(55) Egy átlagos hét. Először az új konditeremben. Az ablaknyitás problémája. Dzsingú-szan születésnapja. Digimon.

Az 55. héten nem történt semmi különös. Pénteken tartottuk a takojakisnál Dzsingú-szan születésnapját, nálam pedig előjött a gyerekkori Digimon-rajongásom 😀

Az a baj, hogy április harmadik hetéről írni június harmadik hetén csak úgy tudok, ha előszedem a naptárként funkcionáló Excelemet, valamint azt az Excelt, amelyben a kiadásaimat vezetem. Namármost, ha egyikben sincs semmi különleges beírva, akkor nem tudom felidézni, mi is történt áprilisban 😀 Következésképp azt fogom írni, hogy nem történt semmi különös 😀

Hétfőn végre eljutottam az új konditerembe. Bár már március végén beiratkoztam, a választási hétvége és az utána következő rohanós hét miatt nem volt időm még eddig elmenni. Kicsit tartottam attól, hogy nagy tömeg lesz, mint amikor Öcsivel mentünk volt kipróbálni a helyet télen, de pozitívan csalódtam, ugyanis hétköznap reggel, délelőtt nagyon kevesen vannak. Aztán megállapítottam, hogy míg odaát a Konamiban úgy 60-70 év lehetett az átlagéletkor, itt olyan 25-30… Itt nincsenek idősek, a legtöbben fiatalok, és a legtöbben akkora nagy kigyúrt bodybuilderek, hogy kábé háromszor akkorák, mint Öcsi… Vagyis hatszor akkorák, mint én 😀 😀 Na jó, vannak azért átlagos emberek is. Mivel januárban nyitott a hely, minden gép vadonatúj még, minden nagyon tiszta, kulturált. Amikor Öcsivel voltunk itt, akkor ordított a vad zene, ez nem tetszett akkor, de ez alkalommal lejjebb volt rakva a hangerő, és nem is olyan idióta zene szólt. Kellemes volt tehát az első benyomás. Az egyik nap aztán észrevettem, hogy egy másik ex-konamis is oda jár, egy fickót gyakran láttam anno a Konamiban, most meg az Anytime-ban találkoztam vele… Úgy látszik, mások is az olcsóbb helyet választották.

Nem emlékszem már, hogy az órákon történt-e valami különös… Azt észrevettem, hogy Japánban valahogy senki nem szeret ablakot nyitni. A keddi Ogura-maratonon is majd elaludtam, annyira nem volt levegő a teremben, aztán a szünetben én csináltam kereszthuzatot, másnak nem jutott eszébe. A szerda reggeli óra előtt meg ugye zárva a terem egész éjszaka, jól bepállik, berohad a levegő, a diákok meg bemennek, és csak simán beülnek. Aztán jön a tanár, ő szintén. Ja és mindenki sóhajtozik, hogy „hú, de meleg van”, erre a már bent lévő diákok válaszolnak: „igen, nagyon meleg van, ugye”, és ülnek tovább. Hát én szépen kinyitottam az ablakot ott is 😀 Amúgy a szerdai Harada-féle órán is két-három héten keresztül megtörtént az, hogy bejött a szenszei, mondta, hogy milyen meleg van, nyomkodta a légkondit, de mivel még csak április volt, nem működött a hűtés, aztán elkezdte az órát, az óra felénél megint bejelentette, hogy „nagyon meleg van itt, vagy csak nekem van melegem?”, megint odament a légkondi kezelőpaneljéhez, nyomkodta, nem történt semmi, folytatódott az óra. Az ablakot vagy az ajtót se a tanár, se a diákok nem nyitották ki.

Kedden amúgy az Ogura-maratonon Nakatani-szan adott elő a kutatási témájáról. Szerdán reggel megkezdődött a Kimura-féle óra, ez alkalommal előre ültem, hogy halljak. Egy Edo-kori falu adatait tartalmazó komondzsót olvasunk, szerepel benne, hogy a falu mennyi adót kell fizessen stb. Ez egy alapszintű óra, tehát vannak olyanok is, akik még egyáltalán nem tudnak kuzusidzsit olvasni. Így hát a szenszei eléggé meglepődött, amikor egy alapszintű írásjegyet ki tudtam olvasni. Kérdezte, hogy régóta foglalkozom-e ezzel, mondtam, hogy csak tavaly óta. Amúgy a tanár úr kissé túlsúlyos, nagyon melege van a teremben (persze, hisz zárva minden nyílászáró), és néha firkál valamit a táblára, de nagyon csúnya kandzsikkal 😀 Még BA-s koromban mondták az évfolyamtársaim, hogy nekem nagyon csúnyák a kandzsijaim… hát a japánok kézírásához képest az enyém gyöngybetű 😀 Visszatérve az ablakok ügyére, egyedül a fiatal Szagara tanárnő az, aki lazára veszi a dolgot, és kinyitja az ablakot.

Voltam többször is bent a takojakisnál, egyszer találkoztam Daiki anyukájával, aki épp banánt osztogatott 😀 A férje kapott egy doboznyi banánt, de mivel ennyit nem tudnak megenni, mindenkinek osztogatta a takojakisnál. Én is kaptam egy fürtöt, nagyon finom volt. Tera-szan aztán küldött egy körüzenetet, hogy pénteken lesz Dzsingú-szan (a sajtos ember) szülinapja, és tartanak egy kis összejövetelt a takojakis üzletben. Mondtam, hogy én is megyek, de a kajálásból kimaradok, mert 1) nem olyan kaját csinálnak, amit én is szeretek, 2) nincs pénzem a kirándulások, szavazás stb. után 😀 Oda is mentem pénteken, tele volt a kis üzlet, csomó ismerős ott volt, az ismerős házaspár a kislányukkal (nem tudom a nevüket), Roku-szan, Jonmi-csan, meg a középiskolás srácok, akik mindig ott szoktak lenni. Ja és a kisgyerekek, Daiki meg Keisin. Készült a kaja, mindenki jól elvolt, rám viszont hirtelen rám jött egy fejfájás, szóval nem nagyon tudtam jól érezni magam. Azért elbeszélgettem a többiekkel, megvártam még, hogy befusson egy számomra ismeretlen törzsvendég nő, ő hozta a tortát Dzsingú-szannak, aztán mondtam, hogy szép lassan elbúcsúzom. Dzsingú-szan a megjelenteknek ajándékot adott (pedig ő volt a születésnapos 😀 ), egy kis süteményt és egy csomag folyékony sajtot.

A héten, már nem emlékszem, hogy pontosan minek a kapcsán, de újra előjött a gyerekkori Digimon-rajongásom 😀 Szerintem már sokszor leírtam, hogy kiskoromban a Digimon miatt kezdtem el érdeklődni Japán iránt, pontosabban ez volt az első olyan sorozat, amelyikről már tudtam, hogy ez japán anime, megjelentek benne japán helyszínek stb. Tényleg nem tudom, pontosan mit olvastam, vagy miért látogattam meg a Digimon Adventure Tri honlapját, mindenesetre kiderült, hogy nemsokára bemutatják a Digimon évfordulójára készült Digimon Adventure Tri filmsorozat befejező epizódját a mozikban. Elkezdtem mindenfélének utánajárni, gondoltam, hogy akkor majd megnézem a moziban a filmet. Aztán elkezdtem mindenféle más digimonos dolognak is utánanézni, például a Yahoo Auction oldalon… De erről majd a következő bejegyzésben lesz szó részletesen!