Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(68) Sirahamai kirándulás Öcsivel. A túrazsák. A gyomorrontás. Pokoli hőség. A japánok szabályokhoz való görcsös ragaszkodása. Ügyintézés Umedában a 40 fokban. Az új rejtélyes szomszéd. A sikokui útiterv megváltoztatása. Készülődés a Fudzsira.

A pokoli hőség folytatódik! És ha hőség, akkor tengerpart: hétfőn, stílszerűen a „tenger napján” elugrottunk Öcsivel Sirahamába a strandra! És ha hőség, akkor a japánok szabályokhoz való görcsös ragaszkodásáról is szót ejtek egy gyerek halála kapcsán. Szó lesz még az új rejtélyes szomszédról, a sikokui útiterv megváltoztatásáról és régi fényképezőgépek eladásáról is.

Vasárnap délután rám írt Öcsi, hogy hétfőn nincs-e kedvem lemenni a tengerhez. Visszakérdeztem, hogy pontosan hova, mikor, mit tervez. Azt írta, Vakajamába, Sirahamába menne. Hát nekem Sirahama az egyik kedvenc helyem, én oda bármikor szívesen megyek… Kiderült, hogy hétfő ünnepnap, „a tenger napja”, Öcsi pedig pont aznap szabadnapos, és mivel itt a nyári hőség, kitalálta, hogy lemenne a tengerpartra kocsival. Csakhogy az ünnepnapokat a magán fenntartású egyetemek nem adják ki szabadnapnak, így hivatalosan nekem hétfőn lett volna egy órám… De mivel eddig soha nem hiányoztam, ráadásul ez az utolsó óra volt a következő heti záródolgozat előtt, úgy döntöttem, egyszer ellóghatom az órát 😀 Így hát megbeszéltük Öcsivel, hogy majd lemegyek hozzájuk, és onnan indulunk.

Hétfőn reggel a metróval le is mentem az Öcsiékhez legközelebb eső állomásig, aztán elsétáltam a házukig. Öcsiöcsi nyitott kaput, mondta, hogy neki órája van az egyetemen, nem tud jönni. Mondtam, hogy igazából nekem is órám lenne 😀 Jött aztán Öcsi is, elbúcsúztunk Öcsiöcsitől, és útra keltünk. Az autópályán mentünk egészen Tanabéig, közben kerestem azt a pihenőhelyet, ahol 2016-ban olyan finom kaját ettünk, de nem lett meg, kiderült, hogy az a sirahamai lehajtó közelében lett volna, mi meg Tanabénál lehajtottunk. Sirahamába érkezve először is parkolóhelyet kellett találni. A városközpontnál lévő körforgalomnál (körforgalom Japánban!! Ritkaság!) egy bácsika állt egy parkolós táblával, ő napi 1000 jenért kínálta a parkolót. Ez tűnt a legolcsóbbnak, így követtük, és nála parkoltunk le. A parkolóból aztán gyalog indultunk a strand felé. Mivel már ebédidő volt, útközben nézegettük a kajáldákat, és találtunk is egy helyet, ahol vakajamai ráment kínáltak. Öcsi egy sirahamai ráment, én pedig egy vakajamait ettem. Már mikor jöttünk ki a helyről, éreztem, hogy valami nem stimmel a gyomrommal, de nem foglalkoztam vele. Lesétáltunk a partra, az öltözőben átöltöztünk, aztán kipakoltunk. Sirahama tengerpartja finom, fehér homokos part, nem sziklás, ilyen szempontból nagyon jó, viszont egy cseppnyi árnyék sincs. Külön napernyőket lehet bérelni, de nagyon drágán. Mi nem is béreltünk, lepakoltunk, aztán mentünk a vízbe. Elég jó volt már a víz hőmérséklete, jólesett úszni. Sokan voltak amúgy, de nem annyian, mint például tavaly augusztusban, amikor a Szeisun 18 kippuvel lejöttem megnézni a babapandát, és utána kijöttem a strandra. Akkor alig tudtam egy törülközőt leteríteni, a víz is elég mocskos volt. Most viszont jól el lehetett férni, és szép tiszta volt a víz is. Később elsétáltunk fagyit keresni, de a parton nem találtunk, így elmentünk egészen a közeli konbiniig. Mivel eredetileg csak a parti bódékhoz indultunk, papucsot se húztunk – ez rossz ötlet volt, ugyanis a konbinihez vezető úton az aszfalt olyan forró volt, hogy a végén már ugrálnunk kellett, úgy égette a talpunkat 😀 A konbiniben a padló pedig mocskos volt… mondjuk csak mi voltunk mezítláb 😀 😀 Vettünk fagyit meg üdítőt, és egy árnyékos részen megettük. Aztán visszamentünk a partra, megint bementünk a vízbe, kijöttünk, napoztunk, bementünk, kijöttünk 😀 A végén aztán a parton lévő onszenbe is bementünk (Sirahama híres az onszenjeiről, van egy a parton is, de mivel mindenki belát, ezért a hagyományos onszenektől eltérően ide fürdőruhával kell bemenni, nők és férfiak is ugyanabba a medencébe). Reméltem, hogy az úszás és a termálvíz jó hatással lesz a derekamra, ami még mindig nem volt az igazi… Sétálni, állni tudtam, de ha leültem, fájt. Szerencsémre bevált a tengervíz és a termálvíz: másnapra elmúlt a derékfájásom!

Este 5-6 körül elkezdtünk összeszedelőzködni, átöltöztünk, és visszasétáltunk az autóhoz. Amikor közeledtünk az autóhoz, már mondtam is Öcsinek, hogy jobb lett volna elmenjek a mosdóba még a parton, mert nem az igazi a gyomrom. De gondoltuk, sebaj, úgyis megállunk egy autópálya-pihenőnél enni, ott majd elmegyek. Igen ám, de nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Beültem az autóba, de éreztem magam a hideg verejtéket, elsápadhattam, minden bajom volt. Öcsi elindult, pont a konbini előtt hajtott volna el, mire mondtam, hogy álljon meg itt, tegyen ki, muszáj visszamennem a mosdóig. Így is tett, én meg sietve a parton visszamentem a vécéig, de félúton már alig bírtam menni, olyan rosszul voltam. A mosdóból kijőve aztán jobban lettem, de amikor visszaültem a kocsiba, megint elölről kezdődött az egész… Valahogy kihúztam az első autópálya-pihenőig, ahol megint meglátogattam a mosdót… Enni már nem is mertem. Szerencsére aztán Oszakáig már nem volt nagyobb gond, de még mindig nem volt az igazi a gyomrom. Próbáltam felidézni, hogy miket ettem aznap meg az előző napokban, de semmi gyanúsat nem találtam, csakis a vakajamai ráment… Most is arra gondolok, hogy ő volt a tettes… Pedig finom volt 😀

Az autópályán aztán belekeveredtünk egy 25 kilométeres dugóba. Baleset? Dehogy. Mindössze annyi történt, hogy a háromnapos hétvége végén mindenki elindult haza. És hogy generáltak ekkora dugót? Nos, a japán autópályát nem úgy kell elképzelni, mint az európai autópályákat. Először is, a maximálisan megengedett sebesség az országban 100 km/h. Másodszor pedig, nincs megkötve, hogy egy autópályán hány sáv kell legyen, így hát a Vakajamától délre eső szakaszt autópályának nevezhetik úgy is, hogy kétszer egy sáv van végig, középen méterenként pici „rudakkal” felszerelve, hogy semmiképp se lehessen előzni. Így hát érthető, ha feltorlódik a sor… Szépen battyogtunk 20-30-cal előre… Kérdeztem Öcsit, nem lett volna-e gyorsabb a rendes főúton menni, azt mondta, nem, mert ott is ennyien lettek volna.

Megérkeztünk Öcsiékhez. Eredetileg azt mondta Öcsi, hogy fölvisz Szuitába, de közben szóba került, hogy neki van ilyen nagy, hegymászós túrahátizsákja, és mondtam, hogy azt akkor kölcsönkérném, hogy ne az én hagyományos hátizsákomba kelljen nyomorítsam a cuccokat a Fudzsi-mászáshoz. Így hát fölmentem hozzájuk, kölcsönkérni a táskát. Otthon volt Öcsiöcsi, Öcsi nővére és az anyukájuk. Kérdezték, vacsorázom-e velük, csakhogy az anyukájuk aznap elment valahová, és hazafelé a boltból vett szusit, annyi adagot, amennyien vannak. Mondtam, hogy én úgyse tudnék most szusit enni, nincs jól a gyomrom. Végül aztán egy kis miszolevest meg egy kis salátát ettem, közben elbeszélgettünk, szidtam a szomszédomat, és elmagyaráztam Öcsiöcsinek a kirándulásokat 😀 Igyekeznem kellett, hogy elérjem az utolsó metrót. A nagy hátizsákba bepréseltük a saját hátizsákomat, aztán Öcsi kijött velem az állomásig, én meg épp hogy elértem az utolsó előtti vonatot. Ezzel fölmentem Eszakáig, aztán hazafelé menet látom, hogy világ van a takojakisnál, benéztem. Hát ott volt Kóta, meg Daiki anyukája, meg Jonmi-csan, szóval a szokásos tagok 😀 Mondtam, hogy Sirahamában voltunk, meg elkértem a táskát stb. Aztán gondoltam, leülök egy picit. Na ott előadtam a gyomorrontást, mondtam, hogy hogy rohantam a parton a mosdóig, jót röhögtünk rajta 😀 De még mindig nem volt az igazi a gyomrom ott se. Kiderült, hogy Kóta Kagava megyében volt kirándulni biciklivel, elmagyarázta, hogy merre járt. Aztán még szó volt mindenféléről, óvodától elkezdve néptáncig. Mire észrevettem magam, már éjjel kettő volt.

Másnap nem voltak óráim, ugyanis elmaradt az Ogura-maraton. Így hát helyette készülhettem a szerdai órákra, írhattam a beadandókat. Közben a tévében hallgattam a híreket a hőségről. Melegrekordok dőltek meg, emberek meg dőltek ki… Egy iskolában meghalt egy általános iskolás kisgyerek hőgutában, mivel odakint, a tűző napon tartottak nekik „bogárkeresős” foglalkozást. Az iskola reakciója: kiálltak a tanárok, az igazgató, meghajoltak a sajtó nyilvánossága előtt, és bocsánatot kértek. Az igazgató meg közölte, hogy „túl könnyedén ítéltük meg a helyzetet”. Ennyit ér egy gyerek élete?! Nagyon felidegesített ez az ügy. A neten találtam egy cikket, ahol összegyűjtötték a szülők kommentjeit, pontosabban a szülők elküldték az újságnak, hogy az ő gyerekük iskolájában milyen szabályozás van. Kiderült, hogy sok helyen tilos a gyerekeknek az órán vizet inni, sőt, van, ahol tilos kulacsot vinni az iskolába! Mert hogy ott a csapvíz. Ahol esetleg lehet kulacsot vinni, ott a tartalma csak víz vagy tea lehet, sópótlásra alkalmas sportital nem. Aztán van olyan csodálatos szabály is, hogy az iskolába menet, vagy az iskolából hazafelé jövet tilos inni. Van, ahol a kinti 40 fokos hőség ellenére megtartják a kinti tevékenységeket (pl. sportklubok). Odabent meg sok helyen nincs légkondi. Az egy dolog, hogy sok idétlen, értelmetlen szabály van, de az a legszomorúbb, hogy az idióta szabályokat egy ilyen extrém időjárási helyzetben sem képesek felülbírálni. Például egy anyuka írta, hogy bár tilos az iskolába kulacsot vinni, ő nem engedte el a gyerekét a 40 fokban víz nélkül. Az iskolába érve a tanár leszidta a gyereket, az igazgatói irodába vitték, és ott kellett megigya a kulacsából a vizet. Kérdem én, ennek milyen nevelési célzata van? Ne igyál a 40 fokban sem, akkor se, ha beledöglesz, mert van egy ilyen szabály? Amúgy igen, ezt szépen megtanítják a gyereknek, aki aztán majd a munkahelyen se fogja megkérdőjelezni az idióta szabályokat, akkor se, ha beledöglik a munkába… Felháborító. Szerencsére amúgy sok kommentet találtam, amelyeknek az írói értelmesen gondolkodnak, és őket is idegesítik ezek a hülye szabályok.

Szerdán a nagy hőségben vonultam az egyetemre. A Kimura-féle kuzusidzsis órán dolgozatot írtunk. A már olvasott szöveg egy még nem olvasott részét kaptuk a dolgozatban, tehát a szöveget ugyanaz az illető írta, így az írás stílusa hasonló volt, de azért voltak olyan írásjegyek, amelyeket nem tudtam kiolvasni. A végén magunknak kellett kijavítani a tesztet, itt kicsit megnyugodtam, mert rápillantva a japán diákok papírjára, még nálam is több írásjegy volt náluk, amelyet nem tudtak elolvasni. Az Ucumi-féle órán leadtuk a beadandókat, aztán a Szagara-féle órán szintén. Ez a beadandó is kuzusidzsi-olvasás volt, itt is volt egy-két írásjegy, amit nem tudtam kiolvasni, de a többi diák is azt mondta, hogy nehéz volt. A Szagara-óra után pedig következett az Ogura-féle pótóra, ahol Tamada-kun adott elő. Nem nagyon értettem, nekem miért kellett ott lennem, mivel Tamada prezentációja után főleg Nakatani meg Ogura kérdezett tőle, nekem nagyon nem is voltak kérdéseim, ugyanis nem nagyon értek Tamada témájához… Aztán a szenszei magyarázott nekik mindenfélét az álláskeresésről, ami szintén nem érint engem. Ráadásul mivel az utolsó órán volt a pótóra, nem volt úgymond „felső határ”, egy jó negyven percet ráhúztunk az álláskeresésről való beszélgetéssel… Én majdnem elaludtam ^^””

Az órák után benéztem a takojakishoz, ugyanis Tera-szan megígérte, hogy kedden megy valami üzletbe, és onnan hoz nekem fejlámpát. Csakhogy kiderült, hogy a boltban nem talált, így hát megrendelte Amazonon. Hát ott én is meg tudtam volna 😀 Amúgy mondta, hogy ő tudott volna adni túrazsákot is, meg mindent – én ezt nem tudtam…

Csütörtökön lementem a tűző napsütésben biciklivel Umedába ügyeket intézni. Indulás előtt találkoztam a gondnok nénivel, épp takarított, mutatta, hogy hozott magával egy zacskóban jeget, hogy azzal hűtse magát. Umedában aztán egyúttal eladtam a két régi, félig elromlott fényképezőmet. A helyi használtcikkes boltban az egyikért 500 jent (!) adtak volna, a másikat be se vették volna. Umedában elmentem vagy 4-5 helyre is, két-három helyen azt mondták, hogy túl régi a gép, nem tudják bevenni, egy másik helyen összesen 3000 jent adtak volna, de volt egy hely, ahol meg 4000-t ígértek, így oda mentem vissza. Úgysem használom már őket, ráadásul mindkettőnek valami baja van, azt mondták, olcsóbb újat venni, mint megjavíttatni őket… Akkor meg minek tároljam őket, később még ennyit se fognak érni. Visszamentem tehát a 4000-es helyre, ahol végül 4500-at kaptam a két öreg gépért.

A bal oldali lakásból továbbra is hallatszódnak a zajok, főleg éjjel 1-2 körül, de múltkor már reggel is hallható volt pakolászás zaja. Az ajtóról ugyebár lekerült a lakat… szóval most már száz százalék, hogy beköltözött ide valaki. Pedig azt hittem, hogy legalább fél évig nyugtom lesz… Ugyanakkor az eddigi tapasztalatoknak megfelelően, bár beköltözött az új lakó, bemutatkozni nem jött… Lesz még egy valaki, akinek fogom hallani a tüsszentését, ásítását, böfögését, szellentését – de nem fogom ismerni az arcát. Ez azért valahol elég furcsa, nem?

A nagy esőzés miatt sok helyen megsérültek a vasútvonalak. Én egészen eddig a hétig nem is gondoltam, hogy ez az én terveimet is érinteni fogja. Azt hittem, Ehime megyében a vasútvonalakkal nincs gond. Egész véletlenül gondoltam egyszer egyet, hogy jobb lenne a biztonság kedvéért megnézni a JR Sikoku honlapját. És ekkor jöttem rá, hogy Ehime megyében konkrétan majdnem az összes vasútvonal megrongálódott valahol, van, ahol két hónapba, van, ahol még több időbe beletelik a helyreállítás. Gondoltam, megvárom, hogy lesznek-e pótlóbuszok, és az alapján módosítom az útitervemet. Pár napja kijöttek a pótlóbuszok menetrendjei, de nagyon kevés busz jár, semmiképp nem passzol az útitervembe. Így hát hiába is megyek át Beppuból Javatahamába (Kjúsú szigetéről Sikoku szigetére) komppal, onnan nemigen tudok továbbhaladni. Vagyis Kócsi megyébe se tudok átjutni, így viszont a kirándulásnak az egész sikokui részét le kell fújni. Variáltam, és úgy döntöttem, hogy akkor a költségek miatt ez alkalommal kihagyni szándékozott, és jövő márciusra áthelyezett Iki és Cusima szigetét pakolom bele az útitervbe Sikoku helyett. Gondoltam, hazafelé majd a 18 kippuvel, a Szanjó-fővonalon megyek. Csakhogy a hazaút idején már nem használható a 18 kippu, ráadásul Hirosima megyében a Szanjó-fővonal is megsérült, ott sem járnak a vonatok. Végső megoldásként úgy döntöttem, hogy ahogy tavaly a Szanin+Észak-Kjúsú kirándulás idején is, most is hajóval fogok hazautazni Kitakjúsúból, a Sin-Modzsi kikötőből Oszakába. Az útitervet így módosítottam, a költségek szerencsére nem változnak. De kár, hogy Sikoku déli része kimarad… Egyelőre beterveztem Sikokut januárra, meglátjuk majd, hogy alakulnak a dolgok. A módosított útiterv a térképen így néz ki (bocsánat a fapados megoldásért, de siettem 😀 A feketével jelölt szakasz az, ahol nem közlekednek a vonatok, a piros iksz pedig értelemszerűen a lemondott részeket jelöli):

Japán térkép - TERVEZETT UTAK Kjusu Sikoku katasztrofa2.jpg

Pénteken voltam edzeni, a hétvégén pedig készültem a Fudzsi-mászásra, bepakoltam Öcsi zsákjába, készülődtem, olvasgattam. Az időjárás-előrejelzéssel kapcsolatban nem tudom, melyik honlapnak lehet hinni, a sima időjárás-jelentés szép időt (hőséget) ígér, a Fudzsi-hegymászós indikátor pedig mindennap változik, egyik nap hegymászásra tökéletes időt (A) mond, másnap pedig erős szelet és eső, hegymászásra alkalmatlan időt (C). Tegnap például kedd-szerdára C jött ki, ma pedig megint A… Hát a legbiztosabb az, ha odamegyek, és indulás előtt a saját szememmel győződök meg, milyen idő van. Reméljük a legjobbakat!

Szombaton aztán evés közben (!) meghúztam a hátamat, valami beakadt. Nem is mozdultam meg, ültem, és ebédeltem. Én nem tudom, mi van ezen a héten, hogy minden nyavalya előadja magát… Hétfőre szerencsére elmúlt. Szombaton kérdeztem Tera-szant, mi a helyzet a fejlámpával, mondta, hogy rendelt más cuccokat is, és valahogy nem akar megérkezni a csomag, mindennap tolódik a kiszállítási időpont… Mondta, hogy akkor kölcsönadja a sajátját, vasárnap elhozza. El is hozta, be is pakoltam.

Az egyszerűség kedvéért a hétfői napot most hozzácsapom a múlt héthez: hétfőn volt az utolsó tanítási nap, a nyelvészetes órán dolgozatot írtunk. Voltam a boltban bevásárolni az útra, majdnem nekem jött egy anyuka, aki a biciklijére fölszerelte a két kisgyerekét, és így hárman közlekedtek a forgalommal szemben az úton (még csak nem is a járdán). Úgy tűnik, az iskolába kulacs bevitelét megtiltó szabályt be kell tartani, de az alapvető közlekedési szabályokat nem.

Holnaptól tehát megkezdődik a nyári Szeisun 18 kippu szezon, mégpedig a Fudzsi megmászásával! Reméljük, hogy jó idő lesz, és nem lesz semmi gond 🙂

Ui.: most mondják a tévében, hogy megdőlt az országos melegrekord! Szaitama megyében, Kumagajában 41,1 fokot mértek. Tokióban is megdőlt a rekord, 40 fok fölötti volt a hőmérséklet ott is.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás