(76-6) 【Nyugat-Kjúsú 12】 A Munakata-nagyszentély. Kiállítás Okinosimával kapcsolatban. Szentélyek Ósimán. Hazautazás hajóval. Az utazás összegzése, térképek.

Üdvözlet itthonról, Oszakából! A Nyugat-Kjúsú kirándulás utolsó napján Fukuokából Munakatába utaztam, felkerestem a Munakata-nagyszentélyt, majd pedig komppal Ósima szigetére mentem. A nap végén aztán a Sin-Modzsi kikötőben ültem hajóra, amivel hazautaztam Oszakába. Az utolsó bejegyzés végén jönnek a frissített térképek, az összegzés!

Reggel a fukuokai szálláson megreggeliztem a közös helyiségben, csináltam egy teát is, aztán igyekeztem, hogy idejében elinduljak, és elérjem a vonatot. Reggel 8-kor nyitott a recepció, nekem pedig még ki kellett fizetnem a szállás árát. Ezt meg is tettem, aztán sietve elindultam a Hakata állomás felé. Már csak Munakatában vettem észre, amikor benyúltam a zsebemben, hogy a hostelben kapott kulcs nálam maradt… Írtak is a hosteltől, hogy nem felejtettem-e el leadni, én meg válaszoltam, hogy de igen, feladom postán. A hazaérkezésem utáni első munkanapon elpostáztam, pár nap múlva írtak, hogy megérkezett hozzájuk. Ilyen még nem történt velem, hogy a zsebemben maradjon egy szállás kulcsa 😀

Fukuokából Munakata városába mentem. A Tógó állomásnál szálltam le, innen busszal utaztam a Munakata-nagyszentélyig. Megnéztem a szentélyt, csináltattam gosuint, aztán rábukkantam a szentély múzeumára, ahol éppen egy kiállítás volt Okinosimával kapcsolatban. Okinosima az a pici sziget, amely tavaly világörökségi státuszt kapott. A szigeten egy szentély található, a hely pedig annyira misztikus és szent, hogy a világörökségi státusz megszerzése előtt csak évente egyszer kereshették fel a helyet látogatók, akik csak férfiak lehettek, és akiknek a sziget területére lépés előtt teljesen meztelenül egy megtisztulási rituálét kellett elvégezniük a tenger vizében. Ezenkívül meg kellett esküdniük, hogy a szigeten látott, hallott dolgokat nem mondják el senkinek. Miután a helyet világörökségi helyszínnek nyilvánították, ezt az egyetlen látogatási lehetőséget is megszüntették, most már csak a szentély papjai kereshetik fel a szigetet. Az okinosimai szentély viszont a Munakata-nagyszentélyhez tartozik, így a világörökségi listára nem csak Okinosima, hanem a Munakata-nagyszentély, valamint az Ósima szigetén lévő Nakacu-szentély, illetve a szintén Ósimán lévő „távoli imapont” is felkerült (meg még néhány a környéken lévő kofun is). Így tehát ugyan Okinosimát nem lehet meglátogatni, gondoltam, meglátogatom a Munakata-nagyszentélyt és az ósimai nevezetességeket. Arra viszont nem számítottam, hogy a Munakata-nagyszentély múzeumában egy rendkívül érdekes és alapos, az Okinosima szigetén fellelt tárgyakat bemutató kiállítást találok. Kellett egy kis belépőt fizetni, de megérte. A földszinten Okinosimáról vetítettek egy dokumentumfilmet, az emeleteken pedig az Okinosimán talált tárgyak voltak kiállítva, a legtöbb még az ókorból származott. Végignéztem a kiállítást, aztán visszamentem a időközben elkészült gosuinomért, majd pedig ismét a buszmegálló felé vettem az irányt. A busszal a Kónominato kikötőbe mentem, innen indul a komp Ósimára.

Viszonylag jó idő volt, amikor a nagyszentélynél voltam, mire azonban megérkeztem a kikötőbe, szokás szerint elborult az ég, amikor pedig a kompra szálltam fel, szakadni kezdett az eső. Ósimán elég sokat kell a tervem alapján gyalogolni, így már előre mérgelődtem, hogy a kirándulás utolsó napján is jól el fogok ázni. Szerencsémre ezúttal csak egy nyári záporról volt szó, mire a komp megtette a negyed órás utat Ósimáig, elállt az eső, és kisütött a nap. Ósimán két helyet céloztam meg: a Nakacu-szentélyt és az Okicu-szentély „távoli imapontját”. Ezt nem tudom jobban lefordítani most így hirtelen… Arról van szó, hogy ugyebár az Okinosimán lévő Okicu-szentélyt halandó ember nem keresheti fel, van viszont Ósima északi részén egy pont, ahová egy kis szentélyt emeltek. Ez a pont épp Okinosima irányába néz, és évente párszor, rendkívül derült napokon látszik is a sziget. Aki szeretne, innen imádkozhat Okinosima istenségeihez. Én persze nem vagyok sintó vallású, így hát nem is efféle céljaim voltak, csupán szerettem volna felkeresni az immáron a Világörökség részét képező helyszíneket. Ósimán amúgy el lehet tölteni egy egész napot, van egy kis helyi mikrobusz, ami körbeviszi az embert, lehet biciklit is bérelni, vannak még látnivalók, nekem viszont nem volt sok időm. Nem is buszoztam, hanem gyalog elindultam először a Nakacu-szentélyhez. Itt lehet gosuint csináltatni, ráadásul nemcsak az Ósimán lévő Nakacu-szentély gosuinját, hanem az Okinosimán lévő Okicu-szentély gosuinját is begyűjthetjük. Az Okicu-szentély gosuinjára viszont nem azt a feliratot írják, hogy „imádság”, hanem azt, hogy „távoli ima” (Na ez most megint ilyen pongyola fordítás… 奉拝 és 遙拝). Begyűjtöttem tehát mindkét gosuint, aztán gyalog indultam a „távoli imapont” felé. Rajtam kívül még két illető is gyalog indult útnak, előttem vonultak. Úgy 20 percet kellett gyalogolni, a zápor miatt nagyon párás idő volt, ráadásul kisütött a nap, szóval visszatért a nyár.

Megnéztem a „távoli imapontot”, a kis szentélyépületen és egy toriin kívül más nem volt itt. A kilátás szép volt, viszont Okinosimáig nem lehetett ellátni… Csináltam pár képet, aztán nemsokára indultam is vissza, hogy elérjem a kompot. Egy másik útvonalon mentem vissza a kikötőbe, így az Ósimán lévő lakóházak közti pici utcákon is végigsétálhattam. A visszainduláskor már teljesen derült volt az ég, így a távolból a kompról le tudtam fotózni a sziget egészét. A komppal visszamentem a Kónominato kikötőbe, és ott várakoztam a buszra. Állok a buszmegállóban, úgy, ahogy a többi buszra váró ember. Nyomkodom a telefonomat. Egyszer csak odajön egy bácsika, és elkezd valamit angolul beszélni. Mondom neki, értek japánul is. Erre ő: „Igen? És hova mész most?”. Mondom, várom a buszt, a busszal megyek a vasútállomásig. Erre ő: „És utána? Hova mész utána?”. Ránéztem kérdő tekintettel. Mi köze hozzá? Mondom, a vonattal megyek Kokura irányába, de miért kérdezi? „Ja, akkor tudod, hogy hogy kell menni, igaz? Én ilyen önkéntes segítő vagyok, és gondoltam, hátha kell segítség.” Ez egyfelől nagyon jó dolog, hogy a bácsika szabadidejében ilyesmit vállal, és önkéntesként segít az embereknek. Viszont! Ha nagyon eltévelyedettnek néztem volna ki, például keresgéltem volna a térképen valamit, vagy kétségbeesetten járkáltam volna körbe-körbe, esetleg odaszóltam volna hozzá, hogy segítsen, akkor megértem, hogy segít, és nagyon örül is az ember neki. De én szépen várakoztam a megállóban, ugyanúgy, ahogy a többi ember. A többi japántól nem kérdezte meg, szükségük van-e segítségre. (Pedig lehet, hogy bajban lévő kínai vagy koreai turisták voltak, nem?) Ha egy japántól megkérdezi, hogy „hova mész most? És az állomástól hova mész?”, valószínűleg lerázzák azzal, hogy „közöd?!”… Szóval szép dolog az önzetlen segítség, de amikor nyilvánvalóan nem bajban lévő emberhez csak azért megyünk oda, mert külföldi, és rámenősen kérdezősködünk, akkor ezt úgy hívják japánul, hogy jokeina oszeva, vagyis „túlzott törődés”… Tök jó dolog, hogy vannak önkéntes segítők, akik ki tudják segíteni a bajba jutott külföldi turistákat. De ha nincsenek bajban azok a bizonyos külföldiek, akkor nem csak békén kell hagyni őket! 😀

Na tehát megjött a busz, azzal visszamentem a Tógó állomásig, ott pedig felültem a Kokura felé tartó vonatra. Meglehetősen sokan voltak a vonaton aznap. Kokuránál leszálltam, a Kokura állomás épületében lévő konbiniben vettem kaját estére meg másnap reggelre, aztán mentem az állomás mellett lévő parkolóba, ahová a komp ingyenes buszjárata érkezik. Azzal a komppal utaztam vissza Oszakába, amit a tavalyi Szanin+Észak-Kjúsú kirándulásom végén is igénybe vettem. Már írtam talán, hogy igazából ez egy kényszermegoldás volt, Sikokun akartam volna utazni, de a nagy esőzés sok helyen elmosta a síneket, ezért módosítottam az útvonalon, így került bele Cusima, Iki és Munakata az útitervbe, és így lett végül az utolsó napon a hazautam egy újabb hajókázás… Megjött tehát az ingyenes buszjárat, kivitt a Sin-Modzsi kikötőbe, ahol kiváltottam a jegyemet (konbiniben ki lett fizetve előre, csak a foglalási szám alapján ki kellett váltani), aztán felszálltam a hajóra. Tavaly olyan helyet választottam, ahol rendes, nyugati stílusú ágy van, hasonló egy kapszulahotelhoz. Viszont nagyon „rázott” az ágy, nem a szokásos „ringatózás” volt, hanem mintha valami motor fölött lettünk volna, remegett az egész ágy, így nem tudtam jól aludni. Ez alkalommal egy még olcsóbb helyet választottam, ahol japánosan a földön alszik mindenki. Ha jól emlékszem, 16 hely volt a szobában, itt a legszélső hely volt az enyém. Nagyon büdös lábszag volt… 😀 Még a hajó indulása előtt, egykettőre mentem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, még mielőtt a sok utas megrohamozza a helyet. Utána pedig találtam egy ülőhelyet asztallal, itt megkajáltam, és innen írtam a blogot is. Ezzel foglalkoztam estig, aztán szépen visszavonultam a szobámba. Elég nagy zaj volt, miközben ettem meg a blogot írtam, mert valami iskolai sportcsapat is utazott a hajóval, a gyerekek pedig ide-oda rohangásztak és ordibáltak.

A hajón viszont meglepően jól tudtam aludni! Pedig volt egy kis horkolás is (de nem vészes), a zenével a fülemben viszont szinte reggelig aludtam. Reggel fél hatra érkezett meg a hajó az oszakai déli kikötőbe. Az érkezés előtt összepakoltam, aztán mikor befutott a hajó, indultam is, hogy elérjek egy minél korábbi „New Tramet” (ez egy vicces jármű, mert ugye az a neve, hogy „új villamos”, de nem is nagyon új, és egyáltalán nem villamos 😀 Tulajdonképpen egy monorail-szerűség, automata üzemmódban működik). A New Tramről átszálltam a metróra, és kora reggelre már meg is érkeztem Eszakába. Hazamentem, kiszellőztettem, kipakoltam, vissza már nem aludtam.

Ezzel véget ért a Nyugat-Kjúsú kirándulás. Hát… jó volt, hogy eljutottam olyan helyekre, ahol még nem jártam, de ez a folyamatos eső jócskán megnehezítette a dolgomat… Persze ha csak egy nappal is később lett volna az indulásom, már a tájfun miatt el se tudtam volna utazni, szóval még mindig jobb, hogy „csak” esőt fogtam ki… De azért párszor eléggé el tudta venni a kedvem a kirándulástól. Mindenesetre sok új helyet ismertem meg, találkoztam kedves emberekkel, ismét sok mindent tanultam, így azért összességében megérte elutazni.

Lássuk, hogyan változtak a térképek az út után! Az eddig Japánban bejárt helyek térképe az út után így néz ki:

A „Melyik megyében jártam már?” térkép az út után már teljes egészében pirosban pompázik: ez azt jelenti, hogy minden japán megyében megszálltam már legalább egyszer.

A megyés térkép mintájára készülő „Melyik történelmi tartományban jártam már?” térkép is frissült:

Két újabb hellyel bővült a „Japán különleges földrajzi pontjai” térkép is. Már csak egy különleges pont maradt hátra, mégpedig Jonaguni szigeten Japán legnyugatibb pontja.

Jakusima és az Okinosimához köthető helyek felkeresésével a világörökségi helyszíneket bemutató térképem is frissült. Már csak egy világörökségi helyszín van, amelyet nem kerestem fel, mégpedig az Ogaszavara-szigetcsoport. Remélem, hogy a hazamenésem előtt ide is eljutok még!