(74-1) 【Japan Tent – 2. rész】 Séta a hőségben Kanazavában. A késés. Ebéd a host familyvel. Délutáni elfoglaltságok. A Kenrokuen és a vár. Esős idő. A nómúzeum. Kagai keljfeljancsi és aranyfólia. Nómaszkok a nagypapától. A Japan Tent-nagykövetek. A búcsúünnepség. A köszönőbeszéd. Búcsú a host familyktől. A hazaút.

Következik a Japan Tentről szóló bejegyzés második része, szintén jókóra késéssel… A második részben a kanazavai programokról, a hét második feléről lesz szó.

A kanazavai családnál kialudtuk magunkat, reggel pedig a nagymama által készitett reggelivel inditottuk a napot. A néni mindennap különböző kajákat csinált reggelire, vacsorára is, volt salátától elkezdve péksüteményen, joghurton át minden reggel, vacsorára meg sült húsok, nyers hal, rizs, saláta, savanyúságok, zöldségek, gyümölcs… nagyon bőséges volt a választék. Hétfőre az volt a program, hogy Sirakava-szan elvisz minket a Geihinkanba, ez a város központi részén lévő épület volt, ahol a résztvevőknek gyülekezni kellett, innen kisértek az egyetemista önkéntesek az adott programokra. Szóval Sirakava-szan elvitt minket oda reggel, ott kellett regisztráljunk a Higasicsaja-városrészi sétára, amire előző nap feliratkoztunk, és úgy beszéltük meg, hogy Sirakava-szan majd oda jön a Higasicsaja-városrészbe, ott fogunk találkozni a városnézés után, és együtt megyünk kajálni. Szinte mi voltunk az elsők, akik megérkeztek a Geihinkanba. Regisztráltunk is, aztán leültünk várakozni, ekkor viszont odajöttek hozzánk önkéntes diákok, és javasolták, hogy menjünk fel az emeletre, ahol mindenféle programokkal várják a résztvevőket. Felmentünk, lehetett itt rajzolgatni, kandzsikat irkálni képeslapra, tenyérlenyomatot készinteni, ilyen jellegű dolgok voltak. Mivel se én, se Geldi nem vagyunk jók a rajzolásban, a kandzsiirkálós asztalhoz mentünk. Nem volt jobb ötletem, végül lefirkáltam a kis képeslapra a városok nevét, ahol Isikava megyében jártam, nem is lett olyan csúnya. Geldi meg poénból egy önmagát dicsőitő képeslapot gyártott 😀 Ezen jól elszórakoztunk ott az önkéntesekkel, volt ott egy Morie nevű lány, akinek az elkövetkező két napban Geldi végig csapta a szelet 😀 Csináltunk kézlenyomatot is, utána ott is diskuráltunk a diákokkal. A program hivatalos nyelve a japán ugyan, vannak sokan, akik nem beszélnek jól japánul, értelemszerűen velük angolul kell beszélni, de van sok olyan önkéntes is, aki azért vesz részt a programon, hogy angolul gyakoroljon. A magyar meg a türkmén, akik beszélnek japánul, és nincs közük az angol nyelvhez, meg ugyebár nehezményezték ezt 😀 Volt egy csaj, az állandóan próbált angolra váltani. Geldi ilyenkor mindig vissza is kérdezett: „Most megint miért mondod angolul, ha eddig japánul beszéltünk?”. A válasz: „Mert angol és kinai szakos vagyok az egyetemen.” Ez nagyon jó dolog, én meg japán szakos, mégsem kezdek el odahaza a kinai és koreai turistáknak japánul szövegelni… Egy másik srác is volt, aki mindig át-átváltott angolra. Akárhányszor mondtam el, hogy japánul beszéljen, valahogy nem értette meg, és vissza-visszazökkent az angolba. Érdekes módon a japánul nem jól tudó kinai, vietnami diákokhoz meg nem beszéltek angolul… Na de visszatérve a programokra, csináltuk a kézlenyomatokat, utána itt is el kellett meséljem az egész életemet (az egy hét alatt annyiszor elmagyaráztam az animenézés-japántanulás-egyetem-történelemkutatás-tolmácsolás sorozatot, hogy meg se tudom számolni 😀 ), aztán megkaptam az ultimate kérdést, amit fel lehet tenni egy Japánban lévő külföldinek: „Tetszik Japán? Szereted Japánt?”. Erre ugye azt a választ várják, hogy „Igen, nagyon!”. Én viszont sajnos mindig kiábránditom őket az alábbi válasszal: „Mivel több mint tiz éve Japánnal foglalkozom, persze hogy érdekel Japán, sok mindent szeretek is Japánban, de ugyanakkor látom a negativumokat is. És ez igy van rendjén. A saját országomban is van, amit szeretek, és van, amit nem, amin inkább változtatnék. Japánnal is ez a helyzet.” Remélem, akiknek ezt válaszolom, kicsit elgondolkodnak azon, hogy nem minden fekete és fehér.

Elvoltunk hát az emeleten, majd 11 előtt tiz perccel lementünk a földszintre, úgy volt ugyanis, hogy 11-kor kezdődik a program. Legalábbis mi azt hittük, hogy 11-kor lesz az indulás a Geihinkantól, nem szólt nekünk senki, hogy másképp lenne, csak fölküldtek az emeletre. Majdnem 11 volt már, szervezkedtek az önkéntes diákok, hogy ki kisérje el az A-, illetve B-kurzusra jelentkezőket, mi meg a C-hez tartoztunk, de arról nem volt szó… Kérdeztem is, hogy a C-vel, a Higasicsajamacsival mi lesz? Erre odaküldtek hozzánk két kiscsajszit, hogy ők majd elkisérnek, de ott kezdődtek a problémák, hogy nem tudták, hova kell menjünk, a telefonjukon kezdték nézegetni a Google Térképet, és nem tudtak kiigazodni azon, hogy mi merre is van. Hát mondom, igy nem jutunk előrébb… Végül aztán az egyik főszervező értünk küldött egy másik szervezőt kocsival, és ő elvitt minket a Higasicsaja-városrészig, aztán még meg kellett keressük a csoportot… Ugyanis a városnézős séta 11-kor már a helyszinről indult, 11-re ott kellett volna lenni… A csoport úgy fél 11 körül indult el a Geihinkantól, de mivel mi már 9:30 körül ott voltunk, minket fölküldtek az emeletre, és nem szóltak, hogy „hahó, indulunk” 😀 Na de minden jó, ha a vége jó, meglett a csoport, és becsatlakoztunk a városnézésbe. Egy bácsika vezette a csoportot, meg volt ott egy mogorva nénike is, aki sokat nem tett hozzá az idegenvezetéshez, csak az egyik család kisgyerekének grimaszolt, meg néha viccesnek szánt, fura megjegyzéseket tett 😀 Nagyon nagy hőség volt aznap, mindenki igyekezett az árnyékba húzódni, amig végigsétáltunk a hagyományos házak között. Itt ugyebár én már jártam márciusban az eső közepette, akkor alig voltak errefele sétálók, most viszont tele voltak az utcák járókelőkkel, turistákkal.

Egy órán keresztül sétáltunk, majd miután véget ért a program, megkerestük Sirakava-szant, akivel elsétáltunk az általa ajánlott étterembe, ahol Isikava megyében termelt alapanyagokból készült fogásokat fogyaszthattunk el. Finom volt minden, jó hely volt. Ezután Sirakava-szan visszavitt minket a Geihinkanhoz, ő pedig ment dolgozni. Geldinek következett a teaszertartás, nekem meg már nem volt semmi fix program, igy hát elmentem a Kenrokuenbe, Kanazava egyik fő nevezetességébe, ez egy nagy park, ahol annak idején a daimjó sétálgatott. Itt is voltam márciusban, de ugye akkor rossz volt az idő, most meg ingyen be lehetett menni a Japan Tent-kártyával, igy hát ismételtem. Körbesétáltam a parkot, aztán átmentem a kanazavai várba is, oda is ingyen be lehetett menni. Mindenhol kerestem a tojamai dizájnos dobozos kólát, mivel az az egy nincs meg a Hokuriku+Nagano-sorozatból, de sehol nem volt. Sirakava-szan mondta, nézzem meg az állomásnál. Mivel volt még időm, és a 21. századi szépművészeti múzeum, ahová be akartam menni, aznap zárva volt, elsétáltam a két kilométerre lévő állomásig. Útközben egy konbiniben megvettem az aznapi Hokkoku Sinbunt, mert szerepelt benne a Japan Tent. (Az előző bejegyzésből kimaradt, hogy Komacuban az onszen előterében volt kihelyezve az aznapi Hokkoku Sinbun, és ott láttam, hogy vannak cikkek a Japan Tentről, igy hát elmentünk az állomáson lévő konbinibe, hogy megvegyem.) Amikor az egyik jelzőlámpánál várakoztam, egy bácsika megszólitott: „Üdvözöllek Kanazavában! A Japan Tenttel vagy itt, ugye? Honnan jöttél?”. Mikor mondtam, hogy Magyarországról, a bácsika elmesélte, hogy tavaly járt ott a feleségével 🙂 Az állomáson sem volt tojamás kóla, igy hát visszabattyogtam a Geihinkanhoz. Addigra véget ért Geldi teaszertartása, és épp egy szőkére (inkább sárgára) festett hajú egyetemista sráccal és egy másik csapatvezető lánnyal diskurált. Én is becsatlakoztam hozzájuk, ott vártuk meg Sirakava-szant, aki a Geihinkanhoz jött értünk.

Sirakava-szannal hazamentünk, lepakoltunk, aztán elmentünk egy onszenbe fürdeni. Amig bent voltunk a fürdőben, volt egy nem fogadott hivásom, visszahivtam, és kiderült, hogy a Japan Tent irodából hivtak, hogy emlékeztessenek, hogy elvállaltam, hogy beszédet mondok a záróünnepségen. Mondtam, hogy emlékszem rá 😀 Az onszen után hazamentünk, és elfogyasztottuk a nagymama aznapi vacsoráját, még beszélgettünk egy kicsit a családdal, aztán nyugovóra tértünk.

Másnap volt az a nap, amikor is Sirakava-szan egész nap nem ért rá, igy hát reggeli után elvitt minket a Geihinkanhoz, aztán egész nap ott töltöttük az időt. Nekem reggel 11-től volt egy kenrokuenes városnézős sétám, amire regisztráltam ugyan, de már sok kedvem nem volt menni… Mert hogy aznap nagy esőt jósoltak. Előző nap azért is mentem el a Kenrokuenbe, hogy jó időben megnézzem, igy hát nem nagyon akaródzott megint körbesétálni ugyanazt a helyet a szakadó esőben. De a regisztrált programokra muszáj volt menni. Előtte viszont volt még idő, igy hát azt terveztem, hogy benézek a közeli Nómúzeumba. (A nó a hagyományos japán szinjátszás egyik fajtája, egyszerűségéről nevezetes, és arról, hogy a szinészek faragott maszkokat viselnek.) Az egyik segitő, egy Kei nevű srác elkisért, megnéztük a kiállitást, a különféle maszkokat és öltözékeket, kellékeket, aztán láttam, hogy a földszinten egy külföldi nő épp felpróbál egy nómaszkot. Megkérdeztem, hogy ez külön pénzbe kerül-e, vagy hogy működik, és kiderült, hogy ez benne van a belépő árában… ami ráadásul nekem ingyenes volt a Japan Tent miatt 😀 Hát gondoltam, a kabuki-smink után mindenképp fel kell öltöznöm nószinésznek is 😀 Rám adták a nénikék az öltözéket és a maszkot, nagyon vicces volt. Viszont időbe telt, igy hát félő volt, hogy már nem érünk vissza a Kenrokuen-túra indulásáig, igy hát Kei odatelefonált a szervezőknek, hogy mi külön megyünk a Kenrokuenhez. Igy is tettünk, az egyre erősebben zuhogó esőben vonultunk a Kenrokuenhez. Itt már várakozott a két önkéntes idegenvezető bácsika, meg egy-két Japan Tent-résztvevő. A zuhogó eső elől behúzódtunk egy kis boltba, ahol árusitottak Isikava megyés kólát. Annyit magyaráztam ezekről a helyi kólákról Geldinek és Sirakavának, hogy gondoltam, veszek nekik egyet-egyet. Hamarosan összegyűltek a diákok, és kezdődhetett a séta. Mondanom sem kell, senkinek nem volt kedve a szakadó esőben sétálgatni… A program felénél aztán elállt az eső, mindenki el is rakta az ernyőt, hogy aztán pár perc múlva megint elő kelljen venni… aztán megint elrakni. Ez volt egész nap. A séta 12 után ért véget valami múzeumnál, a bácsika pedig ott is körbe akart volna minket vezetni, csakhogy közben a csoport egy része elment valahová a host familyjével… A csoportvezető önkéntes helyett félúton egy idén először részt vevő, fiatal gyerek állt be mellénk, aki nem volt a helyzet magaslatán. A múzeumban várakoztunk egy csajjal, ő is kérdezte, hogy most mire is várunk pontosan… Mondtam én is, hogy nekem 1-től kezdődik a következő program, előtte meg még kaját is kéne vennem… Végül az lett az egészből, hogy a bácsi mondta, hogy akkor idáig tartott a séta, köszöni a figyelmet 😀 Az önkéntes diákkal elindultam vissza a Geihinkan felé. Ilyen szégyellős egyetemistát én még életemben nem láttam… Amikor a bácsika kérdezte tőle, hogy ő-e az egyetemista önkéntes, szinte alig válaszolt neki, csak biccentett egy aprót. A visszaúton próbáltam ezt-azt kérdezni tőle, hogy ne csak ballagjunk egymás mellett csöndben. Kérdezem tőle, hogy most vesz-e részt először ezen az eseményen. Erre nagy halkan kinyögi, hogy igen. Kérdezem, hogy idevalósi-e, megint nagy nehezen, halkan kinyögi, hogy igen 😀 Aztán megérkeztünk egy kereszteződéshez, nekem meg megakadt a szemem egy automatán, ahol a tojamai kóla ábrája is látható volt. Na mondom neki, egy pillanat, ezt keresem már mióta, ezt meg kell vegyem! Bedobom a pénzt, nyomom a gombot… hát kijön egy isikavás kóla. Ahogy megnézem alaposabban a kiirást, akkor látom: „Vajon melyik dizájnos kóla fog kijönni? Izgalmas, ugye?”. Na mondom, teszek még egy próbát. Megint az isikavás jött ki. Szerintem más nem is volt a gépben… Mondom a gyereknek, hát nem ezt akartam megvenni, kéred az egyiket? Elvette, biccentett, de nem mondott semmit. Látom, hogy szemből jön az a srác, aki a csoportvezető volt, aki a túra elején velünk volt. Kérdezem a szégyellős gyereket, hogy akkor most meg kell várjuk őt? Biccentett. Mondom, nekem még el kéne mennem kaját venni 1 előtt… Erre nagy meglepetésemre közölte, hogy a Geihinkanban kapunk bentót, nem kell a konbiniig menni! Végre megszólalt! 😀 Utána a csoportvezetője faggatta, hogy a többi diák hova lett, de nem tudta elmondani, hogy ketten elmentek a host familyjükkel, egy lány meg közvetlenül ment a következő programra. Én kellett elmagyarázzam a gyereknek 😀

A Geihinkanba visszaérve kaptam egy bentót, és félig meg is tudtam enni. A szőke hajó Aszukával és a többi önkéntes lánnyal diskuráltam egyig, aztán mentem a kagai darumafigura-készitő programra, ahol becsatlakozott Geldi is. Arról szólt ez a program, hogy kaptunk egy papirmaséból készült kejlfeljancsi-figurát, és ezt kellett kifessük olyanra, amilyenre szerettük volna. Én a neten kerestem képet az eredeti kagai darumáról, és az alapján próbáltam ügyeskedni 😀 Miután ezzel végeztünk, volt megint egy fél órácskánk, addig én megint lementem az önkéntesekhez beszélgetni, meg hogy megegyem a maradék bentómat, Geldi meg maradt a második emeleten a Morie nevű csajnál 😀 Aztán az utolsó program az aranyfólia-diszités volt, ehhez el kellett sétáljunk egy aranyfóliás üzletig, ezen a programon is mindketten részt vettünk. Elmagyarázták, hogy készül ez az aranyfólia, mutattak ehető aranyfóliát is 😀 , aztán egy kis összecsukható kézitükör fedlapjára kellett „megdizájnoljunk” valamit, felragasztottuk a kiválasztott motivumokat a fedlapra, aztán megkaptuk az aranyfóliát, ráraktuk a fedlapra, majd az előzetesen ráragasztott motivumokat, ezeket a ragaszokat leszedtük, igy készült el a minta. A végén lefújták ezeket valami fixálóval, és haza is vihettük. Jópofa dolog volt ez is.

A Geihinkanhoz visszafelé beugrottam a 21. századi szépművészeti múzeumba, amit előző nap nem tudtam megnézni. Épp eleredt az eső, hatalmas tömeg volt. Az egyik ingyenesen megtekinthető terembe akartam bemenni, ahol valami fura installációk voltak, de a terem bejáratánál őrködő öregasszony feltartóztatott. Elkezdett valamit angolul magyarázni, majd mikor mondtam, hogy tudok japánul, közölte, hogy olvassam el a tudnivalókat, és ha nem látnám, hátizsákkal nem lehet bemenni, rakjam be a szekrénybe. Jó. Elmentem, megkerestem a szekrényeket, bepakoltam a táskámat. Visszamegyek a teremhez. Kinaiak, koreaiak, mindenféle ázsiaiak gond nélkül vonulnak be. Én is mennék utánuk, erre megint utánam szól a boszorka, hogy „ekszkjúúúúúzmiiii”, mondom, mi van már megint, erre megint mutogatja a táblát, hogy ezt el kell olvasni, meg kell érteni. Az volt a táblán, hogy nem szabad fényképezni, és nem szabad hozzányúlni a kiállitott tárgyakhoz. Ez alapvető dolog szerintem. Mondom neki, hát konkrétan egy perce ugyanezt mondta nekem, akkor elolvastam. Erre visszakérdez gúnyosan, nem udvarias nyelvi stilusban, hogy: „Olvastad?! És érted? Understand?!”. Na mondom jó, akkor most ment el a kedvem az egésztől, és ezzel kivonultam a teremből. Miért egy goromba, rasszista nyanyát állitanak be egy elvileg olyan intézménybe, ahová külföldieket is várnak? Tettem még egy kört az épületben, aztán megláttam a fizetős rész bejáratánál a sort (nekünk nem kellett volna fizetni, de a jegyért ugyanúgy sorba kellett volna állni), meg ideges is voltam a boszorka miatt, igy hát úgy döntöttem, hogy visszamegyek a Geihinkanba.

A Geihinkanban ismét leültem a földszinten, diskuráltam az egyetemistákkal. Jön lefelé Geldi, meglepődött, hogy én ott vagyok 😀 Azt hitte, még a múzeumban vagyok, hát elmondtam neki, hogy hogy elvette a kedvemet a múzeumozástól a nyanya. Még egy kicsit diskuráltunk, aztán Sirakava-szan irt, hogy megérkezett a Geihinkan elé, igy hát kimentünk. Hazafelé beugrottunk a konbinibe rágcsáért, aztán odahaza megpihentünk.

Vacsorára a nagymama megint csomó finomságot készitett, jól is laktunk, aztán utána a családdal együtt néztünk a tévében egy műsort, ami arról szólt, hogy a mai egyetemisták milyen alapvető dolgokat nem tudnak. Beszélgettünk a papával, mamával, kérdezgettek mindenfélét, aranyosak voltak. Aztán a nagypapa előállt a következővel: ha nem gond nekünk, hogy több lesz a csomagunk, és ha kell nekünk, akkor válasszunk egyet az ő által faragott nómaszkok közül, nekünk adja! Nem is tudtuk, elfogadhatunk-e egy ilyen értékes ajándékot. Mondta, hogy nem muszáj, ha nem érdekel minket, vagy nincs szükségünk rá, akkor nem erőlteti, de szivesen nekünk ad egyet-egyet. Hát persze mindketten örültünk, aztán választottunk is egy-egy maszkot. Én a manbi nevű maszkot válaszottam ki, mert reggel a múzeumban is ez volt rajtam 😀 Megkaptuk a maszkok kis vászontáskáját is, aztán a nagymama becsomagolta nekünk azokat az evőpálcákat, amiket a három nap alatt használtunk, mint kiderült, ez is értékes holmi, vadzsimai lakkozott evőeszköz! Egyik nap meg a gosuinekről volt szó, mutatta a papa, hogy Sikokun megcsinálták a nagy zarándoklatot, és minden templomnál kaptak egy kis cédulát rajta a templom fő buddhájával, azt mondja, ez már nem kell neki, nekem adja, ha érdekel. Hát persze hogy érdekel! Szóval nagyon sok mindent kaptunk, tényleg nagyon rendesek voltak az öregek. Le is fényképezkedtünk a papával a nómaszkokat a kezünkben tartva 🙂

Másnap reggel korán kellett kelnünk, ugyanis fél 9 körül meg kellett érkeznünk a Hokkoku Sinbun épületébe. Elérkezett ismét a búcsú ideje. Előző nap érkezett egy üzenet Mori-anyukától, hogy bár nem tervezték eredetileg, hogy jönnek a kanazavai búcsúünnepségre, de a gyerekek nagyon szeretnének, ezért ő is kivesz szabit, és a legnagyobb lány is ellógja a sulit, hogy ott legyenek Kanazavában, és még egyszer találkozhassunk. Nagyon örültem neki 🙂 Tényleg nagy szerencsém volt a családokkal (bár biztos, hogy a többiek host familyjei is mindent megtettek, hogy a vendégek jól érezzék magukat), mind Komacuban, mind Kanazavában nagyon rendesek voltak, nagyon jól éreztem magam. Komacuban ugyebár egy fiatal házaspár kisgyerekekkel, Kanazavában pedig egy középkorú fickó idős szülőkkel, meg ugye egy másik cserediák Türkmenisztánból. Változatos társaság volt, az biztos 🙂 Reggel tehát felkeltünk, majd megreggeliztünk, és elbúcsúztunk a nagymamától és a nagypapától, majd kocsival mentünk az újság épületéhez. Regisztráltunk, aztán Geldi meg Sirakava-szan eltűntek, én meg várakoztam, mert ugyebár én is egyike lettem a Japan Tent-nagyköveteknek, és 9-re hivtak minket valami megbeszélésre. 9-kor fölvezettek minket az emeletre egy kis terembe, itt gyűltünk össze, de eléggé lassan gyülekeztek a népek. Az az öreg bácsika volt jelen, aki a nyitóünnepségen is, megkért minket, hogy segitsünk neki az emléklapokat sorbarendezni. Egy dél-amerikai fickó olvasta sorban a neveket, mi meg keresgéltük az emléklapokat. Amikor hozzám ért, persze spanyolosan olvasta a nevem, röhögtem is rajta 😀 Végül aztán kiosztották az emléklapokat, elmondták, hogy a nagyköveteknek az a feladatuk, hogy egy évben kétszer tájékoztassák a Japan Tentet arról, hogy éppen hol vannak, mivel foglalkoznak, valamint az, hogy népszerűsitsék a Japan Tentet a saját országukban. Mivel a nagyköveteket a záróünnepségen kihivják a szinpadra, ezért következőnek le kellett menjünk a szinpad hátsó bejáratához, hogy megmutassák, hova kell majd állnunk. Egyúttal megkérdeztem, hogy a búcsúbeszéddel mi a helyzet, nekem majd hova kell mennem. Mondták, hogy miután levonultunk a szinpadról, jön valami üdvözlés, és utána következem én, akkor kell majd visszamenni. Mindezek után be kellett üljünk az első sorokba a nézőtéren. Mellettem egy ukrán lány ült, aki Jamagucsiban él, és nyelvészettel foglalkozik, vele beszélgettünk. Egyszer csak megjelent Mori-anyuka és a kislányok 🙂 Kicsit beszélgettünk, aztán kezdődött a program, vissza kellett üljenek a helyükre. Mindenféle beszédek következtek, aztán kihivtak minket mint nagyköveteket, végül sor került az én záróbeszédemre is. Előző este Sirakava-szanéknál szépen megfogalmaztam mindent, aztán leirtam egy papirra, abból lestem. Szerencsére nagyobb bénázás nélkül sikerült a dolog 🙂 Utána a többi diák gratulált, hogy milyen jól tudok japánul. Hát mondom, a japán nyelvvel nincs gond, de azért mégiscsak több száz ember előtt kellett magyarázni 😀 Az én beszédem után az önkéntes diákok búcsúbeszédjei következtek, Kei, Aszuka, Szena is kint volt a szinpadon, Szena el is érzékenyült, aranyosak voltak 🙂

Mikor véget ért a záróünnepség, egy kicsit tudtam beszélni a Mori-családdal, de aztán a host familyket kiküldték, és mondták, hogy csak a külföldi diákok maradjanak bent. Kiderült, hogy úticélonként, buszonként fognak kihivni minket. Az oszakai busz volt az utolsó, irtam is Sirakavának meg Mori-anyukának, hogy ez még időbe fog telni… Mori-anyuka visszairt, hogy nem baj, mert odakint egy képernyőn élőképet látnak a szinházteremből, a gyerekek meg azzal szórakoznak, hogy néznek engem, és utánozzák, amit csinálok 😀 😀 Utána próbáltam megkeresni, hol van a rejtett kamera 😀 Amig várakoztunk, beszélgettünk az ukrán lánnyal, utána meg a lengyel lánnyal. Talán elfelejtettem az előző bejegyzésben irni, hogy találkoztam a lengyel lánnyal. Amig Geldivel irtuk a kandzsikat a képeslapokra, odapillantottam a jobb oldalamon ülő, ismeretlen lány papirjára, hogy mit ir. Látom, hogy angolul meg japánul oda van irva, hogy Lengyelország. Kérdezem tőle, te lengyel vagy? Mondja, igen. Erre én mutatom a kártyámat: én meg magyar. Erre ő: „Óóó, pacsit!” – és emeli a kezét 😀 😀 Vicces volt 😀 Szóval vele is diskuráltunk, aztán Szenával, az egyik önkéntes egyetemista csajszival is.

Kihivták a Tokióba tartókat, Niigatába tartókat, Kiotóba tartókat… szép lassan sor került az oszakaiakra is. Azt hittem, odakint még tudunk beszélni a többi buszon utazókkal is, de nem… igy hát Gelditől el sem tudtam rendesen búcsúzni 🙁 Odakint, a szinházterem bejáratánál, az emeleten vártak Moriék. Kaptam tőlük mindenféle finom édességet az útra, meg egy Jakusimáról szóló kiadványt, amiben a túrázó modell tiz évvel ezelőtt Mori-anyuka volt. Velük beszélgettünk, aztán lementünk a földszintre, itt várakozott Sirakava-szan, ő is betársult a diskurzusba. Mindenki összeszedte a csomagját, és vonultunk a buszhoz. A busz előtt még egy-két percet tudtunk beszélni a host familykkel, elköszöntünk, aztán mindenki fölszállt a buszra, és már indultunk is, magunk mögött hagyva Kanazavát. Hát nagyon jó volt ez a hét, tényleg. Csomó rendes emberrel találkoztam, nagyon jól fogadtak minket, gyönyörű helyeken voltunk, érdekes programokon vettünk részt, jókat beszélgettünk… Megérte jelentkezni a Japan Tentre, egy jó emlék marad.

A buszút úgy öt órát vett igénybe, kétszer álltunk meg pihenőhelyeken. Visszafelé már nem volt olyan hideg a buszon sem… Oszakába érkezve aztán a Hankjúvel mentem haza. Vártam, hátha megérkezett már a Honsú négy csücskéről szóló igazolás, még egyik nap Tera-szant is riasztottam, hogy nézze meg, nem gyűrték-e be a postaládámba, de nem… Viszont amikor kinyitottam a lakás ajtaját, megcsapott valami bűz. Azt hittem, bepenészedett a lakás. Gyorsan kinyitottam a balkonajtót, szellőztettem, de még mindig érződött a büdös. Próbáltam rájönni, mi okozhatja a szagot, aztán megpillantottam… egy héttel korábban, az indulás előtt le akartam vinni a szemetet, de elfelejtettem… A hűtő mellett volt a szemeteszsák bekötetlenül, a belsejében felismerhetetlenségig deformálódva a szemét… Irtózatosan gusztustalan volt, gyorsan belepakoltam egy másik zsákba, és le is vittem. Ezentúl kétszer is leellenőrzöm, indulás előtt levittem-e a szemetet. A szemét levitele után átmentem a takojakishoz kajálni, vittem megmutatni a nómaszkot meg a saját gyártmányú cuccokat is, Tera-szan fel is próbálta a maszkot, vicces volt 😀 Beszélgettünk, megmutattam a képeket, aztán kajáltam. Este, ha jól emlékszem, a szomszéddal sem volt gond, tudtam aludni rendesen. Igy ért véget tehát a Japan Tent programsorozata. Jöjjön a képgaléria: