(71-3) 【Hokkaidó+Tóhoku 7】 Hokkaidó északi szigetei: Rebun és Risiri. Hajós és buszos kirándulás. Az újdonsült útitárs. Tömeg a vakkanai szálláson.

Üdvözlet Vakkanaiból, az Észak-Hokkaidó alrégióból! A hetedik napon Hokkaidó északi kis szigeteit, Rebunt és Risirit kerestem fel. Megint szerencsém volt az időjárással, nagyon szép tájakat sikerült megnézni. Erre a napra akadt egy útitársam, a vakkanai szálláson megismert Ikoma-szan is ugyanazt az utat járta be, mint én.

Körülbelül öt órát sikerült aludni a furcsa vakkanai szálláson. Reggel ötkor már keltem is, egy-kettőre készülődtem, mivel el kellet sétálnom a kikötőbe, ahonnan a Rebunra tartó hajó indult. Vakkanaiban nemhogy reggel, igazán napközben sem igen van helyi közlekedés. Lehet persze taxizni, de én arra nem vagyok hajlandó méregdrága összegeket kifizetni, igy inkább sétáltam 40 percet hajnal. Az előző nap a szálláson megismert Ikoma-szan mondta ugyan, hogy ő is Rebun szigetre tervez menni ma, de én azt hittem, hogy motorral kimegy a kikötőbe, és a motorjával kel át a szigetekre. Igy hát amikor reggel ő is készülődött, akkor én csak intettem neki, hogy én indulok, és már léptem is ki az ajtón. Később derült ki, hogy ő is ugyanúgy legyalogolt a kikötőig 😀

A kikötőbe menet egy konbiniben megálltam megvenni aznapra a kajaadagomat. Vakkanai városában érdekesség, hogy nincsen egy Lawson és egy 7-11 konbini se, helyette a csak Hokkaidón megtalálható Seico Mart üzletek vannak. Megszerettem ezt a Seico Mart nevű láncot, olcsóbbak a dolgok, mint a többi konbiniben, ráadásul vannak saját márkás termékei, amelyek finomak és olcsók. A kikötőbe háromnegyed hét körül érkeztem meg, megvettem a jegyeimet, aztán a busztársaság, a Szója Busz pultjánál megvettem a buszos kirándulások jegyeit is. A Szója Busz nagyon ügyesen találta ki ezeket a napi buszos kirándulásokat. A buszok menetrendjét ugyanis a kompok menetrendjéhez igazitották, ez alapján állitottak össze egy-egy délelőtti és délutáni buszos túrát, amelyeket konbinálva egy nap alatt meg lehet nézni Rebun és Risiri szigetét is. A komp 6:20-kor indul Vakkanaiból, és valamivel 8 óra után érkezik meg Rebun szigetére. Itt tiz-húsz percen belül indul a busz, ami körbeviszi az embereket a sziget nevezetességei körül. 12 után érkezik vissza a busz a kikötőbe, ekkor van úgy egy óra a komp indulásáig, meg lehet ebédelni. Fél 2 körül indul a komp Rebunról Risiri szigetére, majda komp érkezését követően 10-15 percen belül indul a Risirit körüljáró buszjárat. Délután 5 után ér véget a kirándulás, fél órán belül pedig indul a hajó Vakkanaiba. Egy nap alatt tehát tökéletesen jól be lehet járni a szigeteket a kompokkal és a szervezett buszjáratokkal.

Felszálltam a kompra, és le is telepedtem az egyik „fetrengős” részbe. Ezt szeretem a japán kompokon, hogy nem csak ülések vannak, hanem van egy jó tágas „fetrengős” hely szőnyeggel, le kell venni a cipőt, és ott lehet feküdni, pihenni. Én is igy tettem. Hát egyszer csak megjelent Ikoma-szan, letelepedett mellém. Azt mondja, hogy elég sok időbe telt kijutni a kikötőbe, több mint fél óra volt, pedig sietett. Hát mondom, gyalog is egy 40 perc volt, motorral is fél óráig tartott? Erre mondja, hogy nem motorral jött, hanem ő is gyalog. Na ekkor derült fény a turpisságra 😀 Kérdezem, hogy mit fog csinálni a szigeten, hogyan tervezi bejárni. Mondta, hogy ezen nem gondolkodott, majd bérel biciklit vagy ilyesmi. Elmagyaráztam a buszos kirándulásokat, meg hogy hogyan kapcsolódnak a komp menetrendjéhez. Ez megtetszett neki, mondta, hogy ha megérkeztünk, akkor megérdeklődi, hogy van-e hely még a buszon. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán a többi utashoz hasonlóan kidőltünk, sikerült is egy órácskát aludni.

Zenéljünk egy picit 😀 Természetesen a két északi szigethez kapcsolódó dalok is vannak… Az első például ez, aminek a cime „A legészakibb hajós útvonal”:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rebunhoz pedig két dal is kapcsolódik, az egyik a „Rebuni érzelmes dal”:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A másik cime pedig egyszerűen „Rebun sziget”:

 

 

 

 

 

 

Nyolc óra után valamivel érkezett meg a hajó Rebun szigetére. Én siettem a buszhoz, Ikoma-szan meg a buszos pulthoz. Meglepetésemre egy emeletes busz állt a parkolóban, jó sokan is voltak rajta. Úgy tűnik, népszerű ez a kirándulás. Pár perc múlva megjelent Ikoma-szan is, sikerült jegyet vegyen a buszra. A buszos idegenvezető hölgy úgy ki volt sminkelve, mint valami filmcsillag, tiszta fehér volt az arca a sok vakolattól, ráadásul egy fura kalapot is viselt 😀 A furcsa megjelenése ellenére viszont nagyon értett a feladatához, mindent elmagyarázott, bemutatott szépen, néha viccesen.

A busz a Rebun sziget keleti oldalán lévő főúton haladt. Rebun és Risiri ugyan egymás mellett vannak, mégis egymástól teljesen különböző szigetek. Rebun egy hosszúkás, „téglalap alakú” sziget, melyen dombságok vannak ugyan, de a legmagasabb pontja egy, ha jól emlékszem, 400 méter körüli dombocska. Ennek ellenére nulla méteres tengerszint feletti magasságban is olyan virágokat, növényeket lehet találni a szigeten, amelyek máshol csak magashegységeken élnek meg. Ezért is nevezik Rebunt a virágok szigetének. De a szelek szigetének is nevezik, mivel hires az erős szélről is, ami a szigetet éri. A felkeresett helyeken is erős szél fújt, de az idegenvezető hölgy elmondása szerint ez télen még durvább, alig lehet megmaradni a talpunkon. Épp a szél miatt a sziget nyugati partja alkalmatlan arra, hogy házakat épitsenek vagy halászattal foglalkozzanak, autós útvonal sincs ott, csupán egy túraösvény, ahol nyáron lehet barangolni és virágokat nézni. Igy hát a busz is a keleti úton ment fel északra, aztán ugyanazon az úton jött le délre. Ehhez képest Risiri szigete egy kör alakú sziget, középen egy 1700 méter körüli magashegységgel. A szunnyadó vulkán hasonlit a Fudzsira, ezért Risirifudzsinak is nevezik. Risiri szigetet körbefutja az út, konkrétan körbe lehet autózni az egész szigeten. Mig Rebunon erős szél fúj, Risirit a Risirifudzsinak köszönhetően nem éri el az erős szél. Szintén a Risirifudzsinak köszönhető, hogy egész évben 5 fokos a csapviz, mivel a hegy tetejéről csordogál le a forrásviz, ezt amúgy palackozzák is. Mindkét szigeten a legtöbben halászattal, valamint konbu (tengeri moszat) termesztésével foglalkoznak. A risirikonbu az a hires tengerimoszat-fajta, amit itt termesztenek. Rebunon és Vakkanaiban is termesztik (halásszák?), de a fajta neve ott is risirikonbu. Érdekesség, hogy Risiri szigetén nincs halárus. Volt egy, de nem érte meg üzemeltetni, ezért bezárt. A lakosok nagy többsége halászattal foglalkozik ugyanis, aki meg nem, annak a családjában vagy az ismeretségi körében, szomszédjai között biztos van legalább egy olyan valaki, aki halász, tőle pedig hozzájuthat a halhoz. Ezért nem érte meg halakat árusitó üzletet üzemeltetni: senki nem vett halat a boltban.

Rebun szigetén az első hely, amit felkerestünk, a Szukai-fok volt a sziget északi, északnyugati részén. Itt egy kilátóhelyre sétáltunk fel, ahonnan valami csodálatos kilátás nyilt. A tengernek olyan szine volt, mint amilyet Okinaván láttam… Az idegenvezető elmagyarázta a különféle virágok neveit is, de ezeket persze nem jegyeztem meg… A buszparkoló melletti kis üzletben mindenféle ételeket kináltak, ezek közül a legkülönlegesebb a sült fókahús volt. Ikoma-szan megkóstolta, azt mondta, nagyon rossz 😀 Én természetesen nem vettem 😀 Innen a Szukoton-fokhoz mentünk át a sziget legészakibb részébe. El kellett rohanjak a mosdóba, és mikor végeztem, addigra megérkezett egy másik busz úgy 50-100 idős emberrel, ők sétáltak lefelé a lépcsőkön a kilátóhelyhez jó lassan… Azt hittem, nem fogok visszaérni a buszhoz a kijelölt időben… De végül aztán sikerült kielőznöm őket. Itt is nagyon szép volt a kilátás, a fényképezés mondjuk nehéz volt, mert a száz öreg közül egy mindig belelógott a képbe 😛 Itt a parton lévő kis üzletben árusitottak mindenfélét, konbut, rákot, meg hasonlókat, de én egy más valamit kerestem… Igazolást arról, hogy eljutottam Rebun szigetére 😀 Meg is találtam 🙂 Végül idejében visszaértem a buszra. Ezután egy olyan helyre mentünk, ahol egy barackra és egy macskára hasonlitó szikla van. Ez úgy önmagában még nem volna túlságosan érdekes, a lényeg itt is a tájon volt. Úgy nagyjából az összes megtekintett helyen a táj volt a lényeg 🙂 De ez nem is volt baj, mivel szép időnk volt, és tényleg lenyűgöző volt a kilátás. A szél viszont mindenhol jó erős volt. A barackszikla után ugyanazon az úton tértünk vissz a sziget déli felére, ahol jöttünk, ez jó is volt, mert én a bal oldalon ültem, igy odafelé nem tudtam a tengerről képeket csinálni, ez a visszaúton sikerült. Az utolsó hely, amit megtekintettünk, a sziget déli részén található „áliskola”. Azért ál-, mert itt eredetileg nem volt iskola, az épületet egy filmforgatás kedvéért húzták fel. Ez a film a „Kita no kanariatacsi”, vagyis az „Északi kanárik”. Egy tanitónőről szól, aki Rebun szigetére kerül, és ott felfigyel a gyerekek énektehetségére, aztán történik valami, ami miatt elhagyja a szigetet. Több tiz év múlva aztán egykori diákjai megpróbálják felgöngyöliteni az esetet, mi is történhetett a múltban, ami miatt elhagyta a tanárnő a szigetet. Ezt a filmet én se láttam még, de kedvet kaptam hozzá. Ide most bepakolom a trailerét:

 

 

 

 

Tehát az e filmnek a helyszinéül szolgáló iskolaépületet néztük meg, meg persze itt is szép volt a kilátás. Azért ide épitették a diszletet, hogy a háttérben látszódjék a Risirifudzsi. A látogatásunkkor is látszódott, szép képet lehetett itt is csinálni. Odabent az „iskolában” pedig a forgatás idején készült fotókat lehetett megnézni, kulisszatitkokat megtudni.

A kiránduláson végül ugyebár részt vett Ikoma-szan, vele diskuráltam végig az út alkalmával. A buszos út végén kérdeztem, mik a tervei. Mondta, hogy ha már idáig eljött, akkor a Risiri-szigetre is szivesen elmenne… Talált a térképén valami szusizót Rebunon, oda ment a hajó indulásáig, én pedig a kikötő várótermében elfogyasztottam a bentómat. Már a sorban álltam a Risirire tartó hajóra való felszálláshoz, amikor visszaért Ikoma-szan, ő is vett jegyet, aztán a hajón ismét találkoztunk. A hajóút ez alkalommal úgy negyven percet tartott. Amig megérkezünk Risirire, hallgassuk meg a „Risiri szeretete” cimű dalt:

 

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=jwSoOenow6o

Risirire érkezvén megint ugyanaz volt a menetrend: én mentem a buszhoz, Ikoma-szan meg a buszos pulthoz érdeklődni, hogy a foglalással rendelkezők mellett van-e még hely. Aztán pár perc múlva jött is a buszhoz, volt még hely. Risirin sima busz várta az utasokat, itt nem voltak annyian, mint Rebunon. Az idegenvezetőnk egy középkorú, kicsit morcos hölgy volt, érdekes stilusban magyarázott, teljesen kedvetlen, szomorkás hanglejtéssel mondott nagyon vicces dolgokat is, jópofa volt 😀 Risiri ugyebár egy kör alakú sziget, igy hát az utunk a sziget körül vezetett. Először az Otatomari-tóhoz mentünk, na hát ez is egy lenyűgöző hely volt. Az idegenvezető, még amikor felszálltunk a vonatra, mondta, hogy nézzük meg az ablakból a Risirifudzsit, amig el nem bujik a felhők közé. Ugyanis egy hónapban csak egy-két olyan nap van, amikor a hegynek tisztán lehet látni a tetejét is. A mai nap ilyen volt. Le is fényképeztem a buszból a hegyetm, ehhez képest a tóhoz érve még jobban kitisztult az ég, teljesen szépen látszott a hegy, a tó vizében pedig vissza is tükröződött. Csodaszép hely volt. Itt is volt egy kis boltocska, Ikoma-szan sült kagylót evett, én pedig a helyi fagyit próbáltam ki. Hát sokkal finomabb volt, mint az, amit tegnap ettem, amire azt mondta az idegenvezető lányka, hogy Hokkaidó legfinomabb fagyija 😀

Következőnek a Szenhósi-fokhoz mentünk, a sziget legdélebbi részére. Itt a kilátáson kivül a sirályok és két fókakölyök volt a fő látványosság. A sirályok tudják, hogy kaját kapnak a látogatóktól, ezért a hely köré sereglenek. Annyira barátságosak lettek, hogy el se repülnek, ha a közelükbe megyünk, volt egy, aki végig ott posztolt a kis boltocska előtt. Messziről próbáltam lefényképezni, erre kiszólt a boltos nő, hogy nyugodtan közelebb lehet jönni, nem repül el, mert várja, hogy valaki kaját adjon neki 😀 A két fókát pedig turistalátványosságként tartják, lehet kaját venni, és etetni őket. Az volt a vicces, hogy amikor valaki elkezdte dobálni a fókakaját a fókáknak, akkor megjelent egy sirály is, leszállt a vizre, és ő is versenybe szállt a fókákkal az eledelért 😀 És ha már a sirályokra terelődött a szó… Itt egy dal, aminek az a cime, hogy „A nap, amikor elrepült a sirály”:

 

 

Risiri szigetén is érdelődtem a kis boltokban, hogy létezik-e olyan igazolás, mint amilyet Rebunon vettem, a legtöbb helyen azt mondták, hogy a kikötőben kérdezzem meg az információnál. Utána meg elkezdték azt tárgyalni egymás között, hogy de jó, hogy megértettem japánul, amit mondanak. Legalább várjátok meg, hogy elmenjek, mielőtt engem kibeszéltek 😀 Ha az előbbit megértettem, akkor ezt is értem ugye 😀

Végezetül a Kucugata-fokhoz mentünk, ahol a Risirifudzsi egy újabb arcát mutatta meg. Ezután visszamentünk a kikötőbe, ahol volt 20-30 perc a hajó indulásáig. Az információs pultnál rákérdeztem az igazolásra, mondta a pasas, hogy igen, van, de „Risirin sajnos fizetni kell érte 100 jent”. Hát gondoltam, a legtöbb helyen is fizetni kell, van, hogy még többet is 😀 Föl kellett irjam a nevemet egy cetlire, majd hátravonult a fickó, kérte, hogy várjak. Nem tudtam, mi telik időbe egy papir odaadásán. Kiderült, hogy névre szólóan készitik el ezeket az emléklapokat, nagyon jópofa. Persze előtte végig kellett hallgatnom, hogy jól beszélek japánul és tudok irni japánul… Aztán mikor megvolt a papir, már indultunk volna föl Ikoma-szannal, amikor a pultnál a fickó integetett, hogy menjek vissza. Azt mondja, „mivel ilyen jól tud japánul, szeretnénk, ha kitöltené ezt a kérdőivet”, és átnyújt egy angol nyelvű papirt. Ööö, mivel jól tudok japánul, ezért töltsek ki egy angol papirt? 😀 És mi van, ha angolul nem tudok? Mindenesetre közelgett a hajóra szállás ideje, szóval nem volt időm ezt most felhánytorgatni, egykettőre pipálgattam a papiron. Közben meg jött a szokásos, mióta laksz Japánban, honnan jöttél, miért tudsz japánul, szügoi neee („hát ez fantasztikus”) stb. Ikoma-szan segitségemre volt, mivel miközben én töltögettem a papirt, ő a tegnap és ma rólam megtudott információkat (miért tudok japánul, hol tanultam stb.) szépen felmondta az érdeklődő fickónak, igy én gyorsabban haladtam 😀 Kitöltöttem a kérdőivet, cserébe kaptam egy ilyen kis sticky notes tömböt rajta Risiri kabalafigurájával.

A hazaút ismét körülbelül két órát vett igénybe. Ikoma-szan elaludt, én pedig, bár álmos voltam, inkább blogoltam 😀 Vakkanaiba visszaérve Ikoma-szan javasolta, hogy taxival menjünk vissza a szállásra, én viszont mondtam, hogy nekem arra nincs pénzem, ráadásul meg is akarok állni a konbininél, hogy másnapra vegyek kaját. Mondta, hogy ő nagyon fáradt, szóval mindenképp taxival fog visszamenni, ki is fizeti, ha gondolom, menjek vele én is. Igy hát egy ingyen fuvarral eljutottam a szállás közelében lévő konbinihez. Ikoma-szan is leszállt itt, pontosabban először egy drogériába mentünk be, mert ott olcsóbbak a rágcsálnivalók, utána meg a konbinibe mentünk. Végül elsétáltunk a Midori no juhoz, ahol meglepetésünkre sok cipő volt az előtérben. Az öregasszony aludt a székén, miközben jó páran az asztal körül beszélgettek, ettek. Felkeltettük, kifizettük az aznapi szállás diját, aztán fölmentünk az ágyakhoz. Szinte az összes ágy foglalt volt, amelyek tegnap szabadok voltak! Nagyon sokan voltak ma. Egykettőre mentem fürdeni, mert közelgett a záróra. Megint csak nagyon forró volt a viz, nem lehetett jól szabályozni a hőmérsékletet.

Visszatérve a szállásra lementem a földszintre, hogy megkajáljak. Az új társaság egy részének megint el kellett mondjam az élettörténetemet 😀 Este 9-re aztán összegyűlt majdnem mindenki. Az öregasszony kezdte volna a mindennapos „gyűlést”, de az egyetemista biciklis klub tagjai még nem voltak jelen. Igy nem lehetett elkezdeni. Az egyik srác azt mondta, ő úgy tudja, hogy a közeli konbinihez mentek, és ott kajálnak. Az öregasszony a füzetből kikereste volna a diákok telefonszámát, csakhogy nem adták meg. Igy hát nem volt mit tenni, a néni elővette a telefonkönyvet, kikereste a konbini telefonszámát, és felhivta az üzletet, hogy megkérdezze, nincsenek-e ott egyetemista lányok 😀 Mondta a boltosnak, hogy nézze meg a parkolóban is 😀 Mi már halálra röhögtük magunkat. A lányok nem voltak a parkolóban… de nemsokára megérkeztek, igy kezdődhetett a gyűlés. Az öregasszony ismét elmondta a tudnivalókat (én majdnem elaludtam, ugyebár előző éjjel is keveset aludtam), utána pedig kezdődött a bemutatkozás. Több mint húszan voltunk aznap, szóval sok időbe telt a bemutatkozás, nem is tudtam megjegyezni mindenkit. Az egész országból voltak. Volt egy kissrác, aki szintén a 18 kippuval közlekedik 😀 Aztán egyetemisták, 70 év körüli öregúr, aki az időskori elbutulás megelőzése céljából utazik mindenféle GPS nélkül, csakis térképekkel, dolgozó emberek, akik szabadságot kaptak, biciklis utazók, motorosok… Mindenféle emberek, mindenféle indittatásból érkeztek ide… érdekes volt 🙂 A tegnapi posztból kifelejtettem egy nagyon fontos dolgot. A bemutatkozás után van még egy minden alkalommal lezajló esemény a Midori no ju szálláshelyen. Az öregasszony leteker a földszinti helyiségben egy rolót, amin egy dal szövege van, aztán bekapcsolja a zenét, a vendégek pedig egymást vállon átkarolva, „hullámozva” közösen eléneklik ezt a dalt 😀 Ez a dal az „Ózora to daicsi no naka de”, vagyis „Az égbolt és a föld közepén” (idétlen gyorsforditásban), egy hokkaidói származású énekes „hokkaidós” dala. Ime!

 

https://youtu.be/tB8qCLpvcLE

Elénekeltük a dalt, aztán mindenki ment dolgára. Én még maradtam egy húsz percet beszélgetni, aztán mondtam, hogy elteszem magam holnapra, mert másnap megint 5 óra előtt kell kelni, hogy elérjem az első vonatot. Elbúcsúztam Ikoma-szantól, jó utat kivántunk egymásnak, aztán mentem is aludni. Nagyon sokan voltunk, de csak egy horkoló volt, ő viszont jó hangosan nyomatta. Viszont zenével a fülemben el tudtam aludni, és egészen 4:50-ig aludtam.

Nézzük csak, merre jár a tájfun!

Úgy tűnik, eléggé el fogja kerülni Hokkaidót. Viszont holnapra esőt mondanak Aszahikavában és Bieiben is, ahová menni tervezek. A következő részben az első vonattal Najoróig megyek, onnan pedig tovább Aszahikavába. Eszem egy kis aszahikavai ráment, aztán meg sem állok Biei városáig, ahol az ún. „kék tavat” és a „négy évszak szineinek dombjait” nézem majd meg.