(75-2) 【Nyugat-Kjúsú 2】 Városnézés Ibuszuki környékén. Nagaszakibana, Ikeda-tó. Imaizumi és Acu hercegnő. Japán legdélibb vasúti megállóhelye. Kinai turisták. Szegodon-múzeum. Homokfürdő: élve eltemetve. A szálláshely őrmestere.

Üdvözlet Ibuszukiból, Kagosima megyéből! A második napon Ibuszuki nevezetességeit jártam körbe: voltam a Szacuma-félsziget legdélibb pontján, Japán legdélibb vasútállomásánál, és még élve el is temettek! 😀

Mivel este sokáig beszélgettünk a másik két szállóvendéggel, ráadásul azután nehezen is aludtam el (nem volt nagyobb horkolás, csak én korábban elmentem aludni, a másik szobában pedig még ment a tévé), úgy döntöttem, hogy reggel nem megyek el Imaizumiba. Az eredeti terveim szerint ugyanis valamikor 6 óra körül elvonatoztam volna a pár megállóra lévő Imaizumiba, hogy ott megnézzem Acu hercegnő szobrát és a helyet, ahol valaha az Imaizumi-család rezidenciája állt. Mivel nagyon korán kellett volna kelni, lemondtam erről a programról. Mondjuk igy is korán kellett kelnem… Megreggeliztem, közben felkelt az angol pasas és a fia, akik szintén a hostelben szálltak meg, és akiknek „be lettem mutatva” előző este a szállásadó által. Ez kábé úgy történt, hogy az angolok hazajöttek, bejöttek az étkezdébe, én akkor még ott ültem, ekkor a szállásadó közölte, hogy ők angolok, rám mutatott, majd mondta, hogy „he can speak English”. És igy várta, hogy most kitörök valami ujjongásban, hogy „úristen, más külföldiek is vannak itt, ugyanolyan a fejük, mint nekem!!!”. Komolyan mondom, ez a szállásadó eszméletlen… Na szóval előző este is beszélgettünk kicsit az angolokkal, épp mutatták akkor a tévében az oszakai tájfunt, mire az apuka megszólal meglepetten: „Most tájfun-szezon van?!”. Mondom neki, igen, szeptember az tájfun-szezon… Erre kiakadt a fiára: „Komolyan a tájfun-szezonban jöttünk Japánba? Ezt miért nem mondta nekünk senki?!”. Utána kellett volna nézni 😀

A lényeg a lényeg, hogy ők voltak reggel is ott az étkezőhelyiségben, elbeszélgettünk, kérdezgettek a japán történelemről. Aztán ők is indultak kocsival valamerre, és nekem is igyekeznem kellett az állomáshoz. Aznap a buszbérlettel utaztam erre-arra, viszont a busz az Ibuszuki állomástól indult (legalábbis úgy tudtam), ezért elgyalogoltam odáig. Párás, fülledt meleg idő volt, azt irták, felhős lesz az ég, ehhez képest derült volt. Megkerestem a buszmegállót, és ott várakoztam. Meg is jött a busz, ami elindult… azon az úton, ahol én végiggyalogoltam 😀 Kiderült, hogy a busz, amire jó a jegyem, pont a szállásom előtt halad el, mi több, a szállás előtt lévő buszmegálló pont annak a busznak a megállója. Én ezt nem tudtam, mert a neten csak a főbb, fontosabb megállók voltak jelölve.

A busz nem gyakran jár, ezért jól meg kellett terveznem a napot. Elsőként a Nagaszakibanához, a Szacuma-félsziget legdélibb pontjához mentem. Fontos tudni, hogy ez nem Kjúsú legdélibb pontja, mert az öböl túlsó partján lévő Ószumi-félsziget legdélibb pontja, a Szata-fok kicsit túlnyúlik a Nagaszakibanán (ez majd holnap következik). A Nagaszakibana buszmegállóból le kellett gyalogolni magához a szirthez, ahol egy kis szentély, valamint egy világitótorony állott. Tűzött a nap erősen, nagyon meleg volt. A szirthez vezető útról szép kilátás nyilt a „szacumai Fudzsira”, a Kaimondakéra. Csináltam képeket, lesétáltam egészen a világitótoronyig, aztán visszafelé benéztem az egyik szuvenirboltba. Kérdeztem, nem tartanak-e ilyen igazolást, amiket gyűjtök, mondták, hogy nem, de a szirtnél lévő szentély gosuinját meg tudják csinálni. Igy hát kértem is gosuint, a szuvenirbolt főnöke csinálta meg, hát komolyan mondom, sokkal szebben irt, mint sok szentélyben és templomban a papok…

Visszamentem a buszmegállóba, ahol a hőség elől az egyik árnyékos részen húztam meg magam. Kicsit késve érkezett a busz, felszálltam. Ezt az ibuszuki buszt sem sokan használják, alig voltunk páran rajta. Ezen a buszon láttam életem legfurcsább Japlish (japános, hibás angol) kiirását. A buszon három-négy helyen is az alábbi szöveg volt kifüggesztve nagy betűkkel:

Please ask you a question in English. I hope in English. Please do not stand seated while the bus is moving.”

??? Mi az, hogy I hope in English? 😀 Nem tudom értelmezni, mire gondolt a költő 😀 De a kedvencem akkor is a „do not stand seated” 😀 Szerintem a „kérjük, ne üljön állva”, az valami olyan zen meditációs találós kérdés (kóan 公案) lehet, mint az, hogy milyen hangja van az egy kézzel való tapsolásnak 😀

Mig ezen a zen kiiráson szórakoztam és elmélkedtem, várva a megvilágosodást, a megvilágosodás helyett csak a végállomás jött el. A végállomás pedig nem más volt, mint az Ikeda tó, Kjúsú legnagyobb tava. A tónál konkrétan senki sem volt, rajtam kivül egy csajszi utazott a buszon, ő szállt le és csinált fotókat a tóról, aztán még néha-néha érkeztek páran kocsival, akik kiszálltak, fotózkodtak, és mentek is tovább. A tó mellett egy lepusztult épület (talán hotel volt egykor?) és egy szebb napokat is látott szuvenirbolt-sor állt. A boltok többségénél a redőny le volt húzva, csak két üzlet működött. Az egyiknél vettem a helyi specialitásból, a szacumai édesburgonya izű fagyiból. Meglepően finom volt! A lepukkant épületekre visszatérve: egész Ibuszuki eléggé kihalt egy város, én azt hittem, hogy a fürdőiről hires város valamivel nyüzsgőbb lesz. Már amikor megérkeztem, feltűnt, hogy a főutcán az összes bolt és étterem zárva van, alig van közvilágitás, másnap pedig a világosban láttam, mennyi lerobbant, elhagyatott épület van itt-ott. Itt is meglátszik az elvándorlás és az elöregedés hatása… Na de térjünk vissza a tóhoz: a tó szép volt, ennyi 😀 Sétáltam a partján, kellemes volt. Ja, ennek a tónak is van egy helyi szörnye! A loch ness-i szörny mintájára, ugyebár szó volt arról, hogy Hokkaidón, a Kussaro-tónál is láttak egy szörnyet, ő volt Kussi, aztán itt, az Ikeda-tónál is láttak szörnyet, ő meg Issi 😀 Van is szobra a tó mellett, lehet fotózkodni vele. Én is lefényképeztem, aztán mentem vissza a megállóhoz.

Következőnek a programom szerint a busszal visszamentem volna az Ibuszuki állomáshoz, de rájöttem, hogy a busz pont keresztülmegy Imaizumin. Megnéztem, mikor van vonat Imaizumiból Ibuszukiba, hát pont számomra jó időben volt, igy hát úgy döntöttem, hogy leszállok Imaizumiban, megnézem azt, amit hajnalban kihagytam, majd vonattal megyek vissza Ibuszukiba. A buszmegállótól lesétáltam a parthoz, majd a kis házak között, a valaha volt szamuráj negyedben a szűk utcácskákon végigsétáltam az egykori Imaizumi-rezidencia helyéig, ami ma alsó középiskolaként funkcionál. Megnéztem a szobrot, ami a gyerek Acu hercegnőt ábrázolja, aztán visszamentem a vasúti megállóhelyhez. Egy vonat épp Kagosima felé tartott, nekem viszont az ellenkező irányú kellett, igy hát várakoztam egy picit. Hamarosan jött is a vonat, amivel Ibuszukiig utaztam.

Ibuszukiban az ibuszuki Szegodon-múzeum megtekintése következett. A Szego-donról már sok szó esett a blogban, ez ugyebár az idei nagy történelmi sorozat, Szaigó Takamoriról szól, aki ugyebár szacumai, vagyis kagosimai származású volt. A sorozatnak szenteltek egy csak idén működő múzeumot Kagosimában és Ibuszukiban is. A kagosimai majd pár nap múlva következik a programomban, ma az ibuszukit néztem meg. A város történelmi múzeumát alakitották át a sorozat kedvéért. A bejáratnál a sorozat plakátjával lehet fényképezkedni, aztán a földszinten magával a sorozattal kapcsolatos kiállitás van, az emeleten pedig egy Szaigóval kapcsolatos történelmi tárlat. A bejáratnál folyamatosan ismétlődik a sorozat főcimdala, meg is kérdeztem a pultnál a jegyeladókat, hogy nem utálták-e már meg a főcimet, ami amúgy egy szép dallam (l. az előző posztban szereplő Youtube-videó). Mondták, hogy most egy évig reggeltől estig ezt kell hallgassák 😀 Szóval a földszinten lefényképezkedtem a plakáttal, aztán megnéztem a sorozatról szóló kiállitást, jóformán a sorozat leirása, szereplők bemutatása volt látható, nem volt annyira extra. Ami érdekes volt, az pl. Szaigó ruhája, mármint nem az igazi, hanem amit az őt megtestesitő szinész, Szuzuki Rjóhei viselt. Aztán a szinészeket ábrázoló kartonpanelekkel lehetett fotózkodni, ezt is megejtettem, az egyik alkalmazott segitett. Kezdte magyarázni, hogy tiz éve volt egy sorozat Acu hercegnő cimmel, mire mondtam neki, hogy igen, azt sugározták Magyarországon. Nagyon meglepődött 😀 Elbeszélgettünk kicsit a sorozatról, aztán mentem föl az emeletre megnézni a történelmi tárlatot. Na ez érdekesebb volt, bár nagyjából ugyanazok az infók voltak olvashatók, mint az oszakai Szego-don tárlatnál. Itt az igazi Szaigó igazi ingjét is meg lehetett nézni 😀 Úgy egy órába telt megnézni mindkét kiállitást, utána megvettem a kiállitásról szóló kiállványt, aztán mentem vissza az állomásra, hogy elérjem a vonatot, ami Nisi-Ójama állomás irányába megy.

Az Ibuszuki állomáson megvettem a vonatjegyemet (most nincsen Szeisun 18 kippum, mert egy nap nem utaznék annyit, hogy megérje), és láttam, hogy árusitanak emlék-peronjegyet a Nisi-Ójama megállóra, igy hát ezt is begyűjtöttem. A vonattal tehát Nisi-Ójama megállóhelyig mentem, ami arról nevezetes, hogy ez Japán legdélibb vasúti megállóhelye. (Legalábbis ha nem vesszük figyelembe az okinavai monorailt. Ha figyelembe vesszük, akkor az okinavai monorail két állomása egyből megkapja a legdélibb és a legnyugatibb állomás cimeket 😀 ) Nisi-Ójama megállóhelyen le is szálltak páran rajtam kivül, de ami még meglepőbb volt, hogy már a vonat érkezésekor mennyien álltak a peronon. Mindenki fényképezett, alig lehetett odaférkőzni a peronnak arra a részére, ahonnan fotózni lehetett volna. Értem én, hogy különleges az, hogy ez a legdélibb állomás, ráadásul az állomásról látni a Kaimondake hegyet, valóban szép a kilátás… de honnan ez a sok turista? Hisz például a legkeletibb állomáson rajtam kivül csak egy bácsika volt… Ahogy hallgatóztam, kiderült, hogy a többség nem is japán, hanem kinai! (Vagy tajvani.) Miért érdekli őket egy sima megálló? Este szóba került ez is a bunkó szállásadóval, mondta, hogy ő sem tudja. A legtöbb turista persze nem a vonattal jött, ami egy nap úgy négyszer-ötször jár, hanem kocsival megálltak fényképezkedni, aztán mentek tovább.

A megállóhely mellett van egy kis bolt, ahol lehet kajálni is, meg mindenféle ajándékokat vásárolni. Eredetileg amúgy ez egy zöldséges volna… A kajálós rész konkrétan tele volt, nem volt szabad hely, és a szuvenirboltban is alig lehetett elférni! Nagyon meglepődtem, hogy ilyen sokan vannak egy ilyen helyen… Beszereztem az igazolást a legdélibb állomás meglátogatásáról, vettem egy mangós üditőt is, aztán visszamentem a megállóhoz, abban reménykedve, hogy elfogytak a népek, és végre tudok rendesen fotókat csinálni. Sikerült is, megörökitettem a legdélibb megállóhelyet, azt is sikerült elkapni, amikor a vonat megérkezik a megállóba. Erre a vonatra viszont fel is kellett szállnom, ez vitt vissza Ibuszukiba. A következő vonat úgy 2-3 óra múlva érkezett volna 🙂

Ibuszuki állomástól elsétáltam a közeli konbinibe, és vettem ebédet, illetve vacsorára is megvettem a kajámat, hogy majd visszafelé a buszról le tudjak szállni a szállás előtt, és ne kelljen még elgyalogolnom az állomásig. Kiderült ugyanakkor, hogy van egy kisbolt a szállás közelében is, de nem tudtam, hogy meddig van nyitva, mit árulnak, igy nem akartam a véletlenre bizni a dolgot. Miután megvettem a bentókat, az állomás mellett lévő lábfürdőnél, a padra letelepedve megebédeltem. Utána pedig ismét a város körül körbe-körbe járó buszra szállva a jamakavai homokfürdőig utaztam.

Ibuszuki leginkább a homokfürdőjéről hires. Ez az, amikor az embert „élve eltemetik”, vagyis meleg homokkal boritanak be (persze az ember feje kint van, nyugalom 😀 ), és úgy tiz percig ez a vulkanikus homok nehezedik az emberre, nagyon kellemes érzés. Ilyet én eddig csak Beppuban csináltam, az eredeti viszont az ibuszuki, igy mindenképp ki akartam próbálni. A városban két helyen van ilyen lehetőség, közvetlenül a szállás közelében, illetve Jamakavában. A szállás közelében lévőt másnapra terveztem be, ma Jamakavába mentem. A busz egy mezőgazdasági terület közepén rak ki, innen kell lesétálni egy meredek úton a partra, a fürdő ugyanis közvetlenül a part mellett van. Megvettem a jegyemet (először olyan jegyet vettem, amiben egy kültéri fürdő használata is benne van, de közölték, hogy ahhoz a shuttle buszra kell szállni, és nem fogom elérni a rendes buszt, ha oda is elmegyek, igy végül maradtam a sima homokfürdő+benti fürdő kombinációnál). A homokfürdő hasonlóképp működik, mint Beppuban: jukatát kell felvenni, aztán elásnak 😀 Csak itt nem bent egy épületben, hanem odakint, a tengerparton történik a dolog. Nagyon kellemes volt a homokfürdő, mindenkinek jó szivvel tudom ajánlani! Csak az volt kellemetlen, hogy a melegben ugyebár izzad az ember, és ahogy az izzadságcseppek gördültek le az arcomon, nem tudtam letörölni, mert a kezem ugye el volt ásva 😀 Tiz perc homokfürdőzés után zuhanyozás, majd pedig a rendes onszen következik. Itt épp senki nem volt, amikor én bementem, nem is volt olyan forró a viz, pont jó volt. Mindezek után felöltöztem, majd elindultam vissza a buszmegálló felé. Pont mellettem ment el a shuttle busz, kérdezte a sofőr, hogy hova megyek, majd mikor mondtam, hogy a rendes busz megállójához, fölvett. Igy megúsztam gyaloglás nélkül, a buszmegállóban várakoztam kicsit, majd jött is a busz. Nagyjából egész nap ugyanaz a buszsofőr volt, akárhányszor felültem az ibuszuki buszra, úgy látszik, ő köröz reggeltől estig a városban 😀

Visszaérve a szállásra először is elkezdtem pakolni a cuccaimat a hátizsákomban. Erre megjelent a szállásadó, és persze bele kellett szóljon a dologba: „Itt nagyon meleg van, miért itt pakolsz? Miért nem hozod be a nappaliba?”. Mindenbe beleszól, nem hagy semmi privát szférát a vendégeinek. Miután összepakoltam, bementem a nappaliba, hogy megvacsorázzak. Egy idősebb bácsika és egy fiatal srác volt ott, nem ugyanazok, mint tegnap. Aznap jakiszobát vettem, persze ebbe is beleszólt a fickó: „miért ilyen furcsa dolgokat eszel?”. Hát szerintem a jakiszoba nem furcsa, normális japán étel… Beszélgettünk a másik vendégekkel, a fiatal srác mondta, hogy volt Vakkanaiban. Megkérdeztem, hol szállt meg, hát kiderült, hogy ugyanott, a Midori no juban, mint én 😀 Pár nappal volt korábban ott, mint én. Na később az lett a téma, hogy Kagosimában hol érdemes megszállni, a szállásadó nagyjából az alábbi sztenderd alapján ajánlott a szállásokat a srácnak: „Itt sok a gaidzsin, itt is sok a gaidzsin, itt nem, itt főleg japánok vannak”. Nem zavartatta magát, hogy én is hallom, amit mond. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire nem szereti a külföldieket, akkor miért egy vendégházat üzemeltet, ahol külföldiek is megszállhatnak? Ja, amúgy volt még egy beszólása. Előző este zuhanyozáskor kimostam az alsógatyámat, és hogy száradjon, odaraktam a száritóra, gondolván, hogy a száritó arra való, hogy azon nyirkos ruhákat száritsunk. Másnap reggel látom, hogy a gatya odakerült a szobába az ágy mellé. Aztán délután, amikor hazaérek, jön a fickó, hogy ugye az enyém az az alsógatya. Mondom, igen. Erre ő: „Hát azt nem szabad ott száritani a száritón! Hát itt női vendégek is vannak!!!”. Mondom, jaaa, én azt hittem, hogy a ruhaszáritó arra való, hogy ruhát száritsunk rajta. Erre ő: „Neeem, azon csak törülközőt lehet száritani! Hisz itt női vendégek is vannak!!!”. Erre én: „Szerintem a női vendégek láttak már életükben száritókötélen száradó alsónadrágot…”. Azt sajnálom, hogy nem azt mondtam, hogy „Sajnos nem láttam angol nyelvű kiirást az alsógatya-száritással kapcsolatban, talán kéne egyet kiragasztani arról is!”.

Később, estefelé megérkezett három kinai (pardon, hongkongi) nő. Irtam volna a blogomat, de nem hagytak, mert mindenfélét kérdezgettek 😀 Szóba került a kagosimai szálláshely is… kiderült, hogy ők is ott szálltak meg! 😀 Az első posztban irtam, hogy hajnalban egy kinai nő a konyhában tett-vett, egy másik meg tornázott. Na ők voltak azok! 😀 Mondta is az egyik, hogy: „nem te voltál az, aki kora reggel megevett egy süteményt, aztán vette a nagy hátizsákját, és elindult?” Mondom, de igen 😀 Na ezen elszórakoztunk 😀 Aztán a kinaiak elkezdtek főzni. A kedves vendéglátó egyből lendületbe is jött: utasitgatta őket, hogy melyik edényt használják, mit hova rakjanak, hogyan főzzenek, aztán utána, amikor az egyik nő villával ette az elkészült tésztaételt, abba is beleszólt, hogy miért nem pálcikával eszik. Tényleg igaz az, amit a Bookingon az egyik kommentelő irt: ez nem annyira vendégház, hanem inkább egy laktanya benyomását kelti, élén a parancsnokkal…

Fáradt voltam, reggel pedig korán kellett kelni, igy hát idejében lefeküdtem. Aznap csak a bácsika és a fiatal srác volt a szobában rajtam kivül, viszonylag jól tudtam aludni. Fél négy körül megébredtem, és rápillantottam a telefonra, ekkor láttam, hogy Hokkaidón hatalmas földrengés volt.

Holnap a komppal átkelek az Ószumi-félszigetre, hogy egy buszos kirándulás keretén belül megnézzem Japán főszigeteinek legdélibb pontját, a Szata-fokot, valamint a vizezést, ami megjelenik a Szego-don openingjében. Holnaptól esőt jósolnak egész hétre, reméljük, nem lesz gond…