(71-7) 【Hokkaidó+Tóhoku 11】 A Tója-tó, az Uszu-hegy és a Sóva-sinzan. Viselkedni képtelen kinai turisták. A vonat ablakán beugró vasútrajongó japán gyerek. Gyorsvonatos utazás. Nyugalom az Ónuma-parkban. Érkezés Kikonaiba.

Üdvözlet Kikonaiból, a Dél-Hokkaidó alrégióból! A mai napon a Tója-tavat, az Uszu-hegyet és az 1943-as vulkánkitöréskor létrejött Sóva-sinzan nevű hegyet néztem meg, aztán tovább indultam… és olyan láttam, amilyet még soha életemben. A már mozgó vonatba az ablakon keresztül ugrott be egy későn kapcsoló utas… 😀 Kényszerűségből utaztam életemben először japán gyorsvonattal, aztán sétáltam egyet az Ónuma-parkban. Megint szót kell ejtenem sajnos a kinai turistákról is.

Mivel nagyon fáradt voltam, nem is vettem észre, mikor jöttek be a szobába a többi szállóvendégek, szépen aludtam reggelig. Akkor aztán reggel hatkor még azelőtt, hogy a többiek fölkeltek volna, én már ki is cuccoltam, és elmentem zuhanyozni. Utána kajáltam, összekészülődtem, és indultam az állomáshoz. Közben megérkezett a hippi szállásadó csajszi is, kérte, hogy hadd készitsen egy fotót, mert ő is gyűjti a képeket az ott megszálló vendégekről. Ezután elköszöntem, és mentem a megállóhoz. A megállóban ott volt egy talpig feketébe öltözött másik szállóvendég, ő is elég hippis kinézetű volt 😀 Furcsán hadonászott és kiabált… Kiderült, hogy egy darázs vette üldözőbe, nem akart odébb állni a fekete ruháról 😀 Próbáltam segiteni neki elhajtani neki az állatot, de nem jártunk sikerrel, igy hát a hippi csaj úgy döntött, hogy a felüljáró lépcsőkön fog oda-vissza rohangászni, hogy lerázza a darazsat 😀

Nemsokára megjött a vonat, amivel egy megállót mentem visszafelé, a Tója állomásig. A Tója állomáson megvettem a peronjegyet, aztán kimentem a buszhoz, amivel a Tója-tóhoz, illetve a tó melletti fürdővárosba lehet felmenni. Mivel még kora reggel volt, nem voltak sokan se az állomáson, se a buszon. Eléggé felhős volt az ég, de nem esett az eső. A busszal elutaztam a Tója-tó terminálig, onnan pedig egyből lesétáltam a tó partjára. A tavon kirándulóhajó közlekedik, kiköt a tó közepén lévő szigeten, aztán tesz egy kört a tavon. Úgy terveztem, hogy én is ezzel a hajóval fogok tenni egy kört, de az időjárás miatt arra gondoltam, hogy majd a parton eldöntöm, érdemes-e befizetni a hajókázásra. Mivel a táj szép volt, és nem is esett az eső, úgy döntöttem, hogy végül is hajókázni fogok. A reggeli első, 8 órás járatra tudtam felszállni, ezzel szerencsém volt, mert nagyon kevesen voltunk csak, nem volt tolongás, ordibálás, lökdösődés. A hajóról szépen be lehetett látni a tavat és a környéket, kellemes volt. A szigeten fél órát tartózkodtam, a következő hajó érkezéséig. Igazából sok mindent nem lehet csinálni a szigeten annak, aki nem akar túrázni a sziget belsején, ehhez rendes felszerelés kell, meg regisztrálni kell stb. A szabadon bejárható részen volt egy fizetős múzeum, egy kis bolt és egy szentély, meg sok vicces, hibás angol felirat 😀 De szép volt a kilátás is, sétáltam egyet, aztán üldögéltem a part mentén a padon, eszegettem. A vicces angol kiirásokról jut eszembe, voltak a hajón is, a kedvencem az volt, amikor felsorolták, hogy mikor jár a hajó, és az utolsó időponthoz oda volt irva japánul, hogy „utolsó járat”, mellé pedig angolul: „last flight”. Igen, a hajón :DD

Visszatérve a hajóval a Tója-tó partjára elséltáltam egy konbiniig ebédet venni, aztán ismét a buszterminálhoz mentem, megvettem a jegyemet a Sóva-sinzanhoz, és várakoztam a buszra. Busszal lehet ugyanis eljutni a Sóva-sinzan nevű hegyhez, ennek a hegynek a neve szó szerint azt jelenti, hogy „Sóva-kori új hegy”. Az Uszu-hegy mellett található, ami egy aktiv vulkán, viszonylag gyakran ki is szokott törni, a legutolsó kitörés 2000-ben volt, az ekkor kialakult új hegyet „2000-sinzan”-nak hivják, de van Meidzsi-sinzan is. A Sóva-sinzan az 1943-as vulkánkitöréskor alakult ki, azóta pedig már félig benőtték a fák. A hegy mellől kötélpálya visz fel az Uszu-hegyen lévő kilátóra, ahonnan meg lehet nézni egyrészt a Sóva-sinzant, másrészt a Tója-tavat, harmadrészt pedig, ha az ember tesz egy kis sétát a kilátótól, akkor az Uszu-hegy kráterét is megcsodálhatja. Tehát busszal mentem el a Sóva-sinzanig. A buszra várva előttem ült egy fiatal párocska, kinaiul beszélgettek, szépen csöndben, kulturáltan várakoztak. Nézem a bőröndjüket, hát ott van rajta a tajvani zászló. Egyszer csak megérkezik egy család, nagy hanggal, orditva, kiabálva, teljes a káosz – hát ők voltak a szárazföldi kinaiak… Na sebaj, a busz elvitt a Sóva-sinzanhoz, leszálltam. A hajókázás idején még elég borús volt az ég, de ekkorra már félig kiderült, amikor pedig már lejöttem a kilátóból, már szépen sütött a nap. Megnéztem az új hegyet, aztán indultam is a felvonóhoz. Szerencsém volt, mert ahogy megvettem a jegyet, egyből indult is egy járat, amire fölfértem. Odaföntről megnéztem a tavat és a hegyet, aztán elsétáltam a kráterhez is, azt is megnéztem. Itt amikor fényképeztem, odajött egy kedves hölgy, és angolul megpróbálta megkérdezni, hogy lefényképezzen-e, hirtelen nem tudtam, hogy japán-e vagy kinai, kiderült, hogy japán, igy aztán japánra váltottunk. A férjével nyaralnak Hokkaidón, amúgy kiotóiak. Én is lefényképeztem őket, jól sikerült mindkettőnk fotója. Hamarosan aztán nagy rikácsolásra lettem figyelmes, egy család ordibált, anyuka minden falevélre rácsodálkozott, és instruálta apukát, hogy fényképezze le a falevél előtt, közben a szelfibottal lökte föl az embereket, aztán szerencsétlen kisgyereket is beállitotta minden falevél elé, hogy lefényképezze, tőlük volt hangos az egész kilátó. Hát persze hogy kinaiak voltak! A kötélpályára való felszálláskor is volt egy kinai csoport, a gyerek rázta a játékot a kezében, mint valami őrült, a szülei kiabáltak…

Ezután a kötélpályán visszamentem a Sóva-sinzanhoz. Itt még volt jó sok időm, igy hát megnéztem a pici múzeumot, ami az Uszu-hegy vulkánkitöréseiről szól, meg benéztem az ajándékboltokba. Itt is van egy medvepark, mint amilyenben februárban jártam Noboribecuban, olcsóbb, mint a noboribecui, de én ezt most kihagytam. A busz érkezéséig hátralévő időben a heggyel szemben lévő, sátrak alatt lévő padok egyikén üldögéltem, itt kajáltam. Ekkorra már tűzött a nap, és meglehetősen sok turista volt errefelé.

Hamarosan megjött a busz, felszálltam. Ugyebár jön a busz, elöl leszállnak azok, akik most érkeznek, addig a felszállásra használt hátsó ajtó nincs nyitva. Meg kell várni, hogy mindenki leszálljon, azután lehet fölszállni. Na ugye megjött a busz, szállnak le az emberek, két kinai nő meg a hátsó ajtóhoz rohan egyből, és értetlenül néznek, hogy miért nem nyilik az ajtó – miközben látják, hogy még tele a busz, ugyanis még épp szállnak le az érkezők! Ott toporzékoltak, hogy nem tudnak fölszállni úgy egy perccel hamarabb az amúgy tiz perc múlva induló, és amúgy még emberekkel tömött buszra. Na végül sikerült fölszállni, már épp indult volna a busz, amikor az előbb még az Uszu-hegyi kilátón lévő brazil turistacsoport tagjai egyesével, rohanva megérkeztek. Valami 20-30 fő. Szépen fölszálltak a buszra, igy meg is telt a busz, sokan álltak is. A busz megtette az útját a Tója-tavai terminálig, itt kellett átszállni azoknak, akik a Tója állomásra mennek, egy másik buszra. Úgy 10 perc idő volt az átszállásra. Na és a brazil csoport vezetője ahelyett, hogy hagyta volna leszállni a jeggyel rendelkezőket, elkezdett angolul értekezni a jegyárakról az angolul nem beszélő buszsofőrrel. Lógott a nyakában valami igazolvány, mutogatja a sofőrnek, hogy akkor neki ugye nem kell fizetni, mert hogy ő guide… Guide? És nem beszél japánul? Milyen guide ez? És miért nem kell fizetni? Nem értettem, de nem is érdekelt annyira, le akartam szállni. De akkor még csak ott tartottak, hogy a fickó mondta, hogy huszonhányan vannak, a sofőr meg akkor elkezdett kotorászni a táskájában, hogy elővegye a telefonját, hogy be tudja szorozni a viteldijat a huszonakárhány fővel… Ekkor lett elegem, és hangosan elnézést kérve bejelentettem, hogy akkor én most leszállnék, mert nekem jegyem van, és azt csak be kell dobni a jegygyűjtőbe. Szóval szépen átjutottam a brazilokon, bedobtam a jegyemet, és már lent is voltam. Beálltam a Tója állomásra induló buszra várók mellé. Itt szinte csak kinaiak voltak. Közben a brazilok leszálltak a buszról, a busz félreállt. Hamarosan aztán ismét beállt a megállóba a busz, indult vissza a Sóva-sinzanra. A kijelzőn nagy „betűkkel” irja: Sóva-sinzan – ugyebár ezt a kinaiak is el tudják olvasni, ennek ellenére megy oda a tömeg, és kérdezik a sofőrt, hogy akkor ez most a Tója állomásra megy-e. Hát nem. Nem telt bele sok idő, megjött a Tója állomásra tartó busz is, csakhogy az nem a terminálról indult, hanem valami hotel elől, igy hát már tele volt. Mi az, hogy tele! Kinai turistákkal volt tele, és az ő szekrény méretű bőröndjeikkel. Alig lehetett felszállni, mert a székek között a földön mind a bőröndök voltak lepakolva. Sikerült bemásszak két bőrönd közé. Az értelmesebbike lefektetve helyezte el a bőröndjét, hogy az ne guruljon ide-oda, de persze voltak, akik azt hitték, jó ötlet a gurulós bőröndöt csak úgy leállitani a buszba, ami egy kanyargós hegyi úton fog haladni. Balszerencsémre a két bőrönd közül, amik közé befurakodtam, az egyik pont egy ilyen volt. A kedves tulajdonosa nagy nyugodtan tespedt a székben, és nyomkodta a telefonját, nem is fogta a bőröndöt, konkrétan én kellett támasszam a lábammal az ő bőröndjét, mert ha nem teszem, akkor nekem gurul a bőrönd… Egyszerűen hihetetlen. Na végül megérkeztünk az állomáshoz, ahol aztán megint kezdődött a számolgatás. Kinai család, két felnőtt, három gyerek, mennyit kell fizetni, nem értem angolul, hány éves a gyerek, adjál aprót, mennyi a visszajáró, számolju ki… Na itt megint csak azt csináltam, mint az előző buszon, szépen hangosan mondtam hátulról a sofőrnek, hogy nekem megvan a jegyem, én most szépen leszállok – mondta is a sofőr, hogy nagyon örül azoknak, akik előre megveszik a jegyet 😀

Igy hát sikerült valahogy visszajussak az állomásra. Volt még idő, igy hát elmentem egy konbinibe ebédet venni. A 7/11 konbiniben árusitott disznóhúsos karét senki se vegye meg! A panir alatt szinte alig van hús, az egész ilyen zsiros, kövér rész, undoritó. Eltelt az idő, jött a vonat, amelyik Osamambéig közlekedik. Egy kicsi, egy kocsis vonat volt, jó sokan voltak rajta, de azért lehetett ülőhelyet találni. A vonaton sok vasútrajongó, illetve kisgyerekes család is utazott, ők főleg a Koboro megállóhelyet vették célba. Ez a megállóhely egy igazi eldugott helyen van, a hegyek között, az erdőben, és naponta csak kb. 3 vonat áll meg itt. Épp ezért népszerű a vasútrajongók körében, most az ünnepek, a szabadságolások idején pedig sok család is úgy döntött, hogy felkeresi ezt a helyet, és a környéken kirándul. Meg is álltunk Koborónál, szépen szálltak le és föl az emberek. Vannak olyan megállók, ahol a vonat több ideig áll, Koboro viszont nem ilyen, ahogy minden leszálló le-, és minden felszálló felszállt, a vonat már indul is. A megállóban sok ember várta fényképezőkkel a vonatot, illetve azt, hogy a vonat elhagyja a megállót. A leszálláskor pedig a vonatról sok vonatrajongó is leszállt, sietve fényképeztek. Mindenki le- és felszállt, csukódott az ajtó, és már szép lassan indult a vonat… És ekkor olyat láttam, amilyet eddig még életemben soha! Az eggyel előttem lévő ülésnél látom, hogy kiabálás van, mintha valakinek a kezét kintről odacsipte volna a vonat, kiáltják, hogy „ez veszélyes, vigyázz!”. Hát egyszer csak látom, hogy nem a kezét csipte oda valakinek a vonat, hanem kintről egy srác, aki kiment fényképezni, a mozgó vonat ablakán ugrott be a vonatba! Persze a vezető gyorsan lefékezett, megálltunk. A gyerek meg szépen, miután bemászott az ablakon, felállt, megállt az ülések között, és mondja a vezetőnek, hogy „elnézést”. Persze az ideges volt, kiabált: „Mi az, hogy elnézést?! Normális vagy? Ez veszélyes!”. Közben odakint, a vonat indulására várók röhögve mutatták egymásnak a fényképezőiket, valószinűleg lekapták azt a pillanatot, amikor a srác segge kilógott a vonat ablakán 😀 Ezután még álltunk egy kicsit, majd elindultunk, a srác meg előrement a vezetőfülkéhez, gondolom, hogy megint bocsánatot kérjen. Utána visszaült a helyére, a vonat haladt tovább, és végül megérkeztünk Osamanbéba. Ott aztán a vezető, ahogy kinyitotta az ajtót, egyből ki is szállt a vonatból, és ment hátrafelé. Hát látom, hogy az állomáson már várakozik két sisakos JR-alkalmazott, várták az ominózus személyt… Mikor szállt le a gyerek, a vezető mutatta, hogy ő volt az, erre a két JR-alkalmazott szépen elvezette az irodába… Hogy utána mi történt, nem tudom, lehet, hogy valami büntetést kellett fizetnie…

Osamanbéból Hakodate felé úgy fél órán belül lett volna ugyan egy személyvonat, de ezzel este 7 körül értem volna Hakodatéba, és nem tudtam volna megnézni a félúton lévő Ónuma-parkot. Igy hát a terveim alapján egy olyan dologra kellett vetemednem, amire eddig még soha: fizetős gyorsvonattal kellett megtegyek egy szakaszt! Még a Tója állomáson megvettem a jegyet, amivel aztán felszálltam a Super Hokuto gyorsvonatra, és az Ónuma-parkig utaztam. Az Ónuma-parknál akarnék leszállni, hát ahogy megáll a vonat, látom, hogy konkrétan emberi fal állja el az ajtót. Nem szépen sorakoznak, úgy, hogy a leszállókat eleresszék maguk mellett, hanem konkrétan az ajtóval szemben sorfalat állnak a felszállni vágyók. Gondoltam, ha kinyilik az ajtó, akkor majd félreállnak. De nem, kinyilik az ajtó, szeretnék leszállni, ezek meg nem tágitanak az ajtó elől, sőt, inkább nyomulnának be. Igen, kinaiul beszéltek… Komolyan mondom, hihetetlen. Aztán amikor megyek a kijárat felé, már záródnak a gyorsvonat ajtajai, ekkor jön az épület felől rohanva egy japán fickó nagy csomaggal, stativokkal, objektivekkel, és a már záródó ajtón akarna felslisszolni a gyorsvonatra. A kalauz viszont szépen elállta az útját, és mondta, hogy ez a vonat már indul, nem lehet felszállni. Na az aztán hisztit csapott, hogy ő ezzel a vonattal kellett volna menjen, mert nem fogja elérni a csatlakozást a sinkanszenre, és akkor ő hánykor fog Tokióba érni… Hát tetszett volna nem az utolsó századmásodpercben megérkezni az állomásra! Én épp a peronjegyet vettem az ablaknál, amikor a másik kalauz sietve befutott a zöld ablak mögé, és az engem épp kiszolgáló fickónak mondta, hogy gyorsan nézzék meg a menetrendet, meg minden, a hisztiző fickó meg mondja, hogy akkor lehet, hogy inkább taxit hiv… De várjunk csak? Miért az önhibájából a vonatot lekéső fickót kell előbb kiszolgálni?

Na de végül meglett a peronjegy, a fickónak is intéztek valamit, én pedig megindulhattam az Ónuma-park felé. Az Ónuma-park egy kvázi nemzeti park Hakodatétól északra. Két nagyobb tó található itt, a tavakon pedig sok apró szigetecske van, ezeket a szigeteken vezetnek sétaútvonalak, ezeket terveztem bejárni. Nagy szerencsém volt az időzitéssel, ugyanis már délután 5 körül járt az idő, ekkorra az összes bolt, kajálda, fagyizó stb. bezárt már. A kinai turisták is ugyebár felnyomultak a gyorsvonatra. Alig volt egy-két ember a kis ösvényeken, teljes nyugalomban lehetett élvezni a tájat, ráadásul a már félig lemenőben lévő nap nagyon szépen megvilágitotta a kis szigeteket. Itt sétáltam tehát, nagyon szép hely volt, tetszett nagyon. Miután körbejártam két útvonalat is, megindultam az Ónuma állomáshoz. Az Ónuma-park állomáson ugyanis nem áll meg az a személyvonat, amire terveztem felülni, igy le kellett sétálni a valamivel délebbre lévő Ónuma állomásig. Ide jó korán megérkeztem, volt még úgy húsz perc a vonat érkezéséig, rajtam kivül egy lélek se volt az állomáson, de még a környékén se. Letelepedve a peronra elrágcsáltam egy csipszet. Hamarosan aztán megjött a vonat, amivel Hakodatéig, egészen pontosan a Gorjókaku állomásig utaztam.

A Gorjókaku állomáson kellett átszállnom a Dél-Hokkaidói Vasúttársaság Kikonaiba tartó járatára. Ez a vasútvonal eredetileg egy JR-vonal volt, de a sinkanszen átadását követően, sok más helyhez hasonlóan, átadták a „harmadik szektornak”. A vonat indulásáig volt úgy fél órám, ezért elsétáltam egy konbiniig, hogy vacsorát és reggelit vegyek. Visszaérve megvettem a vonatjegyet (ide nem érvényes a JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Pass), aztán felültem a vonatra, és a végállomásig, Kikonaiig utaztam.

Kikonaiban aztán úgy öt perc séta után megérkeztem a szállásomhoz. Az indulás előtt úgy két héttel módositottam az útitervemet, és akkor került be ez a szállás is, telefonon foglaltam, még nevet se kérdeztek, szóval picit bizonytalan voltam. De pozitiv csalódás volt a hely. Egy öreg nénike a „fogadósné”, nem kellett semmi regisztráció, abszolút semmi, fizetni is csak másnap reggel kellett. Egy szép kis szobát kaptam ággyal, tévével, még egy jeges kávé is volt bekészitve (nem kávézom), meg jukata és törülköző is, ráadásul volt a szobámban kis zuhanyfülke is, nem kellett a közöset használni. Annyi negativum volt, hogy egyszer csak kiment valami biztositék, és teljes sötétség lett 😀 Egy másik szobában is ez történt, igy hát együtt mentünk le a nénihez megkérni, hogy kapcsolja vissza. Vissza is kapcsolta, azután már nem volt ilyen probléma. Jól aludtam reggel 6-ig.

És ezzel tulajdonképpen véget is ért az utazás hokkaidói szakasza, holnap ugyanis reggel korán átmegyek Honsúra a sinkanszennel! A következő nap programjában a sinakanszenen való utazás után a Cugaru-vasútvonal, a Tappi-fok, az állami főútnak minősülő lépcső, a Szeikan-alagút múzeuma, valamint az inakadatei „rizsföld-művészet” következik!