(59) Megérkezik a nyár. Találkozás Hasze-kunnal. A kistáska cseréje. Buszos kirándulás: a Tatejama-Kurobe alpesi út és a rossz időjárás.

Május végén megérkezett a nyári meleg, illetve Hasze-kun is visszalátogatott az egyetemre. Flottul ment egy hibás termék cseréje, aztán két napos, buszos kirándulásra mentem a Tatejama-Kurobe alpesi útra.

Május első felében még nem volt az a nagy hőség, de így a hónap végére megérkezett a meleg. Szerencsére még nem az a nyári, párás meleg, inkább kellemes volt. Csak az a negatívum ugyebár, hogy ilyenkor megkezdődik a légkondi használatának túlzásba vitele is…

Kedden, amikor mentem az Ogura-maratonra, meglepődtem, mivel a teremben ott ült Hasze-kun, aki áprilistól Gifu megyében dolgozik. Kiderült, hogy volt valami elintéznivalója az egyetemen, és egyúttal benézett az órára. A csoporttal együtt elbeszélgettünk vele arról, milyen a munkahelye.

Még a Digimon-rajongásom fellángolásának idején előrendeltem egy az új Digimon-film kapcsán megjelenő magazint, amihez járt egy kicsi, digimonos táska is. A héten megjelent az újság, meg is érkezett postán, a kistáska viszont el volt szabva, el volt deformálódva. Utánanéztem, hogy hol kell ezt jelezni, meg is találtam a magazinban egy telefonszámot. Gondoltam, hogy ahogy odahaza, most itt is megkezdődik a nagy „harc”, nekem kell majd bizonyítanom, hogy tényleg hibás volt a termék, a saját költségemen kell majd visszaküldenem, aztán várhatok majd több hetet-hónapot, hogy aztán majd azt mondják, hogy nem tudják kicserélni, menjek a fenébe. Hát nem így történt 😀 Felhívtam a megadott számot, mondom neki, hogy a kistáska úgy néz ki, hogy el van szabva. Szinte nem is engedte a vonal túlsó végén a nő, hogy végigmondjam a mondókámat, egyből mondta: „hibás termék, rendben, értettem”. Mondta, hogy akkor ők kiküldenek egy másikat, a csomagban lesz egy válaszboríték felbélyegezve, abba majd rakjam bele a hibásat, és küldjem vissza. Szóval nem hogy nekem kéne bizonyítanom, hogy hibás a termék, meg nekem kéne visszaküldeni, hanem ők így előre megbíznak bennem, és kiküldenek és másikat. Ez igen! Megkérdezte a hölgy a címemet, telefonszámomat, aztán végül a nevemet. Mondom neki, hogy külföldi vagyok, lehet, hogy nehezen lesz érthető a nevem, ezért mondom lassan. De megértette, és nem is kezdett el azon stresszelni öt perc beszélgetés után, hogy ő nem tud angolul, pedig ettől tartottam 😀 Összességében tehát nagyon meg voltam elégedve a panaszkezelés folyamatával. Pár nap múlva meg is érkezett a hibátlan kistáska, a hibásat pedig beraktam a kapott borítékba, és feladtam.

Pénteken és szombaton egy kétnapos, buszos kiránduláson vettem részt. Meg akartam nézni a Tatejama-Kurobe alpesi útvonalat, ami többek között a tíz métert is meghaladó hófalairól híres, csakhogy nagyon költséges lett volna magamnak megszervezni az utat olyankor, amikor nem tudom használni az olcsó Szeisun 18 kipput. Motoharáék ajánlották, hogy vannak buszos túrák, érdemes azokat is megnézni, így végül így is tettem, és befizettem egy ilyen kirándulásra. A hét elején nagyon jó idő volt, viszont az időjárás-előrejelzés péntekre-szombatra esőt mondott. Ez azért nem jó, mivel az alpesi útvonal legmagasabb részén lévő hófalnál ilyenkor lezárják a gyalogutat… Így hát izgultam, milyen idő lesz majd.

Pénteken kora reggel a Namba Parksnál volt a gyülekező. Metróval mentem le, itt várakoztam. Jöttek sorra a többi utasok is. Volt köztük egy nénike, aki megszólított egy másik ismeretlen nénit, hogy lerakhatja-e a padra a táskáját, az meg mondta, hogy igen, erre a néni, mintha bekapcsolták volna, elkezdett mindenfélét magyarázni az ismeretlen hölgynek 😀 Vagy húsz percig beszélt 😀 Mikor mindenki összegyűlt, a buszhoz mentünk. Én voltam az egyetlen külföldi, aki tudott japánul, rajtam kívül még volt két külföldi, talán tajvaniak (vagy kínaiak), akik nem beszéltek japánul. Az első napon a busszal először Kamikócsiba utaztunk, ez a Sin-Hotaka kötélpálya és Hiraju közelében lévő hely, vannak itt tavak, hegyi folyók, tulajdonképpen egy ilyen hegyi, erdei ösvényszerűségről van szó. A buszos utazás viszont jó sok időbe telt, és ahogy a japán buszutaknál megszokhattuk, szinte alig haladtunk egy órát, máris pisiszünetet kellett tartani. Egy öreg bácsi mellé lettem beosztva, aki nem szólt hozzám egy szót se, így én se hozzá 😀 Olvasgattam a tanulmányt, amiből jövő héten majd Oguránál elő kellett adnom. Kamikócsiba érkezve épp nem esett az eső, bár nagyon úgy tűnt, hogy akár bármelyik pillanatban eleredhet. De kibírta, így nem ázott meg a csoport. Sajnos a fő látványosság, a még hóval borított hegyek ködbe burkolóztak, így nem látszódtak. A tavak, folyó viszont szép volt. Innen Macumoto városon keresztül Otari községig utaztunk, itt volt a hotel, ahol aznap este megszálltunk. Ez a hely a buborékgazdaság idején volt felkapott síelőhely, manapság főleg bezárt, régi üzleteket látni, a hotelünkön kívül nem nagyon volt élet a környéken. Az idegenvezetőnk az érkezéskor megpróbálta elmondani a legfontosabb tudnivalókat a két tajvani utasnak. Vagyis hát egész nap próbálta mondani nekik a lényeges dolgokat, csakhogy híján volt az angoltudásnak. (Amúgy Kamikócsiban, amikor sétáltunk, egyszer mellém keveredett, és elbeszélgettünk úgy öt percet japánul. Aztán mondta, hogy most előresiet, megnézni, hogy hol jár a csoport. Utána, mikor ismét utolértem, közölte, hogy „this way”. Miután előtte japánul diskuráltunk.) Szóval a tajvaniaknak azt próbálta megmagyarázni, hogy reggel a nagy csomagokat hagyják a recepciónál, mert a buszsofőr onnan majd berakja a busz csomagtartójába, és nem muszáj magukkal vigyék a hegyre. Japánul a hotel recepcióját egy „japán gyártmányú angol szóval” fejezik ki, azt mondják rá, hogy „front”. Ezzel az a gond, hogy sok japán azt hiszi, hogy a recepció angolul is „front”. (Hasonlóképp azt hiszik sokan, hogy a „személygépkocsi” szó angolul „my car”, mivel japánul a személygépkocsit „maikaa”-nak nevezik.) Így hát az idegenvezető valahogy így fogalmazott: „Baggage! Baggage! Your baggage, morning, please, please, baggage leave hotel front! Leave baggage hotel front!” Hát mondom, szerencsétlenek azt fogják hinni, hogy a hotel elé kell kirakniuk a csomagjaikat… Volt még sok hasonló bakija az idegenvezetőnek, de így több mint egy hónap elteltével már nem emlékszem sajnos…

A hotel egy meglehetősen régi hotel volt, de viszonylag tiszta. Lepakolt mindenki a szobájában, aztán kezdődött a vacsora. Bőséges volt a választék, nagyon finom volt minden. Érdekes volt, hogy a felszolgáló személyzet tagjai szinte mind külföldiek voltak, mármint ázsiai külföldiek, talán vietnamiak vagy thaiok lehettek az akcentusuk alapján. Alig beszéltek japánul. Én oda lettem ültetve ahhoz az asztalhoz, ahol az egyedül utazók ültek. Volt egy fickó amúgy az egyedül utazók között, aki a buszon az idegenvezető minden második szava után visszakérdezett valami hülyeséget, na ő is jelen volt. Szépen megvacsorázott mindenki, én ugyebár lassan eszem, szóval időbe telt. Aztán egyszer csak odajön az idegenvezető, és megszólal, hogy „ő amúgy beszél japánul, szóval nyugodtan meg lehet szólítani”. Erre a mellettem ülő nénikék egyből elkezdtek kifaggatni 😀 A másik asztalnál ülő, háromfős lánycsapat meg megkérdezte, hogy van-e barátnőm 😀 Ők majd még másnap feltűnnek a sztoriban, nagyon buták voltak…

A vacsora után aztán visszamentem a szobába, és megnéztem a sorozataimat, meg persze az időjárás-jelentést. Reménykedtem, hogy éjszaka lehull az összes eső, és másnap nem okoz gondot már.

Másnap reggel korán kellett kelni, korán volt a reggeli. A reggeli is japán stílusú volt, forró miszolevessel, sült hallal, főtt rizzsel. Finom volt minden, és igyekeztem is minél többet enni, hogy ne legyek aztán éhes, de gondolhattam volna, hogy a joghurtból és zabpehelyből álló reggelihez szokott gyomrom nem fogja értékelni a főtt ételt és a sült halat hajnal. A reggeli után összepakoltam, aztán felszálltam a buszra, nemsokára indultunk is. Félúton jártunk, amikor kezdett görcsölni a gyomrom, elsápadtam, leizzadtam… éreztem, hogy a vécére kéne menjek, csak hát még hátra volt majdnem egy óra az útból. Azt mondta az idegenvezető, hogy miután megérkeztünk, még lesz úgy egy fél óránk az első tömegközlekedési eszköz, a Kanden trolibusz indulásáig. Na gondoltam, akkor elmegyek a mosdóba. De kicsit korábban érkeztünk, erre megszólalt a nő: „mindenki igyekezzen a leszállással, mert megpróbálom elintézni, hogy fölférjünk az előző járatra”. Ez azt jelentette volna, hogy nem lesz idő elmenni a mosdóba, sőt utána egyből kellett volna menni a siklóhoz, szóval még jó pár órán keresztül nem lett volna rá lehetőség… Hát gondoltam, ez számomra képtelenség, így amikor leszálltam a buszról, leszakadtam a csoporttól, és elsprinteltem a vécéig. Életemben nem rohantam még ennyire a vécére :DDDD Aztán amikor visszaértem a csoporthoz, láttam, hogy persze nem sikerült az idegenvezetőnek intézkedni, várnunk kell, szóval nem is kellett volna sprintelni… Sebaj. Vártunk tehát. A Tatejama-Kurobe alpesi út érdekessége az, hogy különböző közlekedési eszközökkel lehet keresztülmenni a hegyen, viszont ezeknek külön-külön menetrendjük van, rengeteg ember és rengeteg turistacsoport akar felszállni rájuk, így hát tömve vannak. Az idegenvezető minden állomáson előre kell menjen, és el kell intézze, hogy melyik időpontban szállhat fel a csoport az adott járműre. Szóval nem egy laza utazás 😀 Sajnos amíg vártunk, kiderült, hogy fönt a hegyen esős, ködös idő van, ezért lezárják a nagy hófalat… Elég csalódott voltam…

Először a Kanden trolibusszal mentünk fel Ogizava állomástól a Kurobe-vízlépcső állomásig. Ez a trolibusz a Kanszai Denrjoku (Kanden), vagyis a Kanszai Elektromos Művek alagútjában halad, ezt az alagutat még a vízlépcső építésekor fúrták, és volt egy olyan szakasza, ahol sehogy se tudtak anélkül áthaladni, hogy ne tört volna be a víz. Ezt a sztorit mutatták be a busz képernyőjén. Egyszerre több busz halad amúgy egymás után. Amin meglepődtem az az, hogy megtudtam, Japánban csak két helyen közlekedik trolibusz, mégpedig az alpesi út nyugati és keleti felén. Ráadásul a Kanden alagútjában közlekedő trolibuszt jövőre elektromos buszok fogják felváltani, így csak egy troli marad Japánban. És ami még érdekesebb, hogy a troli Japánban jogilag vonatnak minősül! Ezért az alagútban vasúti jelzések vannak elhelyezve.

Megérkezve a Kurobe-vízlépcső állomáshoz át kellett verekednünk magunkat a nagy tömegen, hogy eljussunk magához a vízlépcsőhöz. Ez Japán legnagyobb vízlépcsője. Azt hittem, hogy láthatjuk majd, amin a víz kiömlik a vízlépcsőnél, de kiderült, hogy csak nyáron nyitják meg a vizet. Amúgy érdekes volt, csak az volt a baj, hogy itt már eleredt az eső, ráadásul sietni kellett, mert negyed óra múlva már a következő járművön kellett lennünk. Hogy ne ázzon el a fényképezőm, kinyitottam az ernyőmet, és úgy fényképeztem. Egyszer csak hallom, hogy egy ázsiai nő valamit beszól. Nem értettem, mit mond, azt hittem, hogy kínaiul beszél. Aztán látom, hogy mutogat, hogy ő akar most csinálni egy képet, de én belelógok az ernyővel. Félreálltam. És akkor jöttem rá, hogy nem kínai volt a nő, hanem japános angolt próbált beszélni hozzám! Mégpedig úgy, hogy nem ismerte az „umbrella” szót, viszont a „parasole” szót igen, tehát azt magyarázta nekem, hogy „napernyő! napernyő!”. A ködös, esős időben 😀

Következőnek a Kurobe-siklóra szálltunk fel. Ennek a siklónak az a különlegessége, hogy teljes egészében egy alagútban halad, ilyen máshol nincs Japánban. Kiindulópontunk, Ogizava 1433 m-es magasságban volt, a Kurobe-vízlépcső 1450 m magason volt, míg a sikló végállomása, Kurobedaira már 1828 m-en volt.

Kurobedairánál volt egy kis időnk, itt volt egy szabadtéri kilátó, ahol fényképezkedni is lehetett. Mondta az idegenvezető, hogy mindenki álljon be a sorba, hogy lefényképezzék, aztán utána lesz csoportfénykép is. Látom, hogy valóban mindenki beáll a sorba. Akkora köd volt, hogy semmi nem látszott a háttérből, ehhez képest konkrétan hosszú sor állt, hogy a fényképész csináljon egy képet a semmivel a háttérben, amit aztán 1500 jenért vesztegettek 😀 Hát én nem álltam ki a sort 😀 Helyette inkább körbenéztem, de sajnos nem látszottak itt se a magashegységek, a felhők beburkolták őket. Aztán jött a csoportfényképezés, aminek szintén nem volt értelme, mert a háttérben nem látszott továbbra se semmi, és senki nem akart venni 1500 jenért egy képet, ahol még vagy 30 idegennel együtt látható 😀 Megvolt a fénykép, már mindenki mászott le az emelvényről, amikor az idegenvezető elkezdett mérgelődni a fotóssal, mert kiderült, hogy a csoport egy része még a másik fotós sorában állt, így lemaradt a csoportképről. Hát csak ennyi baj legyen, gondoltam 😀

Következőnek Kurobedairától a 2316 m magason fekvő Daikanbóig mentünk a Tatejama-kötélpályán. Itt ki lehetett volna menni egy havas részre, de a kijáratnál akkor tócsák voltak, hogy kihagytam, föl is lehetett volna menni egy kilátóhoz, de ott sem látszott semmi. Innen a Tatejama-trolibusz vitt keresztül minket a 3015 m magas Tatejama-hegyen, és megérkeztünk a 2450 m-en lévő Murodó állomásra. Itt költötték el az ebédüket azok, akik kértek, a többiek pedig nézelődhettek. Megnéztem, miket árusítanak, aztán átmentem a kis múzeumszerűséghez, amihez egy „mini-hófalon” keresztül vezetett az út. A rendes hófal meg ugyebár le volt zárva. Esett az eső, nem lehetett messzire ellátni… mérges voltam, hogy pont a rossz időt fogtam ki. Így hát mérgemben vettem csokit, leültem, és csokievés közben kitaláltam, hogy decemberben, a téli szünetben mégis csak el kéne menni az Ogaszavara-szigetekre 😀

Murodótól sima busz viszi le az embereket a Bidzsodaira állomásig. Ez a busz halad a hófalak mellett, bár ugye sétálva nem tudtuk megnézni a hófalakat, még a buszból is lenyűgöző volt a látvány. Ekkor már azt gondoltam, nem is vesztettem olyan sokat, hogy a gyalogos útvonal le volt zárva, hisz a buszból is jól meg lehetett nézni. A buszon a leghátsó helyre kerültem, és mellém került a tegnap a kapcsolati státuszomról érdeklődő hármas csoport. Megszólítottak, beszélgettünk. (A megszólítás így zajlott: „… hány éves vagy?” Semmi szia, vagy bemutatkozás, vagy ilyesmi 😀 ) Ilyesmi párbeszéd zajlott le:

– … hány éves vagy?
– 25.
– Hmm… És honnan jöttél?
– Magyarországról.
– Magyarországról? Hát az meg hol is van?
– Európában. Európa közepén.
– Európában? Én Európáról csak annyit tudok, hogy… Párizs! Hahahaha!
– Hát igen, Párizs is ott van, Franciaországban…
– Jaa, Franciaországban van?! Én azt hittem, hogy Európában! O___o
– …

Szóval hát… elég buták voltak 😀 Kiderült, hogy Tanabéból származnak, szóba került Sirahama meg a pandák is… Aztán kérdezi az egyikük, hogy Japánban merre jártam már. Mondom, az összes megyében. Ekkor ledöbbentek 😀

A 977 m magasan lévő Bidzsodairától ismét siklóval, a Tatejama-siklóval mentünk tovább, itt kellett megint várakozni egy kicsit. A sikló a 475 m magason lévő Tatejama állomásra vitt le minket, ahol már várt ránk a buszsofőrünk. Visszaszálltunk a buszra, és elindultunk hazafelé. (Ja, azt nem írtam, hogy reggel a szállástól Ogizaváig egy helyi busztársaság vitt minket, mert ha azt a rövid utat is a buszsofőrünk teszi meg, akkor az összes megtett út túllép egy határt, és akkor már egy másik buszsofőrre is szükség lett volna. Így olcsóbb volt az utazási irodának, ha arra a rövid útra egy helyi vállalatot bíz meg.) Hazafelé is volt jó sok pisiszünet, a Tojama megyében lévő megállóhelyeinken kerestem a Tojama dizájnos, tulipános dobozos kólát, de sehol se találtam. Este érkeztünk meg Nambába, ahonnan metróval mentem haza, este pedig még benéztem a takojakishoz is. Vasárnap pedig készültem az Ogura-féle beszámolóra. Így ért véget a Tatejama-Kurobe kirándulás. Örülök, hogy ide is eljutottam, de kicsit bosszant, hogy rossz időt fogtam ki.

Jöjjenek a képek: