(72-6) 【Hokkaidó+Tóhoku 17】 Macusima, ezúttal szép időben. Hajózás a szigetek között Siogamáig. A Siogama-szentély. Kóla és zunda Szendaiban. Találkozás Janiékkal. Hosszú vonatút. A büdös dolgokat evő undoritó utas. Érkezés Nikkóba.

Üdvözlet Nikkóból, Tocsigi megyéből! A kirándulás utolsó előtti napján revansot vettem Macusimán: tavaly ugyanis borzasztó rossz időt fogtam ki, amikor itt jártam – idén azonban ez nem igy volt! Macusima után Siogamába is ellátogattam, majd rövid megállót tartottam Szendaiban, ahol Janiékkal találkoztam. Végezetül hosszas vonaút után érkeztem meg Nikkóba.

Hajnali négykor még nem aludtam… aztán valahogy sikerült úgy másfél órát szunditani, fél hatkor pedig már kelni is kellett. Igazából nem akartam úgy elindulni, hogy már kicsivel hét után Macusimában legyek, csakhogy ha nem a 6:20 körüli vonatra szállok fel, akkor az eggyel későbbi vonattal már nem tudok közvetlenül utazni, többször át kell szállni, és csak fél 10 után érkeznék Macusimára, ami már késő. Igy muszáj volt korán kelnem. Persze hajnalban is nyomatta az állatias horkolás az alsó. Papir nem lévén, egy zsebkendőre nem túl kedves szavakat irva, üzenetet hagytam neki az ágyán. Összekészülődtem (ekkor bámultak meg a kamionsofőrök, amikor átbattyogtam egy törülközővel a mosdóba, pedig eskü, volt rajtam ruha 😀 ), és vonultam az állomás felé. Nagyon szép idő volt! Az állomáson aztán felszálltam az érkező vonatra, és ott tudtam egy fél órácskát aludni. Egy helyen át kellett szállni, aztán valamivel 7 után már ott is voltam Macusimában.

Sorra jártam azokat a helyeket, ahol ugyan tavaly is voltam, de az eső miatt nem tudtam igazából jól érezni magamat. Átsétáltam az Osima szigetre, itt amikor épp önkioldóval fényképeztem, jött szemből egy pasas, akinek mondtam, hogy nyugodtan menjen el az úton, én majd utána fényképezek. Az alábbi beszélgetés zajlott le:

– Tessék!

– Nem, tessék csak, elnézést.

– Milyen jól beszél japánul!

Nem is mondtam még semmit… csak elnézést kértem. Igazán leszokhatna már mindenki erről a krónikus népbetegségről, hogy egy szó után rávágják a külföldinek, hogy jól beszél japánul. Majd ha kifejtem hosszasan a véleményemet a politikai helyzetről, vagy a kutatási témámat elmagyarázom neki, akkor mondhatja, hogy jól beszélek japánul. De amikor annyit mondok, hogy „tessék”, vagy annyit, hogy „H. Dániel” (ez volt a kedvencem, hogy azt mondja, milyen jól beszélek japánul, mikor a saját nevemet mondtam csak…), és arra rávágja, hogy jól beszélek japánul, az nem dicséret, hanem egy udvarias megfogalmazása annak, hogy „te egy külföldi vagy”.

Na szóval megnéztem az Osima szigetet, utána sétáltam tovább a hely leghiresebb templomához, a Zuigandzsihoz, ezt is megnéztem idén is, most gosuint is csináltattam, utána egy másik kis szigetecskére is kimentem. Van egy olyan sziget is, amire fizetni kell, ha át akar menni az ember a hidon, tavaly mire odaértem, már bezárt, terveztem, hogy idén megnézem ezt is, de végül nem maradt rá időm. A városban sétálva az automatákban megpillantottam a szendaios helyi kólát, de gondoltam, lesz majd alkalmam a Szendai állomáson megvásárolni, és ott majd ki is választhatom azt, amelyiknek a nyakán hátul van a lejárati idő pecsétje.

10-től volt egy hajójárat Siogamába, erre terveztem felszállni. Ugyebár Macusima Japán három legszebb tájának egyike, a másik kettő a Hirosima megyei Mijadzsima, valamint a Kiotó megye északi részén lévő Amanohasidate. Macusima szépségét az adja, hogy a part mentén rengeteg aprócska sziget található. Ezek mellett, között vannak túrahajójáratok, amelyekről meg lehet csodálni közelebbről a szigeteket. Tavaly volt foglalásom is, és szépen fel is ültem a hajóra egy Macusimából induló, és oda visszatérő körutazás keretén belül, de a ködös, esős idő miatt nem nagyon lehetett látni a szigeteket, nem tűnt úgy a hely, mint ami tényleg Japán három legszebb tájának egyike lenne. Ez alkalommal nem egy Macusimába visszatérő járatra, hanem egy Siogamába, a szomszédos kikötővárosba tartó járatra terveztem felülni. Mentem a jegyárusitó ablakhoz, erre már jön felém egy fickó, aki ki van állitva az ablakok elé, hogy a hajójáratokra becsábitsa a gyanútlan utasokat. Jön felém, kezdene valami angolul motyogni, mire én közvetlenül rávágom neki japánul: „A 10 órási, Siogamába tartó hajóra fogok felszállni”. Hát meglepődött egyrészt, hogy japánul szólaltam meg, másrészt, hogy nem kell csábitgani, megyek magamtól is, ráadásul határozott elképzeléseim vannak arról, hogy melyik járatra ülök fel 😀 Meg is vettem a jegyet, aztán vártam az indulást.

Jól döntöttem a siogamai járattal. A Macusimába visszatérő járat ugyanis tömve volt. Hiába, szép idő volt, ráadásul szombat, érthető. A siogamai járat viszont valahogy nem tűnt népszerűnek, pedig ugyanazért az árért még több mindent is lát az ember, mint a sima körutazáson. Alig voltunk 10-15-en az egész hajón, nagyon jó volt. Indulás előtt slaggal lemosták az ablakokat, hogy jól ki lehessen látni (nincsen fönt ilyen szabadtéri rész), de igazából mindenki kinyitotta az ablakokat, és úgy fényképezett. Gyönyörűek voltak a szigetek, nagyon tetszett a hajózás idén, nem úgy, mint tavaly 😀 Csak egy baj volt: a hajó ringatózása engem mindig elaltat, most pedig másfél óra alvás után különösen igaz volt ez, alig birtam nyitva tartani a szemem. Az 50 perces úton megnéztünk rengeteg szigetet, amiről részletes információkat is hallhattunk, aztán megérkeztünk Siogama kikötőjébe.

Siogama kikötője is teljesen újjá lett épitve, ugyanis itt is nagy károk keletkeztek a cunami során. Emlékművet is emeltek a cunami áldozatainak a közelben, ezt néztem meg, miközben a Siogama-szentély felé gyalogoltam. A Siogama-szentélyt meg lehet közeliteni egy kevésbé meredek úton vagy 200 nagyon meredek lépcsőn – én ez előbbit választottam. Fölsétáltam a szentélyhez, megtekintettem, csináltattam gosuint, aztán a meredek lépcsőn mentem le. Még lófráltam egy kicsit a városban, útba ejtettem az Okama-szentélyt is (ennek elég hülye neve van, mert az üstöt, edényt jelentő „okama” szónak a magyar „köcsög” szóhoz hasonlóan pejorativ, „homoszexuális” jelenetésű értelme is van… „Köcsög-szentély”? 😀 ), aztán mentem az állomáshoz. Itt egy elég szürreális élményben volt részem: az állomásnak a vonat érkezését jelző melódiája ugyanis Vicky Leandrostól a L’amour est bleu volt. Ez a szám Luxemburgot képviselte az 1967-es (!) Eurovizión… Vajon a Siogama állomás honnan szedte elő? Miért pont ezt a dalt választotta? Rejtély… Mindenesetre hallgassuk meg az ominózus dalt:

Siogamából Szendaiig utaztam. Itt meg volt beszélve, hogy találkozom Janival és a barátnőjével, Ritával. Janival tavaly ismerkedtem meg, amikor Szendaiban voltam, ő is ugyanolyan ösztöndijjal jött ki, mint én, és tavaly kiderült, hogy ő is Pro Scientia aranyérmes. Szóval úgy volt, hogy fél 2-kor találkozunk egy órácskára, mivel ők készülődtek haza, pakolniuk kellett, nekem meg a 3 órási vonatot el kellett érnem. Már fél 1 körül megérkeztem az állomásra, igy a találkozásig a hátralévő egy órában elintéztem a dolgokat, amiket terveztem. Először is be kellett fussak a Uniqlóba, utána meg meg akartam venni a szendaios kólát. Hát komolyan mondom, bejártam az egész állomást azért a hülye kóláért… Nagojában vagy akárhol, nagyobb állomásokon kilép az ember a beléptetőkapun, bemegy az első ajándékboltba, és ott van. Itt viszont végigjártam az egész épületet, de sehol nem találtam. Végül nagy nehezen egy konbiniben meglett! 😀 Megvettem, aztán utána zunda dangót akartam venni még. A zunda Szendai környékének a nevezetes édessége. Olyan, mint az anko, az édes szójababpaszta, csak a zunda zöld szinű. Márciusban, amikor átutaztam Szendaion Akitából a fukusimai Namie felé tartva, akkor vettem egy üzletben egy öreg nénitől ilyen dangót, és nagyon finom volt. Csak az volt a baj, hogy nem emlékeztem, hogy pontosan hol volt az üzlet. Végül aztán meglett, vettem is három dangót. Ezzel igy letudtam minden tennivalót, mentem a megbeszélt találkozóhelyre. Hamarosan megjött Jani és Rita is, és beültük egy pékségnek a kávézós részébe, ahol finom fokhagymás-fűszeres péksüteményeket ettünk, és közben elbeszélgettünk mindenféléről. Tényleg villámlátogatás volt, de jó volt kicsit elbeszélgetni. Fél 3-kor aztán elbúcsúztunk, Janiék is mentek készülődni, én pedig ugyebár a 3-as vonatot el kellett érjem. Még a konbiniben vettem kaját az útra, ugyanis összevissza hat órányi utazás várt rám.

Szendaiból először Fukusimáig kellett eljutnom. Azt hittem, nem lesznek sokan ezeken a vonatokon, de tévedtem. Tömve volt a vonat. Sikerült azért helyet találnom egy négyesben, velem szemben egy elegáns, középkorú hölgy ült. Egyszer csak megjelent egy fickó nagy, mocskos táskákkal. Az egyik táskát felrakta a csomagtartó részre, a másikat az ölében tartva leült az elegáns hölgy mellé, velem szembe. Nem hajléktalan vagy ilyesmi, csak szimplán egy mocskos ember volt. Üldögélt, aztán egyszer csak fogta magát, és kihámozta a lábát a mocskos cipőjéből. Nem volt rajta zokni, a gombás, lenőtt körmű lábujjait közszemlére tette, rátaposott a mocskos cipőjére, és forgatni kezdte a bokáját, meg a nagylábujjával simogatta a másik lábujját. De ez még nem volt elég. Elkezdte csörgetni a mocskos táskáját, kotorászott benne, és előszedett egy umaibót. Ez az umaibó szó szerint az jelenti, hogy „finom rúd” (nem félreérteni!), és igazából olyasmi, mint amit Magyarországon is árulnak a boltokban sajtos pufi meg kuki meg hasonló neveken. Egyszóval ilyen puffasztott izé. Az umaibó sajtos izű volt, egyszerre büdös sajtszag árasztotta el a kocsit. A fickó a mocskos lábának tekergetése közben jóizűzen elfogyasztotta a büdös rágcsálnivalót. Majd ezután elpakolta a csomagolást a táskájába, fölállt, levette a másik szakadt, koszos táskáját, és abban kezdett hosszasan keresgélni. Nemsokára elő is bújt a táskából egy újabb umaibó, szintén büdös, sajtra hasonlitó izesitéssel. Folytatódott a bűz. Ezután egy mandzsú (süteményféleség) került elő, majd végül kakipiit (kaki no tane, vagyis az alakja miatt datolyaszilva-magnak nevezett rágcsálnivaló meg földimogyoró keveréke) vett elő, ez is jó büdös volt, ezt elmajszolta egy ideig. Utána pedig elaludt, és a mocskos lábai egyre közelebb jöttek hozzám, igy nekem föl kellett ülnöm törökülésbe az ülésen, ha nem akartam hozzáérni a mocskos lábujjakhoz. Igy utaztam egészen Fukusimáig. Fukusimában öt perc átszállási idő volt – a tömött vonat utasai úgy áramlottak föl a lépcsőn, mintha valami folyó áradt volna meg, mindenki rohant, hogy elérje a vonatot, és még helye is legyen. Hatalmasa volt a tömeg. Én nem tudom, hogy ez még az obon-szünet hatása-e, vagy mi, de tényleg nagyon sokan voltak.

A következő vonaton aztán majdnem megfagytam. Odakint épp 22 fok volt, a vonaton meg teljes erővel nyomatták a légkondit. Felvettem a kabátomat, fölraktam a kapucnimat, a rövidnadrágom meghosszabbitásaként pedig a kicsi törölközőmet elővéve rátekertem a lábamra, és igy próbáltam túlélni az utat. Útközben az egyik megállóhelyen úgy tiz percet álltunk, na akkor le tudtam kicsit szállni, hogy a peronon kicsit megmelegedjek. Utána meg folytatódott a fagyoskodás. Következőnek a Sin-Sirakavából Kuroiszo felé tartó vonatra kellett átszállni. Sin-Sirakava állomáson mindenki rohant, mint az állat, a következő vonatra. Én már készülődtem, hogy megint meg fogok fagyni, de most az ellenkező volt a helyzet: itt nem ment a légkondi, szóval meg lehetett sülni 😀 Utána Kuroiszóból Ucunomijáig kellett menni, itt szerintem nem volt nagyobb probléma. Az úton amúgy olvasgattam a Többé nem ember mangaváltozatának befejező kötetét, érdekes volt.

Ucunomijában aztán volt úgy fél óra átszállási idő a Nikkóba tartó vonatra. Ezen a vonaton már nem voltak sokan, és nem is volt az a nagy hideg, ki lehetett birni. Végül 20:50-re érkeztem meg a Nikkó állomásra, ahonnan öt perc séta következett a szállásig. A szállás egy dormitory volt, csakhogy a bejáratnál nem volt senki. Egy bár, vagy étterem is tartozott a helyhez, de az is zárva volt. Mindenféle papirokra ki volt irva, hogy ha nincs itt senki, akkor hol kell csöngetni, vagy milyen telefonszámot kell hivni. Én csöngettem, de semmi reakció. Előkerült még két vendég, japánok, ők se tudtak bejutni. Na gondoltam, ez szép lesz, ha az utolsó szállásomra nem tudok bejutni… A másik két vendég közül az egyik felhivta a megadott számot, mondtam, hogy ők nem tudnak hol parkolni, meg itt van még egy vendég (én), aki meg be akarna csekkolni. Azt mondták neki a telefonba, hogy várjak. Jó. Vártam is, de továbbra se jött senki. Ekkor én is felhivtam a megadott számot, ahol egy női hang mondta, hogy már úton van, várjak egy kicsit. Jó. Egyszer csak szélsebesen megjött egy kocsi, dudált, aztán megállt a hátsó bejárat előtt. Egy idősebb pasas szállt ki, ő nyitotta ki a helyet. Az étteremrészre bemenve kifizettem a szállás árát, aztán a fickó elmagyarázta, mi hogy nyilik, megmutatta, hogy reggel hova tudom berakni a csomagomat (mert hogy Nikkóban a szentélyekhez nem akarnám magammal cipelni a sok cuccomat), aztán megmutatta a dormitoryt is. Hat (vagy nyolc?) ágy volt a szobában, tele volt külföldivel a hely, az előtérben ketten gépeztek, odabent egy valaki már aludt, aztán kicsit később jött két csaj is. Én gyorsan összepakoltam másnapra, aztán mentem zuhanyozni, utána meg megvacsoráztam. Mindenki kulturáltan viselkedett, csend volt. Utána mentem aludni. Az ágy kényelmes volt, de a vas emeletes ágy már attól mozgott, ha a lent vagy a fent alvó picit megmozdult. Igy ha odalent a fickó fordult egyet, akkor én is kilengtem odafent 😀 Volt horkolás is, de nem olyan mértékű, mint a tegnapi traktorember esetében, szépen lehetett aludni zenével.

Holnap az utolsó nap következik. Délelőtt megnézem Nikkó hires szentélyeit és templomait, ahol utoljára több mint négy éve jártam. Utána pedig délben felülök a vonatra, és rengeteg átszállás és 12 órányi utazás után éjjelre hazaérek Oszakába, ezzel véget ér a nagy nyári Hokkaidó+Tóhoku kirándulás. Az utolsó bejegyzésben jönnek a frissitett térképek is!