(70-2) 【Hokkaidó+Tóhoku 1】 Utazás Kusiróba. A “Kusiro Lápvidék Norokko” vonat. Séta a lápvidéken. A hokkaidói szikaszarvasok. Airbnb Kusiróban.

Üdvözlet Kusiróból, a Kelet-Hokkaidó alrégióból! Megkezdődött a nyári szünet első nagyobb kirándulása, ami egyben az eddigi kirándulásaim közül a leghosszabb! Az első napon a Peach legújabb járatával Kusiróig repültem, ahol utaztam egy különleges vonattal, és sétáltam a kusirói lápvidéken.

Reggel 6 óra körül keltem, összekészülődtem, mindent elrendeztem, hiszen ezúttal 18 napra hagyom ott a lakást. Elsétáltam a Tojocu állomásra, majd a Hankjúvel (ami félúton metróvá válik) elutaztam Tengacsajáig. A privatizált Osaka Metro úgy tűnik, elkezdte megújitani a vonatokban játszott bemondásait is, nagyon hangos lett, és telenyomták reklámmal, meg az angol rész konkrétan hosszabb lett, mint a japán. Volt olyan, hogy még nem mondta végig a szöveget, mikor már megérkeztünk az állomásra, és már nyitották az ajtót 😀 Tengacsajánál szálltam át a Nankai reptéri gyorsitott járatára, majd a reptérre megérkezve egyből indultam a 2-es terminálra (fapados terminál) tartó busz megállója felé. Közben egy konbiniben vettem pár onigirit az útra. A kettes terminálon aztán becsekkoltam, átmentem az ellenőrzésen, majd vártam az indulást. Az Oszaka-Kusiro járat egy nappal az indulásom előtt, augusztus 1-jén indult, én tehát rögtön a második napon utaztam vele, persze érthető, hogy emiatt tele is volt a gép. Ezúttal középre kaptam helyet, de szerencsém volt, mert mind a bal, mind a jobb oldalon kulturált fiatal srácok ültek… Úgy értem, hogy nem terpeszkedtek, nem dőltek alvás közben az emberre stb., mint amilyen dolgokat szoktam volt tapasztalni például buszokon, szóval kulturáltan utaztak. Kétórás volt az út, én egy órát ebből végigaludtam.

Pár perccel dél előtt érkezett meg a gép Kusiróba, a kusirói reptérre. És akkor következzék a mostani kirándulás első dala, hiszen az ez alkalommal felkeresendő helyekhez is kapcsolódnak japán dalok… Jamaucsi Keiszuke alábbi dalának például az a cime, hogy: „A kusirói reptér”.

A reptér épületén én gyorsan átvonultam, hogy elérjem a buszt, ugyanis a különleges vonat, amire jegyem volt, 13:35-kor indult a Kusiro állomástól, az állomásig a buszos út pedig kb. 50 percbe telt. Az volt az érdekes, hogy a busznak nincsen menetrendje. Azt irták a honlapon is, hogy „a repülőjárat érkezését követő 10-25 percen belül indul”. Kiderült, hogy megvárják, amig a repülő összes utasa összeszedi a csomagját, és kijön az épületből, és ha már nincs senki a járaton utazók közül odabent, akkor indulnak. Ez azért érdekes, mert a buszon kábé 5-7 fő utazott, mindenki más szervezett buszokra ült, vagy autót bérelt… Ennek ellenére megvártuk, amig mindenki útjára indult. Izgultam, nehogy lekéssem emiatt a vonatot, de végül nem lett ebből gond, 12:20 körül elindultunk.

A busz 1 óra körül érkezett meg az állomáshoz. Elmentem a mosdóba, aztán a konbiniben vettem ebédre egy bentót, majd mentem a peronra. A „Kusirói Lápvidék Norokko” vonat már bent állt a vágányon. Ez egy különleges kirándulóvonat, ami helyjeggyel és normál jeggyel igénybevehető, Kusiro és Tóro között közlekedik. A különlegessége, hogy „torokko” vonat, vagyis régi tipusú mozdony húzza, és a kocsik nyitottak, úgy értem, nincsenek ablakaik. Nem tudom, magyarul erre van-e kifejezésünk, a Google szerint angolul „trolley train”-nek nevezik, de nekem ez is kicsit furának tűnik… Amúgy ha jól emlékszem, valamelyik kocsiba nem kell helyjegy, csak ugyebár zsúfoltság idején nem lehet akkor felszállni rá… Ezért én még Szuitában begyűjtöttem a helyjegyet. A különleges kocsik végén egy hagyományos, zárt vagon is hozzá van kapcsolva a szerelvényhez, hogy eső esetén a helyjegyes utasok ide bemenekülhessenek (a nem helyjegyesek meg jól megáznak…).

A vonat körülbelül háromnegyed óra alatt teszi meg az utat Tóro megállóhelyig, a Tóro-tó szomszédságáig. A különlegessége, hogy a Szenmó-vasútvonalnak azon részén halad, amelyik keresztülszeli a kusirói lápvidéket. Ez a lápvidék védett terület, nemzeti park részét képezi, igy nincsen sok épület vagy út errefelé – a vasútvonal viszont már megvolt, amikor védetté nyilvánitották a területet, igy hát van olyan rész, ahol csak a vasút szeli át a lápvidéket. A vonatot azért hivják „norokkónak”, mert a fent emlitett „torokko” szót kombinálták játékosan a „noroi”, vagyis „lomha, lassú” szóval. Tehát egy olyan „torokko” vonat, ami ráadásul lomha 😀 Amúgy nem volt annyira lomha, néha egészen begyorsult, viszont a szép tájaknál direkt lelassitott. A vonaton árusitottak hokkaidói joghurtot (vagy tejet?) meg üditőket, egy bácsika pedig mikrofonba mondta a legfontosabb látnivalókat, tudnivalókat. Még itt, Japán „szélén” is annyi kinai turista volt, hogy egy hölgyike a tudnivalókat kinaiul is felolvasta. Kicsit felhős, de kellemes idő volt, a lápvidéken pedig nagyon szép tájakat lehetett látni. Sokan kenutúrára indulnak a lápvidék folyóin, egyszer épp két kenu mellett haladt el a vonatunk, a kenusok integettek nekünk, a vonaton utazók meg a kenusoknak. Ha meg a lápvidékről beszélünk… Van egy olyan szám is, aminek az a cime, hogy „A kusirói lápvidék”… Ime!

A vonat megérkezett a Tóro megállóhelyre, itt még lehetett fényképezkedni, én is igy tettem. A legtöbb utast várta valaki, vagy a szállásadójuk, vagy pedig a kenutúra szervezője. Én pedig szépen elindultam gyalog a Tóro-tó irányába. Kiértem a főútra, aztán egy másik kis utcába betérve megérkeztem a tó partjára, itt sétáltam végig, aztán bementem valami információs központba is. A tó megtekintését követően pedig a főút mentén haladtam, hogy fölmenjek egy kilátóba, ahonnan be lehet látni az egész lápvidéket. Igen ám, de a kilátóba nem volt rendes feljáró, lépcső vagy rendes ösvény, hanem egy kitaposott meredély vezetett fel egy kisebb hegyre. Ezzel még nem is lett volna gond, elindultam, de ahogy elindultam, egy hatalmas nagy verébdarázs jött velem szembe, akkora volt, mint a hüvelykujjam, talán még nagyobb is. Úgy búgott, mint valami helikopter… Gondoltam, ez nem lesz jó, ha a kirándulás első napján kórházba kerülök verébdarázs-támadás miatt 😀 Kihátráltam, de a darázs jött utánam! Végül sikerült leráznom, de letettem arról, hogy fölmenjek a kilátóba. Mert ahol egy verébdarázs van, ott biztos ott vannak a társai valahol… 😀

Visszasétáltam tehát a főútra, onnan pedig egy kavicsokkal leszórt útra tértem le, ami keresztülvezetett a lápvidék egy részén. Néha-néha elrobogott egy-egy kocsi a kavicsos úton, de amúgy nem járt senki errefelé. Itt sétáltam szépen végig, néztem a tájat, láttam lepkéket, szitakötőket… És egyszer csak megpillantottam két hokkaidói szikaszarvast is a hegyoldalon! Megálltam, hogy lefényképezzem őket, mire ők gyanúsan méregetni kezdtek… Sikerült lefotózni őket, aztán beugrottak egy bokorba. Még sétáltam egy picit egyenesen, aztán egy ponton visszafordultam. Hát mikor megyek visszafelé, már négy szarvas legelészett ugyanott! Ismét tudtam fényképezni, azt is sikerült megörökiteni, ahogy a szarvasok átkelnek az úton.

Visszasétáltam a Tóro megállóig, de ott még volt majdnem egy órányi időm a Kusiróba tartó vonat érkezéséig. Kimentem a peronhoz nézelődni, hát mit látok? Megint két szarvast, a sinek mellett legelésztek… Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen találkozom majd hokkaidói szikaszarvasokkal. Még a hokkaidói rókával, a japán daruval, illetve majd a Siretoko-félszigeten a hajóról nézve a barnamedvével kéne találkozni, ez utóbbival szigorúan csak úgy, hogy én a hajón ülök, ő meg a parton van 😀

Bementem a pici állomásépületbe, ami igazából most kávézóként üzemel. A kávézó épp akkor zárt, az egyetlen vendég pedig kiült a padokra várni a vonatot, ahogy én is tettem. Megszólalt magában, hogy „milyen csend van…”, mire én válaszoltam, hogy „igen, az…”. Ezen meglepődött a fickó, hogy mi az, hogy én tudok japánul 😀 Azt kérdezi, értek japánul, mondom, igen. Erre ő: „Miért?”. Mondom: „Mi az, hogy miért?”. Erre ő: „Miért tud japánul?”. Mondom: „Mert megtanultam.” Szóval furcsán kezdődött ez a beszélgetés, de aztán belelendültünk, mondta a pasas, hogy ő tegnap volt Nemuróban a Noszappu-foknál, mondtam, hogy én holnapután megyek, aztán megmutattam az útitervemet, megbeszéltük a 18 kippus utazásokat (ő is azzal utazik), igy el is ment az idő, nemsokára már jött a vonat. Felszálltunk a vonatra, és Kusiróig diskuráltunk, kiderült, hogy ő kjúsúi (szaszebói) származású, de Kurasikiben (Okajama) lakik. Az állomáson aztán elbúcsúztunk. Az ilyen találkozásokat hivják japánul „icsigo icsie”-nek, amikor is találkozol egy ismeretlen emberrel, elbeszélgettek, aztán utána soha nem látjátok többet egymást. A nevére sem emlékszem igazából.

Ahogy kijöttem az állomástól, és elbúcsúztam a beszélgetőpartneremtől, elkezdtem keresni az aznapi szállásadómat, aki megigérte, hogy kijön értem. Ma és holnap ugyanis egy Airbnb-s szálláson szállok meg. Kusiróban nem találtam olcsó vendégházat, egy időre le is foglaltam egy drágább business hotelt, de aztán kiváncsiságból rákerestem Kusiro városra az Airbnb-n, és ráleltem erre az olcsó szállásra. Az állomáson meg is találtuk egymást Rjó-kunnal, aki mint kiderült, velem egyidős, Jokohamából költözött föl Kusiróba az év elején, és a nagypapájával lakik itt. Kocsival elvitt az egyik közeli szűpába, mivel mondtam, hogy valahol kaját szeretnék venni. Mondta, hogy rizs van otthon, csak mellé vegyek valamit. Hatalmas nagy szűpá volt bőséges választékkal, vettem valami halat, és másnapra bentót. És megtaláltam azt a maccsás pudingot, amit konkrétan minden kirándulásomon, minden városban megtalálok, csak Szuitában és Oszakában nem árusitják már tavaly óta… Természetesen bevásároltam ebből is. Ezután Rjó-kun elvitt a szállásra, ahol lepakoltam. Egy emeletes ágy volt a szobámban, de csak egyedül voltam. Kényelmes az ágy, a párna, tiszta a szoba.

A lepakolás után lementem a földszintre, hogy vacsorázzak. Rjó-kunnal és nagypapájával jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy a papa kiotói származású, Kanszai-nyelvjárást beszélt, ennek persze én nagyon örültem 🙂 A bácsi szeret italozgatni, de mint kiderült, 31 éves koráig nem ivott semmiféle alkoholt. Lehet, hogy én is 5-6 év múlva kezdek majd alkoholizálni?! 😀 Amúgy a nagypapa is és a megállóban várakozó fickó is megkérdezte, hogy Magyarországon ugye angolul beszélnek-e. Mondom, nem, magyarul. Erre mindketten visszakérdeztek: „Tehát magyarul ÉS angolul?”. Mondom, úgy, ahogy ti tanuljátok az iskolában az angolt, úgy tanuljuk mi is. Ez amúgy mindig megdöbbent, van 10-20 ország a világon, ahol hivatalos nyelv az angol (a múltkor megjegyeztem, hog pontosan mennyi, de mostanra elfelejtettem), és van vagy 200 ország… A japánok nagy része mégis azt hiszi, hogy külföldön mindenhol angolul beszélnek…

Elbeszélgettünk tehát, megmutattam Rjó-kunnak és a nagypapájának az útitervemet, szó volt Oszakáról meg mindenféléről, közben én elnyammogtam szép lassan a vacsorámon. Aztán fölmentem, hogy lehozzak pár cuccot a zuhanyzáshoz, erre mire lemegyek, egy csaj épp a zuhanyzóba indul. Mondom, menjen előre nyugodtan. Azt hittem, hogy családtag. Majdnem egy órát bent volt, én majd elaludtam a nappaliban… Aztán végre bejutottam én is. Mikor kijöttem, mondja a nagypapa, hogy a lány Tokióban tanul egyetemen ha jól emlékszem, dietetikát vagy hasonlót. Kérdezem, hogy Rjó-kunnak a valakije? Erre a nagypapa: „Nem, Rjó-kunnek nincs köze hozzá! Ő aranyos és szép, Rjó-kun meg hülye! Ő egy vendég!” :DDDD Kiderült, hogy ő is szállóvendég, Csibából érkezett.

Még egy picit beszélgettünk, aztán fölmentem, hogy nyugovóra térjek. Elég fülledt meleg volt a szobában, légkondi nem volt, ezért résnyire kinyitottam az ablakot. Igy lehűlt a levegő, de sajnos volt egy mellékhatása az ablaknyitásnak… Erről majd a következő posztban! 🙂 A következő posztban bejárom egy buszos kirándulás keretén belül a Kusiro-környéki tavakat, aztán szó lesz a város nevezetes ételéről, és még egy fesztiválra is becsöppenek! 🙂