(71-1) 【Hokkaidó+Tóhoku 5】 Utazás Abasiriből Kitamin keresztül Aszahikavába. Az aszahikavai állatkert. A jövőre megszűnő Rumoi-vasútvonal és a többi megszűnésre itélt vonal. Közeleg a 13-as számú tájfun. Szállás Aszahikavában.

Üdvözlet Aszahikavából, az Észak-Hokkaidó alrégióból! A mai nap nem bővelkedett látnivalókban, ellenben több száz kilométert megtettem a vasúttal. Abasiriből Kitamin keresztül Aszahikavába látogattam el, megnéztem a helyi állatkertet, aztán kipróbáltam a jövőre megszűnő Rumoi-vasútvonalat is, aminek kapcsán szó lesz a megszűnésre itélt összes hokkaidói vasútvonalról is.

Tiz perccel hét előtt keltem fel, összekészülődtem, és mentem az állomásra. Mielőtt azonban útra kelnénk, zenéljünk egy picit. „Tavasz északon”, a dal, amelyik amúgy nem Abasiriről, és igazából talán nem is Hokkaidóról szól, de egy változatát az abasiri kikötőben vették fel télen, „A zajló jég állomása”, ami már Abasiriről szól, egy téli dal, valamint a „Szekihoku-fővonal”, melynek témája az a vasútvonal, amelyiken ma megkezdjük az utat. Ime a három dal sorban:

 

 

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=ecw-aY8DxHc

 

A Kitamiba tartó vonat 7:34-kor indult. Úgy terveztem, hogy útközben leszállok Memanbecunél, és teszek egy sétát az Abasiri-tó mentén, majd az eggyel későbbi vonattal megyek el Kitamiig. A tavat azonban láttam a vonat ablakából, és úgy tűnt, hogy a Memanbecu állomás környékén nemigen lehet több mint egy órát eltölteni, igy végül nem szálltam le. Útközben iskolások szálltak fel a vonatra, akik Kitamiba tartottak, gondolom, oda járnak középiskolába. Furcsa volt, hogy nem ültek le a szabadon lévő helyekre, inkább végig állták az utat. Nem csak mellém mint külföldi mellé nem ültek le, hanem a japánok mellé sem. Minden ülésen csak egy ember ült, mindenki mellett üres volt a hely, ők viszont álltak. Ilyet láttam már valahol, az okinavai buszon! Egy ott élő ismerős szerint ott annyira szégyenlősek az emberek, hogy ha egy kettes helyen ül valaki, akkor a mellé a valaki mellé nem ülnek le. Hasonló lehet vajon itt is a helyzet?

Kitamiba érkezve megvettem emlékbe a helyi peronjegyet, aztán elintéztem egy telefont, ugyanis a kitami szállásról hivtak, amit már egy hónappal ezelőtt lemondtam. Valahogy nem jelenhetett meg a rendszerükben, mert azt mondta a bácsika a vonalban, hogy tegnap vártak. Hát mondom én már jó rég lemondtam a foglalást, kaptam is visszaigazolást róla.

Kitami egy nagyobb város, újabban a női curlingcsapatáról hires, akik jól szerepeltek az idei phjongcshangi téli olimpián. A mérkőzés közben mindig azt mondták egymásnak, hogy „szodánéé” („igy van”), ez nagyon felkapott szófordulat lett Japánban. Körülbelül két órám volt az Aszahikavába tartó gyorsitott járat indulásáig, addig tettem egy sétát. Itt jóval melegebb volt, mint Abasiriben, tűzött a nap. Ellátogattam egy a Meidzsi-korban működő amerikai hittéritő, Pierson emlékmúzeumához, de csak kivülről néztem meg, mert hétfőn zárva van. Utána elsétáltam egy drogéria mellett, ahol olyat láttam, amit eddig Japánban még sehol: a drogéria mellett, az utcán egy óvszerautomata állt! 😀 Tényleg először láttam Japánban. Visszasétáltam az állomáshoz, útközben vettem kaját, és igy fél 10 körül reggel elfogyasztottam a korai ebédemet a váróteremben, miközben a kihelyezett tévén mindenki az éves középiskolás baseballmérkőzés közvetitését nézte. A tévét az NHK helyezi ki a várótermekbe, a készülék mellé mindenféle NHK-s szórólap van kihelyezve. Megakadt a szemem egy Szego-don képeslapon, odamentem, hogy vegyek egyet, és találtam az újfajta dizájnosok mögött régebbieket is. Apró örömök az életben 😀

Nemsokára aztán be lehetett menni a peronra. A 10:28-kor induló vonat egy „különleges gyorsitott” járat, ami Aszahikavába 13:50-kor érkezik meg, erre szálltam fel. Érdekes volt, hogy két kocsiból álló szerelvény ez a gyorsitott járat. Az úton aztán blogoltam, nézelődtem, olvastam. Engaru állomáson tettünk egy pár perces megállót, ez cseles volt, mert mikor újra elindultunk, megváltozott a menetirány, igy mindenkinek át kellett variálnia az ülések támláit. Ez a járat amúgy nagyon kevés megállóhelyen áll meg, és tulajdonképpen azokon sem nagyon száll se fel, se le senki. Ez amúgy az eddigi összes vasútvonalra igaz. A legelső állomáson és a legutolsón van mozgás, a köztes pici, a semmi közepén lévő megállóhelyeken egy utas sincs. Nem csoda, hogy a JR Hokkaidó nincs túl jó helyzetben. Nemrég prezentálták, hogy a vasútvonalaik többségét a cég egyedül nehézkesen tudja fenntartani. Öt vasútvonal esetében el is döntötték, hogy jövőre megszüntetik őket. Az egyik a Rumoi-vonal, amelyiken ma még utazni fogok. Ennek a vonalnak egy részét pár éve megszüntették, most a maradék is megszűnik majd. A következő vonal a Gakuentosi-vonal, amelyik Sin-Tocukavába tart, erről, illetve a Sin-Tocukava állomásról, ahol Japánban a leghamarabb megy el az utolsó vonat, öt nap múlva lesz szó. A harmadik vonal a Júbari-mellékvonal, amelyik Sin-Júbari állomást köti össze Júbari állomással. Ezen a vonalon is szerettem volna utazni, de sehogy sem tudtam belepasszirozni az útitervembe, mivel kevés vonat jár ezen a vonalon is. A negyedik és ötödik megszűnésre itélt vonal pedig igazából már mondhatni, hogy megszűnt, csak egy pótlóbuszos üzemmel „vegetál”. Az egyik a Nemuro-fővonal Furano és Sintoku közötti része, a másik pedig a Hidaka-vonal. Mindkettőnél közös, hogy természeti csapások (tájfun) tönkretették a sineket, és a JR Hokkaidó úgy itélte meg, hogy nem éri meg helyreállitani azokat, inkább pótlóbuszt üzemeltet. Jövőre ez a két vonal hivatalosan is megszűnik.

A kis vonat 13:20-kor befutott a modern, felújitott, minden okossággal felszerelt Aszahikava állomásra. Nem csoda, hogy ilyen menő az állomás, hisz Aszahikava Hokkaidó második legnagyobb városa Szapporo után. Megkerestem a zöld ablakot, ahol megvettem az emlék-peronjegyet, illetve mivel ma a 18 kippu utolsó napja van, megvettem holnapra a következő 18 kipput. Utána még egy gyors kitérőt tettem a mosdóba, majd kiléptem az állomás ajtaján, és megérkeztem… Kinába. Legalábbis az volt az érzésem. A buszmegállóban több kinai szót hallottam, mint japánt. Az Aszahijama állatkertbe tartottam (nem elirás, az állatkert neve Aszahijama, az aszahikavai Aszahijama állatkert 😀 ) amúgy, ide busszal kellett eljutni. A buszon is mindenki kinai volt… Aztán az állatkertben is. Hihetetlen, mennyi kinai turista van. Ez amúgy a japánoknak is nagy fejtörést okoz, mert bár a neten sokan szidják őket, mégis csak a gazdaság nagy szeletét adja a turizmus. És bár a kinai turisták egy része valóban minősithetetlen módon viselkedik, nagyon sokan vannak, és náluk van a pénz. Vannak amúgy tényleg kulturáltan viselkedő turisták is, tegnap is az Utoróból a siretokói öt tóhoz tartó buszon ült egy pár, szépen csendesen, kulturáltan utaztak. (Lehet, hogy ők voltak a tajvaniak?)

Az Aszahijama állatkert arról nevezetes, hogy az állatokat több szemszögből meg lehet tekinteni, például a fókákat alulról is meg lehet nézni az akváriumukban, aztán odafönt kivülről is megtekinthetők. Hasonlóképp a többi állatnál is van egy benti, üveges rész, és egy kinti, rácsos rész. Az állatkert egy dombra épült, igy könnyedén kialakithatók voltak ezek az érdekes megoldások. A hely fő látványossága a pingvinek, a jegesmedve, illetve a hokkaidói állatok, igy például a barnamedve, a japán daru vagy az óriásrétisas. Körülbelül másfél-két órát töltöttem el itt, bejártam az egész parkot, megnéztem az állatokat, aranyosak, szépek voltak. 28 fok volt elvileg Aszahikavában, de többnek érződött, nagyon tűzött a nap.

A 16:30-as busszal mentem vissza Aszahikava belvárosába. Rengetegen voltak a buszon, megint nagyon sok kinai, előttem például egy család szerencsétlenkedett azzal, hogy a kislánynál fagyi volt, az olvadt, csöpögött (ugyebár buszra alapból nem szállunk fagyival), a nagymama meg nem vette le a hátizsákját, hanem azzal ütötte le az embereket 😀 Utazni van pénz, de a legalapvetőbb viselkedési normák azok hiányoznak. Én a buszon picit elszunditottam, majd 5 óra körül megérkezett a járgány az Aszahikava állomásra.

Következőnek a Rumoi-vonalon való utazás következett. Ehhez Aszahikavából el kellett jutni Fukagavába, onnan indul ugyanis a Rumoi-vonal. Fukagava azon a fővonalon fekszik, amelyik Aszahikavát a megyeszékhellyel, Szapporóval köti össze, igy hát nem meglepő, hogy villamositott vasútvonalon több kocsiból álló szerelvény közlekedik. Kicsit azért fura volt az eddigi egy kocsis pici vonatok után 😀 Ezzel a vonattal úgy fél órát utaztam, 18 órakor érkezett meg Fukagavába. A Rumoi-vonalon a vonat 18:09-kor indult, én az átszállási időt kihasználva a jegykezelő kapunál megvettem az állomás peronjegyét, aztán siettem a vonatra fel.

Meglepően sokan voltak, minden kettes helyen ült valaki. Hát megésem egy elhagyatott, vidéki vasútvonal ez? Azt hittem, alig leszünk. Elindult a vonat (ez megint a megszokott egy kocsis dizelvonat volt), aztán rájöttem a turpisságra: a legtöbb utas a következő, de maximum a második, harmadik megállónál leszállt. Ezután olyan két-három „rendes” utas maradt, meg én, meg egy vasútrajongó kissrác, aki videokamerával rögzitette az egész utat. A vonat nagyon szép tájakon haladt keresztül, réteket, mezőket lehetett látni, és közben már nyugodott le a nap, ami ma is gyönyörű szinekre festette az égboltot. A vonat ablakát kinyitva igyekeztem minél jobb képeket csinálni. A megállók is érdekesek voltak, maguk az állomásépületek szerintem még a Meidzsi- vagy a Taisó-korban épülhettek, nagyon öreg faházak voltak. Megálltunk, de minek, senki nem szállt fel, és senki nem szállt le. Nem is volt a legtöbb megálló környékén egy lélek se. Ha meg volt, akkor azok olyan vonatrajongók voltak, akik autóval érkeztek a megállóhelyre, és várták, hogy a megérkező vonatot lefényképezhessék. Kereken egy órán keresztül tartott az út. Rumoi állomásra érkezve leszállt a vonaton utazó négy-öt ember, magamat is beleértve. A peronról ismét sikerült lefényképezni a vörös eget, aztán kiderült, hogy Rumoi városan pont a naplementéjéről hires. Hát nem ok nélkül! Sajnos előzetes sejtéseim beigazolódtak, az állomáson nem volt személyzet, 16 órakor bezár a jegypénztár is… ez azt jelentette, hogy a gyűjteményemből kimarad Rumoi állomás peronjegye. Az állomás előtt két taxi várakozott, rajtuk kivül egy lélek sem volt. Az üzletek rolója lehúzva, sehol senki. A főúton elég nagy forgalom haladt, de a járdán csak egy-két kocogó emberrel találkoztam. Elsétáltam a közeli folyón átivelő hidig, itt csináltam pár fotót, aztán visszafordultam az állomás felé. A közeli konbiniben vettem vacsorát, aztán visszamentem az állomáshoz, ott a váróteremben megvacsoráztam. Utána megnéztem a váróteremben kiállitott régi képeket az állomás és a vasútvonal múltjáról.

20:20-kor indult Rumoiból az utolsó vonat, melyen összesen 6-7 fő utazott, ebből ugyebár 1 fő én vagyok, 1 fő a vonatrajongó srác, 2 fő pedig iskolás lány, valószinűleg ingázásra használják a vonatot. Mielőtt elindultunk volna, befutott egy vonat Fukakgava felől, arról konkrétan 1 fő szállt le, egy fehér inges pasas. Ilyen utasszám mellett nem csoda, hogy a JR Hokkaidó „halálra itélte” a vonalat. Pedig a Sóva-korban még nagy élet volt az állomásokon, akkoriban az egyetlen közlekedési eszköz a vonat volt, ez a kiállitott fotókon is jól látszott. Jövőre tehát már nem lehet utazni majd a Rumoi-vonalon, az a közlekedési mód, amelyik a Sóva-korban az egyetlen létező mód volt, most megszűnik.

Fukagavában úgy egy órát kellett várakozni az Aszahikavába tartó vonatra, majd egy félórás utazás követően fél 11 körül érkeztem meg Aszahikavába. Innen gyalog sétáltam el az aznapi szállásomra. A vendégház tulajdonosa már nyitotta is az ajtót, amikor meglátott az úton, hangos „Haró!” kiáltás közepette. Mire én japánul jó estét kivántam, és elnézést kértem, hogy ilyen későn érkeztem meg, majd még azt is hozzátettem, hogy végre megérkeztem, nagyon el vagyok fáradva. Erre az úr azt felelte, hogy „Háo á jű? Hoea did dzsú kámü hürom?” Mondtam, hogy hagyjon az angollal, nincs nekem erőm harcolni az angolrajongókkal… Erre aztán japánra váltott, megkaptam a szokványos „jól beszélsz japánul” frázist, aztán utána japánul társalogtunk, de nem tudta megállni, hogy időnként ne biggyesszen a mondandójába angol szavakat. Igy például, amikor majdnem bevertem a fejem az alacsony ajtófélfába, akkor figyelmeztetett, hogy „Bi keáfürü, bi keáfürü”. Megmutatta, hogy reggel majd hogy zárjam be az ajtót, ha hajnalban útnak indulok. Vicces, hogy a recepcióval szemben, az előtérben (!) a falon két piszoár található, benne disznövényekkel 😀 A hely honlapja szerint ez azért van, mert törvényi előirás, hogy a szálláshelyen három vécének kell lenni… Mivel kicsi a ház, ő igy oldotta meg a szabálynak való megfelelést 😀 Cseles! Gyorsan lezuhanyoztam, aztán mentem is aludni. A négyágyas szobában rajtam kivül csak egy valaki volt, a papucsából itélve egy hölgy, szerencsém volt, mert ő nem horkolt, igy nem voltak zavaró zajok az éjjel… vagyis de, valahol a környéken valami karaokés hely vagy kocsma lehetett, mert visszahangzott az utca az énekléstől, olyan volt, mintha valahol koncert lenne. Bedugtam a fülembe a zenét, és igy már percek alatt el tudtam aludni.

Már tegnap óta figyelem a hireket, ugyanis a Csendes-óceánon kialakult, és a japán szigetek felé tart az erős 13-as számú tájfun. Egyelőre gyönyörűszép idővel voltam megáldva az utam során, és ha minden igaz, a következő két napban északon ez az idő tovább folytatódik. Az azonban nem lenne kellemes, ha összetalálkoznék valahol a tájfunnal, neadjisten valami károkat okozna a vasúti közlekedésben, és ezáltal felboritaná az útitervemet. Jelenleg úgy néz ki, hogy 8-a és 9-e környékén fogja a dögállat „megtámadni” Tokió környékét, a Kantó- és a Tókai-régiót, aztán ott tesz egy hirtelen fordulatot, és elindul… észak felé. Ennek én nem örülök, most mehetne nyugodtan Oszaka irányába 😀 Még nincs meg a pontos előrejelzés a későbbi napokra, de jelenleg úgy néz ki, hogy 10-én ér a Hokkaidótól keletre lévő csendes-óceáni térségbe. Én 10-én Aszahikava, illetve Furano térségében leszek, és este fogok Szapporóba megérkezni, vagyis a sziget közepén leszek, amikor a szélvihar a csendes-óceáni oldalol fog tombolni. Azelőtt meg fönt vagyok északon, ahová nem ér el a tájfun hatása. 11-én fogok estefelé lemenni Hokkaidó déli részébe, ekkorra a tájfun reményeim szerint már a Kelet-Hokkaidó környéki óceáni térségben lesz. Vagyis én úgy gondolkodom, hogy ha minden igaz, pont szépen el fogjuk egymást kerülni a tájfunnal, remélem, ez igy is lesz. De ugyebár a tájfun haladási útvonala nem száz százalékosan előrejelezhető, igy még a napokban változhatnak az előrejelzések. Továbbra is figyelemmel kisérem a helyzetet, az egyelőre biztosnak tűnik, hogy a következő két-három napban nem kell tartsak se tájfuntól, se bármilyen esőzéstől.

A holnapi részben egy rendkivül hosszú, hat órás (!) utat teszek meg személyvonattal Aszahikavától Japán legészakibb városáig, Vakkanaiig. A múltkori legkeletibb helyek után most a legészakibbaké lesz a főszerep: megnézem a legészakibb vasútállomást, a legészakibb szentélyt, illetve egy buszos kirándulás keretén belül Japán legészakibb pontját is. Szót ejtünk majd Karafutóról, vagyis Szahalin szigetéről is. Tartsatok velem továbbra is! 🙂