(71-4) 【Hokkaidó+Tóhoku 8】 A najorói múzeum. Rámenes Aszahikavában. A kék tó Bieiben. A borzalmas idegenvezető. Pihenés Aszahikavában.

Üdvözlet Aszahikavából, az Észak-Hokkaidó alrégióból! A mai napon Vakkanaiból visszatértem Aszahikavába, útközben kis megállót tettem Najoróban, aztán ettem aszahikavai ráment, a rámenes bácsi a megszokott angoltól eltérően kinaiul (!) magyarázta el nekem a kinálatot, utána pedig Bieibe mentem megnézni a kék tavat – a tavon kivül egy borzasztó „idegenvezetővel” és rengeteg kinai turistával találkoztam.

Reggel 4:50-kor keltem fel, gyorsan összekészülődtem, és indultam az állomásra. Meglepetésemre, amikor indultam kifelé, egy másik vendég is akkor jött le a lépcsőn, úgy látszik, nem csak én keltem korán. Az ajtón kilépve észrevettem, hogy kicsit csöpörög az eső. Hát tényleg megérkezett a rossz idő… Gyalog elmentem a Minami-Vakkanai állomásig, ahol persze nem volt senki. Később egy bácsika érkezett meg. A Vakkanaiból induló első vonatra szálltam fel, ami Najoróig közlekedett. Nagyon álmos voltam, igy hát aludtam a vonaton.

Najoróba megérkezve volt úgy másfél órám a Najoróból Aszahikavába tartó vonat indulásáig. Elsétáltam a közeli múzeumig, hogy eltöltsem az időt. A múzeum mellett egy öreg gőzmozdony és hozzá kapcsolt vagonok vannak kiállitva. Kiderült, hogy ez egy hókotró vonat, és különleges az, ahogy a különböző tipusú vagonokat összekapcsolták. A múzeumban a vonatról is meg lehetett tudni egyéb információkat, ezenkivül az ainukról volt alapos tárlat, valamint az északi, havas vidéken a mindennapi élethez szükséges tárgyak voltak kiállitva (pl. régi kályhák, hókotró eszközök stb.). Egy sarokban pedig a szikaszarvasokról szóló fényképkiállitás volt.

Najoróból egy gyorsitott járattal mentem Aszahikavába. Indulás előtt felhivtam a szállásomat. Ugyanott terveztem megszállni, mint pár napja, csak ezúttal nem túl későn, hanem túl korán érkeztem volna meg. Meg akartam tudni, lepakolhatom-e a cuccaimat. Mondta a pasas, hogy amikor megérkezem a szálláshoz, hivjam fel, és akkor beenged. A szállás az Aszahikava 4-dzsó megállóhelyhez közelebb van, mint a nagy Aszahikava állomáshoz, igy gondoltam, megint a 4-dzsónál szállok le. Igen ám, de a gyorsitott vonat ott nem áll meg. Választhattam, vagy elmegyek Aszahikaváig, és onnan gyalogolok a nehéz táskával, vagy pedig leszállok Pippu állomáson, megvárom a Pippu és Aszahikava között közlekedő személyvonatot, és azzal elmegyek a 4-dzsóig. Végül ez utóbbi megoldást választottam. Már csak azért is, hogy mutathassak egy újabb dalt 😀 Ugyanis van egy szám, aminek az a cime, hogy „Szója-fővonal – Pippu állomás” 🙂

A 4-dzsó állomástól elsétáltam a szállásig, a fickó beengedett. Kipakoltam a táskámból a ruhákat, összegyűjtött pamfleteket stb., amikre nem volt szükségem aznap. A fickó adott egy nagy zsákot, abba belegyűjtöttem a cuccokat, aztán indultam tovább. Pippu állomáson amúgy nem esett az eső, csak borús volt az idő, utána Aszahikavában is épp elállt az eső. Volt úgy két és fél órám a Bieibe tartó vonat indulásáig, úgy terveztem, hogy valahol eszem egy aszahikavai ráment. A neten rákeresve az „Aoba Rámen” nevű üzlet jött ki, erre irták azt, hogy nagyon hires és finom. Ráadásul útba is esett, igy e mellett döntöttem. A rámenes előtt sor állt, pontosabban ült, és egy öreg bácsika vette fel a rendelést. Az emberek egymásnak adogatták át a menüt. Én is megkaptam, nézegettem. Erre a bácsika hoz egy másikat, azt ajánlgatja. Mondom neki, nem kell, el tudom olvasni japánul. Kérdezem, ugye a szójás rámen itt a leghiresebb. Erre ő elkezd mutogatni az idegen nyelvű menüre, és nem angolul, hanem kinaiul magyarázni kezdte a menüt! Hát ilyen se történt még velem, hogy kinainak néztek volna… 😀 Mondom neki japánul, hogy én nem tudok kinaiul. A többi vendég nevetett. Erre a bácsika azt mondja: „Órö berii derisaszü!” (All very delicious). Mondom, beszéljen nyugodtan japánul. Erre ő: „Nem délkelet-ázsiai?” Mondom, nem. Erre a bácsi: „Tényleg? Ide állandóan délkelet-ázsiaiak jönnek… azért vagyok bajban a nyelvekkel!” 😀 Végül sikerült felvenni a rendelést, meg is kaptam a rámenemet, jólesett. Ezután Aszahikava állomásig sétáltam, ahonnan Bieiig utaztam egy két kocsiból álló szerelvénnyel.

Biei község a növény- és virágtermesztéséről hires, illetve az úgynevezett kék tóról. Én is a kék tavat és egy virágfarmot terveztem felkeresni egy buszos kirándulás keretén belül. A buszjegyet előre meg kellett venni a neten, az állomás közelében lévő információs irodában csak regisztrálni kellett. Igy is tettem, majd felszálltam a buszra. Ekkor jól el volt borulva az ég, de még nem esett. Biei állomás amúgy tele volt kinai és délkelet-ázsiai turistákkal, a buszra is sokan felszálltak. Nemsokára útnak is indultunk. Az idegenvezető egy öreg bácsika volt, zöld pólóján a „Biei község turisztikai egyesület” felirat szerepelt. Nos, amit ő idegenvezetés cimén leművelt… Biei község inkább nem kéne „idegenvezetőt” rakjon a buszra, vagy valaki olyan kéne felkérjenek, aki ért a munkájához. A bácsika úgy kezdte, hogy figyelmeztetni akarta az utasokat, hogy a kék tónál nem lesz vécé. Megszólal: „Most először a kék vécéhez fogunk menni! Ja nem, a kék tóhoz… ahol nincs vécé!” 😀 Utána mikor útnak indultunk, összevissza keverte a jobb és a bal oldalt. Először azért, mert ugye velünk szemben állt, és nem gondolt arra, hogy ami neki jobb oldal, az nekünk, utasoknak bal. Utána angolul keverte össze a szavakat (mert hogy angolul is beszélt, erről mindjárt irok), aztán meg már japánul is… Nagyon fontos információkat osztott meg, mint például: „Jobb oldalon látható egy épület /igazából a bal oldalon volt/, amelyben bevásárlóközpont és vécé található.” Hűha, micsoda információ! 😀 Van vécé a bevásárlóközpontban! 😀 Aztán a bácsika konkrétan egy papirból olvasta fel a neki kinyomtatott szöveget egykedvűen. A japán szöveget angol követte. Láttam a papirján, hogy az angol szavak fölé van japánul irva a kiejtés. Felolvasta a szöveget szorgalmasan, de olyan kiejtéssel, hogy abból egy szót nem lehetett érteni. Aztán volt, hogy improvizált, és fontos információkat osztott meg, mint például: „onion vegetable” 😀 A kedvencem mégis az volt, amikor úgy vélte, elég csak egy-egy angol szót mondani, a japánul nem tudók onnantól kezdve a maradékot japánul is meg fogják érteni. Ilyen volt például az, amikor azt mondta, hogy „come back taxi ni naranai jó ni jorosiku onegai simaszu”. Ezzel azt akarta mondani, hogy vigyázzunk, ne késsük le a buszt, kéri szépen, hogy ne legyen olyan, hogy valakinek taxival kelljen visszamenni az állomásra. Sok hasonló mondat hangzott el, a japán szöveg után elmondott úgy két-három angol szót, majd hozzáismételte a japán szöveg felét, hogy ezzel tájékoztassa a kinai és délkelet-ázsiai turistákat. Egyszóval valami borzalom volt. Nem szokásom kiröhögni kezdő nyelvtanulókat, vagy szorgalmasan próbálkozókat, hisz én is voltam kezdő nyelvtanuló, de ez alkalommal néha alig birtam elrejteni a vigyorgásomat a bácsika egy-egy angolkiejtésénél. A kirándulásra való regisztrációnál kaptam egy papirt, miszerint ha kitöltünk a neten egy kérdőivet, kaphatunk két képeslapot. (Az is érdekes amúgy, hogy ha japánul tölti ki az ember a kérdőivet, akkor repülőjegyet meg értékes nyereményeket nyerhet, ha angolul vagy kinaiul, akkor meg kap két képeslapot…) Nem akartam kitölteni, fölöslegesnek gondoltam, de végül csakazértis kitöltöttem, és megirtam nekik, hogy ha egy idős bácsikával, aki nem tud angolul, felolvastatnak egy angol szöveget, azzal a japánul nem beszélő turisták nem lesznek előrébb, csak ki fogják röhögni szerencsétlen bácsikát, ez meg a község szégyene lesz. Inkább rakjanak be olyasvalakit, aki tud alapszinten angolul VAGY mondják azt, hogy itt csak japán nyelven lesz a vezetés, a japánul nem beszélőknek meg adjanak idegen nyelvű pamfleteket. Szerintem ennek a megoldásnak több értelme volna, mint a mostaninak…

Na de térjünk rá a látnivalókra! A kék tóhoz érve eleredt az eső, de csak gyengén csepergett. A tónak valóban nagyon szép, türkizkék szine volt, tetszett. Ami viszont nem tetszett, hogy mennyire „turistafertőzött” ez a hely. Japánok szinte nem is voltak, főleg kinaiakkal volt tele a hely, aztán koreaiak meg délkelet-ázsiaiak voltak, meg elvétve egy-két nyugati. Sajnos a kinai turisták többségének viselkedése borzalmas volt… Orditottak, lökdösődtek, az út közepén álltak meg fotózkodni… Ez sokat levon a hely élvezeti értékéből. Amikor a buszhoz mentem vissza, már jobban esett az eső. Következőnek a „négy évszak szineinek dombjai” elnevezésű virágfarmra mentünk. Itt a virágokon kivül alpakkákat lehet nézegetni, meg „traktor-buszon” utazni külön pénzért. Az alpakkánál volt a sok kinai turista, igy én nem oda mentem, hanem szépen körbesétáltam a helyet, nagyon szép virágokat láttam. Biztos még szebb a hely derűs időben.

Ezután a busz visszament Biei állomásra, előtte az angolul rosszul beszélő bácsika kikérdezett, hogy honnan jöttem, miért tudok japánul, hol lakom Japánban, mióta vagyok itt stb., a szokásos élettörténet 😀 Biei állomástól aztán visszautaztam Aszahikaváig, majd a Pippuba tartó vonaton a 4-dzsó állomásig. Vettem a konbiniben kaját estére, és visszasétáltam a szállásra. Becsekkoltam hivatalosan is, aztán összepakoltam az ott hagyott holmimat. Ma telt ház volt a szálláson, a szobában négyen voltunk, egy új-zélandi és másik ázsiai (nem tudom, hova valósi) lány meg egy japán fiú, én az egyik ágy fölső részét kaptam meg. Nagyon fáradt voltam, hisz napok óta keveseket aludtam, igy hát gyorsan ettem, zuhanyoztam, aztán le is feküdtem. Nem voltak nagy zajok, igy szerencsére tudtam 8 és fél órát aludni.

A holnapi részben Aszahikavából a „Furano-Biei Norokko” vonattal a Nakafuranóban lévő Tomita-virágfarmra megyek, majd Furano városban nézem meg Hokkaidó „köldökét”. Aztán egészen Szapporóig, a megyeszékhelyig megyek, ahol egy netcaféban fogok megszállni.