Japan Tent 2018,  OSZAKA 2017~2019.

(73-2) 【Japan Tent – 1. rész】 Utazás Isikava megyébe. A megnyitóünnepség. Teaszertartás és az álmosság. Utazás Komacuba. A komacui host family. Az első nap. Kabuki-smink. Kirándulás a Noto-félszigeten. A búcsú, visszatérés Kanazavába. A kanazavai host family és a türkmén srác.

Jócskán megkésve ugyan, de következik a Japan Tent nevű program leirása két részre bontva! Az első részben szó lesz arról, mi is ez az esemény, aztán az első napok eseményeit mutatom be.

A Japan Tentet idén 31. alkalommal rendezték meg Isikava megyében. Minden évben körülbelül háromszáz külföldi diákot hivnak meg Isikavába (pontosabban jelentkezni kell, és ők kiválasztanak vagy kisorsolak), ahol aztán mindenféle érdekes programokon vehetnek részt ingyen. A kiválasztottakat szervezett buszokkal (vagy aki messzebbről érkezik, sinkanszennel, repülővel) szállitják Isikava megyébe, az első három éjszakát pedig aztán kisebb városok és települések családjainál, a második három éjszakát pedig a megyeszékhely, Kanazava, és az ahhoz közeli két másik kisebb település családjainál töltik. Tavaly én épp valamerre úton voltam, amikor az esemény megrendezésre került, ezért nem is jelentkeztem, idén viszont pont úgy alakult a dolog, hogy a Japan Tent a két már betervezett utam közé esett. Ezért hát jelentkeztem, és ki is sorsoltak (vagy választottak, ezt nem tudom igazán, mi alapján megy…).

Csütörtökön este 10 órára kellett az Oszaka állomáshoz közeli találkozóhelyen lenni. Összecsomagoltam estefelé, előtte megkajáltam, aztán el is indultam a Tojocu állomáshoz, Hankjúvel mentem le Umedába. Onnan átsétáltam a feltételezett találkozóponthoz, ahol már más külföldiek is tanakodtak. Mivel volt a papiron szereplő épület, és egy másik, hasonló nevű épület a szomszédban. Nem tudtuk, hogy jó helyen vagyunk-e, végül úgy döntöttünk, átmegyünk a másik helyre, mint kiderült, helyesen, mivel itt volt a gyülekező. Nemsokára meg is érkezett egy hölgy, aki kipipálta a nevünket a listán, ezután pedig fel lehetett ülni a buszra. Azt gondolná az ember, hogy ezután elindul a busz, de nem. Este 11-ig várakoztunk. Mint utólag kiderült, akik például Hirosimából jöttek, ők kaptak egy sinkanszenjegyet Oszakáig, ott pedig ők is át kellett szálljanak erre a szervezett buszra. Valószinűleg őket vártuk. Este 11-kor elindult a busz. Reggel fél 9-kor volt Kanazavában a regisztráció, ezért gondolkodtam, hogy lehet az, hogy egész éjjel utaznunk kell, hisz Tojamából sem tartott tovább úgy 5 óránál hazaérni Oszakába. Kiderült, hogy már hajnali 3-4 körül meg fogunk érkezni Isikava megyébe, ott pedig egy autópálya menti pihenőhelyen fogunk órákat várakozni a buszban, mielőtt megérkezünk a belvárosba. Valószinűleg azért találták ezt igy ki, mert másképp a busz éjjel 2-3 körül kéne induljon Oszakából, akkorra meg senki nem tudna lemenni a találkozóhelyre vonattal.

A buszos úttal nem volt különösebb baj, leszámitva a hideget. Aznap odakint se volt olyan meleg, éjjel úgy 25 fok volt, a légkondi viszont maximumon ment a buszban. Egyszer szóltam a Japan Tentes hölgynek, hogy húzzák lejjebb, akkor valamit intézkedett is, aztán megint hideg lett, akkor szóltam a sofőrnek, aki visszakérdezett meglepődve, hogy “Ez hideg?!”, majd fél fokkal feljebb, 25,5 fokra állitotta a légkondit. Ez is jobb volt a semminél, de pár perc múlva érezhető volt, hogy a bácsika szépen visszaszabályozta a hőmérsékletet 25 fokra, vagy még lejjebb. Igyekeztem nem megfagyni, alvás helyett minden megállóhelynél, pisiszünetnél leszálltam, hogy a szabad levegőn melegedjek. Végül az utolsó állomáson, ahol több órát álltunk, leszálltam, és a busz kipufogójának közelébe álltam, itt végre jól átmelegedhettem, miután a fagyasztóban, akarom mondani a buszban szinte kihűltem…

Fáradtan érkeztünk meg a Hokkoku Sinbun nevű Hokuriku-térségi napilap főhadiszállására. Ez az újság az egyik fő szervezője az eseménynek, és az újság épületének szinháztermében tartották a Japan Tent megnyitó- és búcsúünnepségét is. Több mint 70 országból 270 diák vett részt az idei rendezvényen. A szervezett buszok Oszakán kivül Kiotóból, Nagojából, Tokióból és Niigatából érkeztek. Rengetegen voltunk. A regisztrációnál egyetemista önkéntesek segédkeztek. Mindenkinek volt egy azonositószáma, az alapján kellett sorba állni, ahol aztán megkaptuk a kis csomagunkat benne mindenféle pamfletekkel meg programfüzettel, illetve két naracssárga Japan Tent pólóval, egyikbe át is kellett öltözni.

A megnyitóünnepségen a sorszámunknak megfelelő helyre kellett leülnünk. Mellettem egy spanyol lány ült, Magdalena, vele eldiskuráltunk, a szünetben pedig aztán egy másik csapathoz kerültem, ott sok dél-amerikai volt, Costa Rica, Kolumbia, Peru, Chile, volt aztán egy jordán állampolgárságú, de palesztin fickó, meg egy pasas Burundiból… A megnyitón mindenféle köszöntők voltak, mondott szöveget az újság igazgatója, a polgármester, a megyei kormányzó, meg mindenféle fejes. Utána a helyi általános iskolások az egyetemista önkéntesekkel együtt eléneklték a Totoro cimű animéből a “Sétáljunk!” cimű dalocskát, aztán szünet következett, kaptunk bentót ebédre. (A buszon is kaptunk reggelire bentót onigirivel, de pont japánszilvás és majonézes volt a két onigiri, a két iz, amelyiket soha nem veszem meg a boltban 😀 )

Az ebéd után egy hires teaceremónia-mester előadása és egy teaszertartás-bemutató következett. Ez biztos rendkivül érdekes lett volna, de a szervezők elkövették azt a hibát, hogy egy félórás vetitéssel kezdtek, elsötétitett teremben. Az éjszakai buszokkal érkező, kialvatlan diákok többsége persze elaludt – én sem emlékszem egy szóra sem a videóból. Utána jött a hires mester, de sajnos rá sem figyelt a többség, ekkorra jött ki mindenkin az álmosság. Ugyanigy voltak ezzel a helyi egyetemisták is, ők is dülöngéltek jobbra-balra. Valahogy ezt az előadást nem az érkezés napjára kellett volna igazitani… A végén aztán volt egy teaszertartás-bemutató, ahol a mester tanitványai, egy japán, egy amerikai és egy jamaicai diák mutatott be teaszertartást, ekkor már többen fölébredtek.

Miután véget ért az egész program, a sorszámok alapján szólitották a diákokat: kellett indulni a buszokhoz. A sorszámok jelezték azt, hogy ki melyik településre megy. A Noto-félszigeten lévő pici településekre (pl. Noto település stb.) 5-6 fős kis csapatok mentek mikrobusszal, mig a nagyobb városokba, igy például Komacuba, ahová én is kerültem, több mint 50 fő ment.

Fölszálltam a komacui buszra, ahol végre alhattam úgy 40 percet. Itt is Magdalena volt a társaságom, hisz a sorszámából adódóan ő is a komacui csoport tagja volt. Komacuba megérkezvén egy kis eligazitás következett, elmondták a tudnivalókat a helyi programokról japánul és angolul is (sok olyan diák volt, aki még csak most tanulja a japánt, és inkább csak angolul beszél), aztán volt egy kis idő, hogy benézzünk a szomszédos városi múzeumba. Itt kalligráfiakiállitás és egy gombákról szóló tárlat volt megtekinthető. Itt egy szintén dél-amerikai (az országra már nem emlékszem) srácról kiderült, hogy ő is a Kanszai Egyetemről érkezett.

Ezután következett a nagy megnyitóünnepség Komacuban. A művelődési ház szinháztermében föl kellett sorakozzunk csoportokra oszolva, és egyenként be kellett mutatkozzunk, rendesen, mikrofonba beszélve, szinpadon. Miután egy kis csoport elmondta a bemutatkozását, a host familyk integettek nekik, igy az adott diákok megtalálták a fogadócsaládjukat. A szinpad mögött várakozva egy afganisztáni sráccal diskuráltam (angolul, mert ő nem tudott jól japánul), aztán következett a bemutatkozást. Kiváncsi voltam, hogyan fogom megtalálni a családot, de szerencsére nem okozott ez gondot, ugyanis egy legyezőn a “Jó napot, Dániel” felirat viritott 🙂 Egy kedves fiatal anyuka volt három kislánnyal, nagyon aranyosak voltak. Leültem melléjük, váltottunk néhány szót, aztán végigvártuk a többi bemutatkozást. Ezután még következett a helyi polgármester köszöntője (aki egyből egy jókora Haró!-val, és valami érthetetlen angol szavakkal kezdte a mondandóját), utána pedig itt is a helyi kisiskolások (vagy óvodások talán?) adtak elő. Mégpedig valami angoltanár felkészitésével, nagyon aranyosak voltak egyfelől, másfelől viszont az előadás azért tükrözte a japánok átlagos meggyőződését a külföldiekről. Mi volt ugyanis? Valami hires angol gyermekdalt énekeltek a gyerekek, aztán a tanárnőjükkel együtt kiáltották, hogy “na és akkor a következő versszakot most mindenki együtt énekelje!” – persze senki nem énekelte, ugyanis az afgán, perui, kolumbiai, iráni, burundi, szenegáli, holland, spanyol, magyar stb. diákok még életükben nem hallották ezt az angol dalocskát. Valószinűleg úgy gondolhatták, hogy külföldiek, akkor egyenlő angol nyelv, vagyis az angol nyelvű dalokat mindenki ismeri. Persze ez nem igy volt… Ezt leszámitva tényleg nagyon cukik voltak a kisgyerekek, bár később a host family anyuka odahaza megjegyezte, hogy ez a vezényszóra masirozás stb. nem tetszik neki, mivel olyan, mintha valami hadsereg lenne az óvoda. És ezt nem valami szélsőliberális japán mondta, hanem egy átlagos, konzervativ, fiatal anyuka. Teljesen egyet tudok érteni vele…

A megnyitóünnepség után mindenki szedte a motyóját, és a saját host familyjével hazament. Mi is igy tettünk. Kiderült, hogy az én host familym, a Mori család idén először vesz részt a Japan Tent programban, ők sem nagyon tudják még, mi hogyan működik. Hazaérve megmutatták a szobát, ahol én fogok aludni. Egy régi stilusú japán házról van szó, igy csak tolóajtóval volt elválasztva a szoba az ő szobájuktól, és légkondi sem volt, csak a konyhai részen. Viszont nagyon kellemes, tatamis szoba volt. Kicsit később megérkezett az apuka is, aztán vacsoráztunk, közben mindenféléről elbeszélgettünk, nagyon kedvesek voltak. Volt vacsorára karaage, tempura, saláta, kimcsi stb., desszertnek pedig fagyiztunk. Vacsora közben arról is szó került, hogy másnap hova menjünk, milyen programokon vegyünk részt. Végül nem maradtunk fenn túl sokáig, én is nagyon álmos voltam már, ki is dőltem hamar. Jól aludtam, nagyon nagy hőség sem volt, ugyanis ekkoriban haladt el a környéken a 20-as számú tájfun, ami Oszakát ugyan telibe kapta, de Isikava megyében csak annyi történt, hogy lehűlt az idő, és fújt a szél.

Másnap megreggeliztünk, és közben véglegesitettük, hogy hova menjünk. A gyerekek is nagyon aktivak voltak már reggel is, kellett játszani velük 😀 Aztán bepattantunk az autóba, és elsőként elmentünk a Natadera templomhoz, itt a templom kertjét jártuk körbe. Kellemes volt az idő is, szép volt a hely is, a család is aranyos volt. Ráadásul ingyen be lehetett menni, mert a Japan Tent résztvevői az adott helyek látványosságait ingyen látogathatták a rendezvény idején. Mi otthon felejtettük a Japan Tentes kártyánkat, ráadásul nem is az egyenpólóban voltunk, de azért szerencsére elhitték rólunk, hogy a program résztvevői vagyunk 😀 Miután körbejártuk a Nataderát, következőnek a Hanibe-barlanghoz mentünk. Ez egy nagyon fura hely… A bejáratnál egy megkezdett, de félbehagyott Nagy Buddha-szobor áll, pontosabban hát… csak a feje meg a válla van meg, az alatta lévő testrészek már nem készültek el 😀 Utána egy barlangban lehet mindenféle szobrokat megnézni, amiknek elvileg a pokol a témája, és Mori-anyuka szerint ijesztőek… szerintem nem voltak azok 😀 De a gyerekek se féltek tőlük 😀 Volt egy-két eléggé korhatáros szobor is amúgy köztük 😀

Ezután elmentünk ebédelni egy kis szusizóba. Nagyon finom szusikat ettünk. A szusizós nénike, aki jött felvenni a rendelést, egyből érdeklődött, hogy a Japan Tent résztvevői vagyunk-e, és mondta, hogy ők is részt vesznek host familyként 😀 Mindenki ismeri ezt a programot a megyében.

Komacu városa a gyerekek által előadott kabukiszinházról hires, van egy ennek szentelt múzeumféleség is, ahol kabukis sminket is lehet csináltatni. Erre volt időpontunk (mivel népszerű program, időpontot kellett kérni) délutánra. Volt viszont még egy kis időnk, igy hát megnéztük az állomás mellett a világ legnagyobb dömperét, amit a Komatsu cég gyártott. Én nem is tudtam eddig, hogy a Komatsu járművek Komacu városról kapták a nevüket… Ki is lehetett próbálni kezelni egy mini markolót, ez is jópofa volt 😀 Ekkor amúgy már meglehetősen tűzött a nap. Innen a kabuki-sminkes helyre mentünk, de előtte beugrottunk egy közeli patikába. Kiderült ugyanis, hogy az anyuka szülei és az öccse is gyógyszerész, és van egy kis patikájuk a városban. Ide azért kellett befussunk, mert az anyuka otthon felejtette a töltőjét, és a telefonja merült, itt akart kölcsönkérni egy töltőt.

Következett a kabukis hely. Megnéztük azokat a “kocsikat”, amelyeket a fesztivál alkalmával használnak, ezeken játsszák a kabukit a gyerekek. Miután meghallgattuk a kocsikról az ismertetést, következett a kabukis smink. Én és az apuka voltunk befizetve, de grátisz a két kislánynak is megcsinálták a sminket. (Pontosabban nekem és az apukának magunknak kellett megcsinálni, csak megmutatták, hogy kell.) A legkisebb lány eddigre kidőlt, elaludt a szinpadon 😀 Nagyon viccesek lettek a kabukis sminkek, kaptunk hagyományos napernyőt is mellé, és a fesztiválos kocsik előtt pózolva lefényképezkedhettünk. Úgy döntöttünk, hogy nem töröljük le a műalkotást, igy megyünk tovább a városban 😀 Benéztünk megint a patikába, hogy megmutassuk a rokonoknak a fejünket 😀 , aztán volt még valami ingyenes kis kiállitóterem is, ahová bekukkantottunk (ez nem volt nagy szám), majd pedig a tenger melletti, szintén a kabukihoz kapcsolódó kis múzeumhoz mentünk, valamint a közelben lévő szentélyhez. Mindenki jól szórakozott a pofalemezeinken 😀 Sok helyen láttunk amúgy más Japan Tent-résztvevőket is, de kabukis sminkkel csak mi vonultunk végig a városon…

Végül elmentünk egy onszenbe, érdekes volt, mert egy régi buddhista templomot alakitottak át onszenné. Mielőtt odaértünk volna, azért letöröltük a kabukis sminkjeinket. Az onszenben jó kis fürdőt vettünk, aztán ettünk egy kis desszertet. Mindezek után pedig egy kinai kajáldába mentünk be, itt vacsoráztunk, utána este pedig még beszélgettünk, meg kellett játszani a lányokkal 😀 Nagyon jó kis nap volt.

Másnap nem túl korán keltünk, nem is volt nagyon eldöntve, hova megyünk. Reggelizés közben beszéltük, hogy akkor hova is kéne menni. Anyuka állt elő azzal az ötlettel, hogy “hát lenne egy hely, csak az a gond, hogy kicsit messze van, a Noto-félszigeten, nem tudjuk, neked nem gond-e, hogy messzebb van”. Erre én: “a Noto-félszigeten?! Hát én oda szerettem volna mindenképp elmenni, dehogy zavar, ha messze van!”. Mondták, hogy akkor kész, eldőlt, megyünk, és körbeutazzuk a Noto-félszigetet! Hát ez nem is alakulhatott volna jobban! Én amikor megtudtam, hogy Komacuban leszek, kicsit csalódott voltam, mert a Noto-félszigetre akartam volna menni. Viszont mint kiderült, akik oda kerültek, kábé mindennap az adott településen szervezett programokon vettek részt, az ő családjaik nemigen vittték őket ide-oda. Én pedig Komacuba kerültem, de talán pont ennek köszönhető az, hogy sikerült körbejárjam a családdal együtt a félszigetet 🙂 És akkor most jöjjön a Noto-félsziget cimű dal 🙂

Tiz körül, viszonylag későn indultunk. Eléggé messze van a Noto-félsziget, szóval nem tudtam, mennyi minden fog beleférni ebbe a napba. Van egy olyan tengerparti szakasz, ahol a homokos tengerparton végigmehetnek az autók, ide akart az apuka legelőször menni, de aznap, talán az egy-két nappal korábbi tájfun miatt, eléggé meg volt vadulva a Japán-tenger, szóval lezárták a partszakaszt. Igy hát haladtunk tovább, és sem álltunk Hakui városig, ahol megnéztük a Keta-nagyszentélyt. Következőnek Sika településen haladtunk keresztül, ahol a Ganmon nevű sziklát néztük meg a háborgó Japán-tenger partján. Itt a legkisebb lány, a hároméves Hana-csan elkezdett sirni, mert megijedt a tengertől 😀

Tovább haladtunk a vidéki kis utakon, közben persze mindenféléről beszélgettünk, a lányok meg hátul játszottak az anyukájukkal, a legkisebbik néha előrekukucskált 😀 Szeretik a Gegege no Kitaró nevű mangát, az ebben megjelenő démonok, szörnyecskék voltak a fő téma. Hamarosan aztán megálltunk egy pihenőhelyen, hogy vegyünk valami kaját. Sajnos a pihenőhelyen nem volt rendes kaja, viszont egy olyan információra leltem itt, aminek nagyon megörvendtem. Van ugyebár az “Anya a sziklaszirten” cimű dal, melyről már irtam akkor, amikor Maizuruban voltam, illetve Hokkaidón az “Anya az északi faluból” cimű dal kapcsán. Én egész eddig azt hittem, hogy ez a dal egy kitalált anyukáról szól, aki hazavárja a Szovjetunióból a háborúban fogságba esett fiát. Erre itt a kis útmenti pihenőhelyen látom, hogy ki van irva: innen származott az “anya a sziklaszirten”. Eddig nem tudtam, de mint kiderült, egy valós személy alapján mintázták a dalt. Tényleg létezett egy anyuka, aki a hirekbe azzal került be, hogy Tokióból mindig vett jegyet az éjszakai gyorsvonatra, hogy leutazzon Maizuruba, és ott a sziklaszirten várja a fiát, hátha feltűnik a szinen egy hajó. Megörvendtem ennek, hogy ilyen új információt tudtam meg, ezt el is újságoltam a családnak, de meglepetésemre egyikőjük sem ismerte az Anya a sziklaszirten-t. Igy hát a kocsiban, mikor továbbindultunk, a telefonomról lejátszottam nekik. Ime:

A pihenőhelyen nem találtunk tehát kaját, de volt a közelben egy konbini, ott bevásároltunk. Azt még nem is irtam, hogy mindent a család fizetett, az előző napi szusizást, a kinait, még a konbinis bevásárlást is. Pedig én készitettem a pénztárcámat, de mindig leintettek, hogy majd ők fizetnek. Nagyon rendesek voltak. Szóval bevásároltunk, majd egy lépcsősoron fölmentünk a part menti töltésre, ahol a világ leghosszabb padján fogyaszthattuk el az ebédünket egy Anya a sziklaszirten emlékkő mellett. Igen ám, de egyszer csak feltűnt egy ölyv a környéken, a gyerekek pedig megijedtek. Mesélték ugyanis, hogy egyszer meglepetésszerűen kikapta a kaját valamelyik gyerek kezéből az ölyv, talán még kicsit meg is sérült, azóta pedig nagyon félnek a madártól. Csak a távolban jelent meg az ölyv, de a kicsik már menekültek. Mondtuk nekik, hogy nincs itt a közelben, nem veszélyes, de ők menekülni akartak. Olyannyira, hogy a nagy menekülésben a szenvdicseket véleltlenül leboritották a homokba 😀 😀 Szóval kalandos volt az ebédelés.

Ebéd után haladtunk tovább, a part mentén elhaladtunk egy Totoro-szikla mellett, pont olyan alakja volt a sziklának, mint a Totorónak, poénból még szemeket is raktak neki 😀 Aztán már Vadzsima városában láttam, hogy van egy kiirás a Szódzsidzsi nevű templomról. Az utolsó pillanatban módositva az útitervet, javasoltam, hogy nézzük meg ezt is, mert állitólag hires a hely. Igy is tettünk, ide is ingyen bemehettünk a kis kártyánkkal. Épp felújitás alatt van a hely, több épület fel van állványozva, szét van szedve. Csináltattam itt is gosuint (előző nap is csináltattam mindenhol), szegény szerzetes fickó nagyon le volt terhelve, egyedül volt a kis eladópultnál, ő kellett megcsinálja a gosuineket is, eladja a kis amuletteket is, mindent.

Ezután a Sirojone elnevezésű teraszos rizsföldeket néztük meg a part mentén, ez is szép volt. Ekkor még jó volt az idő, bár azt igérték aznapra, hogy esni fog, eddig végig kibirta. Itt ettünk egy kis fagyit is, aztán keresztülszeltük a félszigetet, hogy a túlsó oldalon megnézzük a Micukeiva nevű sziklát. A nagy sziklához a parttól egy sziklasor vezet, ezeken végighaladva el lehet jutni elvileg a sziklához. Mondta az anyuka, hogy ő annak idején a barátnőivel végigment a sziklákon. Igy hát elindultam én is az apuka és az egyik kislány társaságában. A kislány három szikla után bejelentette, hogy kakilni kell, és visszafordult 😀 , én meg úgy öt-halt szikla után bejelenttem, hogy visszamegyek a kamerát lerakni, és levenni a cipőmet, mert ez nem lesz olyan könnyű menet, mint gondoltam. Jól is tettem, mert sok helyen majdnem térdig viz ért, ahogy a sziklákra lépkedtem. Úgy kellett mászkálnunk, mint a rákok 😀 Vagy negyed óra volt, amig a csúszós, félig vizzel ellepett sziklákon végiggyalogoltunk… és mielőtt elérhettünk volna a nagy sziklához, egy hosszabb szakaszon nem voltak már pici sziklák… szóval fordulhattunk vissza 😀 De azért jópofa dolog volt, jól elszórakoztunk.

Innen még északabbra vettük az irányt, a Rokkózakihoz mentünk, a Noto-félsziget legvégső csücskéhez. Mire megérkeztünk, már kezdett besötétedni, de még pont láthattuk szürkületben a világitótornyot és a “csücsköt”. Mondtam is, hogy itt biztos árulnak ilyen igazolást, amiket gyűjtök… és a neten rákeresve tényleg létezik 😀 De persze már zárva volt minden bolt.

Már este 7 körül járt az idő, mikor végeztünk a Rokkózakival. Innen akartunk menni valahová, ahol lehet vacsorázni (vagyis hát inkább ebédelni, mert a konbinis rágcsák nem nagyon nevezhetők ebédnek), meg ahol van onszen is. Találtunk is a neten egy “Genki no ju” nevű helyet, ezt vettük célba. Itt lehetett venni mindenféle egészségesnek mondott kajákat, igazából sima currys rizs meg tésztafélék voltak. Egyetlen egy nénike volt az egész kajáldára, szegény nagyon igyekezett, de sok volt a vendég, igy hát várni kellett. Miután kajáltunk, mentünk a fürdőbe, volt kültéri rész is, kellemes volt. Mire mindenki végzett a fürdéssel, este 9 volt. Ekkor indultunk el vissza Komacuba… a GPS pedig kiirta, hogy előreláthatólag éjjel 1 után fogunk megérkezni 😀 A picik persze el is aludtak hátul, apuka pedig a közben eleredő, viharos esőben kellett helyt álljon. Szakadt az eső rendesen, villámlott, a kis csapatunk pedig szépen haladt Komacu irányába, fél 12 körül meg is érkeztünk valahová, hogy Kanazava volt-e, Komacu volt-e, nem tudom… de az biztos, hogy mindenki éhes volt még, igy hát egy éjjel-nappal nyitva tartó étterembe néztünk be. A gyerekek a hátsó ülésen aludtak, apuka rajta hagyta a gyújtást a kocsin, ment a légkondi, mi meg fölmentünk kajálni. Finomat ettünk, aztán hazamentünk, lefekvés előtt még egymásnak leirtuk a cimjeinket, majd fél 2 körül lefeküdtünk… Mondanom sem kell, reggel nehéz volt a felkelés.

Reggel ugyanis 7 körül kelni kellett, mert fél 9-re az egyik közösségi teremnél kellett lennünk, itt volt ugyanis a komacui búcsúünnepség. Megreggeliztünk, aztán elindultunk a közösségi terem felé, kicsit el is kavarodtunk, anyuka felhivott valakit, hogy hova is kell menjünk, aztán fél 9-re végül megérkeztünk. Regisztráltunk, aztán bementünk a terembe, ott volt már a többi diák a családjaikkal együtt. Volt egy kis záróbeszéd, aztán utána nagyon lazán zajlottak a dolgot, megkérdezték, hogy ki akar valamit mondani a homestayről, aztán aki jelentkezett, annak odavitték a mikrofont. Én és a host familym hasonlóak voltunk a tekintetben, hogy önkéntesen nem jelentkeztünk, hogy produkáljuk magunkat 😀 Elég az, ha mi tudjuk, hogy jól éreztük magunkat. Amúgy tényleg nagyon jó családhoz kerültem, a házaspár is nagyon kedves, barátságos volt, a kisgyerekek is egyből megszokták, hogy én is ott vagyok, hivtak játszani, nem volt semmi probléma semmivel. Szóval megvoltak a záróbeszédek, aztán menni kellett a buszhoz. Még mindenki csinált egy-egy búcsúfényképet, volt egy vicces jelenet, mert az egyik ismerős anyuka kérdezte az én host familys anyukámat, hogy melyik komacui programon vettünk részt tegnap, ő meg mondta, hogy körbeutaztuk a Noto-félszigetet, ezen aztán mindenki meglepődött 😀 Szóval eljött a búcsú ideje, mindenki elérzékenyült kicsit, hisz nagyon jól fogadtak minket a családokban. De menni kellett, igy hát elköszöntünk, felszálltunk a buszra, és útnak indultunk Kanazavába. A buszon kicsit tudtam aludni, nagyon fáradt voltam…

Kanazavában most nem a Hokkoku Sinbun épületébe, hanem a Tókjú Hotel elegáns gálatermébe kellett menjünk. Odafelé ismét találkoztam Magdalenával, elmagyarázta, hogy ők mit csináltak a családjával, ő is nagyon meg volt elégedve a komacui host familyvel. A hotelben aztán kellett megint regisztrálni, majd több csoportra voltunk osztva, a csoportoknak megfelelő helyre kellett vonulni. A regisztráláskor megint kaptunk ilyen-olyan papirokat, én ekkor kaptam meg, hogy engem is kiválasztottak Japan Tent-nagykövetnek, ezért majd a zárónapon kicsit korábban kell mennem. Leültem a szabad helyekre, mellettem balról egy srác a telefonján játszott valamit, majd jobbra is leült az egyik srác, akinek valami gond volt a lábával, mert mankóval járt, őt láttam már Oszakában is a busznál. Vele beszélgettünk, kiderült, hogy ő afganisztáni, és nem tud jól japánul, igy angolul beszélgettünk. Amikor megérkezett valakinek a host familyje, akkor az adott diákot kihivták, nemsokára az afgán srác is sorra került. Ezután a bal oldalamon ülővel kezdtünk beszélgetni először angolul, majd japánul (ő is tudott jól japánul). Kiderült, hogy ő pedig türkmenisztáni. Elég ritka nemzetiség itt Japánban, én eddig még soha nem találkoztam türkmén emberrel! Mondta a srác, akit amúgy Geldinek hivtak, hogy a japánok abszolút nem szokták tudni, hol is van Türkménisztán. Én tudtam, mert anno láttam mindenféle dokumentumfilmeket a Türkménbasiról 😀 Szóval vele beszélgettünk, aztán egyszer csak hallom, hogy szólitanak, megérkezett a host familym. Hát jó, elbúcsúztam a türkmén sráctól, erre hallom, hogy őt is hivják – kiderült, hogy ugyanahhoz a családhoz kerültünk!

Egy negyvenes pasas volt a host familyink, először angolul akart beszélni, aztán mindketten meggyőztük, hogy jobb, ha japánul beszélünk, mint ha nem értjük, hogy ő mit mond 😀 Sirakavának hivták a fickót, mondta, hogy ő is idén jelentkezett először erre a programra, a szüleivel él. Volt egy furcsa hanghordozása, én azt hittem, hogy homoszexuális… Aztán egyszer csak mondja, hogy a fia egyetemista és Tokióban van, ő meg elvált… Akkor mégse az ezek szerint, a furcsa hanghordozás ellenére… Tényleg fura volt a beszédje. Kicsit itt még hárman diskuráltunk, aztán nemsokára kezdődött a nagyszabású állófogadás. Én már farkaséhes voltam, de nem jártam sok szerencsével, ugyanis a köszöntőbeszéd után, mikor megkezdődött az evés, annyian megrohamozták az asztalokat, hogy én csak három pici darabka kenyeret, pár paradicsomot és két pici süteményféleséget tudtam zsákmányolni. Aztán utána ki kellett mennem a mosdóba, mire visszaértem, akkor pedig már taiko-dobosok előadása ment a szinpadon, és a kaják nagy része már elfogyott… Étlen maradtam… Utána még volt egy fontos teendő, regisztrálni kellett ugyanis a következő két nap kulturális programjaira. Sirakava-szan mondta, hogy másnap délelőtt lesz ideje, de délután és az azutáni nap egész nap dolgoznia kell, igy nem tud velünk jönni ide-oda. Igy hát megbeszéltük Geldivel, milyen programokra menjünk, ő például akart menni teaszertartásra, engem az kevésbé érdekelt, igy közös és nem közös programokat is választottunk. Miután ezzel is végeztünk, útnak indultunk.

Mielőtt Sirakava-szanékhoz mentünk volna, bementünk a Tentokuin nevű templomba, körbenéztünk. Ez a hely hires a bábjátékjáról, a kis bábuk mozognak mindenfelé, ezt meg is lehet nézni naponta néhányszor, mi viszont olyankor voltunk ott, amikor az eredetit nem, csak egy DVD-s vetitést lehetett megtekinteni. Beültünk egy szobába, lesötétitettek mindent, bekapcsolták a légkondit, aztán húsz percig ment a videó… amiből konkrétan egy másodpercre sem emlékszem, az előző nap fáradalmai miatt olyan álmos voltam, hogy ahogy lekapcsolták a villanyt, én már el is aludtam 😀

Miután véget ért a vetités, indultunk haza Sirakaváékhoz. Mondtam, hogy valahol álljunk meg egy konbiniben, mert muszáj vegyek valami kaját, máskülönben éhen pusztulok 😀 Igy hát vettem rágcsát, aztán mentünk haza. Sirakava-szan mondta, hogy a nagymama nagyon várja már az érkezésünket, viszont a papa egy régivágású öregember, nem nagyon szereti az ilyen vendégeskedést, nem kell foglalkozni vele, ha gorombáskodik. Kicsit tartottam az öregtől, vajon milyen lesz a találkozás… Végül ő volt a leglelkesebb, mindenfélét kérdezett, kinyomtatta a netről Magyarország és Türkmenisztán térképét, nagyon rendes volt 🙂 Nem tudom, mire fel volt ez a negativ felvezetés 😀 A bácsika hobbiból nómaszkokat farag, ezek voltak kiállitva a szobában, ahol mi aludtunk. Egy kétemeletes, szép, felújitott házban laktak Sirakaváék, mi az egyik földszinti japán stilusú szobát kaptuk meg. A nagymama is lelkes volt amúgy, mindenféle finomságokat készitett vacsorára. Megérkezett Sirakava-szan húga és az ő alsó középiskolás fia is… nagyon szégyellős gyerek volt, nem nagyon mert semmit se mondani 😀 Vacsorára volt oden (főtt zöldségek, húsok), aztán mindenféle más finomság, jó volt. Vacsora után aztán elmentünk karaokézni, itt énekeltünk (én enkát énekeltem természetesen) úgy két órát, aztán hazamentünk és nyugovóra tértünk. Végre kipihenhettem magam 😀

Ez volt tehát a Japan Tentről szóló bejegyzés első része. Mikor ezt irom, már javában tart a kjúsúi utam, arról is kéne irjam már a posztokat, szóval ez most eléggé össze lett csapva… Ha utólag eszembe jut még valami a Japan Tentről, akkor még szerkesztem a posztot 🙂 Ime az első napok képválogatása:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás