Tokióban jártam. Meg is néztük, akartam gosuint is csináltatni, aztán amikor odaadom a gosuincsót, látom, hogy a pasas elkezdi egy papír hátulján ragasztózni… Gyorsan megkérdeztem: itt nem pecsételnek közvetlenül a gosuincsóba, hanem ragasztanak? Mondja, igen. Na mondom, akkor mégse kérem… Valahogy nem szeretem, amikor ilyen külön papírokat ragasztgatnak a gosuincsóba… Következőnek lementünk Akihabarába, itt sétáltunk, vettem a fényképezőmre ilyen „lencsekupakot” vagy mit (mert az eredetit elhagytam valahol, szerintem valamelyik vonaton), benéztünk animés üzletekbe is. Ezután Dzsinbócsóba mentünk, ez az antikváriumokról nevezetes negyed, itt nézelődtünk az antikváriumokban, aztán beültünk Ajaka-szan egyik kedvenc kávézójába, amivel az volt a baj, hogy rossz japán szokás szerint engedélyezett volt a dohányzás. Egy picike, zsúfolt hely volt, és vagy három asztalnál is dohányoztak, meg lehetett fulladni… Így nem lehet élvezni se a kávét, se a süteményt… Alig vártam, hogy kijöjjünk.

Ezután az interjú következett 😀 Történt ugyanis, hogy még mielőtt elindultam volna Tokióba, rám írt valaki Facebookon, hogy Bogitól (volt évfolyamtársam, aki itt lakik, dolgozik Japánban) kapta meg az elérhetőségemet, és szeretnének velem is interjút készíteni a tévéhíradóba, ahol be fognak számolni arról, hogy kik hol szavaznak. Mondtam neki, hogy rendben van, de én nemsokára indulok a busszal, szóval érdemesebb lenne majd akkor interjúzni, amikor Tokióban vagyok. Megbeszéltük, hogy 6-án délután hívnak majd. Valamiért én azt hittem, hogy az RTL Híradóba készül az interjú, aztán kiderült, hogy az M1 Híradóba… Hívtak is, beálltam az egyik útkereszteződéshez, hogy látszódjon valami „japános” a háttérben… Elmondtam, hogy Oszakából érkeztem fel Tokióba, hogy szavazzak, ésatöbbi… Miközben ez zajlott (ja amúgy természetesen Skype-on történt ez az egész), megérkezett Kentaró-szan, szintén egy rég nem látott ismerős. Még hárman sétáltunk kicsit, aztán Ajaka-szan hazament, mi meg Kentaróval beültünk egy mekibe, és ott még elbeszélgettünk. Kentaró Jokohamában lakik, nekem meg az aznapi szállásom szintén Jokohamában volt, Kassínál (még egy rég nem látott ismerős), így hát a vonaton is együtt mentünk Jokohamáig.

Facebookon érdeklődtem az ismerőseimnél, kinél tudnék megszállni, amikor Tokióban leszek. Kassí írt, hogy ha Jokohama is megfelel, akkor nála megszállhatok. Elfogadtam természetesen a felajánlást, nagyon örültem neki. Megbeszéltük, hogy mikor találkozunk a Jokohama állomásnál. Igen ám, de közben rám írt aznap, hogy mégse fog tudni ott lenni a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, viszont nyitva van a lakása ajtaja (!), menjek be nyugodtan. Kérdeztem, nem veszélyes ez, nyitva hagyni a lakásajtót? Mondta, hogy áá, nem, meg úgyis csak erről az egy napról van szó. Elküldte a címét. Így hát Jokohamában, miután elbúcsúztam Kentarótól, a Google Térképet követve elindultam a lakás irányába. Meg is lett a lakás. Már a bejáratnál mindenféle szemét volt eldobálva, összevissza ruhák, nagy rumli… A fölső emeleten meg valami nagy zaj, csapkodás. Aznap amúgy estére nagyon nagy szél támadt… Bementem a lenti szinten lévő konyhába, hát ott is mindenféle szemét, minden szétdobálva… Nem tudtam, hova lépjek, hova nyúljak, mi nem koszos. Leültem az egyik székre, de az asztalon előttem mindenféle szemét volt, nem nagyon tudtam, mi tévő legyek. Ekkor kábé este 9 volt. Fönt ugyanúgy hallatszódott a csapkodó hang, gondoltam, megnézem, mi van ott. Hát odafönt a hálószoba valami rettenet volt, egy nagy szeméttelep. Az ablakok tárva-nyitva voltak, odakint meg tombolt a vihar. Gyorsan becsuktam az ablakokat, aztán lementem a konyhába. Ott üldögéltem, és egy kicsit el is bóbiskoltam úgy ülve. Fél 12 volt, mikor fölébredtem, Kassí még mindig nem volt sehol. Gondoltam, fölmegyek a fölső szintre. Igen ám, de ott se nagyon tudtam, hova üljek, minden tele volt szeméttel. Találtam egy széket, arra letelepedtem. Nemsokára aztán megérkezett Kassí. Én azt hittem, hogy ilyen sokáig dolgozik, közben kiderült, hogy ma pont hogy korán végzett, csak elmentek a munkatársakkal szórakozni… Kérdezem, hova lehet itt lefeküdni? Erre fogta, levette a saját takaróját az ágyáról, mondta, hogy ő majd fekszik a futonra, én meg feküdjek az ágyba… Tiszta ágynemű, ilyesmi persze nem volt. Ahhoz, hogy odajussak az ágyhoz, át kellett mászni egy szennyes ruhából, szemétből, papírokból, egy teli szemeteszsákból, egy nyitott, félig tele lévő teáspalackból, kartonokból stb. álló kupacon… Álmos voltam, nem volt mit tenni… Aztán Kassí horkolt is, szóval nem tudtam jól aludni. Összegezve a dolgot… én tényleg örültem, hogy megszállhattam valahol ingyen, tényleg nagyra értékelem a felajánlását, és igaz, hogy ajándék lónak ne nézzem a fogát… de én ilyen mocskos és elhanyagolt lakásban még életemben nem voltam.

Kassí azt mondta, másnap jön velem Tokióba ide-oda, de amikor reggel felkeltem, ő még aludt. Vagyis először ébren volt, mivel megkérdeztem, hogy hol találok törölközőt, ő meg mondta, hogy „csak vegyek el egyet bárhonnan„, induláskor viszont horkolt, odaszóltam, de nem válaszolt, így hát hagytam aludni. (Előtte lezuhanyoztam, de nem igazán mertem bárhova is lépni mezítláb, szóval nem volt kellemes élmény.) Írtam neki Facebookon, hogy ha felébredt, szóljon, és akkor valahol találkozhatunk. Elsétáltam a közeli vasútállomásra, és bevonatoztam Tokióba. Az első megállóm a Szengakudzsi templom volt, amely a 47 rónin történetéről híres. Itt annak idején, 2014-ben voltam, de gondoltam, mivel útba esik, eljövök megint. Csináltattam gosuint is, persze itt is angolul magyaráztak. Ezután Sibujába mentem, ahonnan elsétáltam a japán köztévé, az NHK épületéhez, pontosabban az ún. „NHK Studio Parkhoz”. Ez a tévének egy témapark-szerűsége, mindenfélét meg lehet tudni az NHK-ről, a műsorokról, vannak gyerekeknek szóló részek stb. Itt töltöttem el az időmet, körbesétáltam a létesítményben, aztán a Meidzsi-szentélyhez mentem. A szentélynél rengeteg turista volt, japánok és külföldiek is, meg egyszerre három esküvő is zajlott, ezeknek a menetébe is belefutottam, sikerült is lefényképezni. Itt is csináltattam gosuint, meglepetésemre itt 500 jen volt, és itt is angolul magyaráztak… Ezután elmentem Nakanóba, a Nakano Broadway nevű helyre, ahol mindenféle animés-mangás, és egyéb szubkultúrákkal kapcsolatos üzletek vannak. Négy éve itt is jártam már, de gondoltam, itt nézelődöm egy picit. Aztán végül ismét Uenóba mentem, hogy megnézzem a Nemzeti Múzeumot, mivel ott eddig még nem jártam. Végigjártam a múzeum termeit, sok érdekességet láttam. Amikor kijöttem a múzeumból, már délután 5 óra körül járt az idő. Ekkor jött egy üzenet Kassítól, ami így hangzott: „Jó reggelt!”. Kiderült, hogy ekkor ébredt fel… Megírtam, hogy most visszamegyek Jokohamába, és fölmegyek a jokohamai Marine Towerbe, aztán utána kajálhatnánk a kínai negyedben. Ezt meg is beszéltük. Elvonatoztam tehát Jokohamáig, elsétáltam a toronyhoz. Ez a torony közvetlenül a tengerparton van, márciusban mellette sétáltunk el Edinával, föl a toronyba viszont egyszer se mentem még, ezért terveztem be mostanra. Szép volt az esti kilátás, tetszett. Azt viszont nem tudtam megérteni, hogy a szomszédos felhőkarcoló lakosai miért nem raknak függönyt a szobáik ablakaira, ha tudják, hogy egy kilátótorony van mellettük… Konkrétan lehetett látni, hogy az egyik lakásban egy kislány zongorázik, a másikban egy fickó tévézik, a harmadikban az anyuka vasal… Engem biztos idegesítene, ha nem lenne függönyöm, és a szomszéd toronyból bárki benézhetne 😀 A toronyból lejőve elsétáltam a kínai negyedig, és megcéloztam azt az olcsó, de finom helyet, ahová márciusban Edinával is beültünk. Megírtam Kassínak, hogy hol vagyok, hova jöjjön. Megrendeltem a kaját, és már kezdtem is enni, amikor egyszer csak megjelent Kassí egy ismeretlen fickóval. Kassí bemutatta: „ő a volt munkahelyemen volt a kollégám, és mától a lakótársam lesz, szóval ma ő is ott fog aludni”. Én meglepődve visszakérdeztem: „Ott, abban a szobában?!”. „Igen, hahaha.” Hát én az ő helyében biztos szégyelltem volna a kollégámnak megmutatni, hogy milyen disznóólban élek. Mondjuk kezdjük ott, hogy én nem élnék olyan disznóólban 😀 😀 Meg mondjuk ha vendég jön hozzám, akkor nem megyek szórakozni a barátaimmal, meg nem szervezek be egy másik lakót… Amikor például Niki szállt meg nálam pár napig tavaly nyáron, aznap érkeztem haza az Isigaki szigetről, de a hazaérkezésem és Niki érkezése közti három-négy órában még gyorsan kitakarítottam, elpakoltam. Na hát Kassí lazán vette a dolgokat 😀 Mondjuk ismertem a stílusát, de nem gondoltam, hogy két-három év elteltével se változott 😀 Na szóval ők is rendeltek, kajáltunk. Közben elbeszélgettünk, szó esett politikáról meg mindenféléről. Aztán hazafelé menet beugrottunk egy konbinibe, majd visszamentünk a disznóólba. Úgy tűnt, az új lakótársat nem zavarja a környezet, vidáman lehuppant a szemét közé, és nyitott magának egy sört. Még kicsit elbeszélgettünk, aztán mondtam, hogy lassacskán én aludnék. Kassí a szemét mellett ismét a futonon aludt, én a fent bemutatott szeméthegyet átlépve ismét a mocskos ágyban, az új lakó pedig összetolt két széket, és azon. Hajnalban aztán megébredtem a horkolásokra, pont akkor, amikor Japánban megnyitott a szavazókör, így hát megnéztem a neten a Híradót, amelyben az én interjúm szerepelt 😀 A két friss lakótárs még nagyban horkolt, így hát én összekészülődtem csendben, és útnak indultam. A vécére nem volt gusztusom elmenni, inkább visszatartottam, és az állomás vécéjét használtam 😀

Vasárnap reggel van tehát a sztoriban. Ismét bevonatoztam Tokióba, ezúttal az első utam a nagykövetségre vezetett. A nagykövetségen az ajtóban a konzulasszony köszöntötte a választani érkezőket. Négy évvel ezelőtt a földszinten volt berendezve egy szavazófülke, vagyis hát nem is fülke volt az, hanem japán stílusú paravánokkal volt leválasztva egy rész a szobában. Ehhez képest most az emeleten volt berendezve egy szoba, ott ült a bizottság, és egy rendes szavazófülke is föl volt állítva. Megkaptam a szavazólapokat, egykettőre elintéztem a szavazást, és már vonultam is lefelé. A konzulasszony meg is szólított, hogy „ilyen hamar végzett?”, hát mondom, nem kellett sokat gondolkodnom 😀 Aztán akár illetlenség, akár nem, megkértem a konzulasszonyt, hogy csináljon rólam egy képet az épület előtt, a zászló mellett, mivel négy éve szintén megörökített a követség valamelyik alkalmazottja ugyanitt, és gondoltam, legyen egy hasonló képem emlékbe 😀 A konzulasszony szerintem meglepődött a fura kérésemen, de segített 😀

A szavazás után a Tokió Toronyhoz sétáltam, négy éve már voltam fönt a kilátóban, de most a megújult fölső kilátóból ismét meg szerettem volna csodálni a tájat. Hatalmas sor állt már nyitás előtt, én is beálltam ide. Aztán amikor nyitottak a kasszák, kiderült, hogy ez a sor a „One Piece Towerba” akar jegyet váltani, valami animés, One Piece-es kiállításra vagy rendezvényre. Így hát akik a kilátóba akartak menni, előzhettek. Megvettem a jegyemet, és mentem is a bejárathoz. Teljesen átalakították a felső kilátót, és magát az egész rendszert is. A bejáratnál fülhallgatóval felszerelt tableteket adnak át, aztán a lift előtere úgy van berendezve, mint egy könyvtárszoba, a falon lógó képek, a portrék magyarázzák el a torony történetét (tiszta Harry Potter 😀 ). A külföldiek a tableten kiválaszthatják, hogy milyen nyelven akarják hallani a sztorit. Aztán a lift egy közbelső szintre visz fel, ahol mindenki kap egy kis pohár üdítőt. Innen lehet fölmenni a felső kilátóba, ahol a tablet segítségével navigálhatunk: ha beállunk egy adott égtáj felé, a tablet GPS-e érzékeli ezt, és így az adott égtájhoz tartozó tájékoztatást játszhatjuk le. Ezzel szépen elszórakoztam, végigmentem az összes égtájon, meghallgattam, mit mond a kütyü az egyes épületekről. Maga a kilátó dizájnja is megváltozott, odabent a fémes, tükörszerű felületek dominálnak, jól néz ki. Szerencsére szép idő volt, szóval messzire el lehetett látni (de azért a Fudzsi nem látszott).

A Tokió Toronytól lesétáltam a közeli Zódzsódzsi templomhoz, itt csináltattam gosuint is, meg megnéztem a Tokugava-sógunok sírjait is, aztán láttam, hogy valami nagy esemény készülődik a főépület előtt. Mindenféle díszes ruhába öltözött öreg szerzetesek vonultak fel, meg kisgyerekek szépen kiöltözve, a szülők kameráztak… Kiderült, hogy a Buddha születésnapja alkalmából tartanak valami szertartást, a gyerekek is meglocsolják a kihelyezett Buddha-szobrot… Néztem egy darabig a szertartást, érdekes volt. Aztán elindultam a tengerpart irányába, következőnek a Nittere (Nippon TV) épületéhez mentem. Itt van egy nagy, Mijazaki Hajao által tervezett, mozgó óra, ezt terveztem megnézni. Szerencsém volt, mert pont az érkezésem után tíz perccel indult be az óra szerkezete, ezt megvártam, végignéztem. Aztán arra gondoltam, hogy biztos a Nitterének az épületében is van mindenféle érdekesség, mint a Fuji TV-nél. De csalódnom kellett. Találtam ugyan egy Nitterés boltot, ahol vettem egy Nittere-iratgyűjtőt, de más nem volt. Kérdeztem a boltban az eladót, hogy van-e valami érdekesség itt, például ahol a különböző műsorokkal kapcsolatos dolgok vannak kiállítva, vagy hasonló, de a csaj csak a Mijazaki-órát ajánlgatta, amit már láttam. Így hát indultam is tovább, a közvetlen az épület szomszédságában lévő Siodome állomásnál felszálltam a Jurikamoméra, és Odaibáig mentem.

Annamarival volt megbeszélve, hogy Odaibán találkozunk, én viszont Odaibán először a Miraikanhoz (tudományos múzeum) akartam menni, mivel ez mind ez ideig mindig kimaradt a programomból. A Miraikan érdekes volt, vagyis az lett volna, ha nem vasárnap lett volna… Tele volt a hely, nagyon sok család ment kisgyerekekkel… Olyasmi, mint odahaza a Csodák Palotája, talán annál egy fokkal tudományosabb… De sok olyan játékos, szórakoztató dolog van, amit gyerekek is élvezhetnek. Mondjuk ilyen 3-4 éves gyerekeknek szerintem még korai, ennek ellenére sokan voltak ilyen pici gyerekekkel is. Megnéztem a híres Asimót, a robotot, aztán körbesétáltam a épületben, egy helyen épp előadás kezdődött a fukusimai atomerőművel kapcsolatban, ezt félig meghallgattam, de mivel nem aludtam jól az előző éjjeleken, majdnem elaludtam, pedig érdekelt volna, amit mondanak 😀 Sok helyen amúgy konkrét sorokban álltak emberek, hogy ezt-azt kipróbáljanak, hát én ezt nem bírom annyira, szóval nem álltam sorba. Annamariék közben elindultak, de valamit otthon felejtettek, visszafordultak, én meg nagyon éhes lettem, így hát a közeli bevásárlóközpontban gondoltam, ebédelek. Rengetegen voltak itt is, alig találtam egy helyet, ahová le tudtam ülni. A kínai kajáldából vettem tantanment (tésztaétel), nagyon finom volt, de borzasztó csípős, a végén már a könnyem folyt 😀

Mivel Annamariék még mindig úton voltak, elmentem a Fuji TV épületéhez, és megnéztem a Fuji TV shopot, itt vettem is pár dolgot emlékbe. Aztán fölmentem a híres, gömb alakú kilátóba, úgy beszéltük meg, hogy Annamariék is ide jönnek, itt találkozunk. Közben kiderült, hogy Kentaró-szan is ide jön Odaibára. Kis idő múlva Annamari és Daiki meg is érkezett a kilátóba, innen kiláttunk, meg beszélgettünk, meg megkaptam a gyűjteményemből eddig hiányzó kólát, a Szaitamásat 😀 Aztán lementünk, hogy megkeressük Kentaró-szant, de ez elég nehezen ment… Végül aztán meglett, így négyen elindultunk megnézni a tulipánokat meg a nagy Gundam-szobrot. Itt valami fiatal idolok tartottak előadást, sok középkorú pasas nézte őket nyáladzva 😀 Meg sorban álltak, hogy megfoghassák a kezüket 😀 Beültünk aztán a Subwaybe enni, meg még sétálgattunk, beszélgettünk. Beesteledett, így hát elbúcsúztunk, mindenki másik irányba indult 😀 Én a Jurikamoméval visszamentem Sinbasiba, onnan pedig Sindzsukuba, mivel a buszom a sindzsukui buszállomásról indult.

Sindzsukuban bolyongtam egy kicsit, amíg találtam egy konbinit (Sindzsuku Tokió egyik legforgalmasabb negyede, ehhez képest már másodjára járok úgy, hogy fél óráig keresek egy konbinit, mert pont ott nincs, ahol én sétálok 😀 ), aztán mentem a buszállomáshoz. Odabent nem volt egy ülőhely se, annyian voltak, még a földön is ültek. Kint, az egyik Nagoja megyébe tartó busz megállóhelye előtt találtam helyet egy padon, mivel még sok időm volt, ide letelepedtem, és itt megettem a kajámat, meg megittam a szaitamás kólát. Aztán még lézengtem erre-arra, vártam, hogy a buszom megérkezzen. Vasárnap este volt, ennek ellenére picit reménykedtem, hogy nem lesznek sokan a buszon, talán nem ül majd mellettem senki… Hiú remény volt.

Kezdjük ott, hogy a busz, ami begurult a megállóba, egy emeletes JR-busz volt. Ezzel még nem is lett volna gond. Kinyitották a csomagtartót, aki akarta, berakhatta a bőröndjét. Nekem csak a hátizsákom volt, abból meg a fontos cuccokat kiszedtem egy zacskóba, gondoltam, ezek majd elférnek a lábamnál. A helyem az emeleten volt, fölmentem. Az ablaknál volt a helyem, a mellettem ülő fickó már egy korábbi megállónál fölszállt. Előttem is ültek, pontosabban nem is ültek, hanem feküdtek… Az előttem ülő nő ugyanis, látva, hogy az ő megállójában nem szállt fel senki a mögötte lévő helyre, teljesen ledöntötte a háttámlát (konkrétan majdnem vízszintes helyzetig!), fölrakta a kis szemfödőjét, bedugta a fülét, beburkolta magát a pokrócába, és aludt… Fölszálltam, megálltam a helyem mellett, és széttártam a kezem… Mondom neki, elnézést, elnézést, de nem hallja persze, hisz be van dugva a füle. Megkocogtattam a vállát, erre leveszi a szemfödőt, és néz rám, mint borjú az új kapura. Mondom neki: „Nem tudok beülni…”. Erre nagy nehezen visszaállította a normális helyzetbe az ülését. A mellettem ülő fickó beengedett, beültem… És ekkor látom, hogy ezen a buszon az ülések alatt olyan szűk a hely, hogy nem fér el a lábam is, és a hátizsák is (pedig nem egy nagy hátizsák). Na gondoltam egyet, és gyorsan még lementem a zsákkal, és berakattam a csomagtartóba. Így kezdődött az utazás. A buszon volt wifi, és lehetett éjszaka is használni a telefonokat (nem is kapcsolták le teljesen a világítást), így hát figyeltem a választási műsort. A mellettem ülő gyerek viszont ahogy kezdett elaludni, úgy széttárta a lábát, hogy nekem már alig maradt hely. Próbáltam arrébb lökdösni, de nem jártam sikerrel. Aztán megkocogtattam a vállát, mondom neki, túlságosan ki van tárulkozva, nem férek el. Bocsánatot kért, visszahúzódott a helyére. Folytatódott az utazás, hát megint csak széttárult a lába. Mikor megébredt, mondom neki, lehetne, hogy ezt a vonalat a két ülés között megtartjuk határvonalnak? Megint csak bocsánatot kért. Azt hittem, ezzel véget értek a „megpróbáltatások”, de nem. Ugyanis a szomszédom mély álomba merült, és szerencsétlenségemre rá is jellemző volt az, ami Japánban nagyon sok emberre jellemző: hogy ha tömegközlekedési eszközön utaznak, nem támasztják meg hátul a fejüket, hanem inkább álmukban ide-oda lóbálják, ez meg azt eredményezi, hogy a mellettük ülő, vadidegen ember vállára hajtják a fejüket. Engem kiráz a hideg attól, hogy ha idegenek hozzám bújnak… Próbáltam visszalökdösni a fejét, de ahogy visszalöktem, már dőlt is ismét el. Amikor megébredt, megint mondtam, hogy vigyázzon már, persze megint bocsánatot kért, de utána megint dűlöngélt. Már oda jutottam, hogy a saját magamnak szánt nyakpárnát beerőltettem a két ülés támlája közti résbe, hogy ez felfogja a szomszéd fejét… Valamennyire sikerrel jártam, de időnként olyan erősen dőlt rá a fickó a párnára, hogy az kiesett a résből, és megint a vállamon találtam a fejét. Egyszer mikor megébredt, megint bocsánatot kért, én meg visszaválaszoltam neki valami olyasmit, hogy „Komolyan mondom, ez hihetetlen, én tudom, hogy az éjszakai buszon való utazás borzasztó, de úgy tűnik, hogy még borzasztóbb, hogy ha az ember mellett egy borzalmas ember ül”. Így telt tehát az út, idegeskedve, közben próbáltam nézni a választási műsort, de ahogy négy évvel, meg nyolc évvel ezelőtt, ugyebár most is „kígyóztak a kígyók”, eredmény nem volt, így hát próbáltam picit aludni, de azt meg nem tudtam… Hát nagyon kellemes volt a hazaút, mondhatom 😀 Reggel hét körül érkezett meg a busz a Momojamadai metróállomáshoz (Szenri Newtownba), itt szálltam le. Nem találták a hátizsákomat a csomagtartóban, még azt kérdezték, hogy véletlenül nem Umedáig akarok menni, biztos, hogy Szenriben akarok leszállni? Hát mondom persze… Aztán kiderült, hogy a hátizsákot csak a lépcső mellé tették, nem be a csomagtartóba. Szóval meglett a hátizsákom, elsétáltam a metrómegállóhoz, de a kevés alvástól és az idegességtől a reggeli hűvös idő nagyon hidegnek érződött, csak úgy vacogtam 😀 Hazaértem, és délig aludtam, délután meg már órára kellett mennem.