(57) Flekkenezés Motoharáékkal a Mjóken-hegyen. Golden Week. Találkozás Josi-kunnal. Vacsora a töris csoporttal. Cikkírás. Digimon-mozi és Digimon-bolt. Kiírás a szemetes ajtajára. Beszélgetés a gondnok nénivel a takojakisnál.

Ezennel belépünk május hónapba a blogon 😀 A Golden Week első napján a Mjóken-hegyre mentünk a host familymmel flekkenezni, utána kedden és szerdán pedig rendes tanítási napok voltak. Kedden Josi-kun látogatott el az egyetemre, és a töris csoporttal együtt vacsoráztunk. A hétvégén cikket írtam, edzeni voltam, Digimon-filmet néztem, és felmérgelődtem a hanyag szomszédok miatt.

Április 30-ára megbeszéltük Motoharáékkal, hogy felmegyünk a Mjóken-hegyre flekkenezni. Örültem ennek a programnak, mivel úgyis egyszer el akartam látogatni a Mjóken-hegyre. Vasárnap eltekertem a vasútállomásig, hogy megkérdezzem, hol lehet megvenni a kedvezményes egy napos jegyet, amit a Mjóken-hegyen lehet használni. Meglepődtem, hogy mennyire kevesen vannak az utcán – közelgett a Golden Week, sokan elutaztak valahová az egymást követő ünnepnapokon. Az állomáson elmondták, hogy először kell kérni egy igazolást, hogy ilyen jegyet akarok venni, azzal be lehet lépni az állomásra fizetés nélkül, aztán az igazolással elmehetek Avadzsiig, ott az állomáson megvehetem a jegyet, aztán folytathatom az utamat. Hétfőn így is tettem, megvettem a jegyet Avadzsiban, aztán az egyik állomáson találkoztam Motoharáékkal. Ezúttal a fiuk is velük volt, és szintén itt csatlakozott hozzánk Pablo-kun és Rjú-kun is. A Hankjú-vonattal utaztunk, aztán átszálltunk a Nosze Dentecu járatára… ami kívülről és belülről is pont olyan, mint a Hankjú-vonat 😀 A Nosze Dentecu végállomásától aztán elsétáltunk a buszmegállóig, a busz pedig elvitt minket a sikló állomásához. A siklóval jutottunk fel a hegyre, ahonnan aztán még sétálni kellett a barbeque-s helyig. Közben elbeszélgettünk mindenféléről. Kicsit borús, de kellemes időjárást fogtunk ki. A barbeque-s hely úgy nézett ki, hogy ki voltak jelölve helyek (Motoharáék előre foglaltak), illetve mindenki megkapta a szükséges eszközöket, meg a rendelt húsokat, zöldségeket, jóformán nem kellett vinni semmit. Motoharáné azért készült, és hozott még húsokat, mini virsliket, meg más grillezni való finomságokat. Én elhoztam magammal a sajtkrémet, amit Dzsingú-szantól kaptam, hogy hátha fel tudjuk használni valamire. Előkészülődtünk, aztán elkezdtük a sütögetést. Mivel a hegyen voltunk, jól jött a tűz, mert egyszer csak szeles lett az idő, hűvös lett. (Nem hoztunk kabátot vagy ilyesmit.) Na itt aztán jó sokáig sütöttünk, ettünk. Minden nagyon finom volt, rég nem ettem ennyi finomságot. A szósz is nagyon tetszett, amibe a húsokat mártogattuk. Ráadásul nem valami zsíros, csontos húsok voltak, hanem csupa izom. Jó volt tehát minden. A sajtomat is fel tudtuk használni, abba mártogatták a többiek a virsliket. Talán sokat is ettem hirtelen, mert megfájdult a gyomrom a kajálás végére 😀 Ezután összepakoltunk, és a libegővel még feljebb mentünk. Majdnem elaludtunk a libegőben, olyan lassan haladt (és nagyon alacsonyan is ment, majdnem leért a lábam 😀 ). Odafönt aztán még picit kellett sétálni, hogy megérkezzünk a hegy tetején lévő buddhista templomhoz. Itt az volt az érdekes, hogy pont a templomnál van Oszaka és Hjógo megye határa, oda tudtam állni a határvonalra (szeretem ezeket a helyeket 😀 ). Megnéztük a templomot, csináltattam gosuint, aztán elindultuk hazafelé.

Kedden és szerdán rendesen volt tanítás, Golden Week ide vagy oda. Ráadásul a keddi szemináriumon én kellett előadjak egy tanulmányról. A keddi Ogura-maraton után az egyik lány mondta, hogy Josi-kun (az egyik diák, aki elment dolgozni Tocukavába, Nara megye déli részére) épp itt van az egyetemen, és kérdezi, hogy nincs-e kedve a csoportnak együtt vacsorázni az egyetem környékén. Mindenki mondta, hogy megy. Kérdeztek engem is, hát mondom, én is mennék, de ez mikor lenne? Mondják, hogy olyan 7, fél 8 körül. Ekkor este 6 volt, én meg nem ebédeltem sokat, szóval már alig vártam, hogy véget érjenek az órák. Megkérdeztem, hogy milyen helyre terveznek menni, lehet-e csak valami desszertet vagy üdítőt fogyasztani. Mondták, hogy igen, így hát megegyeztünk, hogy én most hazarohanok, eszem, és visszamegyek majd 😀 Az egyetem bejárata előtt találkozott a csoport, jött Ogura szenszei is, mondta, hogy ő majd pótol a költségekbe. Josi-kun fehér ingben, „munkavállalói öltözékben” jelent meg 🙂 Abba az indiai étterembe mentünk, ahol tavaly érkezésem napján is voltunk a szenszeijel. Ott aztán mindenféle téma előjött, kirándulásoktól kezdve minden. Kiderült, hogy az egyik új lány a csoportban Nagano megyei, és az alapszakot a Simanei Egyetemen végezte, onnan jött Oszakába. Jött amúgy a belga Silke is, az egész ogurás csoport ott volt. A végén mindent Ogura szenszei fizetett. Josi-kun poénból mondta a csoportnak, hogy mindenki költözzön Tocukava faluba 😀 Mondtam, hogy hát én költözni nem költözöm oda, de május végén meglátogatlak… Kérdezi, hogyhogy? Mondom, én már régóta terveztem oda elmenni, és a szomszéd takojakissal tervezzük, hogy májusban elmegyünk oda. Igen, ez is ekkortájt történt. A takojakisnál beszélgettünk az utazásokról, mondtam, hogy Nara megye déli részébe szívesen ellátogatnék, de oda csak kocsival lehet elmenni. Mire Tera-szan felajánlotta, hogy akkor menjünk el valamikor. Így hát elkezdtük ezt a kétnapos kis utat is megtervezni. Ja amúgy az egyik nap Tera-szan hívott, hogy ott van az üzletben a gondnok néni, és meghívna egy takojakira. Át is mentem, ott megmutattam a néninek a tavaszi utazásaim képeit, jól elbeszélgettünk.

Csütörtöktől vasárnapig nem nagyon akartam sehova messzire menni, tudván, hogy a Golden Week miatt mindenhol vagy hatalmas tömeg van, vagy épp ellenkezőleg, minden teljesen üres 😀 Így hát egy mondós cikken dolgoztam, meg edzeni voltam. Szintén ezen a héten történt, ha jól emlékszem, hogy felmérgelődtem a szomszédok viselkedésén. A szemetet mindig az épület mellett lévő, fém szeméttárolóba kell behelyezzük, ennek tolóajtaja van, azt elhúzza az ember, bedobja a szemetet, visszacsukja. Ott van a biciklitároló hely mellett, akinek biciklije van, mindig elmegy mellette. Eddig is gyakori volt, hogy a szemét bedobása után nem csukták be az ajtót, volt, hogy emiatt éjjel a varjak szétszedték az összes szemeteszsákot, még az út is csupa szemét volt reggelre. Én amikor leraktam a biciklimet, ha láttam, hogy nyitva van a szeméttároló ajtaja, becsuktam. De egyik nap körülbelül háromszor-négyszer kellett becsuknom, akárhányszor lementem, tárva-nyitva volt, ott bűzölgött a sok szemét. Megelégeltem, és szépen írtam egy cetlit a tároló ajtajára:

„Miután bedobtad a szemetet, CSUKD BE AZ AJTÓT!
Nem ciki olyan Kandai-egyetemistának lenni, aki még egy ajtót se tud becsukni? Nem annyira nehéz ám! Még annak is biztos menni fog, aki nem jó a sportokban és nem szeret mozogni! Hajrá! Fight!

Egy lakó, aki be tudja csukni az ajtót”

Sajnos a kiírásom nem sokáig maradt a helyén, mert a gondnok néni leszedte. Kiírta a táblára, hogy látta a kiírást, ezért megkér mindenkit, hogy csukják be az ajtót. Viszont nem dobta ki a cetlimet, odarakta a postaládák fölé, tehát azért még láthatták a többiek. A néni sejtette, hogy én voltam a kiírást készítő, mivel megint meghívott a takojakishoz, megint fizetett nekem egy adag takojakit, elbeszélgettünk mindenféléről, aztán mondja, hogy ugye én írtam a cetlit. Mondom, igen, mert idegesített, hogy mindig én kell becsukjam, ennyire nem képesek, múltkor is széthordták a szemetet a varjak. Mondta, hogy ő megérti, de legközelebb az ő postaládájába dobjak be egy cetlit, és akkor majd ő kiírja a kérést a táblára, mert hogy „a lakók érzései így meg úgy”… Hát szerintem nem a lakók érzéseivel kéne törődni, ha ilyen bunkók a lakók. Aztán elmagyarázta, hogy bezzeg régen nem voltak ilyenek a diákok, most már senki nem foglalkozik a másikkal, nem is köszönnek, ezért ő kitalálta, hogy ha meglát egy lakót a folyosón, akkor már jó előre hangosan köszön neki, hogy hátha észreveszi magát az ominózus személy. És büszkén mesélte a 70 év körüli néni, hogy miután már többször fennhangon köszönt előre a 18-20 éves gyereknek, az végül válaszul odabiccentett neki, és ennek ő nagyon örült. Hát… saját magát minősíti, aki a ház gondnokának, aki ráadásul nő, ráadásul idős, nem képes visszaköszönni… Mondta amúgy a néni, hogy valószínűleg a kukaajtó nyitva hagyása nem figyelmetlenség, hanem valaki direkt csinálja, mert „így vezeti le a stresszt, biztos nagyon stresszes az egyetem meg a diákmunka”. Hát… ehhez csak gratulálni tudok. Mondtam neki az én bunkó szomszédomat is, mondom nem lehet igaz, hogy nem tudja megérteni, hogy nem kéne a balkonon rappelni meg énekelni, meg hajnali 5-kor csapkodni a balkonajtót, és ordíttatni a tévét…

Vasárnap aztán eljött a nagy nap! Elmentem megnézni a Digimon Adventure Tri befejező filmjét! Csak kevés helyen vetítik, Oszakában egyedül egy helyen, egy umedai moziban. A vetítés kezdete előtt jóval megérkeztem, találtam bicikliparkolót, aztán még mielőtt kezdődött volna a film, lerohantam, kivettem a biciklimet, majd visszatoltam a helyre, hogy elölről kezdődjön a parkolás, így ne kelljen 100 jent fizessek – fő a spórolás a kirándulásokra 😀 Megvettem a film pamfletjét is – azt hittem, hogy a mozis shop úgy néz ki, hogy ki vannak pakolva a cuccok, és mindenki elveszi, amit akar. Ehelyett egy sima pult van, ahol kérni kell a terméket, amit kinéz az ember egy papírról… Megnézegetni nem nagyon lehet. Nagyon sokan vásároltak amúgy mindenféle merchandise cuccokat. Az volt a vicces, hogy a Digimon filmre szinte mind ilyen 20-30 év körüli emberek várakoztak, tehát azok, akiknek a gyerekkorukban ment a Digimon Adventure a tévében 😀 Gyerekeket nemigen láttam… Mikor elintéztem a biciklit, és kezdődött a beléptetés, még gyorsan vettem egy digimonos kék üdítőt (mellé járt valami különleges képeslap), aztán a bejáratnál megint kapott mindenki különleges képeslapokat. Jó volt a film, örültem, hogy kicsit átélhettem a gyerekkori kalandokat 😀 És lehet, hogy lesz további folytatása az új Digi-filmeknek.

A mozi után letekertem Nambába, ahol a Marui plázában Digimon-üzlet működik egy hónapon keresztül. Itt vettem pár cuccot, aztán hazatekertem még az eső előtt 🙂