(71-6) 【Hokkaidó+Tóhoku 10】 Sin-Tocukava állomás és a reggeli utolsó vonat. Séta a szapporói skanzenben. A Hicudzsigaoka-kilátó. Utazás Tojourába.

Üdvözlet Tojourából, a Dél-Hokkaidó alrégióból! A mai napon elutaztam a Gakuentosi-vasútvonal jövőre megszűnő villamositatlan részén Sin-Tocukavába, az állomásra, ahol egész Japánban a leghamarabb indul el az utolsó vonat, egész pontosan reggel tizkor. Erről az érdekes állomásról, valamint a szapporói „skanzenről” és a Hicudzsigaoka-kilátóról lesz ma szó.

Fél hatkor keltem fel a netcaféban, összekészülődtem, aztán mentem fizetni. Mivel több mint 9 órát voltam ott, és a zuhanyt is használtam, 2700 jent fizettem – ennyiből egy dormitorys szállásra is elmehettem volna… na mindegy. Legalább az állomástól nem kellett nagyon eltávolodjak. Bementem a netcafé melletti konbinibe, vettem kaját, többek között egy bentót mára. A kasszánál aztán megint kifogtam egy angolozós fickót, üti be a cuccokat, erre megszólal, hogy „hot”. Mondom, he? Azt mondja, hot. Mondom, nem kell megmelegiteni, ha arra gondol… Azért a biztonság kedvéért, amikor a végösszeget közölte, nagyon mutogatott a képernyőre, hogy onnan olvassam le az összeget, mert biztos nem értem, amit mond.

A vasútállomáson „felavattam” a JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Passt, mostantól hét napig ezzel fogok utazni, a Szeisun 18 kippu picit pihenőre megy. Sin-Tocukavába tartottam, ehhez viszont el kellett jutnom Isikari-Tóbecuba, ugyanis itt kell átszállni a Sin-Tocukavába tartó vonatra. A vasútvonalat, amin utaztam, Gakuentosi-vonalnak nevezik. Hokkaidó-irjódaigaku (Hokkaidói Orvosi Egyetem) állomásig van villamositva, ezen a szakaszon több kocsiból álló, modern vonatok közlekednek viszonylag gyakran. A vonal viszont folytatódik a Hokkaidó-irjódaigaku állomáson túl is, egészen Sin-Tocukava állomásig: ez a rész nem villamositott, egy kocsiból álló dizelvonatok közlekednek nagyon ritkán. Az út felénél lévő Urauszube egy nap 4-5-6 járat van, mig a végállomásra, Sin-Tocukavába konkrétan egy. Épp ezért terveztem ide elmenni. Az állomás érdekessége, hogy egész Japánban erről az állomásról indul el a leghamarabb az aznapi utolsó vonat. Mivel csak egy vonat van egy nap, értelemszerűen az egyben a legelső és a legutolsó. Úgy néz ki a dolog, hogy 7:45-kor elindul Isikari-Tóbecuból (egy megállóval Hokkaidó-irjódaigaku előtt) a kis dizelvonat, majd 9:28-kor eléri a végállomást, Sin-Tocukavát. Ugyanez a vonat 10:00-kor indul vissza Isikari-Tóbecu irányába, ez a nap legelső és legutolsó vonatja. Érdekes, ugye? A kérdés, hogy minek fenntartani egy ilyen vonalat… Ez a JR Hokkaidó fejében is megfogalmazódott, jövőre meg is fog szűnni ez a vasútvonal. Igy hát még a megszűnés előtt rengetegen akarják megnézni az állomást, ahol naponta csak egy vonat közlekedik. Hogy legyen ülőhelyem, a Szapporóból lehető legkorábban induló vonattal mentem el Isikari-Tóbecuba. Kicsivel 7 előtt meg is érkeztem, megvettem a helyi peronjegyet, aztán foglaltam is helyet a Sin-Tocukavába tartó vonaton. Később aztán még két járat jött Szapporo felől, amelyekről át lehetett szállni a Sin-Tocukavába tartó vonatra, jó sokan jöttek is, végül több mint 60-an utaztunk. Tele volt a vonat, de mindenki le tudott ülni, nem volt az a nyomor, mint a Szankó-vonalon márciusban. (Jövőre, közvetlenül a megszűnés előtt majd biztos lesz!) Voltak megszállott vonatrajongók a vonaton, idős házaspár, apuka a kisfiával, vonatrajongó férj a feleségével, kinai diákok fényképezőgéppel, és még általános iskolás kislányok is. Néztem is, hogy milyen érdekes hobbi, hogy egy általános iskolás kislány annyira odavan a vonatokért, hogy fényképezgeti a vezetőfülkét… Aztán később kiderült, hogy nem is vonatrajongók voltak, hanem Urauszuba mentek a nagypapájukhoz 🙂 Velem szemben egy idős házaspár ült, ők végigkommentálták egymásnak az utat 😀 Az időjárás nem volt a legjobb, az előző naphoz hasonlóan borús volt az ég, néha meg csöpörészett az eső, de nem esett „normálisan”. Indulás előtt az esőcseppeket kivülről letörölgettem az ablakról, hogy tudjak fényképezni, de az úton aztán amikor elmentünk egy-egy nyirkos fa vagy bokor mellett, megint összevizeződött az ablak. A megállóknál viszont szépen ki lehetett nyitni az ablakot, és úgy fényképezni.

Majdnem két órát vett igénybe az út. Útközben egy állomáson megálltunk, hogy bevárjuk a szemből, Urauszuból érkező vonatot, itt több mint húsz percet álltunk, volt hát lehetőség megvenni a peronjegyet és körbenézni. Az úton amúgy rengeteg kihalt kis megállóhely mellett haladtunk el, csakúgy, mint például a Szója-vonal esetében. A semmi közepén állt egy picike állomásépület, amit már úgy szétrágott a rozsda, hogy szinte rá sem lehetett ismerni. Ezeken a megállóhelyeken nem szállt le senki, és nem is szállt fel senki. Aztán nagyon szép tájakon haladtunk keresztül, főleg rizsföldek mellett, szép volt.

A Sin-Tocukava előtti megállóhelyen aztán kellemes meglepetés ért. Ahogy közeledtünk a megállóhelyre, egy ismerős arcot pillantottam meg: az internetről ismert Lalát, a Sin-Tocukava állomás „állomásfőnökét”, egy siba kutyát 🙂 Ő volt egész júliusig az állomásfőnök, hétvégeken mindig várta a vonatot, viszont mivel már öreg kutya, és nem birja jól a stresszt, a gazdája úgy döntött, hogy júliustól az állomásfőnök nyugdijba vonul 😀 A Sin-Tocukava állomáson nem is volt ott, viszont az előző megállóhelyen ott csücsült a kutyus a gazdájával. Miyen jó ötlet! Hisz ezen a megállóhelyen csak egy percre áll meg a vonat. Igy az ablakból mindenki megnézheti az állomásfőnököt, de nem fogják fél órán keresztül ötvenen-hatvanan nyunyurgatni 😀 Mondtam is az előttem ülő idős házaspárnak, hogy nézzék meg, ő a hires állomásfőnök kutya 🙂

9:28-kor aztán befutott a vonat a Sin-Tocukava állomásra. Nagy volt az élet az állomáson: rengetegen várták a vonatot, hogy lefényképezhessék, ahogy megérkezik, aztán ott volt két óvónő két óvodással, ők is integettek a vonatnak, és a vendégeknek az óvodában rajzolt, saját készitésű képeslapokat adtak át. (Ez is szokás itt, hogy a közeli óvodás csoporttal kijönnek az óvónők, és együtt integetve köszöntik a vonatot. Ma viszont szombat volt, ráadásul ünnepnap („a hegyek napja”), ráadásul az obon, a „japán halottak napja” időszakának kezdete, igy úgy tűnik, aznap csak ketten voltak az óvodában 😀 Amúgy lehet, hogy nem is óvoda, hanem bölcsöde?) Aztán az állomás elé ki voltak települve egy kis pulttal helyi gyümölcs- és zöldségtermelők, ők is árusitották a portékáikat. Volt két biztonsági ember is, akik hangosbemondón figyelmeztették a tömeget, hogy ne menjenek a sinekre, illetve a vonattal érkezők, ha vissza is vonattal mennek, először minden csomaggal cuccoljanak le, aztán álljanak megint sorba a fölszálláshoz. Ahogy megállt a vonat, és mindenki leszállt, nagy lett a nyüzsgés, a sürgés-forgás, mindenki fényképezett, vonult ide-oda. A picike állomásépületben is nagy volt a forgalom. Jelenleg már nincsen vasúti személyzet az állomáson, viszont mivel újabban népszerű lett ez a hely a vonatrajongók körében, a régi jegypénztárban a helyi információs iroda egy kisboltot rendezett be. Itt árusitanak vonatos termékeket, emlékjegyeket, képeslapokat, peronjegyet, a vasútvonalról szóló DVD-t, valamint üditőitalokat és süteményféleségeket is. Itt szokták átadni az utasoknak az „igazolást arról, hogy eljutott az állomásra, ahonnan naponta csak egy vonat indul”, a mai naptól viszont a nagy forgalomra való tekintettel az igazolás átadása kitelepült egy külön asztalhoz, egy hölgy itt nyújtott át mindenkinek egy igazolásos képeslapot, illetve egy az állomást ábrázoló rajzos képeslapot (ezek ingyenesek voltak). A kisboltban én megvettem a peronjegyet emlékbe, valamint egy Lala kutyát ábrázoló peronjegy-tartót, ez nagyon jópofának tűnt. Sokan voltak, akik magát az állomást fényképezték belülről, a leghiresebb az a tábla, amelyen a menetrend látható: a 10 órai rovátkában szerepel a 00-s indulási időpont, a többi pedig teljesen üres 😀 Az állomáson kivül egy ilyen kartonizé is fel volt állitva, amelyikbe be tudja rakni az ember a fejét, ki tud kukucskálni, és igy lehet fényképet késziteni – nem tudom, ennek mi a hivatalos megnevezése 😀 Csináltam én is egy ilyen képet. Háromnegyed 10 körül aztán fel lehetett szállni ismét a vonatra, én is igy tettem, foglaltam helyet – de igazából visszafelé nem voltunk olyan sokan. Valószinűleg a többség több időt akart Sin-Tocukavában tartani 32 percnél. Amúgy a Takikava állomás nagyon közel van, busszal úgy 10 perc, tehát onnan egyszerűen vissza tud menni bárki Szapporóba. Nem ejtettem amúgy még szót arról, hogy miért is hivják úgy ezt a községet, hogy Sin-Tocukava, vagyis Új-Tocukava. Van-e valami köze a Dél-Nara megyei Tocukava faluhoz, ahol májusban jártam? Hát persze hogy van! A megfejtés: amikor annak idején nagy árviz sújtotta Tocukavát, a lakosok egy része úgy döntött, hogy Hokkaidón kezd új életet, igy alapitották meg Sin-Tocukavát, innen a név.

Hamarosan 10 óra lett, a vonat pedig elindult visszafelé. A boltosok, árusítók, illetve a turisták együtt integettek a vonatnak. A visszaúton az ablakból jobb képeket tudtam csinálni, mert szabadon nyitogathattam az ablakot, meg mivel szép lett az idő. Érdekes, hogy abban a fél órában, és az utána következő hazaút felén, mintha tudta volna az időjárás, hogy itt most derült égre van szükség, olyan jó idő lett 😀 A visszaút második felében aztán ismét beborult, ködös, nyomott idő lett. Visszafelé Hokkaidó-irjódaigaku állomásig mentem, ahol átszálltam a villamositott szakaszon közlekedő vonatra, és azzal Szapporóig utaztam.

Szapporóban sietve átszálltam egy olyan vonatra, amelyik Sin-Szapporo megállónál is megáll. Rengetegen voltak amúgy a Szapporo állomáson, nem csoda, hisz az obon (japán halottak napja) kezdődik a jövő héten, persze sokan már hétvégén elindultak a szülőkhöz, nagyszülőkhöz haza, meg persze nyaralni. Sin-Szapporóban aztán muszáj volt elrohanjak a mosdóba, utána meg sietve kerestem a buszterminálon azt a kocsiállást, ahonnan az én buszom indul. Szerencsére meg is lett még időben. A busszal a Kaitaku no Mura nevezetű szabadtéri parkba, egyfajta skanzenbe mentem. A Meidzsi-, Taisó- és Sóva-korokban épült jellegzetes épületeket Hokkaidó-szerte „összegyűjtötték”, és ebben a parkban állitották fel őket újra. Igy benézhet az ember egy Meidzsi-kori kórházba, egy szatócshoz, bemehet a borbélyhoz (de nem a bordélyba, olyan épület nem volt 😀 ), vagy megnézhet egy kovácsműhelyet, egy patkolómester műhelyét stb. A főutcán pedig egy ló húzta vonatocska is közlekedik. A bejáratnál kértem egy egyetemista jegyet, fizettem, minden, aztán a végén megint kaptam egy angol nyelvű pamfletet… Mondom, kaphatnék egy japánt? Erre a nő, „japánt IS? Persze”. Komolyan mondom, legközelebb, ha angol pamfletet adnak japánul társalgás után, akkor értetlenkedni fogok: „Elnézést, de ez angol… De mi most japánul beszélünk, nem?” 😀

A skanzen összességében véve érdekes volt, aki szereti a történelmet, érdeklődik Japán, illetve Hokkaidó történelme iránt, annak érdemes lehet megnézni. Mindazonáltal eléggé elhanyagolt a hely. Úgy értem, ősrégi feliratok vannak mindenhol, az egyes épületekben a kiállitások olyanok, mintha évek óta nem nyúlt volna hozzájuk senki, szóval lehetne jobban rendben tartani a helyet, úgy gondolom. Nem is volt olyan sok látogató, mint amire számitottam, de azért kisgyerekes családok bőven voltak, hétvége és ünnepnap révén. Összességében: érdekes hely, de ha valakinek van lehetősége elmenni az Inujamában lévő Meidzsi Murába, annak inkább azt ajánlom (bár a szapporóiban nem csak Meidzsi-kori épületek vannak ugye).

Úgy másfél-két órát töltöttem el a Kaitoku no Murában, aztán lementem a buszhoz, hogy visszamenjek a Sin-Szapporo állomásig. Sin-Szapporo állomástól a JR-vonattal mentem vissza Szapporo állomásra, ott pedig sietve átszálltam a metróra, amivel Fukuzumi végállomásig utaztam. Innen kellett ugyanis megint buszra szállnom, hogy eljussak a Hicudzsigaoka-kilátódombra. Ez az a hely, amelyet sokszor látni Szapporóról szóló kiadványokban, itt van ugyanis William S. Clark amerikai kémikus, botanikus, zoológus szobra. Az úr a Meidzsi-korban töltött el pár hónapot Hokkaidón külföldi szakértőként, és segédkezett a Szapporói Mezőgazdasági Iskola (a mai Hokkaidói Egyetem jogelődje) létrehozásában. A nevéhez fűződik az alábbi hires mondat: „Boys, be ambitious!” – ez az az angol mondat, amit szerintem a legtöbb japán ismer 🙂 Fukuzumi megállótól busszal lehet tehát feljutni ebbe a kilátóba (meg akinek van kocsija, az mehet azzal is persze), de a buszról leszállva belépőjegyet is kell váltani, ami nem is olyan olcsó, 520 jen. És ezért az összegért sajnos nem sok mindent kapunk. Megkapjuk Clark szobrát, de szabadon például nem is tudjuk lefényképezni, ugyanis beállitották a szobor elé a szerintem egyik legidegesitőbb turistacsalogató (inkább turistaűző) húzást, mégpedig a fotós-nyomtatós fickót… Konkrétan sor állt a szobor előtt, mert nem lehet csak úgy simán lefényképezkedni, a fickó lefényképez a profi kamerájával, utána lefényképez a tiéddel is, közben a segédje kinyomtatja a képet, amit aztán sokezer jenért kinál megvásárlásra, persze mivel megvan a fotó a saját gépeden is, az ő képét nem kéred, igy egyből dobják is a kukába. Egyrészt idegesitő, mert rengeteg papirszemét keletkezik ezzel (ráadásul ugye ezeket ki is nyomtatják, a festék is fogy), másrészt meg ha én csak a szobrot akarom lefényképezni, akkor ki kell várjam azt a két másodperces időintervallumot, amig az egyik csapat le, a másik meg felmegy a szobor mellé fotózkodni.

Aztán mi van még a szobron kivül. Ott van a kilátás, csakhogy olyan köd volt, és szitáló eső, hogy nem lehetett semmit se látni. Jó, ez nem a kilátódomb hibája. A dombon lehetett viszont a messziségben látni szikaszarvasokat, ez jó volt. Tehát szobor, kilátás… aztán van egy épület, „A hófesztivál múzeuma”. A hófesztiválról vannak régi képeslapok, makettek kiállitva, eléggé elhanyagoltan. Ezen kivül pedig van egy kajálda meg egy szuvenirbolt. 520 jenért ennyit kapunk… Csalódás volt. Szóval ha valaki mindenáron le akar fényképezkedni Clarkkal, akkor menjen föl, de amúgy nem ajánlom a helyet. Akkor már inkább a város másik oldalán lévő Moiva-kötélpálya és az odafönt lévő kilátó, ahol télen voltam.

A tervezettel eggyel korábbi busszal mentem vissza Fukuzumiba (mivel nem volt már látnivaló a dombon :D), onnan pedig metróval ismét Szapporo állomásig utaztam. Itt keresgéltem egy Daisót, hogy vegyek valami plusz tasakot vagy táskát, mert már alig férnek a cuccaim a hátizsákomban, de csak egy másik fajta százjenest találtam, és nem volt semmiféle táska a boltban. Utána vonultam is a vonathoz. Hosszú vonatozás kezdődött megint. Először Szapporóból Tomakomai városáig utaztam, onnan pedig Muroran városáig, a Higasi-Muroran állomásig. Itt több mint egy órányi időm volt, igy hát kimentem az állomásról, és egy közeli konbiniben vettem vacsorát, és megkajáltam az állomáson. Végezetül Higasi-Muroranból egy pici vonattal Tojoura megállóhelyig utaztam, itt volt az aznapi szállásom.

Este 11 körül érkezett meg a vonat. Tojoura egy pici község, igaz, hogy a szomszéd megálló a Tója állomás, ahonnan lehet fölmenni a Tója-tóhoz (ez lesz a holnapi program), mégis azt gondoltam, hogy ennek az elhagyatott állomásnak a közelében lévő pici vendégháznak biztos nem lesz sok vendége. Hát tévedtem. Már amikor leszálltam a kihalt megállónál, és sétáltam az állomásépülettel szemközt lévő vendégházhoz, hallom, hogy odakint hangoskodás van… Egy csapat európai turista. Bementem, bent is voltak. A helyet egy fiatal csajszi üzemelteti, ilyen eko-vegán-izé zabpelyhek vannak kipakolva az előtérben, ő is eléggé hippi kinézetű 😀 És angolnyelv-mániás. Velem is kezdett angolozni, én válaszoltam japánul. Megint angolozott egy picit, megint japánul válaszoltam. Aztán a végén már nem angolozott, de a biztonság kedvéért (ez valami borzasztó idegesitő szokás, ezt csinálta az aszahikavai pasas is) angol szavakat szurkált a japán mondatokba. Például igy: „az ágynál odabent van lamp is, meg mellette plug is”. Vissza is kérdeztem: „A mondat felét miért angolul mondtad?” Erre egy pár másodpercnyi hatásszünet, valószinűleg észre sem vette a dolgot… Aztán leröhögte, mondta, hogy azért, mert ma sok a European turista. És valóban sok volt, teltház volt. Hatalmas kupi volt a szobában, nagy túrazsákok, az én fölső szinti ágyam alatt pedig a földön pedig mindenféle ruhák kihányva egy halomba, de olyannyira, hogy meg se tudtam közeliteni az ágyat. Mondta a csaj, hogy egy koreai srácé az alsó hely, ő rendetlenitett. Szerencsére megjött a gyerek, és elkezdett rendet csinálni. Engem viszont nem tudott érdekelni már semmi, olyan fáradt voltam. A netcaféban ugye keveset aludtam, egész nap járkáltam ide-oda… Zuhanyozni se volt már erőm, elmentem a vécére, aztán vissza a szobába, úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba, bedugtam a zenét a fülembe (mert egy valaki már horkolt), és azzal aludtam is reggel hatig. Észre se vettem, mikor jöttek meg a többi „European turisták”.

A holnapi részben felfedezem a Tója-tavat egy hajós kirándulás keretén belül, utána pedig ellátogatok az Uszu-hegyre, illetve megnézem az 1943-ban, egy vulkánkitöréskor keletkezett hegyet, a Sóva-sinzant is. Ezután életemben először fogok fizetős gyorsvonatra felülni, majd megnézem az Ónuma-park tavait, végezetül a Dél-Hokkaidói Vasúttársaság járatával Hokkaidó csücskébe, Kikonaiba utazom majd.