(61) Dolgozatok. A nyelvészetóra és az angol nyelv. A Naptorony belsejében Motoharáékkal. A kólák átadása és az elázás. Hajvágás. Szentjánosbogár-nézés.

A 61. héten dolgozatok következtek, kiakadtam egy angol nyelvű „Thank you”-n, bejutottam a Naptorony belsejébe Motoharáékkal, jött egy nagy eső, levágattam a hajamat, és voltam szentjánosbogarakat nézni.

Hétfőn a nyelvészetes órán dolgozatot írtunk. Nem volt túlságosan nehéz, 27/30 pontot értem el végül, amit elrontottam, az mind a hangsúlyrendszerrel kapcsolatos feladat volt 😀 (Ki kellett hallani hangfelvételről, hogy japánnyelv-tanulók milyen hibás hangsúllyal beszélnek.) Azt hiszem, hogy a 200 főből úgy 5-6 embernek lett 27 pontja, ennél jobb eredmény nem is született, szóval megint az a helyzet állt elő, hogy a gaidzsin jobb japán nyelvészetes dolgozatot írt, mint sok anyanyelvű 😛 A dolgozat után viszont volt egy esemény, ami engem kicsit felidegesített. Lehet, hogy más ezt csak eleresztené a füle mellett, vagy külön örülne, engem viszont elgondolkodtatott. Történt ugyanis, hogy a nyelvészetes óra végén, a dolgozat beadását követően a tanárnő megkérte a diákokat, hogy töltsenek ki egy a japán nyelvhasználattal kapcsolatos kérdőívet, amit az egyik végzős diák szakdolgozatához kell. A biztonság kedvéért tisztázzuk még egyszer. Egy japán nyelvészetről, japán hangtanról szóló órán vagyunk, amelyet japán nyelven tartanak. Épp dolgozatot írtunk a japán hangtannal kapcsolatban, a dolgozat is természetesen japánul íródott. Ezután egy kérdőívet töltünk ki japán nyelven, ami a diákok japánnyelv-használatáról szól. A diákok között egy külföldi van, én. De az előbb említett információk alapján természetesnek vehető, hogy az az egy külföldi tud japánul, hisz egy japán nyelven zajló, a japán nyelvről szóló órán vesz részt, ír dolgozatot, és kitölt egy japánnyelv-használatról szóló kérdőívet japánul. Na és ezután a végzős hallgató, akinek a kérdőívre szüksége van, körbejár a teremben, és mindenkitől összegyűjti a kérdőívet. Jön felém, az előttem ülőktől szedi össze a kérdőívet, mindenkinek mondja, hogy „arigató”, vagyis hogy köszönöm. Hozzám ér, elveszi a kérdőívet, és megköszöni: „thank you”. Majd halad tovább: „arigató, arigató”. Ezen húztam fel magam, igen. Miért kell nekem „thank you”-t mondani? Csak a pofalemezem miatt? Ha még azt hinné, hogy nem beszélek japánul, akkor megérteném. De fent tisztáztuk, hogy az alábbi helyzetben teljesen egyértelmű, hogy tudok japánul. Ezt a sztorit kiposztoltam Facebookra, és sokféle reakció érkezett az ismerőseimtől, japánoktól és japántanulóktól egyaránt. Volt, aki egyetértett velem. Aztán voltak azok, akik azt mondták, hogy nem várhatom el, hogy japánnak nézzenek, hiszen nem vagyok az. Erre én csak azt tudom mondani, hogy nem is várom el, hogy japánnak nézzenek, hiszen nem vagyok az. Viszont egy tanórán azt sem akarom, hogy külföldinek, vagy amerikainak nézzenek. Azt várom el, hogy egy ugyanolyan hallgatónak nézzenek, mint az összes többi hallgatót, egy diáknak, aki éppen egy japán nyelven lezajló, japán nyelvészetről szóló órán vesz részt. Aztán voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy biztos olyan az arcmimikám meg a gesztusaim, hogy a japánok emiatt nem néznek japánnak, hanem külföldinek, és ezért beszélnek angolul hozzám. Mert hogy – mondja a japán illető – van olyan külföldi ismerőse, akit ő japánnak nézett a mimikája miatt. Hát mondom, ez azért szerintem eléggé elképzelhetetlen. Vagyis hát… ha Magyarországon látok egy mongolid arcvonásokkal rendelkező illetőt, akkor először én se fogom magyarnak nézni. Aztán ha kiderül, hogy például Magyarországon született és él, vagy egyik szülője magyar, akkor persze már nem kezelem külföldiként. De csak a mimikája miatt nem fogom az arcát europidnak látni. Ha viszont egy egyetemi órán magyarul vesz részt, nem fogok hozzá angolul beszélni. Egy kínai üzletben sem fogok angolul beszélni az eladóhoz, csak azért, mert nem olyanok az arcvonásai, mint az enyém. Aztán azért is fura ez a mimikás érv, mert ebben az esetben olyan gyorsan történt ez a kérdőívátadás, hogy nem is volt ideje az illetőnek, hogy elemezze az én mimikámat, sőt, nem is nagyon beszélhetünk mimikáról, hisz csak átnyújtottam egy papírt, és ennyi. Meg más esetek is vannak, amikor hasonlóképp, nem mimika vagy ilyesmi miatt, csupán az arcom miatt kategorizáltak be. Például a tocukavai kirándulás másnapján biciklivel indultam valahová, és benéztem a takojakishoz. Annyit kérdeztem kintről, hogy „tudtál aludni?”, japánul. Az arcomnak csak a felét láthatta a függöny miatt a bent ülő öreg néni, de már felkiáltott: „Ó, egy külföldi!”. Kezdjük ott, hogy már ez nem túl illő dolog… Tera-szan mondta neki, hogy igen, ő egy ismerős, itt lakik a szomszédban, itt tanul Japánban stb. Ebből a néni az alábbi következtetést vonta le: „Valóban? Akkor te nagyon jól tudsz angolul?” – mondta a takojakisnak. Tehát ismétlem: megjelenik egy külföldi, japánul beszél, kiderül, hogy itt tanul az egyetemen, a takojakis barátja. Ebből milyen következtetést kell levonni? Hát hogy a takojakis biztos jól beszél angolul! Ez kész… Amúgy a takojakisnál azt nem szeretem, amikor egy új vendég érkezik meg olyankor, mikor én is ott vagyok. Mivel olyankor el kell magyarázzam az egész élettörténetemet. „De jól beszélsz japánul!”, „Honnan jöttél, Amerikából?”, „Mióta vagy itt?”, „Csak másfél éve, és már ilyen jól beszélsz japánul?!” (az a többségnek nem fordul meg a fejében, hogy külföldön is lehet japánul tanulni, ahogy ők is tanulnak angolul, pedig nem élnek az USA-ban), „És mit csinálsz itt?”, „És hol van Magyarország?”, „Ott nagyon hideg van, ugye?” stb-stb. Ezért mondom, hogy ha az ember 40 évig itt él, akkor is ugyanez történik, és ez azért egy idő után eléggé idegesítő tud lenni.

Na ennyit erről. Kedden prezentáltam egy tanulmányról az Ogura-féle órán. Ezen az órán Nakatani-szan, Tamada-kun és a belga Silke van jelen a tanár úron kívül. A prezentáció után lehet kérdezni mindenfélét. Meglepő volt, hogy Silke megkérdezte, hogy mit jelent a szankin kótai. Ez egy alapfogalom az Edo-korral kapcsolatban, azt jelenti, hogy a tartományurak egy évig Edóban tartózkodtak, a következő évben pedig a tartományukban, a feleségüket, gyerekeiket pedig úgymond „túszként” Edóban kellett hagyniuk. Így minden évben a különböző tartományokból az uraság és a kísérete végigvonult az országon, hogy Edóba jusson. Aki nem foglalkozik alaposan Japánnal, vagy a japán történelemmel, az persze nem tudhatja ezt. De Silke japán történelemből írja a mesterszakos dolgozatát. Jó, nem az Edo-korból, de akkor is. Ogura is meglepődött, hogy nem tudta. Egyszer szóba került az, hogy ismeri-e a történelmi tartományok elnevezéseit, mondta, hogy nem. Ez nem annyira különös, én se tudtam, mielőtt ide jöttem volna. De aztán megkérdezte Ogura, hogy azért a 47 megyét ismeri, ugye. És nem, azt se. Mondta, hogy nem tanították nekik a belga egyetemen. Ez azért eléggé lesokkolt… Nálunk az első félévben meg kellett tanulni, hogy melyik megye hol van, mi a székhelye, melyik régióba tartozik, térképet tudni kellett bejelölni… Na mindegy. Szerdán volt még egy dolgozat a Szagara-féle kuzusidzsi-olvasós órán, más különleges dolog azt hiszem, nem történt.

Csütörtökön délelőtt le kellett biciklizzek a Tendzsinbasiszudzsi-rokucsóme metróállomáshoz, hogy átadjam Mira egyik utasának a neki begyűjtött slim bottle kólásüvegeket. Amikor mentem lefelé, jött egy értesítés a telefonomra, hogy Szuita városban rendkívül erős esőzés várható. Na siettem, hogy nehogy elkapjon az eső. Az állomásnál sikerült is találkozni az utassal, átadtam a dobozt a kólákkal, és mondtam, hogy tekerek is gyorsan vissza, mert jön az eső. Egy ideig nem is esett, de félúton, a Higasi-Jodogava állomás környékén elkezdett szakadni az eső, mindenem megázott, mire hazaértem. Csütörtök délutánra volt foglalásom a Banpaku-kinen-kóenbe (1970-es Világkiállítás emlékparkja), a Naptorony belsejébe. Motoharáéknak is foglaltam ugyebár még egy-két hónappal ezelőtt. Megbeszéltük, hogy az Expo Cityben találkozunk, ott kajálunk. Én biciklivel mentem szokás szerint, bár délelőtt ugye jól megáztam, de délutánra már nem mondtak erős esőt. Motoharánénak megfájdult a dereka, így ők kocsival jöttek a szomszédból, a leüléssel is bajban volt. Egy thai kajáldába ültünk be, ott ettünk finom, de nagyon csípős ételeket. Aztán átvonultunk a Banpakuba, elmentünk a Naptoronyhoz. Megvettük a jegyeket, és bementünk. Odabent nem lehetett fényképezni, és minden időre ment, a kis csoporttal együtt kellett haladni. Szégyen, hogy több tíz éven keresztül hagyták lepusztulni a belül lévő műalkotásokat, örülök, hogy felújították, és ismét megnyitották a torony belsején. Belül „az élet fája” látható, rajta mindenféle élőlényekkel, nagyon érdekes. 1970-ben itt mozgólépcsők voltak, és a torony fölső részéből ki lehetett menni egy terasz-szerűségre, most már ugyebár ez nincs meg, és a mozgólépcsőket is sima lépcsőre meg liftre cserélték, és az egészet földrengésbiztossá tették. Tetszett, érdekes volt. Fényképezni ugyebár nem tudtam, így hát a pamfletet mutatom be a képek között.

Pénteken elmentem edzeni, és edzés közben idegesíteni kezdett a lenőtt hajam, így hirtelen ötlettől vezérelve átmentem edzés után a szemközt lévő olcsó hajvágóhoz, és levágattam a hajam 😀 Mutattam a csajnak egy tavaly novemberi képet, hogy ilyenre állítsa vissza 😀 Elkezdett nekem valami soft mohikánról meg mindenféle stílusról magyarázni, mondom, én nem értek ehhez, nem tudom, milyen hajstílust hogy neveznek, nekem egységesen rövidre vágja le, és kész 😀 Végül aztán sikerült is megoldania. Délután benéztem a takojakishoz, ott volt Daiki anyukája is, kicsit elbeszélgettünk. Mondja aztán Tera-szan, hogy estefelé biciklivel elmennek Tojonakába megnézni az egyik parkban a szentjánosbogarakat, nincs-e kedvem nekem is menni. Mondom, de persze, szóljanak majd. Este hívott is, átmentem a bolthoz, viszont kiderült, hogy teltház van, ezért ő nem tud jönni, Jonmi-csan és Roku-szan fog onnan indulni, és a helyszínen majd találkozunk Kótával. Csakhogy Roku-szan nemrég ért haza, és még tett-vett a lakásában, így várakoztunk Jonmi-csannal rá. Aztán megérkezett, és hárman eltekertünk ahhoz a bizonyos tojonakai parkhoz. Nem volt messze, úgy tíz percet kellett tekerni. Pont a parkolóhelyet kerestük, amikor összefutottunk Kótával. Leparkoltuk a bicikliket, aztán bementünk a fedett részre, ahol meg lehetett nézni a bogarakat. Szerintem egy héttel korábban kellett volna jöjjünk, mert már nem voltak olyan sokan, de azért láttunk párat. Roku-szannak egy a tenyerére szállt, ott le tudtam fényképezni. Én élőben még soha nem láttam szentjánosbogarat, szóval jó volt, hogy eljöttünk ide. Hazafelé aztán Roku-szannal és Kótával beültünk egy kínai kajáldába, itt ettünk ráment, aztán ők még visszamentek a takojakishoz inni, én meg jöttem haza. Hétvégén meg szerintem nem történt semmi különös.