(71-2) 【Hokkaidó+Tóhoku 6】 Hatórás utazás a Szója-vonalon. Elhagyatott állomások. Vakkanai, a legészakibb város. Buszos kirándulás Vakkanaiban. A legészakibb pont, a Szója-fok. Beszélgetés a szálláson.

Üdvözlet Vakkanaiból, az Észak-Hokkaidó alrégióból, Japán legészakibb városából! Hatórás utazást követően, számos elhagyatott vasútállomást magam mögött hagyva érkeztem meg Vakkanaiba, ahol egy buszos kirándulással jártam körbe a fontos látnivalókat. Este pedig egy főleg motorosoknak fenntartott, érdekes szálláshelyen szálltam meg.

Reggel öt óra körül keltem föl, hogy legyen időm összekészülődni, és még a konbinibe is be tudjak menni úton a megállóhelyre. A szálláson nem volt horkolás, tudtam aludni, azt leszámitva, hogy korán kellett kelnem. Ahogy előző nap a szállás tulajdonosa megmutatta, bezártam az ajtót, és elindultam. Mivel közelebb volt a szálláshoz az Aszahikava 4-dzsó megállóhely, nem mentem vissza egészen az Aszahikava állomásig, hanem ehhez a kis személyzet nélküli megállóhoz sétáltam el. Útközben vásároltam ennivalót, hiszen egy hatórás út állt előttem. A vonat 6:07-kor indul el az Aszahikava 4-dzsó megállóhelyről, és végcélját, Japán legészakibb vasútállomását, a Vakkanai állomást 12:07-kor éri el. Különleges amúgy, hogy végigközlekedik a vonat ezen a távon, a legtöbb járat csak egy-egy köztes állomásig megy, talán ez az egyetlen olyan személyvonat, amelyik végigmegy a teljes vonalon. Vakkanai térségét Szója-térségnek nevezik, ebből adódóan a vasútvonal is a Szója-fővonal nevet viseli. Nincs semmi köze a magyar szója szóhoz, a szóját japánul sójunak mondjuk.

Az Aszahikava 4-dzsó megállóba begördülő szerelvény érdekes volt, ugyanis egy újabb (de azért elég öreg) kocsihoz egy nagyon öreg vagon volt kapcsolva. Észre se vettem, de útközben valahol „elhagytuk” a második vagont 😀 Voltak jó páran a vonaton, a legtöbben hozzám hasonló turisták, illetve vonatrajongók. Egyszer-egyszer felszálltak iskolások, idősek is a vonatra, de ők mindig csak pár megállót utaztak. A vonat egy pár helyen hosszabb megállókat tett, amikor például bevártuk, hogy elmenjen mellettünk a gyorsvonat, a Szója expressz, vagy amikor a szemből érkező személyvonatot kellett bevárjuk. Volt, hogy fél órát is álltunk. Ilyen állomás volt Horonobe, itt volt idő arra, hogy kimenjen az ember a váróteremhez, illetve megvegye az emlék peronjegyet. Itt az állomás személyzete, az az egy fő, nagyon szigorú volt, ha például épp valakit kiszolgált a jegyvásárlós ablakból, és közben valaki be akart menni a peronra, egyből odarohant, kiabált, hogy mutassa a jegyét. Ki akarna bliccelni itt a világ végén? Aztán arra gondoltam, biztos örül neki, hogy megnézheti az utasok jegyét, mivel láttam, hogy egy nap összesen három vonat áll meg az állomáson. Hát akkor nem csoda, hogy túlbuzgó az úr 😀 Mivel az Aszahikava 4-dzsó megállóhelyen nem volt személyzet, a Horonobe állomáson kaptam pecsétet a 18 kippure. Aztán haladtunk is tovább. Rengeteg lepusztult, elhagyatott állomásépületet hagytunk magunk mögött. Megállt ugyan a vonat a megállókban, de minek, nem szállt se le, se fel senki. Konkrétan a semmi közepén volt a megállóhely. Legalábbis most, valaha biztos volt forgalom errefelé. A vonaton utazók közül sokan, beleértve magamat is, fényképezgették ezeket az állomásokat, illetve a szép tájat, mert hogy ez a vonal is nagyon szép helyeken haladt keresztül. Hosszú volt a hat óra, de ki lehetett birni, hisz szép helyeket látott az ember. Az egyik hosszabb megállónknál leszálltam, és felhivtam az aznapi szállást. Egy hónappal korábban próbáltam foglalni a vakkanai szálláson, ami egy „riders’ house”, vagyis főként motoros utazóknak fenntartott hely. Nagyon olcsó. Szóval egy hónappal ezelőtt telefonáltam, és akkor a vonat túlsó végén a nénike nagyon készséges volt, mondta, hogy elég csak aznap telefonálni, amikor megyek, meg mondott más tudnivalókat is. Ma nem volt túl jó kedvében, ugyanis amikor mondtam, hogy vonattal érkezem, egyből rávágta, hogy az nem nagyon jó, ha valami kései vonattal fogok megérkezni. Mondom, nem kései vonattal érkezem, csak a városban fogok nézelődni, és úgy 7-8 körül érkezem majd. Mondta, hogy a szálláson nincs fürdő, a szomszéd közfürdőt kell használni, de az este bezár ezért lehetőleg 7 körül érkezzek meg. A lényeg, hogy nem volt túlságosan kedves ez alkalommal, ezért kicsit tartottam is attól, milyen lesz a szállás.

Lassan, de biztosan közeledtünk a végállomás felé. Magunk mögött hagytuk Bakkait, egy elhagyatott állomást, aminek a közelében van egy tengerpart, ahol télen rengeteg fóka gyűlik össze, aztán Minami-Vakkanait is. Minami-Vakkanai Dél-Vakkanait jelent, kezdetben ezt az állomást hivták Vakkanai állomásnak, Vakkanai állomást pedig Vakkanai kikötő állomásnak. Aztán Vakkanai kikötőből lett Vakkanai, Vakkanaiból pedig Minami-Vakkanai. Kicsit macerás a dolog 😀 12:07-kor aztán megérkeztünk a végállomásra. A peronon a „Japán legészakibb vasútállomása” felirat fogadott, illetve a hangosbemondó is úgy köszöntötte az utasokat, hogy „Üdvözöljük önöket Vakkanaiban, Japán legészakibb állomásán”. Ezenkivül a peronon volt egy tábla, ami a legészakibb és a legdélibb állomások barátságát mutatta. A legdélibb alatt értem a Kagosima megyei Nisi-Ójama állomást, ami földrajzi értelemben a legdélibb, illetve a Makurazaki állomást, ami pedig a legdélibb végállomás. Ki. volt függesztve az is, hogy Vakkanai állomása hány kilométerre van ezektől az állomásoktól, illetve Tokiótól, Szapporótól.

Kilépve a peronról egy nagyon modern, felújitott állomásépületben találtam magam. Mint később kiderült, a 2010-es évek elején adták át ezt az új komplexumot, ami magában foglalja a vasútállomást, a buszterminált, éttermeket, mozit, konbinit, illetve turistainformációs központot. A JR jegykiadó ablakánál megvásároltam az állomás peronjegyét, illetve egy igazolást az állomás eléréséről. Volt egy kissrác a vonaton, aki minden hosszabb megállónál rohant megvenni a peronjegyet, Horonobénál ő állt utánam a sorban, itt meg én álltam őutána 😀 Miután megvolt a jegy, átsétáltam a turistainformációhoz, és megkérdeztem, nincs-e itt igazolás a legészakibb pont, a Szója-fok eléréséről. Szerencsém volt, mert volt! Gondoltam, hátha nem lesz időm majd a Szója-foknál beszerezni, megkérdezem itt. Jól döntöttem. Aztán begyűjtöttem egy kis információs füzetkét Vakkanairól, majd átmentem a buszterminálhoz, ahol megvettem a délutáni buszos kirándulás jegyét, melyre foglalásom volt. Ezután kiléptem az épületből, és útra keltem.

12:07, a vonat érkezése és 14:00, a busz indulása közötti rövid időben terveztem megnézni néhány dolgot. Ilyen volt először is a Kitamon-szentély, Japán legészakibb szentélye. Pontosabban igazából a Szója-foknál is van egy picike szentély, de ott nincs személyzet, az is a Kitamon-szentélyhez tartozik. Kicsit kavarogtam az utcákon, amig meglett a szentély bejárata, aztán nem láttam sehol se személyzetet, de bekiáltva a résnyire nyitott ablakon, valahonnan hátulról előjött a pap. Megcsináltattam a hely gosuinjét, igy a legkeletibb gosuin mellett most már ott csücsül szépen a gosuincsóban a legészakibb gosuin is. Ezután sietve a régi Szeto-házat néztem meg kivülről, ez egy öreg épület, aztán sétáltam tovább a Vakkanai városi Karafuto Emlékmúzeumhoz. Ez a hely eredetileg nem szerepelt a terveimben, abból az egyszerű okból, hogy amikor elkezdtem az út tervezését, ez a hely még nem létezett, nemrég nyitott meg ugyanis. De mi is az a Karafuto? Nem más, mint Szahalin szigetének régi, japán neve. A Nemuróról szóló bejegyzésben már részletesen szót ejtettem az északi területek problémájáról, és ott emlitettem Karafutót is. Szahalin szigetére már az Edo-korban is indult expedició, később pedig aztán orosz-japán közös terület lett. Ahogy már a nemurós bejegyzésben is irtam, később egy megegyezést követően Szahalin egésze az Orosz Birodalomé lett, cserébe pedig Japán megkapta a Kuril-szigeteket. Aztán jött a japán-orosz háború, ls az azt lezáró békeszerződés, ennek értelmében Szahalint középen kettéosztották, az 50. szélességi foktól délre eső területek Japánhoz, mig az északi területek Oroszországhoz kerültek. Japán a szigetet Karafutónak nevezte, falvak, városok alakultak, a főszigetekről okan betelepültek. A hely úgymond „fővárosa” Tojohara volt, ez ma Szahalin székhelye, Juzsno-Szahalinszk. Vakkanait és Karafutót, pontosabban annak kikötővárosát, Ódomarit (a mai Korszakov) kompjárat kötötte össze, a szigeten pedig kiterjedt vasútvonal épült (ezt a vasutat használják ma is az oroszok). A világháború végén aztán a szovjet csapatok átlépték a sziget közepén lévő határt, és elfoglalták a sziget déli részét, rengetegen meghaltak, az életben maradókat pedig a főszigetekre repatriálták.

Ennek a rövid életű japán „tartománynak” állit emléket az idén megnyilt Karafuto Emlékmúzeum. A múzeum a halászkikötő melletti komplexum emeletén kapott helyet. A komplexumban van halpiac, halételeket árusitó étterem, az aula pedig, ahol étkezni lehet, a korabeli Vakkanai állomás mintájára van kialakitva. Maga a múzeum nem túl nagy, de bővelkedik információkban, sok mindent meg lehet tudni a karafutói életről. Emléket állitanak többek között azoknak a telefonközpontos hölgyeknek, akik életüket áldozták a világháborúban. Karafuto és Hokkaidó közé tenger alatti kábeleket fektettek le, igy telefonkapcsolat jött létre az északi tartomány és a főszigetek között. A Karafutón lévő telefonközpontban fiatal lányok dolgoztak. Amikor a szovjetek közeledtek, ők azt mondták, nem menekülnek el, a végsőkig ki fognak tartani, és telefonon tájékoztatták a katonai vezetőket a helyzetről. Végül az utolsó telefonos jelentkezésükkör ezt mondták: „Ennyi volt. Viszlát, viszlát.” Az ő emléküknek amúgy a Vakkanai-parkban is szenteltek egy szobrot, erről még lesz szó. Visszatérve a múzeumra, ezenkivül itt is ki van állitva egy határkő, valamint a karafutói vasútról is megtudhatunk sok érdekességet. A belépéskor meg kell adnunk a nevünket és cimünket, illetve ha japánul beszélő külföldi vagyunk, akkor végig kell hallgatnunk a szokásos szövegeket, konkrétan: „De jól beszél japánul”, „Akkor ami ide van irva, azt majdnem teljesen megérti?” (Nem, nem majdnem teljsen, hanem teljesen…), „Miért tud japánul?”, „Amúgy sok külföldi szokott ide jönni…” stb.

A múzeum megtekintése után sietve visszaindultam az állomáshoz. Elvileg 24-25 fok volt, de erős volt a napsütés, nagyon melegnek éreztem az időt. Szépen haladtam előre, aztán még volt annyi időm, hogy elsétáljak az „északi hullámtörő dómhoz”. Ezt a különös épület a Vakkanai állomástól északra, a tenger partján található. Nem értettem először, hogy minek kellett egy ilyen hullámtörő épület, mikor a környéken nincs igazán semmi. Később kiderült, hogy régen itt volt a vasút végállomása, és azért kellett a hullámtörő, hogy a viharos szélben felcsapó hullámoktól megvédje a vasútállomást.

Visszasétáltam az állomáshoz, elmentem a mosdóba, és már szálltam is föl a túrabuszra, ami már bent állt a buszmegállóban. Meglepődtem, mert meglehetősen sokan voltunk a buszon. Az idegenvezetőnk egy fiatal, nagyon csinos lányka volt. Elsőként a hullámtörő dómhoz mentünk, ahol én ugyebár már voltam 😀 Azért is mentem el külön oda, mert a programban az állt, hogy az épületet a busz ablakából lehet majd megnézni. Ehelyett egy 5-10 percre le lehetett szálln fényképezni. Az idegenvezető lány segitett mindenkinek fényképezkedni. A hullámtörő dóm alatti széles területet biciklisek használták ki, mindenféle ugrásokat, mutatványokat gyakoroltak ott.

Következőnek a „századik év emléktornyához” mentünk, ami a Vakkanai-parkban található. A torony földszintjén Vakkanai történetéről látható kiállitás (illetve itt is van szó Karafutóról is), a lifttel pedig föl lehet menni a kilátóba, ahonnan az egész várost, a tengert be lehet látni. Szép volt az idő, igy a távolban a Risiri sziget jelképe, a Risirifudzsi hegy, valamint Rebun sziget is látszott. Ha még jobb idő lett volna, még Szahalin is látszott volna, ez alkalommal viszont… hát nem lehetett eldönteni, hogy amit látunk, az a tenger, vagy valami felhő, vagy Szahalin 😀

A busszal ezután picit lejjebb mentünk a parkban, és megálltunk ott, ahol a különböző emlékszobrok, emlékkövek találhatók. Itt van egy a Karafutóról történő repatriálásnak emléket állitó szobor, egy a telefonközpontos lányok emlékére készült emlékkő, aztán Sóva császár is járt Vakkanaiban, és ekkor irt egy verset, na ezt is megörökiti egy emlékkő, meg még más kövek is vannak. Ezt néztük meg, a kis boltban pedig vettem egy fagyit, mert az idegenvezető lány azt mondta, hogy ez „Hokkaidón a legfinomabb vagy második legfinomabb fagyi”. Hát szerintem átlagos volt. Ja és beszereztem egy „a Vakkanai-parkba való eljutást igazoló” emléklapot is 😀 A toronytól lefelé jövet az út mentén megint láttam kukucskálni egy rókát, de most se tudtam lefotózni, voltak aztán szarvasok is, őket le tudtam… A parkban állitólag gyakran elő szoktak jönni rókák, ki is van irva több helyen is, hogy ne etessék az emberek a vadállatokat. Sajnos többször nem láttam rókát.

Ezután a busz útnak indult Japán legészakibb pontja, a Szója-fok irányába. Elhaladtunk Japán legészakibb McDonald’s-a mellett, aztán a Szója-dombság mellett, ahol tehenek legelésztek békésen. Láttunk szélerőműveket és egy nagy, napelem-telepet is. Utána kiérve a tenger menti útra, a sekély vizben napozó fókákat is megfigyelhettünk. Mindezek után befutott a busz a Szója-fokhoz, illetve az amellett lévő domb tetejére. Mondta az idegenvezető lány, hogy mindenki sétáljon le a dombról, a busz pedig lent, a Szója-fok melletti buszmegállóban fog várakozni. Mivel összesen fél óra volt a Szója-fokra, én egyből megindultam lefelé.

De mielőtt megérkezünk a legészakibb pontra, zenéljünk egy kicsit! A legészakibb várossal, valamint a legészakibb ponttal kapcsolatos dalok is vannak ám. Ezek közül mutatok be most hármat. Az első cime „Vakkanai Blues”:

 

A második dal cime egész egyszerűen „Szója-fok”:

A harmadik pedig a „Szomorú Szója-fok”:

https://www.youtube.com/watch?v=tB8qCLpvcLE

És akkor térjünk vissza az utazáshoz! Lesétáltam a lépcsőn a dombról, és megérkeztem a gúla alakú emlékműhöz, amely a legészakibb pontot jelöli. Az emlékmű előtt épp egy szingapúri házaspár fényképezkedett, megbeszéltük, hogy kölcsönösen lefényképezzük egymást. Én szerintem tök jó képeket csináltam róluk, amit viszont a bácsi rólam csinált, az ferde is lett, és én meg az emlékmű sem vagyok középen rajta 😀 Igy hát kicsit később, mikor leért a csinos idegenvezetőnk, őt is megkértem, hogy csináljon egy képet, ahogy rajtam kivül az összes többi utas is. Igen ám, de a lány alacsony volt, és nem ment elég messzire a fényképezésnél, igy elég fura szögből lett meg a kép. Később aztán, amikor elfogytak a népek, mondtam neki, hogy kicsit távolabbról is csináljon egy képet, igy végre lett egy használható 😀 Kevés volt az idő, igy hát vonultam tovább. Van itt egy szobor egy Edo-kori fickóról, aki felderitette Hokkaidó környékét, sajnos a nevét nem jegyeztem meg olyan jól, hogy most fejből ide lefirkáljam. Aztán használtam Japán legészakibb vécéjét is, illetve találtam itt is egy zenélő követ, ami a fentebb bemutatott Szója-fok cimű dalt játssza. Kicsit arrébb egy pici ajándékbolt volt, ide is benéztem, hogy beszerezzem a legészakibb pont elérését igazoló emléklapot. Itt is kétfajta volt, mint Nemuróban, az egyik az, amit az állomásnál kaptam, ez olyan igazolás, hogy ha összegyűjti az ember Japán főszigeteinek négy sarkánál a négy papirt, akkor a hátoldalon egy nagyméretű igazolást lehet összerakni a négy sarok meghóditásáról. A másik pedig olyan, amit minden város magának gyárt, itt például egy picike, névjegykártya méretű kis kártyát kaptam. Mindent megnéztem, amit lehetett, igy visszatértem a buszhoz. Ismét nem győzöm hangsúlyozni, hogy mekkora szerencsém volt az idővel. A legtöbb képen ugyanis, amit a Szója-fokról láttam, az emlékmű sűrű ködbe van burkolózva, vagy legalábbis rendkivül felhős az ég. Ehhez képest most egy felhő, nem sok, annyi nem volt az égen, tiszta kék volt az égbolt.

A busz ismét a part mentén haladt vissza a város felé. Elhaladtunk a „naplemetés domb parkolója” mellett, állitólag ebből a parkolóból szépen meg lehet nézni a naplementét. Végezetül pedig megérkeztünk az utolsó úticélunkhoz, a Nosappu-fokhoz. Ismerős valahonnan ez a név? Nem csoda, hisz a legkeletibb pontot Noszappu-foknak hivták. Egyetlen hang a különbség. Állitólag az ainuk nyelvében nem volt megkülönböztetni az s és az sz hang, igy ugyanannak a jelentésű szónak két alakváltozata keletkezett. Legalábbis ezt mondta az idegenvezető hölgy, megerősiteni nem tudom, ugyanis nem néztem még utána. Mindenesetre a lényeg, hogy nem szabad összekeverni: Japán legkeletibb pontja a Noszappu-fok, a legkeletibb városban, Nemuróban – a Nosappu-fok pedig a legészakibb városban van, Vakkanaiban, de NEM a legészakibb pont, mert az a Szója-fok 😀 (Mondjuk igazából a Szója-fok sem a legészakibb pont, mert ha az északit területeket is Japán részének tekintjük, akkor az Etorofu-sziget legészakibb pontja az ország legészakibb pontja.) A Nosappu-foknál egy delfines emlékművön és a tájon kivül sok látnivaló nem volt, igy itt csak kábé tiz percig tartózkodtunk. Ezután visszament a busz a Vakkanai állomásra, és ezzel véget ért a buszos kirándulás. 3600 jenbe került, de ha az ember menetrend szerinti busszal odamegy a Szója-fokhoz, majd vissza, az is úgy 3000 jen, szóval szerintem nagyon megérte ez a négy órás buszozás.

Az állomástól elindultam a szállásom irányába. A szállás a Minami-Vakkanai állomás közelében van, vonatok viszont nem gyakran járnak, igy hát 30-40 percet kellett sétálnom. Szépen végigvonultam az úton, közben vettem kaját estére, majd 7 órára, ahogy az öregasszony a telefonban mondta, meg is érkeztem. Az ajtón belépve a földszinti helyiségben egy nagy asztalt láttam székekkel, egy forgós széken pedig a nénike üldögélt, nézte épp a hiradót. Amikor beléptem, odajött a pulthoz, mondtam neki, hogy én vagyok az, aki telefonált. Föl kellett irjam az adataimat, kifizettem a dijat, kaptam jegyet a szomszéd közfürdőbe. Ekkor is eléggé morcos volt a néni amúgy 😀 Mondta, hogy bármelyik szabad ágyat birtokba vehetem. Az emeleten voltak az ágyak, meglepődtem, mert több mint húsz ember is elfért a helyiségekben, emeletes ágyakon. Viszont sok foglalt ágyat nem láttam, igy én gyorsan elfoglaltam az egyik fal melletti ágyat, és a cuccomat meg lepakoltam a mellette lévő ágyra, hogy oda se feküdjön senki 😛 Ezután átmentem a szomszéd fürdőbe. A fürdő egy hagyományos közfürdő, balról a férfi, jobbról a női rész, középen egy fülke, ahol a fürdős néni üldögél, neki kell átadni a jegyet, ő az, aki egész nap pucér férfi és női fenekeket bámul a kis fülkéjéből 😀 A fürdőben a vetkőzős résznél tévé volt, illetve polcokon rengeteg manga, meg volt valami videojáték is. Kis kosarat kellett elvenni, és abba elhelyezni a ruhákat, a kosarat meg lerakni bárhol. Maga a fürdő is hagyományos közfürdő jellegű volt, az volt viszont az érdekesség, hogy a zuhanynál csak egy csap volt, és csak forró viz folyt, nem lehetett tehát hűteni a vizet. A rendes csapok meg szintén külön voltak, hideg és meleg, szóval a kis tálakba mindenki magának kellett összekutyulja a meleg és hideg vizet a megfelelő hőmérsékletűre. Tusfürdő és sampon volt elhelyezve, nem kellett a sajátomat használjam. A „medence” rendkivül forró volt, pár másodpercre belelógattam a lábamat, de már jöttem is ki, nem birtam 😀 Odakint visszaöltöztem, és visszavonultam a szállásra, odalent pedig megettem a kajámat. A néni továbbra is a tévét nézte. Amikor időnként jöttek új vendégek, akkor őket kiszolgálta. Mindenki ugyanazt kérdezte: hogy kell átmenni a fürdőbe. Mondom, „hát itt mindenki ugyanazt kérdezi” 😀 Erre a néni picit elmosolyodott. Evés után fölmentem, hogy a csomagomat összerendezgessem, egy másik fickó is ott pakolt épp, vele szóba elegyedtem. Kérdezte, hogy motorral jöttem-e, mondtam, hogy nem, hanem vonattal. Megmutattam az útitervemet is, aztán szó volt Európáról stb. Jópofa fickó volt. Este 9-kor felkiabált az öregasszony, hogy menjünk le, mert kezdődik a gyűlés 😀 Ezen a helyen ugyanis szigorú szabályok vannak! Este 8-ig, fél 9-ig végezni kell a fürdéssel (a közfürdő be is zár fél 9-kor), 9-re le kell menni a földszinti helyiségbe. 9-kor kezdődött a „gyűlés”, amikor is az öregasszony hirtelen morcosból vidámmá változott, csinált egy fényképet a vendégekről, utána lekapcsolta a világitást, bekapcsolta a diszkógömböt és a mikrofont, majd a mikrofonba elmondta a legfontosabb tudnivalókat. Ilyen például az, hogy mi az esti gyűlés menete, aztán az, hogy a vendégek ne vigyék túlzásba az italozást, mert a múltban volt, hogy verekedés tört ki, ezt meg kell akadályozni. Aztán elmondta, hogy „a cél a 0 hányás”, vagyis hogy senki ne igya le magát annyira, hogy összehányja a helyet. Figyelmeztett arra is, hogy az emeleten lévő tárolóhelyiség nem vécé, ugyanis a múltban valaki odacsinált, és mivel a tárolóhelyiséget nem nyitogatják mindennap, ezért csak jó pár nap múlva találták meg a végterméket. Aztán elmondta, hogy ez a hely már huszon-x éve megvan, egy időben be is akarta zárni, de aztán mégse tett igy. Az asztalon lévő sócsúra (alkoholfajta) mutatva elmagyarázta, hogy ebből mindenki ihat, de az asztalon lévő Doraemon-perselybe dobjon be pénzt, aki iszik. Ha valaki papirpénzt akarna bedugni a perselybe, arra is gondolt, és a férjével kiszélesittette a perselyen lévő nyilást 😀 Ezután, a közérdekű információk után a vendégek egymásnak adják át a mikrofont, és mindenki be kell mutatkozzon. Név, lakhely, az utazás célja, illetve információk az illető motorjáról. Mondtam, hogy nekem nincs motorom, nem is volt, nem is ültem rajta, és nem is tervezem, hogy valaha fölüljek rá, helyette viszont van Szeisun 18 kippum, amivel utazom 😀

Aznap összesen heten voltunk a szálláson. Az előbb emlitett fickó Ikoma-szan, aki Gifu megyéből származik, de Kagavában, Marugame városban lakik és dolgozik, hajókat tervez. Mivel ráunt a munkájára, gondolta, hogy kéne valami új hobbi, ezért kezdett motorozni. Mivel a golden weeken dolgoznia kellett, az akkori szabadságát hozzácsapta a nyári szabadságához, igy most fél hónapig Hokkaidón motorozik. Jól ismeri Hokkaidót, mert egyetemre Szapporóba járt. Egy másik pasas Ivate megyében lakik, de Aomoriból származik, ez hallatszódott is a beszédjén, vele aztán jól elbeszélgettünk a nyelvjárásokról. Volt egy egyetemista srác, aki Hjógo megyei, de Siga megyében tanul az egyetemen mezőgazdasággal kapcsolatos dolgokat, a nyári szünetben motorral járja be Hokkaidót. Egy idősebb úr Jamanasi megyéből származott, tanár volt, most pedig ő is Hokkaidón kirándulgat. Egyből felajánlotta a többi vendégnek, hogy ha valaki Jamanasiban jár, az szóljon neki, mert nagy a háza, nála meg lehet szállni. Aztán volt még két fickó, akikről igy egy nap elteltével őszintén megmondva nem maradt meg semmi infó… De még a lakóhelyük sem. Bocsi. A lényeg, hogy heten meg az öregasszony jól elbeszélgettünk, persze nekem el kellett mondanom megint az élettörténetemet a Digimontól elkezdve az animenézésen, a japánnyelv-tanulás megkezdésén, az egyetemi tanulmányaimon, az első Japánban tartózkodásomon, a kutatási témámon keresztül a mostani utamig 😀 A nénike meglepően jókedvű lett ahhoz képest, hogy milyen morcos volt. Aztán olyan fél 11 körül már aludt a kis székében 😀 Az összejövetel minden este 11-ig tart, akkor van villanyoltás. Ebből igazából olyan fél 12 lett, ekkor feküdtem le végre, előtte szépen bekészitve a cuccaimat másnapra. Mondta Ikoma-szan, hogy másnap ő is a Rebun és a Risisi szigetekre tervez menni, de én azt hittem, hogy a motorjával száll majd fel a kompra. Heten voltunk, de meglepő módon nem volt horkolás, igy jól tudtam volna aludni, ha nem kellett volna reggel 5-kor kelni! Na de ez már a következő bejegyzéshez tartozik.

Nézzünk rá arra, hogy hol tartózkodik épp a 13-as számú tájfun!

Hát itt. Úgy néz ki, hogy szépen elkerüli Hokkaidót, és mire Honsúra érek, nyoma sem lesz. Viszont holnaputánra esőt mondanak Hokkaidón is, remélem, ez addig még változni fog.

A következő részben komppal átmegyek a két északi szigetre, Rebunra és Risirire, amelyeket ismét szervezett buszos kirándulás keretén belül fogok körbejárni! A szállásom pedig ismét a Vakkanaiban lévő Midori no ju lesz, ahol ma is megszálltam.