(75-5) 【Nyugat-Kjúsú 5】 Jakusima, A vadon hercegnője erdeje. A busz késése és taxizás angolokkal. A Siratani Unszuikjó. Életem legnagyobb elázása. Ismét taxizás ázottan. Cipőszáritás.

Üdvözlet Jakusimáról, Kagosima megyéből! A mai napon felkerestem A vadon hercegnője cimű animéből ismert erdőt, ahol a hirtelen jött esőben úgy eláztam, mint még talán soha életemben… Igy hát a nap hátralévő részére tervezett program meg is hiúsult.

Egész éjjel zuhogott az eső. Már-már arra gondoltam, teljesen fölösleges elindulnom bárhova is, hisz csak elázom. Aztán reggel, mikor indulni kellett, nem esett, kicsit kiderült az ég, na gondoltam, akkor mégiscsak elindulok. Reggel megérkezett a bentó, amit előző este rendelt a bácsi, én pedig szépen bepakoltam a hátizsákomba a legszükségesebb dolgokat. A ruháimat, papirjaimat, meg minden egyebet, amire nem volt aznap szükségem, a jurtában hagytam – és ezzel volt szerencsém. A hátizsákba beleraktam a fényképezőt a saját táskájában, aztán vittem magammal egy váltás pólót és rövidnadrágot (tehát az útra hozott két rövidnadrág közül az egyik rajtam volt, a másik a táskában), egy kicsi törülközőt, meg a kaját.

Kimentem a buszmegállóhoz, ekkor még mindig nem esett. Vártam a buszt, de nem nagyon akaródzott jönni… Jókora késéssel futott be a busz, ami tele volt középiskolásokkal, de általános iskolások is utaztak rajta. Ülőhely sem volt. Csodálkoztam, mivel előző nap láttam, hogy iskolabusz közlekedik a szigeten. Akkor most miért utaznak a diákok a menetrend szerinti busszal? Hát, igazából a diákok is csodálkoztak. Mert akármelyik buszmegállóban is álltunk meg, a beérkező, tömött menetrend szerinti buszt látva a felszállni kivánó gyerekek nagyon döbbent arcot vágtak. Hallottam is, hogy egy diák mögöttem panaszkodik, hogy „ilyenkor miért nem raknak be egy plusz buszt?!”. Arra gondolok, biztos valami különleges esemény lehetett az iskolában, amiért a diákoknak szombaton be kellett menni, erről viszont a busztársaság nem tudott. Kis idő múlva aztán le tudtam ülni, de a busz nem haladt túl jó tempóban, ugyanis annyira tömve volt, hogy ha valaki le akart szállni, akkor először jó pár diák le kellett szálljon, ezzel helyet biztositva. Utána persze a diákoknak még vissza is kellett szállniuk.

Legelőször a Siratani Unszuikjóhoz mentem, ez az a hely Jakusimán, ahol az az erdő található, ami A vadon hercegnője cimű animében látható erdőt inspirálta. Hatalmas nagy cédrusfák, zöld moha mindenütt, nagyon szép táj, mindenki ezt szeretné leginkább megnézni Jakusimán. Hogy ide eljussak busszal, át kellett szállnom az egyik buszmegállóban a Siratani Unszuikjó felé tartó buszra. Az átszállásra mindössze két perc volt, de a szállásadó bácsika biztositott arról, hogy ha neadjisten késne az egyik busz, akkor a másik bevárja azt. Mondta, hogy ő direkt megkérdezte, mert kevésnek tartotta a két percet, és mondták neki, hogy nincs gond az átszállással, a busz vár. Ezért én nem is izgultam a késés miatt, nyugodtan ültem a buszon. Végül tiz perces késéssel futott be a busz Oharamacsi megállóba, itt velem egyetemben egy másik japán srác és négy angol turista szállt le. Ugyan láttam, hogy másik busz nincs sehol, gondoltam, biztos az is késik. Még meg is kérdeztem a sofőrt leszálláskor, hogy ugye rendben van az átszállás. Erre ő motyogott valamit a nem létező bajsza alatt érthetetlenül, majd elkezdett tárcsázni egy számot. Gondoltam, ez igent jelent? Leszálltunk mind, átmentünk a másik megállóba… De busz nem volt sehol. Gyanús volt a dolog. A buszmegálló mellett van egy hotel, az alkalmazottak épp kikisértek egy csoportot, akik busszal mentek valahová. Odamentünk a japán sráccal, és kérdezzük az egyik recepcióst, hogy nem látták-e véletlenül, elment-e már az Unszuikjó felé tartó busz. Mondják, hogy igen, hát az már tiz perce elment. Mondom, nekem azt mondták, hogy ha a másik busz késik, akkor az Unszuikjó felé tartó bevárja azt. Erre mondja a recepciós: „Dehogy várja meg!”. Hát ez csodálatos. Nem lett volna semmi gond, ha úgy járnak a buszok, mint a nagyvárosokban, itt azonban alig van pár busz egy nap. A következő busz az Unszuikjó felé konkrétan két és fél óra múlva jött volna.

Tanakodtunk az angolokkal és a japán sráccal, hogy mit csináljunk. Mondták a recepción, hogy ha hivunk két taxit, akkor azokba pont beférünk hatan, és igy körülbelül ezer jenre jön ki a viteldij egy főnek. Hát nem volt mit tenni, beleegyeztünk. A hotel árusitotta az egynapos buszbérletet is, ezt is megvettem. Mondja a recepciós, hogy ha úgyis taxival megyünk, akkor minek veszem meg. Mondom, azért, mert Anbóban van a szállásom, oda vissza kell jutni, ráadásul még az Óko-vizeséshez is akarok menni. Már igy is nagy ráfizetés volt a dolog, ugyanis először kifizettem 910 jent a buszra, mivel reggel még nem volt meg az egynapos bérletem, utána kifizettem ugyebár a 2000 jenes bérletet, aztán a taxira pedig végül 800 jent kellett fizetnem.

A taxi érkezéséig elmentem a mosdóba, mikor visszaérek a recepcióhoz, látom, már ott vannak a taxik. Honnan jöttek vajon ilyen gyorsan elő? Szálltunk volna fel, de az egyik angol srác is még a vécén volt. Már mondta a többi angol, hogy mi nyugodtan menjünk előre a japán sráccal ketten, ők majd négyen beszállnak a másik taxiba. Igen ám, de igy mi többet kellett volna fizessünk… Végül megjött a srác, és hárman-hárman szálltunk a taxikba. A taxisofőr ideges volt, mert közölte, hogy neki van foglalása, időre kell menjen valakiért. Akkor miért vállalt el minket? Nyomta a gázt, mint az állat. Amig a buszmegállóban voltunk, nem esett az eső, sőt kifejezetten jó idő volt, de ahogy a taxi elkezdett felmászni a hegyoldalon, kezdett csöpörögni… A taxiban elbeszélgettünk a japán és az angol sráccal. Hamarosan aztán megérkeztünk az Unszuikjó bejáratához, ahol már esett az eső, de nem vészesen. Mivel a hotelnél sietnem kellett, itt ismét elmentem a mosdóba, aztán a fedett padoknál megettem a reggeli péksüteményemet, mivel a buszon a nagy tömegben erre nem volt alkalmam. Utána fölvettem az esőkabátomat, a hátizsákomra fölhúztam az esővédőt, befizettem a környezetvédelmi hozzájárulást, és indultam is. Szépen haladtam egyenesen, nem esett nagyon, az esernyő pont elegendő volt. Gondoltam, még jó is, hogy picit esik, megadja a hangulatát az erdőnek. Nagyon szép tájakat láttam, hatalmas, több száz vagy több ezer éves cédrusokat, mohával boritott fákat. A túraútvonalon, ha végigmegy az ember, úgy két órát vesz igénybe. Gondoltam, én elsétálok A vadon hercegnőjéből ismert részig, aztán meglátom, hogy birom, milyen lesz az idő. A túraútvonal egy helyen egy kisebb folyón vezet át, itt sziklákon kell átkelni. Mondta a szállásadó bácsika, hogy nagy esőzés idején annyira megárad a folyó, hogy nem lehet átmenni a sziklákon, most viszont szerencsém volt, szépen át lehetett kelni. A túraösvényen sok helyen voltak pocsolyák, de általában sziklákra lépkedve ki lehetett kerülni őket, igy nem ázott el a cipőm.

Elérkeztem A vadon hercegnője erdejéhez, és még haladtam kicsit tovább. Megnéztem a „busi cédrust” és a „kuge cédrust” (szamuráj és nemes), aztán még haladtam előrébb, de egyszer csak gondoltam egyet, és úgy döntöttem, most már visszafordulok. Gondoltam, láttam, amit látni akartam, most szépen visszasétálok a bejárathoz, ott pedig megebédelek. Magamban örültem is, hogy megúsztam elázás nélkül, nem is volt fárasztó a túra, szép helyeket is láttam. És ekkor egyszer csak elkezdett hirtelen szakadni az eső, mintha dézsából öntenék, tényleg egyik pillanatról a másikra. Reméltem, hogy pár perc alatt eláll, de nem, egyre jobban esett. Később megérkezett a telefonomra utólag a „rendkivül erős esőzésről” szóló katasztrófaértesités, csakhogy a sűrű erdőben nem volt térerő… Úgy két perc alatt akkora mennyiségű eső esett, hogy minden megáradt, a túraösvény olyan lett, mint egy folyó. Már nem lehetett sziklákra lépve kikerülni a vizet, mindenhol ömlött lefelé a viz, csak úgy zubogott mindenhol. Megszaporáztam a lépteimet, de közben féltem, nehogy elcsússzak valahol, mivel nem láttam sok helyen, hova kéne lépni. Attól féltem, hogy a folyó is úgy megárad, hogy nem fogok tudni visszamenni a kiindulóhelyre. Miközben én igyekeztem minél előbb biztonságos helyre érni, csomó japán nem zavartatta magát, és a folyóvá duzzadt ösvényen szép nyugodtan battyogtak felfelé… Volt, akik idegenvezetővel… Hát az idegenvezető nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha ott ragadnak az erdőben?! Én mindenesetre haladtam szépen visszafelé, mások is igy tettek, előttem egy darabon két srác vonult, egy helyen elbizonytalanodtak, hogy pontosan hol is van az ösvény, annyira nem lehetett pontosan látni… Megérkeztem a folyóhoz, megduzzadt persze, de szerencsére még át lehetett jutni rajta. Ekkorra már a vizálló cipőmben két kis tó keletkezett… Közben rajtam volt az esőkabát, amibe jól bele is izzadtam… Végül sikerült élve lejutnom a hegyről.

A fedett részen jó sokan kerestek menedéket az eső elől. Meglepetésemre ismét összetalálkoztam az angolokkal. Velük volt szerencsém, ugyanis mondták, hogy ők is eláztak, és már hivtak is megint egy taxit (a buszra két órát kellett volna várni ázottan), és kérdezték, nem akarok-e én is velük menni. Nem érdekelt, hogy megint növekedni fognak a költségeim, gondoltam, minél előbb jussak vissza a szállásra, hogy egy forró zuhanyt vegyek. De sebaj, gondoltam, hát itt van nálam a váltásruha! Leszedtem az esővédőt a hátizsákról, és előbányásztam a rövidnadrágot, a pólót és a törülközőt… mindegyik olyan csavaró viz volt, mintha a mosógépből vettem volna ki centrifugázás előtt… Szerencsére a fényképezőt megvédte a táskája és a körülötte lévő ruhák, meglepetésemre a bentó se ázott el, a fontos papirjaimat pedig ugyebár a szálláson hagytam. El se tudom képzelni, hogy éreztem volna magam, ha például a hosszú hónapok alatt, Japán-szerte drága pénzért összegyűjtött gosuinjaim eláztak volna!

Megérkezett a taxi, ami levitt minket Mijanourába. Kérdeztem az angol srácokat, hova akarnak menni, mondták, hogy a postára, mert pénzt kell kivegyenek. Igy hát vizesen beszálltunk a taxiba, én a félig átázott kabátomat (ami igy még mindig kevésbé volt vizes, mint a pólóm) magamra teritettem, hogy igy védjem magam a taxi maximumon nyomatott légkondijától. Mig a szakadó esőben a taxi lefelé haladt a hegyi úton, én kinyomoztam, mikor van busz Anbó felé, és hol van a postához legközelebbi megálló. Szerencsémre két saroknyira a postától volt egy megálló, és volt busz is időben: megérkeztünk a postához, fizettünk, a srácok mentek a postára, én meg siettem a megállóba, pár percet vártam, és jött is a busz. A buszon is nagyon hideg volt a légkondi miatt, hogy nehogy megfázzak, itt is magamra teritettem a kabátot, a cipőből pedig kibújtam, az átázott zoknit is levettem, és a lábaimat az ülésre magam alá gyűrtem. Igy utaztam egy órát Anbóig. Nakaaza megállóba érkezve gyorsan mentem a jurtához, lepakoltam az ázott cuccokat, és egyből mentem a zuhanyzóba. Jólesett a forró zuhany, át voltam azért fázva már. Egyúttal a fürdőben kiöblitettem az átázott holmikat is, majd ezeket felakasztottam fogasokra a légkondi közelébe, a légkondit pedig fűtésre állitottam, hogy száritsa a ruhákat. Megettem a bentót, csináltam egy forró teát (még volt a termoszban a tegnapi forró vizben, nem hűlt még ki), aztán elkezdtem a fürdőből kölcsönvett hajszáritóval kiszáritani a cipőmet. Eszembe jutottak a márciusi emlékek, amikor Akita megyében, Jokote városában kellett a latyagban vonuljak, és ott is hajszáritóval száritottam a cipőt egész este. Akármennyire is vizálló a cipő, azt azért nem birja ki, hogy órákon keresztül „patakokban” gázoljunk benne.

Egyszer csak jött a bácsika, kérdezte, hogy hogyhogy hazajöttem. Elmeséltem neki az elázás sztoriját. Kérdezte, hogy akkor nem megyek az Óko-vizeséshez, mondtam, hogy én már sehová, ugyanis mindkét nadrágom elázott, alsógatyában meg azért nem indulnék el kirándulni 😀 Felajánlotta, hogy kimossa és kiszáritja az ázott holmimat, volt száritógép is. Átadtam az ázott cuccokat, én pedig folytattam a hajszáritóval a cipő száritását. Aztán megpihentem egy picit, és el is aludtam.

Miután megébredtem, folytattam a cipő száritását. Közben továbbra is zuhogott az eső. Néha el-elállt, de néha még erősebben esett, mint eddig. Egyszer csak megjelent a bácsika, és kérdezte, hogy mi legyen a vacsorával. Hát mondom, én a szupermarketbe mennék, hogy másnap reggelre is vegyek kaját, csakhogy nincsen nadrágom 😀 Erre elment, és hozott egy nadrágot, amit felvehettem a boltig 😀 Nagyon rendes volt. Elvitt a boltig, ami Anbó egyetlen nagyobb üzlete. Jó sokan voltak a boltban, mindenki itt vásárolt, hisz máshol nem lehet 😀 Amikor jöttünk ki, találkoztunk egy nővel, aki épp várt valakire. A bácsika mondta, hogy ő az információs irodában dolgozik, ő mondta, hogy bevárja az egyik busz a másikat. Gyorsan kérdőre is vonta a nőt, de ő mondta, hogy ő is ezt hallotta a busztársaságtól. Elmondtuk, hogy ma mi történt, megigérte, hogy jelezni fogja a buszt üzemeltető cégnek. Állitólag eddig olyan menetrend volt, amelynél húsz-huszonöt percet kellett várakozni az átszállásnál, és hogy ezt a várakozási időt kiküszöböljék, csináltak egy új menetrendet… két perces várakozási idővel 😀 Hát azért a kettő között lett volna még egy-két fokozat, mondjuk tiz perces várakozási idő, vagy ilyesmi… Azért egy busz normál esetben simán késik két percet, ez nem sinkanszen… A kajával hazamentünk, a bácsika felesége megmelegitette a curryt, amit vettem, aztán visszavonultam a jurtába, megvacsoráztam, blogot irtam, és folytattam a száritást. A hátizsákom kiszáradt, igy abba a száraz holmikat vissza tudtam pakolni, nemsokára a bácsika is hozta egy kosárban a kimosott és megszáritott ruhákat, igy azzal se volt már gond. Egyedül a cipő volt még vizes, tovább kellett száritsam a hajszáritóval. Éjjelre aztán fölkötöttem a cipőfűzőnél fogva egy fogasra a két cipőt, a fogast meg felakasztottam a légkondihoz, hogy az is száritson valamennyit. Éjszaka aztán megint szakadt az eső, csak úgy verte a jurta tetejét.

Igy zárult a jakusimai nap… Hát jobb lett volna, hogy szép időben nyugodtan meg tudok nézni mindent, amit szerettem volna, de azért igy is láttam azt a bizonyos hires erdőt, hatalmas cédrusokat, és van mit meséljek az elázásról 😀 Másnap reggel visszautazom a gyorshajóval Kagosimába, ellátogatok a Szego-don sorozat kagosimai múzeumába, meg a Meidzsi-restauráció múzeumába, aztán Hajato állomásig vonatozom, ahonnan egy buszos kirándulás keretén belül Kirisima város nevezetességeit járom körül majd.