A Fudzsi megmászása,  OSZAKA 2017~2019.

(69-1) 【Fudzsi】 A Fudzsi megmászása. Problémák az odaút során. Nevezetességek Fudzsinomijában. A szállás. Mászás a nyolcadik állomásig. A kiotói bácsi. Nemalvás a hegyen. Mászás éjjel. A napfelkelte. Japán legmagasabb pontja. Kegyetlen leereszkedés. A hazaút és a napégés.

Sikerült! Feljutottam Japán legmagasabb pontjára, és élve le is jutottam 😀 Ebben a posztban részletesen leírom a háromnapos kirándulást. Volt itt minden: felborult útiterv a vonatok késése miatt, vízesés, mászás nappal, mászás éjjel, nyomorgás a hegyi szálláson, csodaszép napfelkelte, fagyoskodás és napégés 😀

Kedden reggel 4-kor keltem, hogy összekészülődjek az útra. Minden be volt pakolva, csak reggelizni, fogat mosni stb. kellett. Csöngött az ébresztő, de igazából anélkül is felébredtem volna, mivel drága jó jobb oldali szomszédomnál volt kedves barátnője, és ez bizonyos hanghatásokkal járt hajnali négykor. Összekészülődtem, és útnak is indultam. Metróval mentem le szokás szerint a Sin-Oszaka állomásra, ott érvényesítettem az idei nyári szezon első Szeisun 18 kippujét, és kezdetét is vette az utazás. A már gyakran bejárt útvonalon terveztem haladni: Maibaráig a JR Nyugat-Japán vonalán, onnan pedig több átszállással egészen Fudzsi állomásig a JR Tókai vonalán a Tókaidó-fővonalon, Fudzsi állomástól pedig a Minobu-vonalon Fudzsinomija városáig. A Maibaráig haladó különleges gyorsított járaton volt helyem is, aludtam, nem volt semmi gond. Gondosan megnéztem, melyik a gyengén hűtött kocsi, és abba szálltam fel, hisz nem akartam tüdőgyulladást kapni, mire megérkezem a célállomásra. A JR Tókainál úgy tűnik, megszüntették a Maibarától Tojohasiig haladó, rendkívül hasznos különleges gyorsított járatot, ezek a járatok most már csak Ógakiig jönnek el, ami azt jelenti, hogy ott vagy még egyszer át kell szállni egy másik járatra Maibaráig, vagy pedig nem a különleges gyorsítottra, hanem a sima gyorsítottra kell egyből szállni. Odafele ez nekem azt jelentette, hogy Maibaránál egy Ógakiig haladó járatra kellett felszállnom. Ezzel sem volt gond, ülőhelyem is volt, ráadásul a JR Tókainál mindegyik kocsi gyengén hűtött, nem lehet megfagyni. Ógakinál három-négy percem volt az átszállásra, így rohantam a másik peronhoz, ott állt is egy vonat, felszálltam. De gyanús volt, hogy nem azt írja, hogy Tojohasiig megy, hanem azt, hogy Óbuba tart. Tele volt a vonat, állóhely is alig volt. Rossz vonatra szálltam volna? A neten utánanéztem, ott azt írta, hogy a Tojohasiba tartó vonat kéne induljon… De látom, van valami piros felirat is a menetrendes oldalon: hát kiderült, hogy valahol Tojohasi és Hamamacu környékén reggel 8 körül valaki öngyilkos lett (vagy az akart lenni), emiatt áll a vonatközlekedés, és ez az egész Tókaidó-fővonalra hatással van. Hamarosan bemondták a vonatban, hogy nemsokára ugyan elindulunk, de ez a járat Gifuig fog menni, onnan pedig visszafordul. Így hát valahogy eljutottam Gifube, ahol mindenkit letereltek a vonatról.

Gifuben bemondták az állomáson, hogy mentesítő járatként lehet használni a Meitecu-vasúttársaság járatát Nagojáig, de valamit magyaráztak a bérletesekről is, én azt hittem, hogy csak a bérletesek használhatják a magán vasúttársaság vonalát. Várakoztam az állomáson a padon, közben gondolkodtam, hogy kéne átvariáljam az útitervemet, hogy minden beleférjen. Egyszer csak jött egy vonat, ki is írták, hogy majd hová fog menni, felszálltam rá, de aztán jött a kalauz, és mondta, hogy ez a vonat csak a következő állomásig fog elmenni. Kérdeztem, hogy ha Tojohasiig, illetve onnan még tovább keletre szeretnék menni, mi a legjobb, azt mondta, várjam meg, amíg a gyorsított járatok újraindulnak. Erre nem sok esély látszott, így arra gondoltam, kimegyek az állomáson kívülre, veszek valami kaját, vagy megnézem, Gifuben árulják-e az új nagojás kólát. Amikor mentem ki a kapunál, kíváncsiságból megkérdeztem a hölgyet, hogy a 18 kippuvel is lehet-e használni a Meitecut. És ekkor jött a meglepetés: igen! Kaptam ilyen kis igazoló jegyet, és azzal elindultam a Meitecu állomás felé. Ott hosszú sor kígyózott, mivel megtelt a peron, ezért a JR-től érkezőket félreállították. Hamarosan aztán bejutottam az állomásra, beálltam a sorba. Jött is a vonat, mindenki felszállt, és vonultunk Nagoja felé. Nagojában aztán leszálltam, és elindultam a JR-állomás felé, közben a neten olvastam, hogy elvileg helyreállt a közlekedés. Nagojában az állomással szemben lévő ajándékboltban megvettem a nagojás kólát, aztán mentem az állomáshoz. Kérdeztem a bejáratnál, újraindult-e a Tókaidó-fővonal, mondta a fickó, hogy igen, de késések vannak. Voltak is, nagy nehezen, de begördült egy gyorsított járat, ami Tojohasiig ment. Erre fölszálltam, volt helyem is, de sok helyen lassan mentünk, attól tartottam, hogy lekésem a következő vonatot. De fölösleges volt ezen izgulni: Tojohasiban ugyanis egy másik késő vonatot tudtam elérni, amelyik már kábé fél órája várakozott ott. Út közben aztán még több késést szedett össze, végül nagy nehezen megérkezett Hamamacuba. Innen folytattam az utamat Sizuoka, illetve a Fudzsi állomás felé.

Végül olyan 95 perc késéssel érkeztem meg a Fudzsinomija állomásra. Úgy terveztem eredetileg, hogy becsekkolok a szállásra, lepakolom a nagy, Öcsi-féle hátizsákot, aztán meglátogatom a Szengen-nagyszentélyt, majd busszal elmegyek a Siroito no takihoz („Fehér fonál vízesés”). Hát a másfél órás késés miatt variálom kellett, a buszmenetrendhez és a sötétedéshez kellett igazodnom… Így hát egyből a buszvégállomáshoz mentem, vettem jegyet a vízesésig és vissza, illetve megvettem másnapra a buszjegyet a „hegymászóbuszra”. Szerencsém volt, mert pár perc múlva jött is a busz, ami a vízesés felé tartott. Körülbelül 40 percet utaztam, ha jól emlékszem. Felhős volt az idő, de nem esett, kellemes volt. A vízeséshez legközelebb lévő buszmegállótól lesétáltam magához a vízeséshez. Azért nevezik „Fehér fonál” vízesésnek, mivel a víz úgy csobog le, mint sok vékony fehér fonál. Nagyon szép hely volt. Meglepetésemre voltak páran turisták is (azt hittem, hogy ez nem annyira felkapott hely), köztük egy vietnami csoport is. Megnéztem a vízesést, aztán a körülötte lévő kis túraösvényen haladtam egy másik közeli vízeséshez. Tulajdonképpen egy negyed óra alatt megtettem ezt a kört, más látnivaló pedig nem volt a környéken, így hát szépen visszabattyogtam a buszmegállóhoz. Azt hittem, több időt el lehet itt tölteni, úgy terveztem, hogy az eggyel későbbi buszra szállok majd, de hát hamarabb végeztem. Ismét buszra szállva visszamentem Fudzsinomija városba, és a Szengen-nagyszentélyhez közeli megállóban szálltam le. Úgy negyed órával voltunk délután 5 előtt, gondoltam, még gyorsan csináltatok gosuint a szentélyben, aztán körbejárom az épületeket, hogy ne másnap reggelre kelljen átpakoljam ezt a programot. Szerencsémre időben voltam, így meg tudtam nézni a szentélyt. Ez a hely amiatt érdekes, hogy itt konkrétan a Fudzsi hegy az istenség, amihez imádkoznak, a hegymászás előtt ide szoktak jönni a túrázók jó szerencsét kívánni. Illetve az még a különlegesség, hogy a szentélynek van egy „belső szentélye”, ami odafönt van a Fudzsin tetején, persze azt is terveztem megnézni majd.

A szentély után a főúton a szállásomhoz mentem, bejelentkeztem, és lepakoltam a cuccaimat. A hely igazából félig-meddig kapszulahotel volt, csak nem kapszulákban, hanem ilyen kis fakkokban aludtak a népek. Az ágyak közt tehát volt elválasztófal egészen a plafonig, de a bejáratnál csak függöny volt. Az ágy mellé tévé volt felszerelve, volt konnektor és USB-csatlakozó is telefon töltéséhez. Tiszta is volt a hely, ezzel igazából nem volt gond. Az alvós rész előtti kis előtérben volt masszázsfotel is (sajnos végül ezt nem próbáltam ki, pedig szerettem volna), hűtő, mikró, székek, itt lehetett kajálni. A nagy hátizsákom nem fért be a szekrénybe, így azt a recepciónál adtam le megőrzésre. A becsekkolás után elsétáltam a legközelebbi konbinibe, ahol vettem kaját estére, majd visszatérve megvacsoráztam. A zuhany, a vécé is nagyon kulturált, tiszta volt. Igyekeztem volna időben lefeküdni, csakhogy volt egy pár probléma. Itt annyira nagy horkolások nem voltak, a kisebbeket a zenével a fülemben el lehetett nyomni, igazából az előtérből behallatszódó háttérzenével volt a gond. Ugyanis az ágyam pont az előtér és az alvós rész közti ajtóval szemben volt, tehát akárhányszor valaki ki-be járkált, hallottam, ahogy nyílik az ajtó, csapódik az ajtó, ráadásul odakint folyamatos volt a zene. Este 11-kor le is mentem a recepcióra megkérdezni, hogy még meddig fognak zenélni. A recepciós srác épp telefonált, és úgy negyed órát váratott, amíg végre szóba állt velem. Majd közölte, hogy 12-ig megy a zene… Végül nagy nehezen kinyögte, hogy akkor lentebb húzzák a hangerőt. Amúgy a zenén kívül még az volt a gond, hogy valószínűleg valami könnyűszerkezetes épületről van szó, ezért akárhányszor elvonult valaki az ajtó előtt a folyosón, konkrétan olyan volt, mintha földrengés lett volna, annyira remegett az ágy. Vajon biztonságos ez így, hogy ennyire érződnek valakinek a lépései? :O

Valamennyit tudtam aludni, reggel pedig időben fölkeltem, hogy összekészülődjek. Megreggeliztem, összepakoltam, és indultam is a buszmegálló felé. Előtte a konbiniben bevásároltam kajából, mivel a hegyi szálláson nem kértem vacsorát (2000 jen egy currys rizsért…). Vettem mindent, amire szükség lehet, jól bezsúfoltam a táskámba, és mentem tovább a buszhoz. Kicsit kellett várnom a buszra, rajtam kívül még voltak páran, akik nagy hátizsákokkal felszerelkezve várakoztak. Másfél óra volt, amíg a busz fölért a Fudzsinomija-útvonal ötödik állomásához, a mászás kezdőpontjához. Én el is aludtam a buszon… Fölérve az ötödik állomáshoz, már érződött, hogy 2000 méter fölött vagyunk, ugyanis jó hűvös volt. Azt írták minden honlapon, hogy a mászás megkezdése előtt érdemes eltölteni egy kis időt az ötödik állomáson, hogy az ember szervezete hozzászokjon a hegyi levegőhöz. Így is tettem, megvettem a „túrabotomat” az üzletben, aztán kajáltam, sétáltam az épület körül. Eléggé felhős idő volt, nem lehetett messzire ellátni a felhőktől. Volt nálam ugyan esőkabát meg mindenféle felszerelés, de azért reménykedtem, hogy megúszom megázás nélkül.

Pontban reggel tízkor indultam útnak. Továbbra is felhős volt az ég, de nem esett. Szépen mentem előre, nemsokára meg is érkeztem a hatodik állomáshoz. Igazából az ötödik és a hatodik állomás között a legrövidebb a távolság, ráadásul itt még nem is olyan meredek az út. A hatodik állomáson kicsit megpihentem, illetve beleégettettem az állomás jelvényét a botomba. Ilyet minden állomáson lehet csinálni, 200 jenért egy forró vassal ráégetnek egy mintát a botba, jópofa dolog, gondoltam, úgyis elrakom a botot emléknek. Amúgy ilyen botból van egész hosszú, közepes, illetve pici, tényleg csak emléknek való, zsebre rakható verzió is. Én a közepeset választottam, mert azt gondoltam, hogy az belefér majd a nagy bőröndömbe, így majd annak idején haza tudom vinni Magyarországra. Hát úgy néz ki, nem fér bele, szóval nem tudom, hogy fog a bot majd hazajutni 😀 Aztán van ilyen botból csengettyűs meg zászlóval felszerelt fajtájú is, az ötödik állomáson viszont csak simát találtam, így azt vettem meg, aztán a hatodik állomáson vettem hozzá japán zászlót is. Azt olvastam, hogy a hegyi betegség elkerüléséhez ajánlott lassú tempóban haladni, illetve megállni pihenni az egyes állomásokon. Én ezt be is tartottam. Alapjáraton nagyon gyorsan sétálok, most igyekeztem direkt lassítani magamat. Aztán az állomásokon is mindig igyekeztem egy legalább negyedórás pihenőt tartani, ettem-ittam, megpihentem.

A hatodik és az új hetedik állomás között (van régi hetedik is) már meredekebb az útvonal, de azért még látható néhány zöld növény, apró virágok is. A más útvonalak elején állítólag még találkozhat az ember még „normális” erdővel, növényzettel is, a Fudzsinomija-útvonal viszont alapból magasról indul, és meredeken emelkedik, így itt már nem igazán sok növényzet van, tiszta kőrengeteg az egész. A felhők útközben néha el-elborították az utat, aztán időnként kiderült az ég, láthatóvá vált az égbolt, nemsokára meg ismét jött egy felhő. De továbbra sem esett! Volt egy négy-ötfős csoport, akik néha lehagytak, aztán amikor megálltak pihenni, én hagytam le őket, ez ismétlődött többször is. Eszembe jutott egy japán kifejezés, ami amúgy, ha jól emlékszem, az N1-es JLPT-nyelvvizsga nyelvtanjai között is szerepel, mégpedig a 抜きつ抜かれつ („nukicu nukarecu”), amit valahogy úgy lehet lefordítani, hogy „leelőzni és leelőzetni”, ráadásul van egy gyakoriságot kifejező értelme is, szóval olyasmi jön ki belőle, hogy egymás után többször leelőzni a másikat, aztán pedig a másik által leelőzve lenni. Szóval pont ez a kifejezés jutott eszembe, amikor már sokadjára elmentem a csapat mellett, és ahogy megyek el mellettük, az egyik fickó megszólal a másiknak: „nukicu nukarecu!”. Odafordultam, és mondtam nekik: „Pont ezt akartam mondani!” 😀 Elröhögtük ezt aztán. Amúgy a hegymászás során a szemből érkezőknek szokás köszönni, szerencsére kevesen voltak, akik angolozni akartak. Az kicsit kellemetlen, hogy amikor jön például egy iskolás csoport szemben, akiknek meg van tanítva, hogy köszönni kell, akkor kábé negyvenszer fognak köszönni az embernek, és ugye mindegyik gyerek elvárja, hogy válaszoljanak is neki. Szerettem volna egy „közös konnicsivát” mondani, mert úgy 15-20 után már nem volt kedvem még ennyiszer kimondani 😀

Az új hetes állomáson ismét megpihentem picit, majd folytattam az utamat. Itt már meredekebbé vált az ösvény, és kevesebb lett a zöld növény is. A két hetes állomás között éri el az ember a 3000 métert, ezt tábla is jelzi. Körülbelül itt, tehát 3000 méter környékén, az új és a régi hetedik állomás között kezdtem érezni egy kis fejfájást. Gondoltam, hogy ez biztos a hegyi betegség, de igazából nem tudtam eldönteni, mert nekem szokott hasonlóképp fájni a fejem, ha például egy nap nem iszom vagy nem eszem eleget. Mindenesetre haladtam tovább, az oxigént nem kellett használnom. A régi hetes állomáson is megpihentem, aztán a még meredekebbé váló úton tovább mentem a nyolcasig. A nyolcas állomás volt aznap a végcélom, itt terveztem megszállni az éjszakára.

Kifizettem a szállás díját, majd megmutatták a helyemet. Hegyi szállás révén nem számíthat az ember luxusra. Egy épületben alul és fölül vannak három-három fős kis fakkok kialakítva fából, minden fakkban három hálózsák. A hátizsákot, csomagot is a fakkban kell elhelyezni. Egyelőre én voltam egyedül egy három személyes fakkban, örültem is neki. Pont akkor érkezett egy fickó a szemközti fakkba, vele beszélgettünk kicsit, aztán kimentem az épület előtti padhoz kajálni. Jólesett a hűvös levegő, de kezdett megerősödni a szél. Kijött az előbb említett pasas is, ott elbeszélgettünk. Kérdezte, hogy Magyarországon IS németül beszélnek-e… Meg mondta, hogy ő minden évben megy télen Hokkaidóra síelni. Nemsokára ő aztán bement, én pedig még folytattam a kajálást. Mikor befejeztem, elmentem a vécére is, amit addig, amíg a szálláson van az ember, ingyen lehet használni. Másképp amúgy minden ilyen hegyi házikónál lévő vécéért fizetni kell, ezért vittem is magammal jó sok aprópénzt, de szerencsére végül egyszer sem használtam a fizetős vécéket. Mikor visszajöttem a vécéről, látom, hogy egy bácsika pakol az én fakkomban, ő volt a következő vendég, akit oda szállásoltak el. Egy nagyon jópofa öregúr volt, Kiotóból érkezett, ezt mondjuk egyből meg is hallottam a nyelvjárásán 🙂 Jól elbeszélgettünk, aztán mondtam, hogy én próbálok már aludni, mert fáradt is vagyok, és ugye éjfél vagy egy óra körül majd kelni kell, hogy folytassam a mászást. A bácsi szuszogott és hortyogott kicsit, de ennek ellenére valahogy el tudtam aludni, úgy fél-háromnegyed órára, mikor is a szállás egyik alkalmazottja bejött, és elkiáltotta magát: „ELKÉSZÜLT A VACSORA! KÉREM, A KÖVETKEZŐ SZEMÉLYEK JÖJJENEK AZ ÉTKEZŐHELYISÉGBE! TANAKA-SZAN, SZATÓ-SZAN, JAMADA-SZAN…”. Hát erre egyből megébredtem, meg ugye amúgy is jó nagy mocorgás kezdődött a kunyhóban. A bácsika is ment kajálni. Én ugyebár nem kértem kaját, szóval próbáltam visszaaludni. A kajálás véget ért, a bácsika is visszatért. Megint váltottunk pár szót, aztán ismét próbáltam aludni. Lefekvés előtt beszéltük a bácsikával, hogy milyen jó is, hogy ma nincsenek olyan sokan, mert hárman azért nehezen lehetne elférni a fakkban, ráadásul milyen az már, hogy az ember egy vadidegen arcát bámulja közvetlen közelről. Olyan este 6 óra körül járhatott az idő (már próbáltunk aludni), amikor megérkezett a szállás dolgozója, beszólt a függönyön keresztül, és kérdezte, hogy hányan vagyunk ebben a fakkban. Mondtuk, hogy ketten. Erre közölte a srác, hogy akkor most ide középre bejön egy újonnan érkezett vendég. Hát nem voltunk boldogok…

Az újonnan érkezett vendég is egy öregúr volt, aki becuccolt középre, lefeküdt hátra (én is és a bácsika is az oldalunkon feküdtünk, így nem foglaltunk sok helyet, ellenben az újonnan érkezett bácsival), majd közölte, hogy „Na akkor aludjunk egy kicsit!”, és azzal egyből horkolt is. Elővettem a fülhallgatómat, azzal próbáltam a horkolás hangjait elnyomni. Közben fájt a fejem is, valószínűleg az oxigénhiánytól. Mondta a kiotói bácsi, hogy az alvás elég necces, mert olyankor a szervezet ugye lassabban veszi a levegőt, holott a hegyen továbbra is szaporán kéne vegye, hogy az elegendő oxigént biztosítani tudja a szervezetnek. Ha felültem, kevésbé fájt, ha lefeküdtem, megint kellemetlen volt. Be is vettem egy fájdalomcsillapítót. Közben a többi fakkban se csendesült még el mindenki, eléggé zajos volt a hely. Este 8-kor volt villanyoltás, akkor kezdett el mindenki elcsendesedni, illetve ekkor kezdődött az igazi horkolás. Még csak nem is a horkolás volt a legrosszabb, hanem az, hogy a középre becuccolt bácsi álmában elkezdett kitúrni a helyemről. Én feküdtem a bal oldalon, a kiotói bácsi a jobb oldalon, az új fickó pedig ugyebár középen, a hátán. Egyre inkább csúszott el az én irányomba, én pedig próbálkoztam a falhoz húzódni, már konkrétan fel voltam kenve a falra 😀 Amikor csúszott közelebb, én mindig próbáltam lökdösni vissza, néha felébredt, és akkor visszahúzódott, de ahogy elaludt, megint indult meg a fal felé… Egyszer löktem egy nagyot rajta, és mondtam is, hogy „túl közel van! Ezt nem hiszem el…”, de szerintem fel se fogta, úgy aludt… Egyszer aztán fogtam magam, és a nagy batyumat a lábamtól fölpakoltam a fejem helyére, én meg megfordultam, és a kijárat felé helyeztem a fejemet, így pont ellenkező irányban feküdtem, mint a másik két bácsi, valamivel nagyobb helyem lett. De a fejem továbbra is fájt, ráadásul ugyebár párnát nem adnak a kis fakkban, tehát a kabátjaimat csavartam össze párna gyanánt, de ez meg mindig csúszott szét… Így szenvedtem tehát… Aztán éjfél előtt valamivel úgy döntöttem, fölösleges itt szenvednem, inkább összekészülődöm, megreggelizek (éjfélkor!), és elindulok fölfelé a hegyen. Amúgy is éjjel egy vagy fél kettő körül indultam volna, hogy fölérjek a naplementére…

Mások is kezdtek már mocorogni, ébredezni ekkor. Elővettem a sötétben a csomagomból a reggelire szánt péksüteményemet, és kimentem a sötétben a házikó elé a padra kajálni. Eléggé hideg volt… Amúgy érdekes, hogy a hegyen valahogy semmilyen étel nem esett jól, mindennek olyan fura íze volt, még az édes csokoládénak is… Ettem tehát pár falatot, aztán kihasználtam az ingyen vécét, majd összepakoltam, és indultam. Tera-szan kölcsönadta a fejlámpáját, de nagyon gyenge volt a fénye, így hát a saját kis elemlámpámat fogtam a kezemben, és azzal világítottam. 0:50-kor indultam el fölfelé a nyolcas állomástól, ekkor már voltak, akik úton voltak, de szerencsére még kevesen. Szépen haladtam fölfelé, közben azért eléggé nyomottnak éreztem a fejem, meg persze álmos is voltam. Ja, azt nem is írtam, hogy ugyebár a pólóra fölvettem a vékony „ultra light downt”, arra pedig a vastag télikabátot sállal, sapkával. Azért érződött jócskán, hogy magasan vagyok, hamar elfáradtam, kifulladtam. De az oxigént szerencsére nem kellett használnom. Időnként leültem egy-egy szimpatikus sziklára, és ott kifújtam magam. Egyszer egy fickó, aki megelőzött, meg is kérdezte, hogy „minden rendben van?”, mondom, persze, csak kicsit pihenek 😀 Így haladtam tehát előre a sötétben. Szép idő volt amúgy, látszott szépen a hold, a csillagok viszont nem, azért voltak felhők az égen. De nem esett továbbra se! Az út egyre meredekebb volt, egyre fárasztóbb.

3:30-ra értem fel a csúcsra. A Fudzsinomija-útvonal végpontjánál van a Szengen-nagyszentély belső szentélye, illetve a hegycsúcson lévő postafiók, de persze fél négykor ezek zárva voltak. A nagy sötétben, és az erősen fújó szélben már páran ücsörögtek az épületek tövében. Én is leültem a kis elemlámpámmal, aztán egyszer csak odajött egy bácsika, hogy ők most épp a csillagokat fényképezik, ezért kapcsoljam le a lámpát. Hát jó… Mondjuk csillagot én nem láttam egyet se az égen, a felhők miatt… Amikor lekapcsoltam a lámpát, pont megérkezett egy nagyobb csoport lentről, úgy 8-10-en, mind az enyémnél jóval erősebb fényű lámpákkal 😀

A szentélyek hajnali 4-kor nyitnak, a napfelkelte pedig aznap 4:48-kor volt. A napfelkelte jobban látszik a Josida-útvonal végpontjáról, így hát úgy döntöttem, hogy a kráter körül szépen elsétálok a sötétben a Josida-útvonalig. Jó fáradt voltam már, és szinte senki nem volt azon az útvonalon, ahol haladtam. Aztán ahogy közelebb értem, már látszott a sok kis apró fénypont, az emberek, akik a Josida-útvonalon vonulnak felfelé. Aztán a Josida-útvonal végpontjánál lévő szentély, a Kuszusi-szentély, és a mellette lévő üzletek is látszani kezdtek. Pont 4-kor érkeztem meg a szentélyhez, ekkor nyitottak, egy sintó pap épp valamilyen szertartást végzett. Megcsináltattam a Kuszusi-szentély gosuinját (jó drága amúgy, 1000 jen! Viszont ingyen kaptam egy „Őfelsége a Császár trónra lépésének 30. évfordulója” pecsétet is.), és üttettem a botomba Kuszusi-szentélyes emblémát is. Aztán találtam egy jó kis helyet a Josida-útvonal végénél lévő korlátnál, ahová beálltam, hogy onnan várjam a napfelkeltét. Egy nénike megpróbált kitúrni, csak úgy furakodott be, majdnem fellökött kamerástul, csomagostul… Aztán hallottam, hogy kínaiul beszél… De végül sikerült megvédenem a helyemet. Fél 5 körül kezdett világosodni, csodaszép színekbe borult az ég… Közben egyre többen értek fel a csúcsra, egyre nagyobb lett a tömeg. 4:48-kor pedig aztán kidugta a fejét a nap! Nagyszerű pillanat volt, ahogy a nap a felhők alól előbukik! Tényleg hatalmas élmény innen nézni a napfelkeltét.

A napfelkelte után lefényképezkedtem a szentélynél, aztán gondoltam, eszem valamit, mert már korgott a gyomrom… Csakhogy a fedett kajáldákba csak az mehet be, aki ott vásárol jó drágán valamit. Mindenki más kint a padokon evett, de olyan erős szél fújt, hogy én csak 1-2 percig tudtam ott ülve megmaradni, majd megfagytam 😀 Volt nálam csipsz, abból akartam enni pár darabot, de nem esett jól, furcsának éreztem az ízét. Így hát elindultam, hogy körbesétáljam a Fudzsi kráterét! Mert ugyebár a Fudzsi egy vulkán, a tetején meg szépen körbe lehet menni. Amúgy egy alvó vulkánról van szó, szóval igazából bármelyik pillanatban kitörhet… Az utolsó kitörése az 1700-as években, az Edo-korban volt, azt mondják, már „esedékes” egy újabb kitörés. Hát azért reméljük, hogy szépen alszik tovább… Odaföntről derült időben egészen messzi el lehetne látni, lehetne látni odalent a városokat, aznap viszont, amikor én ott voltam, vastag felhőréteg takarta el a látnivalókat… Szépen mentem körbe, egy-két helyen volt megint jókora meredek szakasz, ezeket már nem bírtam túl jól. Aztán megérkeztem a Kengaminéhez, a Fudzsi legmagasabb pontjához, a 3776 méteres hegyfokhoz! A legmagasabb pontot egy emlékkő jelzi, illetve itt található a Fudzsin lévő meteorológiai bázis is. Konkrétan sorban kellett állni itt, mivel mindenki le akar fényképezkedni a kővel. Olyan 15-20 percet álltam sorban, azt hittem, megfagyok. Előttem egy bácsika volt, kérdeztem, egyedül van-e, mondta, hogy igen, mire én mondtam, hogy akkor segítsünk majd egymásnak fényképezkedni. Így is történt, lefényképeztük egymást. Aztán a Kengaminétől lefelé jövet volt egy nehezebb szakasz, ugyanis a jó meredek részen lefelé nagyon csúszósak voltak az aprókavicsok, mind fordult ki a bokám… Ekkor még nem sejtettem, hogy lefelé is hasonlóan kegyetlen lesz az út.

Leérkeztem a Szengen-nagyszentély belső szentélyéhez, vagyis körbeértem a „peremen”. Itt is csináltattam gosuint, meg a botomba jelvényt, aztán bementem a szomszédban lévő postafiókba, ami már kinyitott, és itt megvettem az igazolást a Fudzsi megmászásáról. Pont olyan, mint a szapporói hófesztivál meglátogatásáról szóló igazolás, azt is a posta adta ki 😀 Utána leültem picit, és ettem pár falatot (nem esett jól), majd pedig pontban reggel 7 órakor elindultam lefelé!

Az első, meredekebb szakasz lefelé még könnyű volt, de ahogy egyre lejjebb értem, egyre inkább több lett az aprókavicsos útszakasz… Ami borzasztóan csúszik! Aki komoly hegymászóbakancsban volt, annak biztos kisebb akadályt jelentett ez a dolog, de én a sima kis vízálló túracipőmben nagyon szenvedtem. Úgy másztam lefelé, mint valami öregúr, egyik kezemben a bottal tapogatva, a másik kezemmel a ösvényt kijelölő kötelet markolva. Így is sikerült kétszer elesnem, a bokám meg egy csomószor próbált erre-arra kidőlni. (Más is szenvedett hasonlóképpen…) A tegnapinál derültebb idő volt, sütött a nap, de közben időnként erős szél is fújt, nem éreztem, hogy nagyon erős volna a napsütés. A kilenc és feledik, valamint a kilencedik állomáson megcsináltattam a botba a fölfele menet éjjel elmaradt utolsó jelvényeket, aztán, ha jól emlékszem, talán a régi hetedik állomáson elpakoltam a téli kabátot, és átöltöztem a nyári öltözékembe, mert ott már jó meleg volt. Az 50+ faktoros naptejet ott hurcoltam a táskámban, de nem éreztem úgy, hogy annyira meleg volna, hogy használni kéne. Tévedtem…

Lefelé a szívem és a tüdőm örült, hogy kevésbé van igénybe véve, mint fölfele menet, a térdem és a bokám viszont nagyon nem. Az új hetes állomástól az ötös állomásig már valami kegyetlen volt a dolog, végig kapaszkodnom kellett, csúszott a kavics állandóan, fáradt voltam, minden bajom volt 😀 Az eredeti tervekhez képest sokkal több időbe telt a lejutás! A netes infók alapján úgy terveztem, hogy olyan 9:30 körül már lent leszek, ehhez képest 10:50-re érkeztem meg nagy nehezen. Fölfele aztán megint jöttek mindenféle diákcsoportok, megint vagy negyvenen köszöntek, nekem már nem volt energiám negyvenszer elismételni a konnicsivát, már csak bólogattam magam elé… A földet bámultam, nehogy elcsússzak, így is volt, hogy valaki odaköszönt egy harót, egyszer válaszoltam is valakinek nihaóval 😀 Tényleg nagyon kifáradtam, a hatodik állomástól az ötödikig, ami a legrövidebb út, már alig bírtam menni…

Az ötödik állomásra leérve egy csajszi elkezdett valami magyarázni angolul, ahogy meglátott, én meg leállítottam, hogy tudok japánul is. Erre mondta, hogy „jaj, de jó!”, majd elmagyarázta, hogy valami felmérést végeznek a Sizuoka megyei helyi specialitásokkal kapcsolatban, neten lépjek be, töltsem ki. Erre nyújt át egy papírt angolul, miközben ott van sok japán papírka is. Mondom, tudok japánul. Erre ő: „Jó, de nekem szükségem van angol nyelvű válaszra is!” Nem volt kedvem vitatkozni, elvettem a papírt, és vonszoltam magam tovább a buszhoz… De amúgy… Honnan tudja, hogy én tudok angolul? Miből gondolja, hogy ki fogom tudni tölteni a kérdőívet? Ja hogy a pofám alapján, ééééértem! Akkor én is szívesen kitöltetek vele egy kérdőívet kínaiul… Pár lépés múlva egy bácsika szólított le megint angolul, megint mondom, hogy japánul beszéljen. Azt mondja, honnan jöttem. Mondom neki (csakazértis), Oszakából. Erre ő lefagy – Oszakából? Mondom igen, Oszakából. Azt mondja, itt születtem Japánban? Mondom, nem. Na aztán tisztáztuk a dolgokat, kérdezte, milyen volt odafönt a napfelkelte stb. Letudtam a smart talkot, aztán mentem, mert már alig volt tíz perc a busz indulásáig, és ha azt lekésem, a következő busz csak másfél óra múlva indul majd!

A buszra szállás előtt kiütögettem a kavicsokat a cipőmből, aztán a buszon kiválogattam a hátizsákomból a szemetet, egy külön zacskóba pakoltam, hogy majd a vasútállomáson kidobhassam. Aztán próbáltam volna aludni, mert nagyon álmos voltam, de túl szűk volt a hely a buszon, így nemigen tudtam. Az állomásra érkezve aztán kidobtam a szemetet, majd pedig a megmaradt aprópénzből vettem az automatából egy vizet és egy üdítőt. Aztán beálltam a sorba a vonathoz, de konkrétan remegett a lábam a sok mászástól 😀 Mindenki megbámult a hegymászós bot miatt… A vonaton aztán tudtam picit pihenni. Át kellett szállnom jó sokszor, de mindig volt ülőhelyem, így tudtam aludni. Az egyik vonaton egy néni beült az időseknek, várandósoknak stb. fenntartott helyre, és elkezdett valami tévéműsort nézni a telefonján fülhallgató nélkül! Konkrétan ott kiabált a tévé… El is ültem onnan.

Hazafelé menet éreztem, hogy a hegyről való leereszkedéskor leéghetett a tarkóm meg a homlokom, de nem gondoltam, hogy túlságosan komoly a dolog. Mindenesetre eléggé égett, fájt. A hazaúton úgy terveztem, hogy leszállok Nagojában az Acuta megállóhelynél, hogy az Acuta-főszentélynél is csináltassak gosuint. Így is tettem, csináltam egy kis kitérőt, meglett a gosuin. A szentély kakasa majdnem megkergetett, mert bedühödött, hogy le akartam fotózni 😀 (Két kakas mászkált a szentély parkjában.) Utána Nagoja állomásnál szálltam le, és elmentem egy CoCoIchibe karét enni. Itt kimentem a mosdóba, és az ottani tükörben szembesültem azzal, hogy hogy lesültem… 😀 Konkrétan olyan vörös volt a fejem, mint egy rák… (Ebből lesz majd a bőrrák…) Ijesztő volt!

A Nagoja állomásnál vettem még egy kólát, mert a másik összehorpadt a táskámban, aztán beálltam a peronra, a Maibarába tartó gyorsítottat épp lekéstem (vagyis elértem volna, de már nagyon állóhely sem volt, így inkább úgy döntöttem, várok egy fél órát). Végül eljutottam Maibarába, ott átszálltam a JR Nyugat-Japán járatára, azzal mentem Sin-Oszakáig, majd metróval föl Eszakába. Elvonszoltam magam a takojakisig, láttam, hogy még pakolászik, így hát bementem, elmeséltem az utamat. Később aztán feltűnt Kóta, Jonmi-csan meg még egy fickó, nekik is elmagyaráztam az utat, aztán olyan éjfél körül hazamentem. Itthon az fogadott, hogy kedves szomszédom hangosan diskurál a barátnőjével – ahogy hagytam, úgy kaptam a környezetet 😀

Így zajlott tehát a Fudzsi megmászása. Eléggé kegyetlen volt, de igazából még rosszabbra számítottam, azt hittem, hogy ott fogom szipogni az oxigént valahol, miközben majd megdöglök 😀 Ehhez képest azért elég jól bírtam! Nagyon szép volt a napfelkelte is, és tényleg egy élmény volt az egész. Most viszont egy darabig nem akartok hegyet látni… 😀 Igaza van a régi japán mondásnak: „bolond, aki egyszer sem mássza meg, de az is bolond, aki kétszer megmássza!” 😀

Jöjjenek a képek a Fudzsiról!

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás