Hokkaidó-Tóhoku nyári kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(72-1) 【Hokkaidó+Tóhoku 12】 Átkelés Honsúra a Hokkaidó-sinkanszennel. Az Okucugaru-Imabecu állomás. Látnivalók a Tappi-foknál. Országút-lépcső, Szeikan-alagút múzeum. Inakadate falu rizsföld-művészete. Érkezés Aomoriba.

Üdvözlet Aomoriból, Aomori megyéből! Ezennel megkezdődik a kirándulásnak a tóhokui szakasza, ugyanis a mai napon a Hokkaidó-sinkanszennel átkeltem Honsú szigetére! Szó lesz vonatokról, a Tappi-fokról, országútnak minősülő lépcsőről, a Szeikan-alagútról, aztán Inakadate faluba is ellátogatunk.

Reggel hatkor keltem a kikonai szálláson, és gyorsan összepakoltam, elkészültem. Odalent a néni éppen vasalt, kifizettem neki a szállás diját. 2500 jenért volt saját szobám tévével, zuhanyzóval, törülközővel, jukatával… ehhez képest Szapporóban 2700 jent fizettem a netcaféért… Szóval jó volt ez a hely. A nénike indulás előtt még valami dobozos zöldséglevet is ajánlgatott, hogy vigyem el, de nem kértem, mert nem szeretem 😀 Elindultam az állomás irányába, és útba ejtettem a közeli Seico Martot, ez volt az utolsó Seico Mart, ahová bementem, ugyanis ez az üzletlánc csak Hokkaidón üzemel. Vettem kaját, és vonultam a Kikonai állomásra. Teljesen kihalt volt a város, nem sokan voltak az állomáson se. Az állomásnak az elülső része a Dél-Hokkaidói Vasúttársaság állomása, innen lehet egy folyosón átvonulni a JR Hokkaidó sinkanszenállomására. A sinkanszenállomás bejáratánál megvettem a helyi peronjegyet, illetve megkérdeztem a pasast, hogy a JR Pass + sinkanszen állójegy kombinációt be tudom-e dugni az automata jegykapuba, vagy mutogatni kell az alkalmazottaknak. Ezt azért akartam tudni, mert ha leszállok a sinkanszenről, hat percem lesz állomást váltani, ezért igyekeznem kell. (Erről mindjárt lesz szó.) Mondta, hogy lehet használni az automatát. Aztán azt is megkérdeztem, hogy nincs-e valami ábrája, hogy melyik kocsiba érdemes felszállnom, hogy az Okucugaru-Imabecu állomáshoz érkezve a vonatból kiszállva egyből a mozgólépcsőhöz érjek. Erre azt mondja, hogy hát ezt az odaát lévő állomáson kell megkérdezni, ők biztos tudják. Ööö… nekem azért kellett volna ez az infó, hogy odaát időt nyerjek… Annak mi értelme van, ha leszállok a vonatról, megkeresem a mozgólépcsőt, fölmegyek, aztán megkérdezem ott a pasast, hogy amúgy melyik kocsiból kellett volna kiszálljak, hogy közel legyen a mozgólépcső? 😀 😀 Szerencsémre viszont a neten megtaláltam ezt az infót: a hatos kocsiba kellett szállnom, hogy a mozgólépcső közelében szálljak le. A peronon már voltak rajtam kivül páran, hamarosan pedig meg is érkezett a smaragdzöld sinkanszen. Ez volt életem második sinkanszenes útja, ráadásul csak egy megállót mentem vele 😀

Akkor ejtsünk pár szót arról, hogy pontosan miért is kellett sinkanszenre ülnöm. Honsú és Hokkaidó között 1988-ig nem volt vasúti összeköttetés, ekkoriban úgy működött a vonatközlekedés, hogy az ember elment vonattal Aomori állomásig, ott leszállt, és átszállt a csatlakozást biztositó kompra, amire konkrét vasúti kocsikat is felpakoltak. A komp Aomoriból átment Hakodatéba, itt aztán mindenki leszállt, és átszállt a helyi vasútra. Volt azonban egy csúnya baleset, amit az egyik múzeumban úgy neveztek, hogy a Titanic után a második legdurvább hajóbaleset: elsüllyedt az egyik átkelőhajó. Pontos dátumot most fejből sajnos nem tudok irni… Már a világháború előtt felmerült az ötlet, hogy kéne egy vasúti alagutat létesiteni a két fősziget között, ez aztán a baleset után még hangsúlyosabb lett, elkezdték megtervezni a Szeikan-alagutat. (Azért Szeikan, mert a „szei” kandzsija az Aomoriból az „ao”, a „kan” pedig a Hakodatéból a „hako”.) Az alagút fúrását hosszas tervezés előzte meg, majd több mint húsz éves munkálatok végén 1988-ban megnyilt az alagút, melyben akkoriban gyorsvonatok és tehervonatok közlekedtek. Innentől kezdve az átkelőkomp járata megszűnt. Vannak ugyan kompjáratok Aomori és Hakodate között, tavaly utaztam is egy ilyennel, de ezek a hajók nem az állomásokat kötik össze, hanem az aomori és a hakodatei kikötőkből indulnak. A vasúti alagútra visszatérve: már az épités idején úgy tették le a sineket, hogy azokon majd egyszer sinkanszen is közlekedhessen, igy keskeny és széles nyomtávú sinek is bekerültek az alagútba. A Hokkaidó-sinkanszen néhány évvel ezelőtti megnyitásáig gyorsvonatok közlekedtek az alagútban, ekkoriban a Szeisun 18 kippuvel igénybe lehetett venni az alagútban közlekedő gyorsvonatokat úgy, hogy az alagút egyik oldalán lévő utolsó megállóig elment az ember személyvonattal, ott átült a gyorsvonatra, átkelt az alagúton, majd leszállt, és tovább utazott a személyvonatokkal. Pár éve azonban megnyilt a Hokkaidó-sinkanszen, és az alagútban már nem közlekednek sima gyorsvonatok, csakis a sinkanszen és a tehervonatok. Igy hát felmerült a kérdés, hogy mi legyen a Szeisun 18 kippus utazókkal. Erre kitaláltak egy „Szeisun 18 kippu Hokkaidó-sinkanszen opcionális jegyet”, körülbelül kétezer jenért. Ezzel a jeggyel végig lehet utazni a Dél-Hokkaidói Vasúttársaság vonalán Kikonaiig (de nem lehet leszállni útközben sehol), onnan pedig egy megállót lehet menni a sinkanszennel Honsú legészakibb sinkanszenállomásáig, Okucugaru-Imabecuig. Igen ám, de én most nem a Szeisun 18 kipput, hanem a JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Passt használom. Ki kellett nyomozni, de ezzel is lehet használni a sinkanszent. A Hokkaidó-sinkanszenen nincsenek szabad helyek, az összes ülőhely helyjegyes. De! Lehet venni egy úgynevezett „különleges gyorsvonati pótjegyet”, ami egyszerűbben szólva állóhelyjegy. Ha ezt megveszi az ember, akkor akár Sin-Hakodate-Hokuto és Sin-Aomori állomások között is utazhat a JR Pass-szal. Én viszont nem akartam ilyen hosszú utat megtenni a sinkanszennel, csak azt az egy megállót, mint ahogy a 18 kippuvel is lehetne utazni. Erre is van megoldás, a különleges gyorsvonati pótjegyet Kikonai és Okucugaru-Imabecu viszonylatra kell megvenni. Ezt vettem meg még a szapporói állomáson. Itt volt az, hogy a jegypénztáros nő elővette a szabályzatot, és kikereste, hogy egyáltalán létezik-e ilyen jegy, amiről én beszélek, és már majdnem mondta volna, hogy ilyet nem is lehet, csak Sin-Hakodate-Hokuto és Sin-Aomori közé tud kiadni jegyet, aztán gondolt egyet, és kipróbálta, hogy ha beüti a gépbe, kijön-e a jegy. És kijött, szóval nekem volt igazam, lehet ilyen jegyet venni 😀 Tehát összegezve a dolgokat: Honsú és Hokkaidó között jelenleg sinkanszen közlekedik a Szeikan-alagútban. A JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Pass mellé pedig egy különleges gyorsvonat pótjegyet megvéve igénybe vehető a sinkanszen. Amúgy állóhelyjegyről van szó, de persze azokra a helyekre, ahol épp nem ül senki, simán le lehet ülni.

Megérkezett a sinkanszen, felszálltam. Rövidesen a vonat bement a több mint ötven kilométeres Szeikan-alagútba, innentől kezdve elmegy az internet 😀 Húsz-harminc perc múlva előbukkantunk az alagút Honsú felőli oldalán, és nemsokára meg is érkeztünk az Okucugaru-Imabecu állomáshoz. Itt összesen hat percem volt arra, hogy átszálljak a sinkanszenről egy helyi járatra. Ez is egy érdekes sztori, leirom. A sinkanszen megnyitásáig volt itt a gyorsvonatnak egy állomása, az volt a neve, hogy Cugaru-Imabecu. Itt lehetett leszállni a gyorsvonatról, és átszállni a Cugaru-vonal személyvonatára. Csakhogy van egy kis csavar a történetben! A Cugaru-Imabecu állomás, bár Honsún található, még hivatalosan a JR Hokkaidó céghez tartozott. A Cugaru-vonal pedig a JR Kelet-Japánhoz, a két cégnek pedig külön-külön állomásai voltak: a JR Hokkaidóé volt ugye a Cugaru-Imabecu állomás, a JR Kelet-Japáné pedig a közvetlen szomszédban, a Cugaru-vonalon található Cugaru-Futamata megállóhely. A két állomást egy lépcső kötötte össze, ezen lesétálva lehetett a gyorsvonatok által használt Kaikjó-vonal JR Hokkaidóhoz tartozó állomásáról elérni a Cugaru-vonal JR Kelet-Japánhoz tartozó megállóhelyét. Igen ám, csak közben kiépült a sinkanszen. A JR Kelet-Japán Cugaru-Futamata megállóhelye és a JR Hokkaidó Cugaru-Imabecu állomása mellé megépült az új vasútvonal, új állomással és egy hatalmas, vadonatúj állomásépülettel. A Hokkaidó-sinkanszennek ezt az új állomását Okucugaru-Imabecunek hivják. A sinkanszen megnyitásával a Cugaru-Imabecu állomás megszűnt, mivel ezen, a régen a gyorsvonatok által használt vonalon ma már csak a tehervonatok közlekednek. Igy értelemszerűen a két állomás közötti lépcsős kapcsolat is megszűnt. Most úgy néz ki a dolog, hogy a JR Hokkaidóhoz tartozó vadonatúj, modern, hiperszuper sinkanszenállomásról, az Okucugaru-Imabecuből kell átsétálni a JR Kelet-Japán picike, kihalt megállóhelyére, a Cugaru-Futamatára. Csakhogy a sinkanszenállomás egy megemelt állomás, ráadásul a sinkanszen peronjától egy átjárón kell átmenni a régi Kaikjó-vonal és a Cugaru-vonal sinei fölött, utána a magas átjárótól le kell menni a földszintre lifttel, aztán még el kell sétálni a Futamata megállóhelyre. Erre volt hat percem – ha lekésem a vonatot, úgy 4-5 órát kell várnom. Amikor megjött a sinkanszen, én egyből leszálltam, és mivel ugye a hatos kocsiban voltam, pont előttem volt a mozgólépcső. A mozgólépcsőn felsprinteltem, és rohantam a beléptetőkapukhoz. De meg akartam venni az állomás emlék peronjegyét is (ez az utolsó a gyűjteményben, mivel hogy ez az utolsó JR Hokkaidó-állomás, a JR Kelet-Japánnál nincsenek ilyen emlékjegyek), igy hát az automata kapuk helyett a személyzettel felszerelt kis fülkébe mentem, ott kaptam egy pecsétet az állóhelyjegyemre (hogy meg lehessen őrizni emlékbe, nem vették el), és megvettem a peronjegyet, aztán futottam a lifthez. Még gyorsan lőttem egy képet föntről az átjáróból a sinekről, aztán a lifttel levonultam a földszintre. Az Okucugaru-Imabecu állomásnak az az érdekessége, hogy egy hatalmas nagy épület, ami tulajdonképpen a semmi közepén van. Van előtt egy újonnan kialakitott hatalmas parkoló, és egy az állomáshoz vezető út, de ezeken kivül semmi. Egy óriási állomás magasodik a semmi közepén 😀 Ez Honsú legészakibb sinkanszenállomása, és egyben Japán legkevesebb utas által használt állomása is. Ezt a nagy épületet szerettem volna lefotózni, igy hát a lifttől gyorsan kifutottam a parkolóhoz, lefotóztam az állomást, aztán a parkolón keresztül siettem a kis megállóhelyre. Szerencsére a vonat érkezése előtt úgy két perccel már ott voltam. Hamarosan a nagy sinkanszenállomás mellett, az átjáró alatt megjelent a pici, rozsdás dizelvonat.

A Cugaru-vonalon nem Aomori irányába, hanem a Cugaru-félsziget legészakibb megállójának, Minmajának irányába utaztam. A vonatból szép kilátás nyilt a tengerre, szép volt az idő is. Nemsokára megérkeztünk a Minmaja állomásra. Japánosoknak mutatom, hogy az állomást kandzsival úgy irják, hogy 三厩, vagyis „három istálló”, de ugyebár kicsit fura ez a „minmaja” olvasat, hiszen az első kandzsi az „mi”, a második pedig „umaja”… Eredetileg az is volt az állomás neve, hogy Miumaja, de mivel a helyiek tájszólásban elharapták az „u” hangot, mindenki Minmajának nevezte a helyet, ezért később az állomás hivatalos nevét is Minmajára módositották.

A picike állomáson sokan fényképezték a vonatot, utána pedig sokan – velem egyetemben – felültek a helyi buszra, ami a Tappi-fokhoz ment. Előtte elmentem a mosdóba, itt elég nagy tumultus volt, ugyanis csak egy személyes volt a mosdó, annyira pici volt az állomás. A helyi busz érdekes volt, ugyanis egy nagy túrabuszt használnak helyi járatként. Biztos valahol olcsón hozzájutottak. Mindenesetre érdekes, hogy fölszáll az ember a nagy túrabuszba, majd bedob száz jent egy dobozba, ez a viteldij, a hatalmas busz pedig utána ott furikázik a szűk és kihalt utcákon 😀 Merthogy ez a környék is egy olyan környék, ahol nagyon előrehaladott az elöregedés, a fiatalok elhagyták a régiót, a városokba csoportosultak, itt már csak öregek élnek szinte. Hasonló a környék az Akita-megyei Oga-félszigethez (márciusban volt róla szó). Rengeteg az elhagyatott ház, a rozsdás, leeresztett redőny. A busznak vannak ugyan hivatalos megállói, de úgy működik a dolog, hogy nem mondja be a sofőr a megállókat, hanem ha valaki le akar szállni, akkor előrekiabál, hogy „a …-nél legyen szives!”, és akkor a sofőr ott megáll 😀 Ugyanigy megy a felszállás is, az út mentén kiállnak a bácsikák, és leintik a buszt, az meg megáll. Igy utaztunk el egészen a végállomásig, a Tappi-fokig.

A Tappi-fok a Cugaru-félsziget legészakibb pontja. Nem összekeverendő az Óma-fokkal, ami Aomori megye keleti részén, a Simokita-félszigeten található, és ami Honsú szigetének legészakibb pontja. Ahonnan ismerős lehet a Tappi-fok, az Isikava Szajuri leghiresebb dala, a „Cugaru-szoros – Téli táj”. A dal arról szól, hogy a lirai én, egy hölgy szakit a szerelmével, és Tokióból hazaindul Hokkaidóra, felül az Uenóból induló éjszakai vonatra, majd reggel megérkezik a havas Aomoriba, ahol átszáll az átkelőhajóra, a hajón pedig egy ismeretlen rámutat: „Nézd, az ott a Tappi-fok” – de ő csak a ködöt látja. Ha Aomori megyével kapcsolatban egy jellegzetes dalt kell kiválasztani, bizton állithatom, hogy a japánok többsége a „Cugaru-szoros – Téli táj”-t választja. A dalt minden második évben előadja Isikava Szajuri a szilveszteri Piros-Fehér Dalcsatában is. Hallgassuk is meg!

A Tappi-fokhoz megérkezve először is ezzel a dallal találkozik az ember. Hogy miért? Hát azért, mert a dalnak van itt egy emlékműve, egy zenélő kő, amelyen ha megnyomja az ember a piros gombot, akkor meghallgathatja a dalt. És ahogy véget ér a dalt, biztos, hogy lesz egy újonnan érkező turista, aki megint megnyomja a gombot. Igy szinte egész nap ez a dal megy a Tappi-foknál. Lefényképezkedtem a zenélő kőnél, aztán tovább indultam a Tappi-világitótoronyhoz, hogy megnézzem onnan a kilátást. Tűzött a nap, nagyon meleg volt, párás, izzasztó meleg – érződött, hogy megérkeztem Honsúra 😀 Meglepetésemre a világitótoronyhoz vezető ösvényen teljes pompájukban virágoztak a kék hortenziák, ráadásul hatalmas nagyok voltak, nagyon tetszettek. Fölérve a kis ösvényen egy parkolóban találtam magam, a parkoló mellett pedig három kis boltocska volt. Gondoltam, a világitótoronyhoz menés előtt benézek ezekbe a boltokba. Az egyikben megtaláltam a Tóhokuban árusitott különleges dizájnú kólát, azt meg is vettem, illetve megkérdeztem az eladónőt, hogy árulnak-e olyasmit, hogy a Tappi-fok eléréséről szóló igazolás. (A neten láttam, hogy létezik ilyen is.) Mondta, hogy ő nem árul, de a szomszéd bolt igen. Igy hát átmentem a szomszédba. Itt a boltosnő épp a lányát (gondolom, a lánya volt) instruálta, hogy hogy kell kiszolgálni a vendégeket. Nagyon jópofák voltak, az igazolást ott helyben készitik, kinyomtatják és laminálják, a boltosnő mutatta a lánynak, mit hogy kell csinálni. Kérdeztem is, hogy „kiképzés alatt” van-e, mondták, hogy igen 😀 És hát amivel mindkét boltos levett a lábamról, az az aomori tájszólás, egyszerűen imádom 🙂 Persze hozzám irodalmi nyelven beszéltek, úgy értem, nem használtak olyan kifejezéseket, amiket nem értek (a Cugaru-nyelvjárás konkrétan érthetetlen még a japánok számára is), de a mondatok hangsúlyozása, a hanglejtés tipikus Cugaru-ben volt, hát imádtam, hallgattam volna még egy ideig 🙂 Megkaptam az igazolást a lánykától, kifizettem, és indultam a világitótoronyhoz. A torony melletti kilátóból be lehetett látni az egész környéket, a tenger gyönyörű volt, még Hokkaidóig is el lehetett látni.

Következőnek a kilátótól lesétálva a közeli országúthoz mentem… ami történetesen egy lépcső. A Tappi-foknál az egyik nevezetesség ugyanis az „országút-lépcső”. Két utat egy lépcső köt össze, ami valamiért hivatalosan állami főútnak minősül. Van rendes számozása, a lépcső két végén ki is van rakva a tábla, hogy ez a 339-es számú főút. Ilyen szerintem máshol nincs Japánban. Nagyon érdekes volt, ráadásként pedig az egész lépcsősor tele volt hortenziákkal. A hortenziabokortól egy helyen nem is lehetett elférni a „sávban”, át kellett menni a lépcsőn a „szemközti sávba” 😀 Mint valami mutáns hortenziák, akkorák voltak, gyönyörűek. A lépcső felénél volt egy kicsi, fából készitett dobozka, amit kinyitva papirt és pecséteket találunk: mindenki magának pecsételhet emlékpapirt arról, hogy végigment az országút-lépcsőn. A pecsételés után lementem az országút maradékján, majd lentről, a Tappi-halászkikötőből ismét visszasétáltam az országúton a fönti útig. Fölfele azért nehezebb volt a menet, jól le is izzadtam a nagy hőségben.

Következőnek az országút-lépcsőtől elsétáltam a Szeikan-alagút emlékmúzeumáig. Úgy 10-15 percet kellett sétálnom, az úton megint csak láttam szép hortenziákat. A Szeikan-alagútnak van egy múzeuma a hokkaidói oldalon is, és van ez a honsúi oldalon. Az alagút épitéséről kapcsolatos tárlaton kivül az az érdekesség, hogy egy az alagút fúrásakor használt siklón le lehet ereszkedni a munkaalagútba, ahol meg lehet tekinteni az alagút fúrásához használt gépeket, illetve végig lehet sétálni a munkaalagútban. Erre külön jegyet kell venni, én is megvettem, aztán az indulásig megnéztem a múzeumi részt. 10:40-kor indult a sikló, tele volt, viszonylag sokan voltak a múzeumban. A munkaalagútban egy vezető után kellett haladni, megnéztük a gépeket, a kiállitott dolgokat, aztán láttunk egy nagy vas ajtót, mondta a vezető, hogy e mögött az ajtó mögött már az igazi alagút van, ahol a sinkanszenek közlekednek. Ezután visszamentünk a siklóhoz, ismét fölmentünk a föld felszinére, és egyből mentem is a buszmegállóhoz. A helyi busz nem gyakran közlekedik, de pont meg lehet úgy tervezni a kirándulást, hogy a következő busz érkezéséig minden beleférjen. Rajtam kivül még sokan voltak olyanok, akik reggel ugyanazon a buszon voltak, mint én, és délben is ugyanarra a buszra szálltak. Hamarosan meg is érkezett a nagy, rózsaszin túrabusz, eléggé kilógva a környezetéből, ezzel utaztam vissza a Minmaja állomásra.

Itt aztán kellett úgy egy fél órát várakozni, amig meg nem jött Aomori felől a vonat, ami aztán visszaindul ismét Aomori felé. A vonattal végigmentem Aomoriig, ott pedig úgy fél órám volt arra, hogy vegyek kaját. Amúgy a Minmajából érkező vonatot állitották be következőnek a Hiroszaki felé tartó vonatnak, szóval ha nem kellett volna kaját vegyek, akkor maradhattam is volna ugyanazon a vonaton. De én leszálltam, és gyorsan kimentem az állomás épületéből, találtam egy konbinit, ahol vettem ebédre egy bentót, majd mentem is vissza az állomásra. Az állomásnak a peronok fölötti átjáró részén volt egy árus, aki mindenféle szuvenireket meg vonatokkal kapcsolatos cuccokat árult. Itt is megláttam a tóhokus kólát, és itt is vettem egyet, ugyanis a Tappi-foknál a hölgy kivett egyet a hűtőből, és azt adta oda, de az pont olyan volt, hogy a szavatossági idő az elülső részére volt nyomtatva, én pedig a gyűjteményembe mindig olyanokat keresek, amelyikeknek hátulra van nyomva a szavatosság, igy nem csúnyitják el az elülső részt. Az aomori árusnál szabad volt turkálni a hűtőben, igy kiválasztottam azt, ami nekem leginkább tetszett 😀 😀 Ezután visszaszálltam a vonatra, és megebédeltem.

A vonattal Hiroszaki városáig mentem, ahol tavaly már jártam, akkor a hiroszaki várat tekintettem meg. Most viszont Hiroszakiból tovább terveztem utazni a Kónan Vasúttársaság vonalán Inakadate faluig, hogy megnézzem ott a „rizsföld-művészetet”. Hiroszaki állomáson a JR vonaláról leszállva, az állomás épületének egy földszinti kis sarkában található a Kónan Vasúttársaság állomásának bejárata. Az automatából kell jegyet venni, amit aztán a jegykezelő hölgyike régimódiasan kilyukaszt, utána lehet felszállni a vonatra. A vonat gyönyörűszép helyen, rizsföldek között halad egy meglehetősen rossz állapotban lévő pályán, olyanokat ugrált meg lökdösött a vonat, mint a pesti hármas metró 😀 Csak úgy lengett ki ide-oda, kemény volt. A vonattal a Tanbo-aato, vagyis a „Rizsföld-művészet” megállóhelyig mentem. Ez a megállóhely csak akkor üzemel, amikor meg lehet tekinteni a „rizsföld-művészetet”, igy például a kora reggeli vagy a késő esti órákban, valamint a téli hónapokban itt nem áll meg a vonat. De mi is az a „rizsföld-művészet”? Gondosan megtervezik, hogy a rizsföldön hova milyen tipusú rizst ültessenek, majd ahogy növekszik a rizs, a közeli kilátóból nézve a rizsföldön egy kép rajzolódik ki. Ez minden évben nagy sikert szokott aratni. Én egészen véletlenül bukkantam rá Instagramon, az indulás előtt már majdnem véglegesitett útitervemben nem szerepelt volna se a Tappi-fok, se Inakadate (se a holnapi Gosogavara), utólag passziroztam be a tervbe, mert mindenképp látni szerettem volna. Szerencsém volt a jó idővel is. A megállóhelyről egyből a kilátóhoz igyekeztem, ahol megvettem a belépőjegyet, majd a lifttel fölmentem a kilátóba. Az idei téma a megállóhelyhez közeli helyszinen Tezuka Oszamu volt, annak apropóján, hogy idén van a modern manga atyja születésének 90. évfordulója. A rizsföldön a mester műveiben szereplő leghiresebb karakterek rajzolódtak ki, mint például Tecuvan Atom (külföldön Astro Boy), Black Jack vagy például Leó (magyarul Kimba, az oroszlánként ismert). A karakterek mellett jobb oldalt pedig ott feszitett maga Tezuka mester is mangakarakterként 🙂 Nagyon szép. volt, lenyűgöző, hogy ezt sima rizsből meg tudják csinálni. A kilátó másik oldalán pedig a „kavics-művészetet” lehetett megcsodálni. Különböző szinű kavicsokból is kiraknak hasonlóképp képeket, két ilyen is volt: az egyik Miszora Hibari énekesnőt, a másik pedig Diana hercegnét ábrázolta. Miszora Hibari egy nagyon hires énekesnő volt, az ő nevéhez fűződik a dal, amelyet Japán legszebb dalának nyilvánitottak, ez a „Mint ahogy a folyó csordogál” (Kava no nagare no jó ni). Hallgassuk meg:

A rizsföld- és a kavics-művészet megtekintése után lementem a földszintre, és megérdeklődtem, hogy honnan indul az ingyenes shuttle busz, ami a faluházához, a másik rizsföld-művészet szinhelyéhez visz. Meg is mutatták, hogy hol áll a kocsi, cugarui hanglejtéssel elmagyarázták, nagyon tetszett 🙂 Oda is mentem a kocsihoz, egy öreg, kopasz bácsika épp takaritotta a mikrobusz szőnyegét. Kérdezem, hogy ez-e a shuttle busz, mondta, hogy üljek be nyugodtan. Kérdezi, hogy mivel fogok visszajönni. Hát mondom, úgy terveztem, hogy mivel már késő délután nem áll meg a vonat a Tanbo-aato megállóhelynél, elsétálok az Inakadate állomásig, és ott szállok fel a vonatra. Mondta, hogy ő inkább a helyi buszjáratot ajánlja, mutogatta is a menetrendet. A bácsika öreg volt, igy nagyon érződött a beszédjén a cugarui nyelvjárás, imádtam! 🙂 A shuttle-ben végül csak én utaztam, a tervezettnél jóval hamarabb meg is érkeztünk a második helyszinhez. A bácsika elmagyarázta, hogy honnan indul a buszjárat, aztán a végén hozzátett egy örvendetes mondatot, miszerint ő úgy tiz perc múlva indul vissza megállóhoz, ha rövid idő alatt meg tudom nézni a rizsföldet, akkor vele vissza tudok menni a vonat megállóhelyéhez, és akkor elérem az a vonatot, ami még megáll ott. Hát ez nagyon jó hir volt! Siettem is egy-kettőre föl a kilátóba, hogy megnézzem a másik rizsföld-művészetet, aminek idén a Római vakáció cimű film a témája. Itt kicsit ellenfény volt, meg a kilátóépület is pont a rizsföldre vetette az árnyékát, de azért igy is meg lehetett csodálni Audrey Hepburnt rizsből megformázva 🙂 Siettem aztán le, hogy elérjem a bácsika shuttle buszát, sikerrel is jártam, rajtam kivül még ketten utaztak.

Visszatérve a Tanbo-aato megállóhelyre, még úgy húsz perc volt a vonat érkezéséig, a lemenő nap viszont nagyon szépen világitotta meg a rizsföldeket, igy hát fényképezgettem. Nemsokára megjött az ellenkező irányba tartó vonat. Két kinai turista itt is alkotott. Hiroszakiból jöttek, gondolná az ember, hogy megjegyezték, hogy melyik irányból jött a vonat, mondjuk arról, hogy a jobb oldalon szálltak le, és tőlük jobbra volt a kilátó… De nem, megjött az ellenkező irányba tartó vonat, ők meg szálltak fel, és kérdezték, hogy ez ugye Hiroszakiba megy… Aztán szálltak is le… Hát na… Pár perc múlva végül megjött a Hiroszakiba tartó járat is, mindenki felszállt, és elzötykölődtünk a végállomásig. Ott aztán átszálltam a JR-vonatra, és meg sem álltam Aomoriig.

Aomoriban ismét a konbini felé vettem az irányt, vettem kaját vacsorára, majd mentem a szállásomhoz, ami egy rendkivül olcsó business hotel volt. Van egy olyan cég, aki lepusztult, nem használt business hoteleket bérel ki, és minimális szolgáltatást nyújt, úgy értem, csak pár órában van recepció, ekkor kell becsekkolni, a törölköző stb. minden fizetős, cserébe ha csak meg akar szállni az ember, akkor már 1900 jentől meg tud. Aznapra csak egy 2500 jenes szoba volt szabad, de ez is nagyon olcsónak számit. Becsekkoltam, meghallgattam a recepciósnőtől az információkat, aztán a liftben leráztam egy bácsikát, aki angolleckét akart… Magyarázott valamit, hogy hanyadik emeletre megyek, mondtam neki japánul, erre ő megint valamit angolozott, mire én mondtam, hogy nem beszélek angolul, mire ő közölte japánul, hogy ő angolul tanul. Hát jó. A szállás tényleg nagyon alap volt, viszont viszonylag tiszta, jól tudtam aludni is, a szomszédból egyszer hallatszódott valami kiabálás, utána csend lett.

A holnapi részben elutazom Gosogavarába, ahol felülök a Cugaru Vasúttársaság járatára, és elutazom az iró, Dazai Oszamu szülőfalujába. Utána visszamegyek Aomoriba, és megnézem a Szeikan-átkelőhajót belülről, illetve a Nebuta-fesztivál papirlampionjait is. Azután pedig egy hosszú vonatút során Ivate megyébe, Mijakóba utazom el, ahol egy újonnan megnyilt guesthouse-ban fogok megszállni.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás