(72-3) 【Hokkaidó+Tóhoku 14】 Todogaszaki, Honsú legkeletibb pontja. A kis csapat. Az igazolás megszerzése és a boriték feladása. A Dzsódogahama-tengerpart és a tájékozatlan buszsofőr. Szállás Moriokában. Eső-előrejelzés.

Üdvözlet Moriokából, Ivate megyéből! A mai napon a guesthouse-os kis csapattal eljutottam Honsú legkeletibb pontjára, ezzel meghóditottam Honsú mind a négy különleges földrajzi pontját! Utána meg is szereztem a Mijako állomásnál az igazolást, és még a Dzsódogahama-partra is volt időm ellátogatni – ráadásul egész nap sikerült elkerülni az esőt!

Hogy is alakult úgy, hogy a guesthouse-osokkal mentem megnézni Honsú legkeletibb pontját? Nos, eredetileg nem igy terveztem, hanem a neten kinyomozva szépen felállitottam a tervet arra, hogyan tudok én egyedül eljutni busszal a Todogaszakihoz, a legkeletibb ponthoz. A legnyugatibb, legdélibb, legészakibb pontok a legkeletihez képest gyerekjátéknak tűntek. Reggel fél kilenc körül van egy busz a Mijako állomásról, amely megáll az Anejosi nevű buszmegállóban. Ennél a buszmegállónál kell leszállni, és pár kilométert sétálni az Anejosi-kempingig. Itt kezdődik az a 3,7 km hosszú erdei ösvény, amelyen eljuthatunk a Todogaszakihoz. Az erdei ösvényen valamikor medvét észleltek, ezért kiraktak egy erre figyelmeztető táblát. A Todogaszakitól ugyanazon az ösvényen kell visszamenni a kempingig, ez tehát 3,7 km, utána pedig a kempingtől az ember visszamenne az Anejosi buszmegállóba… igen ám, de ebből a buszmegállóból aznap már nem indul több busz! Hogy visszajussunk Mijako belvárosába, ha jól emlékszem, úgy 6 km-t kell gyalogolnunk e valamivel északabbra található Szato buszmegállóig. De vigyázni kell, mert ebből a buszmegállóból is kevés busz indul: ha lekéssük a valamivel délután 2 óra előtt induló buszt, akkor a következő csak estefelé lesz, addig pedig ott ragadunk a semmi közepén. Ezért hát igyekezni kell az erdei ösvényen való sétával, és a Todogaszakinál sem lehet sok időt eltölteni. Ha minden sikerül, időben elérjük a buszokat, és nem esz meg a medve minket, akkor délután 3-ra visszaérünk a Mijako állomásra.

Ez volt hát az eredeti terv… de eléggé durva, nem? Összesen majdnem 20 kilométert kell gyalogolni, sok helyen hegynek fölfelé, ráadásul igyekezni is kell, hogy a buszokat elérje az ember. Aztán mi van, ha esik az eső? És ha tűz a nap? Gondoltam egyet, és ha szégyen, ha nem szégyen, az utam közben irtam egy üzenetet a mijakói guesthouse-nak. Leirtam benne, hogy 15-én a Todogaszakihoz tervezek menni, de mivel a buszokkal nehezen lehet megközeliteni, szeretném megkérdezni, hogy a staffból valaki, vagy esetleg az aznap ott megszálló többi vendég közül valaki nem akar-e kocsival oda menni, nem vinnének-e magukkal. Gondoltam, egy próbát megér. Ekkor a később megismert Haru válaszolt. Megirta, hogy ő Tokióból költözött föl Mijakóba, és még ő sem volt a Todogaszakinál, valaki el is tud vinni kocsival, igy hát menjünk együtt. Hát ennek nagyon megörültem, hisz igy megúsztam a sok gyaloglást! Az érkezésem napján megbeszéltük, hogy másnap reggel 8 körül felkelünk, és 9 körül útnak indulunk. A tervemben úgy szerepelt, hogy 3-kor érek vissza a busszal, utána megveszem a Mijako állomás melletti információs irodában a Honsú legkeletibb pontjához való megérkezést igazoló papirt, és 15:20-kor pedig busszal elmegyek a Dzsódogahama-tengerpartra. Tehát nekem teljesen jó volt a dolog, ha 3-ig visszaérkezünk a városba. Mondta Haru, hogy még kik jönnek, de én nem jegyeztem meg este.

Reggel én már 7-kor fölkeltem, hogy kajáljak, és hogy irjam a blogot. Csakhogy a nappalinak nevezett helyiségből nyiló szobában aludt valaki (később kiderült, hogy a Haru volt az), a tolóajtó meg tárva-nyitva volt, gondoltam, akkor nem ülök én oda le, hogy verjem a billentyűzetet hangosan. Nem baj, gondoltam, lemegyek a földszinti helyiségbe. Csakhogy odalent nem találtam a villanykapcsolót. Minden kapcsolót kipróbáltam, de egyik se kapcsolta fel a nagy helyiség világitását. Később lejött a playboy pasas, kérdeztem tőle is, nem tudja-e, hol a kapcsoló, na aztán ő is végignyomkodta az összes gombot, de semmi. Igy végül a lépcső mellé telepedtem le, és ott kajáltam. Később aztán kiderült, hogy a villany felkapcsolásához az egyik tolóajtóval elválasztott helyiségben lévő kis ajtót kell kinyitni, és ott a kapcsolószekrényben a biztositékoknál kell nyúlkálni…

8 körül aztán fölkelt mindenki. Legkésőbb a buta lány kelt föl, aki hisztizett egy sort, hogy föl kell kelni, aztán meg azért, hogy kevés az idő, és smink nélkül kell kimenjen a házból. Ja és még cigizni is kellett. Kiderült, hogy ő lesz a sofőrünk, igy hát nélküle nem indulhattunk el… A todogaszakis csapat tagjai rajtam és Harun kivül tehát a buta lány, akit Vakanának hivtak, illetve a tegnap este vörös arccal kidőlő srác, Sunja, továbbá a tegnap este legjelentéktelenebb, legkevesebbet beszélő karaktere, Daicsi volt. Eleinte nem tudtam, hogy közülük ki az, aki a szállás staffjához tartozik, és ki a vendég, aztán kiderült, hogy csak Haru a staff (meg a tegnap látott Dzsun, aki nem jött velünk), Vakanáék pedig Haru barátai, akik Szendaiból, valamint Tokióból jöttek látogatóba. El voltunk már készülődve, mikor Vakana még vizes hajjal rohant cigizni, na de végül aztán sikerült útra kelni.

Vakana volt tehát a sofőr, Haru pedig mellette navigált. Amire szükség is volt, mivel Vakana mindenhol, ahol a főút egy picit is kanyarodott, elbizonytalanodott, és megkérdezte: „Most akkor jobbra kell menni?” Ha erre azt válaszoltuk, hogy „hát igen, egyenesen, ahogy a főút halad”, akkor visszakérdezett: „Vagyis akkor jobbra?”. Igy a végén ilyenkor már azt mondtuk, hogy jobbra… Közben azért az elektromos cigit tudta nyomatni. Megálltunk egy konbininél is kaját venni, és mivel tűzött a nap, én elkezdtem bekenni magam, a nyakamat, az arcomat. Na itt a buta lánytól megkaptam azt a szokásos mondatot, amit minden japán elsüt akkor, amikor látja, hogy férfi létemre (!) bekenem magam naptejjel: „Dzsosirjoku takai!” (Vagyis szó szerint valahogy igy: „Nagy a női erőd!”) Ezt már Magyarországon is megkaptam, amikor a 39 fokos hőségben mentünk kirándulni. Mert hogy Japánban a férfiak nem kenhetik be magukat naptejjel, mert az férfiatlan. Mondjuk nem is kell nekik annyira bekenni, mert ugye sötétebb árnyalatú a bőrük, mint az európaiaké, ezért inkább barnulnak, mintsem égnek. A nők ellenben mindent megtesznek, hogy még csak le se barnuljanak, mert a fehér bőr az ideál. Ennek érdekében a naptejen kivül teljes arzenált vetnek be: napernyő, fekete, napsugárzást elnyelő öltözékek, hosszú, fekete kesztyű stb. A kedvencem az, amikor a lányok ujjatlan pólóban vannak, mert meleg van, de könyékig felhúznak egy fekete kesztyűt, hogy ne égjenek le. Ilyenkor mindig azon gondolkodom, hogy a könyék és a váll között, ott nem baj, ha leégnek? Az nem rontja az ideált? 😀 A múltkor még Oszakában egy nénike a biciklin úgy nézett ki, mint egy nindzsa, tetőtől talpig feketében, keszytű, minden, napellenzős sapka, napszemüveg… Mostanában szokták a hirekben emlegetni, hogy a napernyő véd a hőguta ellen, ezért jó lenne, ha elterjedne, hogy a férfiak is hordhatnak napernyőt. Mert ugye azt se szabad, mert az is férfiatlan. Vajon az mikor kerül a hirekbe, hogy a férfiak is bekenhessék magukat naptejjel? Mindenesetre én a „Dzsosirjoku takai” szövegre mindig azt szoktam mondani, hogy neem, „Gan-Bósirjoku Takai!”, vagyis „A rák-megelőzési erőm a nagy!”. Amúgy meglepő, hogy Japánban szinte egyáltalán nem téma a bőrrák. Még egyszer sem láttam például olyan tévéműsort, vagy olyan cikket, amiben azt irták volna, hogy vigyázzunk a napégéssel, mert bőrrákot kaphatunk. Azt mindennap elmondják, hogy vigyázzunk a hőgutával, de a napégés soha nem téma.

Na de térjünk vissza Mijakóba! 40-50 perc kanyargózás az úton (sokszor szűk hegyi utakon mentünk keresztül), és meg is érkeztünk az Anejosi-kempinghez. Útközben láttam a Szato és az Anejosi buszmegállókat… hát nagyon sokat kellett volna gyalogolnom… Ráadásul a nehéz cuccokkal, a hátizsákkal és a szatyorral! Jó, hogy kocsival jöttünk. A kempingben a társaság elszivta a cigijeit (csak én meg Sunja nem dohányoztunk), aztán elindultunk az ösvény felé. Én voltam a legfelkészültebb a csoportból, ugyanis a többiek papucsban, hátizsák és egyebek, viz stb. nélkül indultak el. Én elővettem az otthon gondosan bekészitett medveriasztó csengőmet, és fölakasztottam a táskámra, hogy kolompoljon. De volt ennél jobb medveriasztónk is! Vakana, a buta lány ugyanis halálosan fél minden rovartól. De ezt a mindent szó szerint kell érteni, tehát még egy szitakötőtől vagy egy légytől is megretten. Amig a parkolótól az ösvény bejáratáig eljutottunk, vagy ötször ugrott olyanokat, mintha valami roham fogta volna el, ehhez hangos sikitások is járultak. Egy egyszerű szitakötő is kiváltotta nála ezt a hisztirohamot, mondtam is, hogy ez jobb medveriasztó, mint a csengettyű. Néha mi kaptunk majdnem szivrohamot attól, amekkorákat hirtelen ugrott előttünk… Úgy egy perce sétáltunk, amikor meg már azon hisztizett, hogy meleg van, meg fárasztó az út, és hogy most tényleg 3,7 km-t kell-e menni. A hiszti még tartott egy kis ideig, aztán lenyugodott, utána már csak Harut kérdezgette, hogy még mennyi van hátra az útból, az meg mindig azt mondta, hogy még 1 km 😀 Nekem nem volt különösebb bajom, viszont tény, ami tény, hogy nagyon meleg volt. A pára volt a fullasztó, csöpögött le a nyakamon a viz. Útközben eldiskuráltunk, igy sétáltunk majdnem egy órát. Medve nem volt (vajon tényleg járt errefelé valaha is?), néha viszont szemből jött egy-egy ember. Egy óra gyaloglás után pedig megérkeztünk a világitótoronyhoz! Magába a toronyba nem lehet bemenni, csak kivülről lehet megnézni, mellette van egy kis tisztás, és egy kis beülő, ahol lehet pihenni, itt épp üldögélt két ember. Csináltunk képet a világitótoronnyal a háttérben, aztán átvonultunk a közeli sziklás részhez, ott volt ugyanis a kő, amin szerepelt, hogy ez Honsú legkeletibb pontja. Na itt is lefotózkodtunk, megpihentünk, aztán lassacskán indultunk is vissza. Nincs tehát sok látnivaló itt, hasonló a legnyugatibb ponthoz, ahol a mini világitótornyon és egy táblán kivül szintén nincs más látnivaló – de mégis, valahogy jó érzés, hogy elmondhatja az ember, hogy a főszigetnek az egyik csücskében van. Visszafelé már valahogy gyorsabbnak bizonyultunk. Útközben kérdezgettek megint mindenféléről, én magyaráztam. Ja, idefele egy olyan kérdést tett fel Daicsi, hogy „Magyarországon mindenki ilyen magas?”. Igen, mindenki 183 centi, mindenki 70 kiló, mindenki férfi, és mindenkit Dánielnek hivnak. Ja és mindenki angolul beszél, nehogy elfelejtsem!! 😀

Visszaérve a parkolóhoz, kitalálták útitársaim, hogy ők be akarnak ugrani a tengerbe. Ehhez a halászhajók kikötőjét választották alkalmas terepnek. Eleinte csak a tűző napon lógatták bele a, nem, nem azt, hanem a lábukat a vizbe, én ekkor az árnyékba vonultam, mert éreztem, hogy éget a nap. Utána pedig átöltöztek fürdőgatyába, és belecsobbantak a vizbe. Mindegyikükön volt póló is, természetesen. (Ezt se értem, hogy a tengerben miért teljesen felöltözve kell fürödni…) Itt ők szórakoztak egy darabig, én meg pihentem a parton, meg kajáltam. Kérdezték, hogy én nem akarok-e beleugrani a vizbe, de mondtam, hogy ez az öltözék nekem még három napig jó kell legyen, fürdőgatyát meg nem hoztam. Hamarosan aztán kiszálltak, elvonultak hajók meg autók mögé átöltözni, Vakana visitott egy sort, mert meglátott egy böglyöt, utána rángatózott egy sort, mert látott egy legyet, aztán majdnem elájult, amikor a nyitott ajtón berepült egy bögöly vagy légy az autóba. Következett még egy cigizés is, aztán valamivel 2 óra előtt elindultunk visszafelé. Visszafelé én ültem az anyósülésre, hogy tudjak fényképezni, viszont igy az elektromos cigi szagát is én éreztem a leginkább, meg nekem volt halálfélelmem leinkább, amikor Vakana vezetés közben válaszolt valakinek Line-on… Egyszer meg volt egy hirtelen fékezés is, félre kellett állnunk, ugyanis Vakana meglátott egy legyet a szélvédő és a műszerfal közé beszorulva. Ettől megint elkezdte a hisztit, én kellett volna kitessékeljem a legyet az ablakon… csakhogy az döglött volt. Egy zsebkendővel megpróbáltam kiszedni, de annyira bele volt dögölve a szélvédő és a műszerfal közé, hogy csak valami tűvel lehetett volna kipiszkálni. Ezt mondtam is a buta lánynak, de neki továbbra is halálfélelme volt a légytől, igy nem tudtunk elindulni. A fiúk hátulról aztán azt mondták neki, hogy kiszedtem, de nem hitte el. Végül nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy az a légy olyan mértékben döglött, hogy nem fogja őt megtámadni vezetés közben, igy hát elindulhattunk, de a lány folyamatosan balra húzódott az ülésben (a légy jobb oldlon döglött bele a mélyedésbe). Na igy haladtunk előre, amikor egyszer csak utolértünk egy lassú buszt… Mondom, csak nem? Rápillantottam a telefonra: 14 óra múlt pár perccel. Igen! Ez az a busz, amivel eredetileg utaztam volna! 😀 😀 Le is fényképeztem hátulról poénnak. Azután nagyobb attrocitások nélkül haladtunk tovább, és végül fél 3 körül visszaértünk a guesthouse-hoz. Fölmentem összeszedni a cuccaimat, visszapakoltam a szatyorból a holmit a hátizsákba, aztán elbúcsúztam a többiektől. Haru is elbúcsúzott, kiderült, hogy hárman már egyből utaznak is tovább Szendaiba, haza. Voltak a srácoknak, meg főleg a lánynak fura húzásaik, de jóindulatúak voltak, és nekik köszönhetem, hogy hosszas gyaloglás és cipekedés, buszozás nélkül eljutottam Honsú azon csücskébe, ahol még nem jártam. Jól is éreztük magunkat, láttunk is szép helyeket, na meg persze ingyen is szálltunk meg, szóval jó volt minden!

Mondtam Harunak, hogy nekem gyorsan el kell mennem a konbiniba ebédet venni, mire ő megmutatta, hogy közelebb van egy szűpá, igy végül oda mentem. Hát egy ilyen szűpá kéne nekem Szuitába… minden nagyon olcsó volt! Meglepően olcsó… és volt a kedvenc maccsás pudingom is, amit mindig csak kirándulások alkalmával találok meg… Bevásároltam, aztán cipekedtem tovább az állomáshoz. Következőnek a Mijako állomás melletti kis turistainformációs irodába mentem, hogy megvegyem a Honsú legkeletibb pontjának meghóditásáról szóló igazolást. Bementem, az asztalnál egy fiatal hölgy ült, hátul egy másik asztalnál két pasas dolgozott. Mondom, hogy mit szeretnék, a hölgy elő is veszi az igazolást, kezdi irni rá a dátumot. Kérdezi, hogy hova valósi vagyok, mondom, hogy Magyarországról jöttem, Oszakában lakom, és most végre eljutottam a legkeletibb pontra, a másik három szélső ponton ugyanis már jártam. Erre felkapta a fejét a hátul gépelő két férfi is, kérdezgetni kezdtek, hogy hogy jutottam ide stb. Mondtam, hogy a guesthouse-ban szálltam meg, és ők segitettek eljutni a Todogaszakihoz is. A fiatalabbik férfi mondta is, hogy Haru-kunról van-e szó, mondom, igen 😀 Fellelkesültek, mondták, hogy csináljunk egy fényképet, elő is szedtek egy todogaszakis kitűzőt, megkaptam azt is, aztán az igazolást felmutatva a férfi lefotózott a hölggyel, de utána meg kellett ismételni a fotózást, mert rájöttek, hogy nem piszt kéne mutatni, hanem rám kéne mutatni :DDD Igy hát kimentünk az épület elé, és ott is készült egy fotó, amit föl is raktak a mijakói nemzetközi akármi Facebook-oldalára 😀

Innen a 15:20-kor induló busszal terveztem menni a Dzsódogahama-tengerpartra megnézni a tájat. El kell mondani, hogy az időjárás-jelentés azt irta, hogy délelőtt felhős idő lesz, délután pedig esni fog az eső. Na ehhez képest egész délelőtt szép, derült idő volt, és háromkor sem látszott, hogy esni kezdene. Igy hát fel is szálltam a buszra, egy másik turistának kinéző bácsika társaságában. Egy harmadik bácsi is fel akart szállni, kérdezte a sofőrt, hogy mikor jön visszafelé busz. Erre a sofőr azt mondja: „Hát, visszafelé már nem jön busz, közvetlenül nem lehet már visszajönni…” Igy a bácsika le is tett az utazásról. Felkapta a fejét a már buszon ülő bácsika meg én is. A bácsi előre is ment, kérdezi a sofőrt, hogy mi van, nincsen visszafelé busz? Na én is előrementem, hogy hallgassam a fejleményeket. A sofőr elővett valami papirt, azt böngészte, mondta, hogy hát ő úgy tudja, hogy nincs vissza már busz. Kérdezem, hogy mi van a 17:04-es busszal, a neten azt irják, hogy az a busz visszajön az állomásra. Na, keresgél az öreg nagyban a papirján, azt mondja, 17:04-es nincs, csak 16:43-as. Hát mondom, az is jó, legfeljebb húsz perccel kevesebbet maradok. Megnyugodtam én is, a bácsi is, vissza tudunk jutni az állomásra, igy hát maradtunk a buszon. A busz mikor megérkezett a Dzsódogahama információs központhoz, leszálltunk, és én is, a bácsika is a menetrendhez indultunk. Ott szépen szerepelt: 17:04. Nekem volt igazam. Ráadásul amúgy még utána is vannak buszok… Később, amikor már visszafele indultam, bementem ebbe az információs központba, és megnéztem ott a menetrendet, hát látom, hogy szerepel a 16:43-as, de az úticélja nem a Mijako állomás, hanem a mijakói kórház. Kérdezem ott a fickót, hogy a 16:43-as megáll-e a Mijako állomáson. Erre megszólal: „Nem, hát a kórház az ellenkező irányban van!”. Szóval a buszsofőr egy utat elijesztett, kettőt meg – ha nincsenek résen – az ellenkező irányba tartó buszra ültetett volna 😀 Nem volt képben az öreg…

A Dzsódogahama-part egy tagolt, sziklákkal teli, szép tengerparti szakasz, ahol hangulatos sétány fut végig, van egy kilátó is, és hajós túrák is indulnak innen az úgynevezett kék barlangba. Nekem erre sajnos már nem volt időm. Ekkorra már eléggé felhős volt az ég, és megerősödött a szél. Először fölmentem a kilátóhoz, onnan tekintettem meg a kilátást, majd pedig lementem a sétányra, és ott mentem végig. Épp eljutottam a sétánynak az utolsó részéhez, amikor jött az értesités a telefonomra a katasztrófavédelmi applikációból: Mijako városban rendkivül heves esőzés várható. Látszott is, hogy baljós szinű felhők közelednek. Igy hát egykettőre szedtem a lábam, hogy még az esőzés előtt visszaérjek a fedett információs központba. Útközben kezdett is csöpörögni, de nem áztam el, sikerült időben bemenjek az épületbe. Megnéztem itt a partról és annak élővilágáról szóló kiállitást, aztán vártam a buszt, közben megkajáltam. De az eső továbbra sem esett, csak néha szemerkélt picit. 17:04-kor meg is jött a busz, amivel visszamentem az állomásra.

A buszról leszállva nyoma sem volt esőnek, csak borult volt az ég. Volt még úgy egy órám a vonatom indulásáig, igy hát elsétáltam a konbinibe, ahol lefénymásoltam a todogaszakis igazolást, az SD-kártyáról kinyomtattam a mai fotónkat, ezeket behelyeztem az előre magammal hozott boritékba, majd a boritékot be is dobtam a konbini előtt lévő postaládába. Hogy minek kellett ez? Azért, mert a négy település, ahol Honsú négy szélső pontja található, tehát Óma község, Mijako város, Kusimoto község és Simonoszeki város, kampányt inditott a négy szélső pont felkeresésére. Az önkormányzatokat Simonoszeki városa fogja össze, egy simonoszeki cimre kell egy boritékban elküldeni az igazolásokat, és cserébe a várostól megkapjuk a „négy szélső pont hőse” igazolást, rajta a négy polgármester aláirásával, emellé egy különleges evőpálcikát és furosikit is kapunk, rajta a felirattal, miszerint meghóditottuk Honsú négy csücskét. Jópofa dolog, igy hát én is megküldtem az igazolások másolatát. Hogy ne kelljen még otthon is ezzel foglalkozni, előre kinyomtattam a többi helyek igazolásait, megcimeztem és felbélyegeztem a boritékot, és magammal is hoztam, igy most csak a legújabb igazolást kellett berakni a boritékba, és már küldhettem is Simonoszekibe. Lehet, hogy jövő héten már meg is kapom a négy csücskös igazolást 😀

Miután ezt is elintéztem, visszamentem az állomásra. Továbbra sem esett az eső… A pici JR-állomáson naponta alig pár vonat jár, a mostani vonatra meglehetősen sokan várakoztak. Hamarosan beengedték a népet a vonatra, és elindultunk, körülbelül két órát utaztam, mig megérkeztem Ivate megye székhelyére, Morioka városba. Vettem kaját, és igyekeztem a szállásra, hogy megnézzem a hireket, ugyanis másnapra hatalmas esőzéseket mondtak a környéken, kiváncsi voltak a legfrissebb hirekre. Morioka viszonylag nagy város, elég nagy élet volt az állomás környékén és a belvárosban. Úgy tiz percet kellett sétálnom a hotelig. A mostani szállásom egy kicsit régi, kicsit lepukkant, de azért normális hotel volt, sajnos az ára is normális volt… Becsekkoltam, és épp fölértem a hiradó kezdetéig. Nem sok jóval kecsegtettek: egész napos esőzést mondtak a térségben, riasztást adtak ki… Eredetileg holnap mentem volna a Tazava-tóhoz, Ivate és Akita megye határára, valaminta Njútó-onszenbe is. De Akita megye belső részére irta az időjárásos applikáció a legnagyobb esőmennyiséget… Igy hát arra gondoltam, hogy akkor a vonatbérletemmel utazgatok majd ide-oda. Gondoltam, az IGR vasúttársaság vonalán úgysem utaztam még, fölmegyek Hacsinohéba, aztán visszajövök Moriokába. Arra is gondoltam, hogy elmegyek Kazunóba meglátogatni Andit, aki most ott van. Csakhogy irta, hogy aznap nem lesz Kazunóban, igy erről lemondtam… aztán szintén Andi irta, hogy nem járnak már este se a vonatok a környéken, vajon hogy fogok én vonatozni? Hát már Morioka állomásra érkezve is láttam, hogy ki van irva, hogy másnap milyen vonatok maradnak majd ki, aztán a JR Kelet-Japán honlapján is sorra változtak a zöld karikák piros ikszekké… Végül úgy feküdtem le aludni, hogy a kicsekkolás időpontjáig a szálláson maradok, utána pedig kimegyek az állomásra, és ott várakozom, hátha lesz vonat Kamaisi felé.

A következő nap tehát az eredetileg tervezett Tazava-tó helyett az lesz a cél, hogy valahogy eljussak az aznapi szállásra, Kamaisi városába.