Hokkaidó-Tóhoku nyári kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(70-4) 【Hokkaidó+Tóhoku 3】 Nemuro, Japán legkeletibb városa. Buszos kirándulás. A Noszappu-fok és az “Északi területek”. A legkeletibb szentély, a legkeletibb vasúti megálló. Japándaru-keresés. Utazás Abasiriig.

Üdvözlet Abasiriből, a Kelet-Hokkaidó alrégióból! Itt már jártam egyszer, mégpedig februárban, amikor a zajló jeget jöttem megnézni… Ma viszont Japán legkeletibb városában, jártam, ahol többek között eljutottam az ország de facto legkeletibb pontjára, jártam a legkeletibb szentélyben és a legkeletibb vasúti megállóhelyen. A sok „leg-” mellett szó lesz az ún. „Északi területek” ügyéről is, meg persze zenélünk is.

Kevés alvást követően, valamivel hajnali 4 után felkeltem, és elindultam a szállásomról a Kusiro állomás irányába. Fél ötkor abszolút senki nem volt az utakon, de mivel Japánban nincs nyári időszámitás, ráadásul meglehetősen keleten vagyok, ezért már teljesen világos volt. És jó hűvös! Fújt kicsit a szél, a vékony kabátot el lehetett birni. Néhány perccel 5 óra után érkeztem meg az állomáshoz, a vonatom 5:35-kor indult. Azt hittem, hogy majd várakozhatok a peronon, de kiderült, hogy az állomás épülete 5:20-ig zárva van. Próbáltam kinyitni az ajtót, hát nem nyilt. Erre egy arrafelé járkáló, kissé zavartnak tűnő fickó odaszólt, idézem: „Entoranszü, entoranszü, ópün mada!” (Az entoranszü ugyebár az angol entrance megfelelője, az ópün az az open, a mada az pedig japánul azt jelenti, hogy „még nem”… ez már nem ment angolul.) Megköszöntem japánul a tájékoztatást, de mivel eléggé zavartnak tűnt a pasas, nem hittem teljes mértékben neki, nem akartam miatta lekésni a vonatot. Átmentem a másik ajtóhoz, megnéztem, az se nyilik-e. Mikor ezt meglátta az előbbi illető, ismételten felhivta a figyelmemet arra, hogy idézem: „Entoranszü, entoranszü, ópün mada!”. Mondom neki japánul, rendben, értem én ezt, de vajon meddig lesz zárva? Mikor fog kinyitni? Erre barátunk azt felelte: „Entoranszü, entoranszü, ópün mada!”. Hát jó… Aztán észrevettem a kiirást az ajtón, hogy 5:20-tól lehet bemenni, igy hát leültem a közelben, és ott várakoztam, közben elmajszoltam a reggeli péksüteményemet, és figyeltem, ahogy mások is nagy erőkkel rángatják az ajtót.

Kicsit hamarabb, mint 5:20, jött az állomásfőnök, és kinyitotta az ajtót, igy mindenki bevonult az előtérbe. Nemsokára beengetek a peronra is, megkaptam a pecsétemet a Szeisun 18 kippure, ami igazából az első JR Hokkaidós pecsétem! A vágányra már be volt állitva az egy kocsiból álló, picike dizelvonat. Szombat révén elég sokan voltunk, akik az első vonattal tettük meg a két és fél órás utat Kusiróból Nemuróba. A két város közötti vasútvonalat hivatalos nevén Nemuro-fővonalnak nevezik, de ez igazából nem csak Kusiróig tart, igy konkrétan a Kusiro-Nemuro szakasznak van egy beceneve, ez a „Hanaszaki-vonal”. És mit ad Isten, van egy azonos cimű dal is 😀 „Hanaszaki-vonal – találkoznék veled”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=AaUBADLa8nw

Tehát a Hanaszaki-vonalon utaztam Nemuróig. A vonat az Akkesi környéki lápvidéken halad keresztül, aztán egy ponton kiér a tenger partjára, utána egy tó mellett halad, szóval van látnivaló bőven. Igyekeztem fényképezni, elkapni a szép tájakat és az esetlegesen előbújó állatokat. Szarvasokat többször is láttam kikukucskálni a bokorból, de amit igazán vártam, a japán darut, nem sikerült megpillantanom. Egyszer egy tisztáson viszont láttam egy szép rókát „vigyorogni” a vonatra, de mire észbe kaptam, már el is robogtunk mellette, nem tudtam lefotózni. A dizelszagú kis vonat elhagyatott megállóknál állt meg, ahol se személyzet nincs, se nagyon fel- vagy leszálló utas. Az egyik állomáson bevártuk a szemből érkező vonatot, itt volt öt perc leszállni, és megnézni az állomás épületét. A vonalon közlekedik egy a Harmadik Lupin cimű manga és anime karaktereivel diszitett vonat, illetve egyes állomásépületeknél is megjelennek ezek a karakterek. Ha jól tudom, a manga alkotója valahonnan a környékről származott.

Végighaladva a Hanaszaki-vonalon, a dizelvonat 7:59 körül elhagyta Japán, és egyben Ázsia legkeletibb vasúti megállóhelyét, a Higasi-Nemuro megállót (erről később még lesz szó), és 8:01-kor megérkezett a végállomásra, Japán legkeletibb személyzettel rendelkező állomására, a Nemuro állomásra. Nemuro nevezetességeit Kusiróhoz hasonlóan egy praktikus buszos kirándulással terveztem bejárni. A buszos túra indulási időpontja a vonat érkezéséhez van igazitva, 8:01-kor érkezett meg a vonat, a busz pedig 8:15-kor indul. Az állomás melletti információs központban, ami egyben buszvégállomás is, meg kellett vegyem a jegyemet a kirándulásra, igy hát sietnem kellett, de azért csináltam pár képet a Nemuro állomásról. Meg akartam venni a Nemuro és a Higasi-Nemuro állomások peronbelépőjét emlékbe, de sorba kellett volna állnom a sima jegyet venni kivánó emberek után, erre meg nem volt időm. Gondoltam, majd visszajövök. Egykettőre átmentem az információs épületbe, és megvettem a buszos kirándulásra a jegyet. Itt hangzott el először ma a „de jól beszél japánul”, amit ezután még úgy hatszor meg kellett hallgatnom aznap, miközben csak annyit mondtam, hogy konnicsiva. Miután megvolt a jegyem, az épület másik felébe mentem, mert előzetesen kinyomoztam, hogy itt lehet szerezni igazolást a legkeletibb megállóhely felkereséséről. Ezt meg is találtam, egy kis kérdőivet kellett kitölteni, és cserébe ingyen hozzá lehetett jutni az igazoláshoz. Ami meglepett, hogy a legkeletibb pont, a Noszappu-fok felkereséséről szóló igazolást is be lehetett itt szerezni. Természetesen ezt is begyűjtöttem, aztán fölültem a buszra.

Az idegenvezető egy fiatal hölgy volt, elég kedves, jópofa, néha elkalandozott, de azért nem az a fajta idegenvezető volt, aki végig az időjárásról beszél. Amin meglepődtem, hogy a szövege le volt irva, kis madzaggal össze voltak fűzve a lapok, és tulajdonképpen azt olvasta fel, nem magától mondta a dolgokat… Elindultunk az úton, elhagytuk a városházát meg mindenféle hivatalokat. Itt már megüti az ember szemét a sok felirat az Északi területekről. „Adjátok vissza a szigeteket!”, „Az Északi területek japán felségterületek”, „A négy sziget visszaadása mindannyiunk vágya”, és hasonló feliratokról van szó. De mik is ezek az Északi területek? Arról a négy szigetről (illetve pontosan szólva három szigetről és egy szigetcsoportról) van szó, amelyek jelenleg orosz fennhatóság alatt vannak, de amelyeket Japán a magáénak tart. Kezdjük az elején. Az oroszok észak felől, a japánok dél felől kezdték el meghóditani a Kurill-szigeteket és azok környékét még a 19. században. Sokáig nem volt pontos határ húzva az Orosz Birodalom és Japán között, ez gyakran feszültségeket is okozott. 1875-ben a két fél megegyezett arról, hogy a Kurill-szigetek mindegyike japán fennhatóság alá kerül, cserébe Japán lemond Szahalinról, ami orosz terület lesz. A japán-orosz háborút lezáró portmouth-i egyezmény 1905-ben már Szahalin felét is Japánnak juttatta, a határvonal az 50. szélességi fok volt. Szahalint a japánok Karafutónak nevezték el, települések épültek ki, köztük Tojohara, a mai Juzsno-Szahalinszk. Na de térjünk vissza az Északi területekhez. Amit ma Északi területeknek nevezünk, az a Kurill-szigetekhez tartozó három sziget: Kunasiri, Sikotan, Etorofu, illetve egy szigetcsoport, a Habomai-szigetcsoport. A második világháborúban Japán és a Szovjetunió között megnemtámadási szerződés volt érvényben, de Japán veresége után a szovjetek benyomultak a Kurill-szigetekre, az ott élő japán népességet pedig kényszeritették, hogy elhagyják a szigeteket. Az 1951-es San Franciscó-i békeszerződés arról rendelkezik, hogy a fent emlitett négy sziget (és szigetcsoport) kivételével a Kurill-szigetek többi tagja, valamint Szahalin a Szovjetunió fennhatósága alá kerül. Az Északi területek a japán álláspont szerint japán területek maradtak, az oroszok pedig jogellenesen tartják sajátjuknak. Mivel ez az ügy még mind a mai napig nem rendezett, Japán és Oroszország között még mindig nincs hivatalos, a második világháborút lezáró békeszerződés. Bár a gyakorlatban az Északi területek Oroszországhoz tartoznak, oroszok élnek rajta, és japánok csak orosz vizummal juthatnak el oda, a japán állam továbbra is igényt tart a szigetekre. Például botrány volt abból, amikor az egyik tévécsatorna az időjárás-jelentésnél alkalmazott térképről lehagyta az északi területeket. Mivel Nemuro van a legközelebb az északi területekhez, ezért itt van a szigeteket visszakövetelő mozgalom központja is, mindenhol találkozhat az ember plakátokkal, kiirásokkal, pamfletekkel, amelyek hangsúlyozzák, hogy az északi területek japán felségterületek.

Még lesz szó az északi területekről, de most térjünk vissza a buszos útra! Első megállónk a Meidzsi-park volt, ami nevéből adódóan egy Meidzsi-korban épült park… 😀 Sok látnivaló nem volt, tiz percet sétáltunk itt. Az egyik utastársam, egy kövér fickó megszólitott, hogy honnan jöttem, szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy ő Koreában él és ott tanit egy egyetemen Tecshongban, most pedig a Japan Rail Pass-szal utazik Hokkaidó-szerte. Mivel régóta külföldön lakik, ő megveheti a Japan Rail Passt japánként – én meg külföldiként nem, mert itt lakom 😀 Az is kiderült, hogy szokott jönni a Kandaira vendégelőadóként – kicsi a világ!

A Meidzsi-park után útnak indultunk a Noszappu-fok felé. Nem irtam még, de csodálatos idő volt, alig volt felhő az égen, sütött a nap, viszont ugyebár Japán egyik leghidegebb részén voltunk, igy 20 fok körül volt a maximum hőmérséklet. Útközben látszott a tenger, farmok mellett haladtunk el, illetve sokan foglalkoznak tengerimoszat-termeléssel (konbu), ezek a moszatok voltak kirakva sok helyen száradni. Elhaladtunk Japán legkeletibb postája mellett is, majd megérkeztünk Japán de facto legkeletibb pontjára, a Noszappu-fokhoz. Azért de facto, mert ugye ha az északi területeket is Japán területének vesszük, akkor nem a Noszappu-fok a legkeletibb pont. A jó időnek köszönhetően elláttunk egészen az északi területekig, a Habomai-szigetcsoport egyik szigetén konkrétan valami őrtoronyra is rá tudtam közeliteni a szuperzoom fényképezővel, és a Kunasiri sziget magas hegységeinek körvonalai is látszódtak! A legkeletibb pontnál persze szintén minden az északi területekről szól, itt van például a Hoppókan nevű múzeum, ami a szigetekkel foglalkozik, itt lehet kapni igazolást arról, hogy megtekintettük az északi területeket. Kértem én is, erre mondta a hölgy, hogy a buszos kirándulással érkezők majd fognak kapni az idegenvezetőtől, de titokban kaptam egy másik fajtát is tőle 😛 Sok emlékkő áll a környéken, mindegyik a szigetek visszaadását követelő feliratokkal, és van egy monumentális emlékmű is középen egy öröklánggal. Kis szuvenirbolt is üzemel, itt vettem egy másik fajta igazolást a legkeletibb pontról. Ötven percet töltöttünk el itt, szépen körbesétáltam a látnivalókat. Most pedig megint zenélük, három dalt is be kell mutatnom 😀 Az elsőnek az a cime, hogy „Érzelmes szirt”, a Noszappu-fokról szól:

 

 

 

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=qVZLGfUZw0g

A második cime „Noszappu miren”. A miren szót nemigen tudom röviden leforditani, olyankor használják, amikor például szakitás után az ember még érez valamit a volt szerelme iránt, ilyen „visszamaradó érzelmeket” jelent, aki tud rá szép magyar szót, kiabáljon 😀

 

 

 

 

A harmadik dal cime pedig „Anya az északi faluból”. Az a Futaba Juriko énekli, aki az „Anya a sziklaszirten” cimű dallal lett hires. Az „Anya a sziklaszirten” egy édesanyáról szól, aki a háborúból várja vissza a fiát, és Maizuru kikötőjénél egy sziklaszirten várakozik hosszú éveken keresztül. Az „Anya az északi faluból” pedig az északi területekről szól, idézek belőle összecsapott gyorsforditással:

„A legvégső határnál,
Ahol még az álmok is hidegek,
Édesanyám sirját
Köd boritja be.

Ha még a sirályok is
Odamehetnek, akkor én
Mégis miért nem mehetek
Arra a szigetre?

Most más országé
Szülőföldem, Csisima.”

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=VVqGYq_sa6A

Most hogy daloltunk is, és teljes továbbképzést kaptunk az északi területekből, folytassuk utunkat 😀 A Nemuro-félszigetet körbeutazva, a félsziget másik oldalán mentünk vissza a városba. Útközben megálltunk egy virágos mezőnél, ahol épp nem volt egy virág sem 😀 Viszont helyette lehetett látni pónilovakat. Aztán Japán legkeletibb szentélyét, a nemurói Kotohira-szentélyt kerestük fel. Jövő héten tartják a szentély fesztiválját, ami Hokkaidó három legnagyobb fesztiváljának egyike, erre nagyban mentek az előkészületek. Egy pici kiállitóteremben meg is lehetett tekinteni az omikosit (hordozható szentély, hordozható istenség). Begyűjtöttem a legkeletibb szentély gosuinját is, természetesen egy „Adjátok vissza! Kivánjuk a négy sziget visszaadását!” feliratú pecsét is jár hozzá 😀 A szentély amúgy arról is hires, hogy amikor az északi területek lakói el kellett hagyják szülőföldjüket, az ottani szentélyek istenségeit is kicsempészték, igy az északi területeken valaha volt szentélyek istenségei is most ebbe a szentélybe vannak „bepakolva”, és ugyanúgy vannak ünnepségeik, mint a „fő” istenségnek.

A szentély megtekintése után visszamentünk a buszpályaudvarra, ezzel véget ért a délelőtti kirándulás. Aki csak a délelőttire fizetett be, leszállt, illetve új utasok szálltak fel, volt erre tiz perc szünet. Én ezt kihasználtam, hogy visszafussak a Nemuro állomáshoz, és megvegyem az emlék peronjegyeket. Megint ketten álltak előttem, de szerencsére hamar végeztek, igy megvettem a jegyeket, és már siettem is vissza a buszhoz, kezdődött a délutáni rész.

Első megállónk a Nemuro városi történelmi és természettudományos múzeum volt. Ez egy nagyon picike múzeum, de meglehetősen érdekes. Az egyik múzeumi dolgozó nagyon sok mindent elmagyarázott a Nemuro környékén élő állatokról, voltak mindenféle kitömött állatok, amelyeket meg lehetett tapogatni, megmutatta a fickó különböző állatok koponyáját, fogazatát stb. A történelmi tárlat is érdekes volt, őskori leleteket lehetett látni, illetve ami nekem a legjobban tetszett, az a Szahalinról (Karafutóról) származó határkő volt. Ez annak idején az 50. szélességi foknál jelezte, hogy meddig tart Japán, és hol kezdődik az Orosz Birodalom. A kő egyik felén japánul irja, hogy Nagy Japán Császárság, mig a másik oldalon oroszul szerepel, hogy Orosz Birodalom. Ez a kő tetszett nekem a legjobban 🙂

Következőnek a kurumaisihez, vagyis a „kerékkőhöz” mentünk. Ez egy tengerparti rész, ahol a tenger úgy faragta le a sziklát, mintha egy nagy kerék lenne. Nagyon érdekes, de a kerékkőnél nekem jobban tetszett maga a táj, a kék, tiszta tenger és az élénk zöld mezők. És továbbra is csodaszép idő volt, ezzel nagy szerencsém volt! Mondta az idegenvezető hölgy, hogy volt, hogy itt semmit nem lehetett látni, olyan köd volt.

Ezután a Swan 44 Nemuro elnevezésű útmenti pihenőhelyre mentünk, itt lehetett ebédelni. Odafele picit elszunyókáltam… és amikor megébredtem, kiderült, hogy az út mentén épp egy japán darut lehetett látni a kicsinyükkel! Ezt a madarat keresem már két napja, és most pont akkor aludtam öt percet, amikor láthattam volna! Bosszakondtam… A Swan 77 Nemurónál én nem vettem ebédet, mivel nálam volt a bentóm, ezt ettem meg. A pihenőhely közvetlenül a Fúren-tó mellett található, jó kilátás nyilik a tóra… És akkor még utoljára zenélünk egyet, mivel van „Fúren-tó” cimű dal is 😀

 

https://www.youtube.com/watch?v=_TfbIEoMWRU

Mikor elindultunk a Swan 44-től, kérdeztem az idegenvezetőt, hogy lesz-e még esély látni a darvakat. Mondta, hogy mivel ugyanazon az úton megyünk vissza, valószinű, hogy látjuk őket, hacsak nem húzódtak arrébb. Megkérte a sofőrt is, hogy lassan haladjon azon a részen, hogy megint meg tudjuk nézni (illetve én meg tudjam nézni először 😀 ). És ott voltak! Két felnőtt daru és egy picike! Nagyon szépek voltak, le is fotóztam őket, bár a buszból szuperzoommal nem tudom, mennyire jól sikerült a kép. Végre láttam őket! Aztán az úton egy szarvasfamiliával is találkoztunk, az út mentén haladtak.

Az utolsó előtti állomásunk egy vadmadár-megfigyelő „nature center” volt. Mondta az idegenvezető, hogy mivel valami csoport van épp ott, lehet, hogy velünk nem tudnak foglalkozni sokat, ez esetben menjünk vissza a buszhoz, és elvisznek a Sunkunitai nevű földnyelvhez, ami a Fúren-tó és a tenger között húzódik. A vadmadár-megfigyelő állomáson egy bácsika mondott pár szót a vadmadarakról, aztán távcsövekkel lehetett szemlélni a tavat és környékét, látszottak is mindenféle madarak. Ez azért volt jó, mert a távcsővel megnéztem, hogy körülbelül hol vannak a madarak, aztán a szuperzoommal ráközelitettem, és lefotóztam őket 🙂 A bácsika mondta, hogy a Sunkunitai gyalog tiz percre van, igy belefér az időnkbe, hogy oda kimenjünk. De ugyebár az idegenvezető azt mondta, hogy majd a busszal megyünk le. Én visszamentem a buszhoz, de látom, nincs ott senki. Mondom, akkor most mi van. Látjuk, hogy sokan vonulnak gyalog a földnyelv felé. Azt mondja az idegenvezető, akkor fölszedjük őket az úton! 😀 Igy a busszal elindultunk a földnyelv felé, és az út szélén baktató útitársainkat szép sorban fölszedegettük 😀 A földnyelvhez megérkezve aztán volt egy kis időnk, hogy sétáljunk a kialakitott mólón, innen is meg lehetett csodálni a madarakat. Egy helyen szarvasokat is lehetett látni, szép hely volt.

Visszatérve a buszhoz útnak indultunk az utolsó állomásunkra, a „Négy sziget kölcsönös megértés centrumba” (gyorsforditás). Ez egy olyan hely, ahol nemcsak az északi területekről szóló alapvető információkat szerezheti meg az ember, hanem azt is szolgálja a hely, hogy elmélyitse a japánok és az oroszok közöttt egymás kölcsönös megértését. Megnéztünk egy videót a négy sziget élővilágáról, aztán körbejártuk a tárlatot. Volt egy „japán kultúra terem” és egy „orosz kultúra terem” is. Ezzel véget ért a buszos kirándulás, visszaszálltunk a buszra, és visszamentünk a Nemuro állomáshoz. Nagyon megérte ez a túra, 2500 jenért az egész félszigeten körbevittek, aki Nemuróban járna, annak feltétlenül ajánlom! (De csak nyáron, mert télen nincs ilyen túrabusz.)

15:30-ra érkeztünk vissza az állomásra, ekkor pedig nekem még volt egy fontos küldetésem! El kellett jutnom a legkeletibb állomásra! A Kusiróba tartó vonat, amire fel kellett szállnom, 16:12-kor érkezik meg a Higasi-Nemuro megállóhelyre, igy durván 45 percem volt, hogy lesétáljam ezt az egy megállót. Csakhogy nincs közvetlenül a vasútvonal mentén futó út, cikkcakkban kellett megközelitenem. Közben megálltam egy konbininél, vettem rágcsálnivalót az útra, hisz körülbelül hat órán keresztül fogok utazni Abasiriig.

16 óra körül meg is érkeztem a Higasi-Nemuro megállóhelyhez. Egy pici megállóhelyről van szó, nemhogy személyzet, de még állomásépület sincs, a sin mellé van felszerelve egy kis pallószerűség, oda lépcsőn kell fölmenni, ott kell várakozni. De akármilyen szegényes is a megállóhely, földrajzi elhelyezkedése ugyebár különleges, hisz ez Japán legkeletibb megállóhelye. (A Higasi-Nemuro megállóhelyet elhagyva a vasútvonal picit bekanyarodik nyugatra, ezért nem a Nemuro végállomás a legkeletibb.) Azzal nem volt szerencsém, hogy pont ellenfény volt, szembesütött a nap, de azért igyekeztem jó képeket csinálni. Még mielőtt felmegy az ember a lépcsőn, van egy fából készült emlékoszlop, amin szerepel a felirat: „Japán legkeletibb vasúti megállóhelye”, utána pedig a lépcsőn felsétálva, a pallónál szintén van egy „fadarab” a felirattal. Egy bácsika épp ott fényképezett, és Kusiro irányából épp jött is egy vonat, szólt a bácsi, hogy közeledik a vonat, igy hát beálltam én is mellé fényképezni. Utána kicsit beszélgettünk, kérdezte, hogy vonatrajongó vagyok-e, mondtam, hogy nem különösebben, de az ilyen különleges helyeket kedvelem. Lefényképeztem a telefonjával a tábla mellett, aztán ő is lefényképezett engem, csakhogy az egyik képen belelógott az ujja a kamerába, a másikon pedig lehagyta a lényeget, a „Japán legkeletibb vasúti megállóhelye” feliratot 😀 Szóval elő kellett vegyem a szelfibotot 😀 Aztán a vonatról leszállt egy furcsa öregasszony, csupa rózsaszinben, rózsaszin bőrönddel, miniszoknyában (úgy 70 év körüli lehetett), és egy noteszba bőszen elkezdte feljegyezni a menetrendet, a megállóhely földrajzi koordinátáit, és még azt is, hogy milyen firkálmányok vannak a táblára pingálva 😀 Furcsa nénike volt… A bácsi autóval járja körbe az érdekes állomásokat, igy ő hamarosan távozott, én pedig várakoztam a vonatra… Az előbb Kusiróból érkező vonat fordult vissza Nemurónál, 16:12-kor meg is jött, felszálltam, és elbúcsúztam Nemurótól. Vicces volt, a vonaton ott ült a Koreában tanitó kövér fickó, aki a buszos kiránduláson is ott volt. Amúgy ő mondta, hogy Abasiribe, majd Aszahikavába és Furanóba megy, felül majd a furanói Norokko vonatra is. Hát mondom, ez ugyanaz az útvonal, mint az enyém, leszámitva, hogy én még Vakkanaiba is megyek. Ő állitólag télen járt Vakkanaiban.

A vonaton jó sokan utaztak, de azért le lehetett ülni. Egészen Higasi-Kusiro megállóig mentem, ahol elágazik a Hanaszani-vonal és a Szenmó-vonal. Ott leszálltam, és kábé tiz perc várakozás után megérkezett az Abasiribe tartó személyvonat. Na melyik vonat volt az? Hát a „Jégzajlás Történet” vonat egyik kocsija (a fehér), amivel februárban utaztam! 😀 Nem gondoltam volna, hogy megint utazok majd vele. Ezzel a vonattal aztán úgy három órát utaztam a végállomásig, Abasiriig.

Abasiriben ugyebár februárban jártam, amikor a jégzajlást jöttem megnézni, igy hát már ismerős volt a környék. Ráadásul ugyanazon a helyen terveztem megszállni, mint télen. Az állomástól először elsétáltam a konbiniig kaját venni. Este tiz után senki nem volt az utcán, csak egy 5-6 fős amerikai (vagy legalábbis angolul társalgó) csapat, akik hangosan orditva, kiabálva járták a csendes utcákat. Biztos jó benyomását keltik a külföldieknek a helyiekben… A konbiniben bevásároltam, aztán elsétáltam a szállásomhoz. Most azért könnyebben megtaláltam a helyet, nem úgy, mint amikor a nagy hóban és a lefagyott utakon kellett sétálni 😀 A szállásom tehát ugyanaz, mint februárban volt. Egy régi, öreg, eléggé lepusztult kis családi panzió, a főnök egy olyan 80 év körüli bácsika, rajta kivül még a lánya (?) dolgozik ott. Minden nagyon retro, a szobától elkezdve a fürdőszobáig. De a lényeg, hogy viszonylag tiszta és nagyon olcsó! Úgyis csak aludni akarok, reggel egyből elindulok kirándulni. Ráadásul külön szobája van itt az embernek, nem dormitoryról van szó. Lepakoltam a szobámban, aztán várakoztam, hogy felszabaduljon a zuhany, amit éppen kinai vendégek használtak… Mondom, mindenhol vannak kinai turisták, még egy ilyen vidéki, lepusztult, pici panzióban is. Amikor kijöttek, végre elfoglalhattam a zuhanyzót, aztán egy-kettőre kajáltam, kipakoltam a holmimat (mivel holnap is itt fogok megszállni), összekészültem másnapra, és nyugovóra is tértem.

A következő napon a festői Siretoko-félszigetre utazom, ahol remélhetőleg medvéket is fogok látni, de nem közelről, hanem szigorúan csak messziről, egy hajóról 😀 Megnézem a siretokói öt tavat, aztán visszatérek Abasiribe.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás