(84) 【Muttiék Japánban 1.】 Az érkezés. Szumijosi-nagyszentély és a Kója-hegy Öcsivel. Vacsora az Öcsi-családnál. Kirándulás Narában. Séta Oszakában. A takojakisnál. Találkozás Motoharáékkal. Főnix Udzsiban és róka Fusimiban. Kiotó és Arasijama.

A 84-85. héten idegenvezető lettem, ugyanis anyumat és barátnőjét kalauzoltam Japánban! 🙂 Ebben a bejegyzésben Oszaka, a Kója-hegy, Nara, Udzsi és Kiotó kerül terítékre, és feltűnnek a már jól ismert szereplők is: Öcsi, Kisöcsi, Tera-szan és Motoharáék.

A hétfői napon voltam edzeni, visszavittem a könyveket a könyvtárba, aztán takarítottam, más különös nem történt. Kedden reggel pedig 7-kor indultam a reptérre, mivel Muttiék (az előző bejegyzésben írtam, hogy általános iskolás koromban a némettanulás hatására egyes családtagokra német beceneveket aggattam 😀 ) délelőtt érkeztek Japánba. Otthoni idő szerint hétfőn indultak, Frankfurtban szálltak át, és japán idő szerint kedd reggelre értek Oszakába. Én a metróval mentem le Nambáig, onnan pedig a Nankai-vonattal a reptérre. A repülő majdnem egy órával hamarabb leszállt a tervezettnél, akkor még én a vonaton ültem. De ugyebár ott van még az útlevél-ellenőrzés, a vám stb., szóval azért úgy kalkuláltam, hogy lesz még időm. A reptéren először fölmentem a százjenes és háromszáz jenes boltokhoz, hogy ott keresgéljek átalakítót a konnektorhoz, mivel ugye amit a múlt héten vettem a Yodobashiban, az rossz volt. A háromszáz jenesben meg is lett az átalakító. Következőnek lementem a Ninja Wifi pultjához, ugyanis rendeltünk a neten pocket wifit arra a bő egy hétre, amíg itt lesznek, hogy legyen internetjük. Az én nevemre rendeltem meg a wifit, a pultnál az én nevemet is mondtam, erre azt mondja a fickó, hogy adjak útlevelet. Mondom, az nincs nálam, mert nem én utazom 😀 Szerencsére jó volt az itt tartózkodási engedély is, csak azért kellett, hogy a nevet ellenőrizzék. Megvolt tehát a wifi is, ezután még összeszedtem néhány pamfletet különböző nevezetességekről, aztán mentem a kapuhoz várni Muttiékat. Nem is kellett sokat várni, már érkeztek is meg a nagy bőröndökkel. A nagy csomagokkal elindultunk a vasútállomáshoz. Csináltattunk IC-kártyákat, de most még nem vettük igénybe őket, ugyanis van egy 1000 jenes kombinált jegy a Nankaira és az Osaka Metróra, az jobban megérte.

Nambában át kellett ugyebár szálljunk a metróra. Három nagy bőrönddel és a kistáskákkal persze a liftet céloztuk volna meg, de ami lift volt, az valami hotelbe vezetett. (Majd a következő héten, a hazamenéskor kiderül, hova volt elrejtve a lift.) Onnan aztán odakint kellett megtaláljuk a metrólejáratot, ahol még mozgólépcső se volt. Végül visszamentünk az épületbe, és a mozgólépcsőn leszerencsétlenkedtünk a bőröndökkel. De ahogy láttam, minden turista így tett, sokan idétlenkedtek még a nagy bőröndökkel. Felszálltunk a metróra, és egészen Eszaka állomásig jöttünk. Muttiék hotelje az Eszaka állomás közvetlen közeljében volt, de csak délután 3-tól lehetett becsekkolni. A lifttel lejöttünk az állomástól a járdához, ott pedig ettünk egy-egy taijakit (tengeri keszeg alakú, krémmel töltött sütemény). A hotelhez bementünk, hogy lerakjunk két bőröndöt, ez meg is történt, aztán a maradék egy bőrönddel elindultunk hozzám. A Lufthansának a Japánba induló vagy onnan érkező járatain ugyanis mindenki 2 nagy bőröndöt adhat fel, egy tíznapos útra viszont nem visz ugye az ember 46 kilónyit ruházatot. Ezért hát az egyik bőrönd a nekem szánt cuccokkal volt tele, például egy csomó zabpehellyel, ugyanis az itt sokkal drágább, mint odahaza 😀 Ezt a bőröndöt tehát el kellett szállítani hozzám. Útközben megálltunk egy konbininél, itt Muttiék megkávéztak, meg belekortyoltak a nyers zöld teába, ami nem ízlett nekik 😀 Felidéztem azt, amikor én először jöttem Japánba, és a konbiniben vettem egy műanyag palackos zöld teát, amire azt hittem, hogy ugyanolyan cukrozott ice tea lesz, mint amilyet otthon is árusítanak. Hát nem 😀 A kávézás után tovább sétáltunk az én „rezidenciám” felé. Meg is érkeztünk, itt Muttiék megpihentek, én pedig kipakoltam a bőröndöt. Kiszedtük az ismerősöknek szánt ajándékokat is (bor stb.), egyedül egy kis zacskós paprika sérült meg, az fölbomlott az egyik nejlonszatyorban, így pár dolog paprikás lett.

A pakolás és a pihenés után visszaindultunk az állomás felé, egyrészt hogy együnk, másrészt hogy becsekkoljunk a hotelbe. Az állomás közelében volt egy Fúgecu (okonomijakis), ide mentünk be, itt tettek Muttiék először próbát a pálcikákkal, ami elég jól sikerült nekik, legalábbis biztos jobban, mint amennyire nekem először ment öt éve 😀 Én eredetileg még azt terveztem, hogy lemegyünk Umedába a Sky Building kilátójába megnézni az esti fényeket, de Muttiék már fáradtak voltak, így hát a hotelbe mentünk, becsekkoltunk, aztán elfoglalták a szobájukat. Én még ha jól emlékszem, beugrottam a takojakishoz.

Szerdától kezdve minden reggel fél 9 körül érkeztem a hotelhez, onnan indultunk kirándulni. Szerda volt az a nap, amikor Öcsinek nem kellett dolgoznia, így megbeszéltük, hogy aznap találkozunk vele, megígérte, hogy elvisz kocsival a Kója-hegyre. Én meg azt találtam ki, hogy ha már úgyis le kell menni Oszaka déli részére Öcsiékhez, akkor mehetnénk Tennódzsitól a Hankai-villamossal a Szumijosi-nagyszentélyig, és onnan indulhatnánk a Kója-hegyre. Így is tettünk, a metróval lementünk Tennódzsiig, ott az átszálláskor megmutattam az Abeno Harukast, aztán a villamossal lementünk Szumijosiig. Ott megnéztük a szentélyt, Mutti és Nusi is vett egy-egy gosuincsót, hogy ők is gyűjtögessék a gosuineket, aztán vettek emlékbe ilyen-olyan talizmánokat egészségre stb. Épp a 7-5-3 évesek ünnepének időszaka van, így sok tradicionális ruhába öltöztetett kisgyereket láttunk a szüleikkel, nagyon édesek voltak. Elmagyaráztam a legfontosabb tudnivalókat úgy általában a japán vallástörténetről meg a Szumijosi-szentélyről is, aztán a „power spotnál”, ahol kandzsikkal megjelölt kavicsokat kell keresgélni, Muttiék is keresgéltek, meg megmutattam a „macskás szentélyt” is 😀 Nagyon szép időnk volt, a szokásos novemberinél melegebb hőmérséklettel, konkrétan pulóverben lehetett sétálni. Közben megérkezett Öcsi is a szentély elé, írt egy üzenetet, hogy „a torii előtt zavarom a forgalmat” 😀 😀 Itt találkoztunk tehát vele, kocsiba pattantunk, és úgy kétórás utazás következett a Kója-hegyig.

A Kója-hegyen hatalmas tömeg volt. Nem csoda, hisz itt korábban tetőzik a momidzsi-szezon, és ennek épp a közepén voltunk: ekkor voltak a legszebbek az őszi, színes falevelek. Egészen konkrétan nem tudtunk leparkolni. Öcsi elment egészen az Okunoinig (ez az ún. „hátulsó templom”, körülette egy temetővel), és az Okunoin előtti nagy parkolóban is csak a szerencsén múlott, hogy két kör megtétele után meg tudtunk állni. A parkoló viszont ingyenes volt, ezzel szerencsénk volt. Így hát először az Okunoint néztük meg, végigsétáltunk a legbelső épületig, Kóbó Daisi mauzóleumáig. Innen vissza a főúthoz, ahol buszra szálltunk, és azzal mentünk el a Kongóbudzsi templomhoz. (Hogy ne kelljen megint parkolót keresni.) Sétáltunk a piros falevelek alatt, bementünk a Kongóbudzsi épületébe, megnéztük a sziklakertet, aztán ittunk zöld teát is. (Már 2016-ban is volt ilyen zöldteás szolgáltatás, amikor szeptemberben Maszakiékkal voltam itt.) Megpihenve tovább sétáltunk a Garan-templomkomplexum felé, itt is nagyon szép leveleket láttunk. Persze gosuint is csináltattunk mindenhol. Végigsétáltunk tehát mindenhol, aztán visszamentünk ahhoz a buszmegállóhoz, ahol délután leszálltunk. Igen ám, de már 5 óra körül járt az idő: kiderült, hogy kábé egy órát kéne várjuk a buszra. Így végül Muttiék ott maradtak, ittak egy kávét, mi pedig addig Öcsivel lesétáltunk az Okunoinig. Besötétedett, mire visszaértünk, és elég hűvös is lett. Az utcákon már szinte senki nem járt, a délben még tömve lévő parkolóban már csak Öcsiék autója állt 😀 Autóba ültünk, aztán fölvettük Muttiékat, és indultunk vissza Oszaka irányába. Útközben az autóból Skype-on felhívtuk a Magyarországon maradt Omát (nagymamám), hogy beszámoljunk arról, hogy mind jól vagyunk. Kétórás utazás után érkeztünk meg Öcsiékhez. Náluk Öcsimutti és Kisöcsi fogadott, aztán hamarosan megérkezett Öcsiapi is 😀 (Nagyon büszke vagyok ezekre a saját gyártmányú beceneveimre 😀 ) Nagyon finom vacsorát kaptunk, el is beszélgettünk. Öcsimutti és Öcsiapi mondott néha egy-egy szót angolul, de főleg én tolmácsoltam japánról magyarra és vissza. A végére már megfájdult a torkom, így hát mondtam, hogy mostantól Öcsire bízom a tolmácsolást, de ő túlságosan lerövidítette a mondandókat 😀 😀 A vacsora végeztével aztán lefényképezkedtünk, majd Öcsi haza is vitt minket Eszakába. Lepakoltunk Muttiéknál a hotelben, aztán én hazagyalogoltam, meg még benéztem a takojakishoz elmesélni a történteket. Mondtam, hogy egyik nap majd jövünk takojakit enni. Ott volt Daiki anyukája is, mondta, hogy ő is akar majd találkozni Muttiékkal.

Csütörtökön Nara következett. Megvettük azt a Nara Passt, amivel én múlt héten is voltam Narában, ezzel utaztunk. A Kintecu-állomástól a Tódaidzsi irányába indultunk, útközben Muttiék megismerkedhettek a szarvasokkal. Volt olyan szarvas, amelyik egy virágágyásba volt befeküdve 😀 Elsétáltunk a Tódaidzsihez vezető útig, ott vettünk kávét, illetve fagyit. Mutti megkóstolta a maccsás fagyit, de nem nagyon jött be neki, Nusi meg egy nyalás után úgy döntött, inkább vaníliásat kér 😀 Mint mindig, most is nagyon sokan voltak Narában, sok iskolás csoport is volt. Áthaladtunk a Nandaimonon, aztán bementünk a Nagy Buddhához. Persze itt is fényképezkedtünk, csináltattunk gosuint stb. Innen fölsétáltunk a Nigacudóhoz, ahova a rengeteg lépcsőn Nusival mentem fel, Mutti megvárt minket lent. Miután megnéztük a Nigacudónál a kilátást, a Kaszuga-nagyszentély irányába indultunk. A Kaszuga-szentélynél én elég rég voltam, így kicsit összekeveredett a fejemben az oda vezető út 😀 Útközben is találkoztunk sok szarvassal, aranyosak voltak. Mire a szentélyhez értünk, már mind fáradtak voltunk, már megvolt a napi 10 km… (Előző nap is több mint 10 km-t gyalogoltunk.) A Kaszuga-szentély belső részébe már nem mentünk be, a busszal visszautaztunk az állomáshoz. Eredetileg úgy terveztem, hogy Nara után még Udzsiba és Fusimiba is elmegyünk, végül Fusimit lehúztam, de Udzsi továbbra is tervben volt. Fel is ültünk a vonatra, de aztán Jamato-Szaidaidzsinál visszafordultunk, mert Udzsi már nemigen fért volna bele az időbe. Így hát ismét visszajutottunk a Kintecu-állomásra 😀 Beültünk kajálni, ha jól emlékszem, valami currys cuccot ettünk, finom volt. Utána Muttiék bementek a százjenesbe vásárolni, én pedig felszaladtam a Kófukudzsihoz gosuint csináltatni. Azt hittem, hamar fog menni a dolog, ehhez képest olyan sor állt, hogy vagy fél órát kellett várakoznom. Miután megvolt a gosuin, visszamentem a százjeneshez. A százjenestől elsétáltunk a Nakatanidóhoz, ez egy mocsit árusító üzlet, ami híres arról, hogy milyen gyorsan ütik a mocsit, amikor készítik. Sajnos este már nem volt mocsikészítés, de vettünk kóstolót. Ekkorra már besötétedett, így hát elindultunk a Kófukudzsihoz. Muttiéknak is megmutattam a Csúkondó kivilágítását, ahol múlt héten voltam. Megnéztük a kivilágítást, aztán lesétáltunk a Kintecu-állomáshoz, itt Nusi vett valami édességet, majd vonatra ültünk, és visszajöttünk Oszakába. Eszakában, a hotellel szemben volt egy Jajoi-ken nevű étteremlánc üzlete (eddig észre se vettem), itt menüben lehet finom dolgokat venni, itt vacsoráztunk.

Péntekre rossz időt mondtak, így aznapra raktam az oszakai nevezetességek megnézését, mármint azokat, amiket rossz időben is meg lehet nézni. Gondoltam, lemegyünk Sinszaibasiba, megnézzük a bevásárlóutcát, aztán meg Umedában lófrálunk, vásárolgatunk stb. Le is mentünk Sinszaibasiig, lesétáltunk a Dótonboriig, lefényképezkedtünk a Glico-pasassal meg a nagy rákkal, aztán találtunk valami hawaii kávézót, itt Muttiék megkávéztak, én valami maccsás izét ittam. Mire kijöttünk a kávézóból, meglepő módon szép kék lett az ég, eltűntek az esőfelhők. Így hát módosítottam az útitervet, és úgy döntöttem, hogy akkor az oszakai várhoz fogunk menni. Metróval utaztunk a várhoz, fölsétáltunk a vártoronyig, majd fölmentünk a kilátóba is. Ekkor ismét kezdett elborulni az ég, de azért jó kilátás nyílt a környező parkra és annak színes faleveleire. A várból lejőve bementünk abba az üzletbe, ahol annak idején a tokugavás kólát vettem meg, itt vettük két kólát, egy kiotósat és egy oszakásat. Ezután metróval utaztunk, majd a Szakaiszudzsi-vonalra átszállva Tojocuig mentünk, onnan pedig hazasétáltunk hozzám. Összekészítettük nálam a Tera-szannak szánt ajándékot, aztán átmentünk a takojakishoz. Ott volt Daiki anyukája is, Tera-szannak pedig épp két gyerek segített. Tavaly is volt ugyebár olyan, hogy két napra alsó középiskolás diákok segítettek, hogy megtapasztaljanak különféle munkákat, na ez volt idén is. Muttiéknak elmagyaráztam a menüt, aztán ott hagytam őket, mert én biciklivel el kellett menjek a hoteljükhöz, hogy valamit elhozzak a szobájukból, amit ott felejtettek. Addig ők angolul próbálkoztak beszélgetni Daiki anyukájával, aki viszont egyáltalán nem tud angolul, így Muttiék elmondása szerint hangosan beszélt japánul, hátha megértik (nem süketek, csak nem tudnak japánul :DDDDD). Mikorra visszaértem, épp megsültek a takojakik, megettük, Muttiék itt megkóstolhatták először a polipot. Közben beszélgettünk Tera-szannal és Daiki anyukájával, aztán hamarosan indultunk tovább. Megint lepakoltunk nálam, ezúttal pedig elvettük Motoharáék ajándékait, ugyanis aznap Motoharáékkal is meg volt beszélve a találkozó. A Hankjú-vonattal majd a monoraillel utaztunk el a Banpaku-kinen-kóenig, ahol az Expo Citynél felültünk Japán legmagasabb óriáskerekére, és onnan néztük meg az esti kilátást, a kivilágított Naptornyot. Ezután az Expo Cityben találkoztunk Motoharáékkal. Mi már nem voltunk éhesek, így hát vacsora helyett inkább egy kávézószerűségbe ültünk be, ahol ilyen poharas pancake-eket árultak. Itt beszélgettünk Motoharáékkal. Hazafelé aztán az októberben debütált legújabb monorailszerelvényt kaptuk ki. Ezúttal Szenricsúóig mentünk, onnan szálltunk át a metróra (pontosabban az Észak-Oszakai Gyorsvasútra), meg sem álltunk Eszakáig. Eszakában vacsorára aznap udont ettünk.

Szombaton reggel Udzsi felé vettük az irányt. Ez alkalommal Jodojabasiig mentünk le a metróval, onnan pedig a Keihan-vonattal utaztunk. Aznap megint szép volt az idő, ismét pulóverben lehetett sétálni. Az állomástól elsétáltunk a Bjódóin Főnix Csarnokáig, azt néztük meg, aztán álltunk úgy fél órát a sorban a gosuinekért (de megérte, mert nagyon szép gosuint csináltak). A Bjódóintől kijőve bementünk egy fagyizó-kávézóba, Muttiék kávéztak, én pedig ettem egy maccsás fagyit. Következőnek a JR-állomásig mentünk, útközben megnéztük a teát árusító üzleteket, kóstolgattunk édességeket. A JR-ral a Fusimi Inari-nagyszentélyig mentünk, így az udzsi főnixek után a fusimi rókák következtek. Mondanom sem kell, hogy hatalmas volt a tömeg a szentélynél. Megnéztük a szentély épületeit, csináltattuk gosuint (itt is nagy sor volt), aztán fölmentünk a sok-sok torii kapuhoz (de a hegyre már nem másztunk fel). Voltak már itt is pirosló levelek, de azért még nem volt az igazi szezon. A szentély megnézése után a Keihan-állomásig mentünk, Keihan-vonattal Gion-sidzsó állomásig utaztunk. Sétálgattunk Kiotóban a Gion-negyedben, megnéztük a Jaszaka-szentélyt, aztán a kis sikátorokat, láttunk aznap is egy igazi gésát elsietni a Hanamikodzsi-utcában, és még a Kuszama Jajoi-féle sütőtököt is megmutattam Muttiéknak. Végezetül a Hankjú-vonattal mentünk haza, de Umedánál átszálltunk a metróra, hogy ne kelljen Tojocutól elgyalogolni a hotelig. Aznap este ráment ettünk Eszakában.

Kiotóra nem elég egy nap (igazából egy hónap sem…), így hát vasárnap megint megcéloztuk az ezeréves fővárost. Igyekeztem volna elkerülni, hogy hétvégére kerüljön Kiotó vagy Nara, hisz hétvégén még a szokásosnál is nagyobb a tömegnyomor, de az időjárás úgy hozta, hogy muszáj volt ekkorra rakni. Reggel biciklivel érkeztem a hotelhez, és vittem magammal pár cuccot, például a mérleget majd a csomagméréshez, meg néhány könyvet, amit majd haza akartam transzportáltatni. Ezeket lepakoltam, aztán elindultunk a Hankjú-állomás (Tojocu) felé, közben én leraktam nálam a biciklimet. A Hankjúvel bementünk Kavaramacsiig, vetettük egy pillantást a Kamogavára (folyó), aztán busszal mentünk a Kinkakudzsiig (Arany Pavilon). Persze nagy volt a tömeg, nagyon sok délkelet-ázsiai (thai vagy vietnam) turista volt, akik nem tudtak viselkedni, összevissza szelfiztek az út közepén, ordítottak, mint a sakál stb. A Kinkakudzsi bejáratához vezető úton már volt egy csomó, szépen pirosló juharfa, ezek előtt fényképezkedtünk, aztán bementünk megnézni a Kinkakudzsit. Végigsétáltunk a gyönyörű parkban (aznap is pulóveres idő volt), aztán a kijáratnál megkóstoltunk mindenféle édességeket (pl. jacuhasi) meg savanyúságokat. Innen lesétáltunk a buszmegállóhoz. Arasijama volt a következő cél, a buszmegállónál viszont hosszú sor állt. Egy buszt lekéstünk, mert azt hittem, hogy a sorban mindenki arra a buszra vár, miközben ez nem így volt, és a sor közepéről így be lehetett volna előzni. Viszont ezzel szerencsénk lett, mivel a következő busz a Rjóandzsi felé közlekedett: így gondoltam egyet hirtelen, és úgy döntöttem, hogy akkor megmutatom Muttiéknak a Rjóandzsit. Pont jól jött ki tehát a busz lekésése. A Rjóandzsi zen templom ugyebár a sziklakertjéről híres, namármost vasárnap olyan sokan voltak, hogy alig lehetett odaférni a sziklakerthez. De azért odafértünk! 🙂 Itt is szépek lennének a parkban a falevelek, tavaly voltam is itt, most viszont még eléggé zöldek voltak a fák. Azért így is szép volt. A Rjóandzsitól lesétáltunk a Randen (villamos) megállójáig, majd a Randennel utaztunk el Arasijamáig. Na itt aztán még nagyobb volt a tömeg. Megnéztük a bambuszligetet, a Mikami-szentélyt, aztán megint kóstolgattunk savanyúságokat a kedvenc helyemen, benéztünk kisebb kézművesboltokba, majd mire a Togecukjóhoz (híd) értünk, teljesen be is sötétedett. A hídon átmenve még benéztünk a zenélődobozos üzletbe, itt Nusi vett egy zenélő angyalkát, aztán a Hankjú-vonattal hazamentünk. Vagyis Umedában megint átszálltunk a metróra, hogy egyből Eszakába érkezzünk. Este aztán a közeli CoCoIchiben karét (curryt) vacsoráztunk.

A következő bejegyzésben folytatódik Muttiék japáni kirándulása! Most pedig képek a 84. hétről: