(85) 【Muttiék Japánban 2.】Tera-szannal Avadzsi szigetén és Narutóban. Utazás a sinkanszennel Hirosimába. Séta Mijadzsimán. Sinszekai és a Cútenkaku. Pakolás. Négy bőrönddel a metrón. Muttiék hazamenése. Pihenés.

Folytatódik Muttiék japáni kalandja: a takojakis Tera-szannal Avadzsi szigetére és Narutóba látogattunk el, majd a sinkanszennel Hirosimába és Mijadzsimára is elmentünk. Maradt még egy nap Oszakára és a pakolásra, csütörtökön pedig ismét a reptér felé vettem az irányt. A hétvége pedig főleg pihenéssel telt.

Hétfőn van Tera-szannak, a szomszéd takojakisnak a szabadnapja, és Öcsi után ő is megígérte, hogy kocsival elvisz minket valahová. Úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az Akasi-tengerszorosi hídon Avadzsi szigetére, ahol megnézzük az ottani ningjódzsóruri-előadást (bábelőadás), majd átmegyünk Narutóba, hogy megnézzük az örvényeket és halat együnk ebédre. Így is tettünk. Én szokás szerint lementem reggel a hotelhez, Tera-szan pedig 9-re odajött a hotel közelébe, ott vett fel minket kocsival. Sajnos hétfőn nem volt szép idő, nagy esőfelhők gyülekeztek az égen, de azért sikerült megússzuk egész nap elázás nélkül. Először keresztülmentünk a hídon, aztán az előadás kezdete előtt öt perccel meg is érkeztünk Minamiavadzsiba, a színházhoz. Én annak idején, 2014-ben láttam itt a bábelőadást, amikor az egyetemi kirándulás keretén belül jöttünk el ide. Azért gondoltam, hogy megnézhetnénk ezt Muttiékkal is, mert itt el is magyarázzák, hogyan működnek a bábok, másfelől pedig az egész előadás úgy 40 perces, szóval nem kell sok időt rááldozni. Azt reméltem, hogy nem lesznek sokan az előadáson, így majd tudok halkan szinkrontolmácsolni Muttiéknak, de pechemre tele volt a terem, nem tudtam tolmácsolni. Mondjuk a fő előadásnál a régies nyelven, kántálva előadott szöveget én sem értettem, ahogy a japánok se 😀 Ráadásul a nambai bunrakuszínháztól eltérően itt nincsen feliratozógép sincs, ez sem könnyíti meg a megértést. Próbáltam ébren maradni, de a samiszenek hangja és a monoton kántálás engem valahogy mindig elaltat, akár bunrakuelőadásról, akár kabukielőadásról van szó 😀 Most is kimaradt a darab közepéből egy jókora részlet, nem emlékszem rá ^^”” De mentségemre legyen szólva, hogy Mutti is elaludt rajta, mögöttünk pedig Tera-szan végigaludta az egészet 😀 😀 Csak Nusi volt ébren (állítólag!). Az előadás után le lehetett fényképezkedni az egyik bábbal, aztán még átmentünk a színház melletti út túloldalán lévő piacszerűséghez, itt tettünk egy kört, majd ismét autóba pattanva áthaladtunk a narutói hídon, és megérkeztünk a Bibinja nevű halas étteremhez. A kívülről lepukkantnak kinéző hely bejáratánál hosszú sor állt. Én kiszálltam a kocsiból, hogy beálljak a sorba, amíg Tera-szan parkolót keresett. A sorban állva lehetett látni, ahogyan a bejárat mellett lévő akváriumból kiszedik az elkészítésre kiválasztott halakat. Odabent telt ház volt, ahogy szabadultak fel helyek, úgy engedtek be újabb vendégeket. Látszott, hogy népszerű a hely. Tera-szan azt mondta, hogy ő már csak azért elvezet szívesen Tokusima megyéig, hogy itt egyék. Úgy tíz perc múlva sorra kerültünk, és helyet foglalhattunk. Tera-szan rendelt nekünk mindenféle finomat. Kerültek az asztalra többek között nyers halak (szasimi), sült halak (tengeri keszeg, sárgafarkú hal), miszoleves, tengeri keszeggel egybefőzött rizs, tempura. Minden nagyon finom volt! Nem osztottuk el, ki melyiket kapja, mindenki vett mindegyikből. A nyers halhoz nem szokott Muttiéknak is ízlettek a fogások, nekem is. Amit nem tudtak Muttiék megenni, azt megettük mi Tera-szannal, aztán amit már én se bírtam, azt is megette Tera-szan 😀 Az ebéd után nagy örömömre az étterem melletti automatában megtaláltam a sikokui limitált dizájnos kólát, meg is vettem 🙂

Innen a közeli útmenti pihenőhelyre mentünk át, hogy ott megnézzük a halakat és az egyéb árukat, Tera-szan akart venni hazavitelre halat meg tengeri algát. Itt történt az, hogy Muttiék kávét akartak volna inni, de nem azt a japánok által kedvelt löttyöt, hanem espressót. A kávégépen Nusi meglátta az espresso gombot, és mondta volna az eladónőnek, hogy azt a gombot nyomja meg. A nő viszont el volt képedve, és ragaszkodott a másik gombhoz. Tera-szan tudta, mi az az espresso, és mondta, hogy nyomják meg nyugodtan azt a gombot, mert azt szeretnénk. Az eladó viszont erősködött: „De ha azt nyomjuk meg, akkor csak kevés jön ki! Alig lesz valami a pohárban!” 😀 Mi meg mondtuk, hogy pont az a lényeg. Aztán végül megnyomta a gombot, ízlett is Muttiéknak az eredmény, ő viszont továbbra is el volt képedve, nem akarta, hogy két kávé árát fizessük ki, mert hogy szerinte ez olyan, mintha a szokásos löttyöt osztottuk volna két felé 😀 Mikor eljöttünk az üzletből, még akkor is bámultak az eladók a kávégépükre, nézegették a gombokat, hogy mit is tud ez a masina… Ez nagyon tetszett Muttiéknak 😀 A kávézás után hajókázni mentünk, hogy megnézzük a híres narutói örvényeket. Én 2014-ben a narutói hídról láttam már az örvényeket, viszont akkor nem abban az időintervallumban mentem, amikor szépen lehet látni az örvényeket, hanem akkor, amikor a busz menetrendje azt lehetővé tette 😀 Most viszont pont a délutáni nagy örvényekhez igazítottuk a programot. Tera-szan nyomta a gázt, egy helyen még megálltunk, hogy megnézzük a Narutói-tengerszorost egy magaslaton lévő kilátóhelyről, aztán mentünk is tovább, a hajó indulása előtt úgy tíz perccel megérkeztünk a kikötőhöz. A kishajó úgy fél órát (40 percet?) ment, áthaladtunk a híd alatt, és nagyon szép örvényeket láthattunk. Szerencsénk volt, ténylege viszonylag nagyok voltak az örvények.

Az örvények megnézése után ismét kocsiba szálltunk, és elindultunk visszafelé. Az eredeti tervek szerint a Rokkó vagy a Maja-hegyre mentünk volna fel, hogy onnan nézzük meg az esti kilátást, de közben eleredt az eső is, így hát nem sok mindent láttunk volna. Ehelyett végül Kóbéba mentünk, elsétáltunk a Kóbe Port Towerig, aztán fel is mentünk a kilátóba. A kikötőben láttunk egy nagy óceánjáró hajót. És akkor eszembe jutott, hogy Motoharáék azt mondták, hogy ők hétfőn indulnak a kóbei kikötőből egy hajós kirándulásra Koreába és Dél-Japánba. Lefotóztam a kilátóból a nagy hajót, és elküldtem Motoharánénak, nem-e ez az ő hajójuk. Kis idő múlva válaszolt, küldte a képet a hajó fedélzetéről: valóban azon a hajón voltak! 🙂 A toronyból lejőve Tera-szan visszaszaladt a kocsihoz meghosszabbítani a parkolást, mi addig még elsétáltunk az előbb említett hajóhoz, aztán vissza a torony mellé. Tera-szan ott vett fel minket, következőnek a kínai negyedbe mentünk, ahol csípős levest terveztünk enni, de egy nagyon gagyi helyet sikerült találnunk, olyan volt a kaja, mintha instant tésztát mikróban melegítettek volna fel 😀 Hazafelé aztán még beugrottunk egy elektronikai szaküzletbe pendrive-ot venni, utána pedig egy nagy szűpába, itt vettünk másnapra kaját, néhány hazaviendő rágcsát, én pedig megtaláltam azt a maccsás pudingomat, amit egy ideig árultak a közeli szűpában, aztán eltűnt onnan, és azóta mindig csak kirándulásokon találom meg (pl. amikor Rékánál voltam Hirosimában, vagy nyáron amikor Kusiróban voltam Hokkaidón). Innen már tényleg hazamentünk, Tera-szan Eszakában lerakta Muttiékat, engem meg hazavitt, mert hogy volt még valami elintéznivalója a takojakis üzletben. Nekem a mindennapos sétától (pontosabban a nem saját gyors tempómban való sétától) eléggé megfájult ekkorra a derekam. Tera-szan mondta, hogy ő még megy a fürdőbe, nem megyek-e én is vele. Mentem volna, viszont már este 10 volt, másnap reggel pedig 6-7 körül akartunk indulni Hirosimába, így úgy döntöttem, inkább aludnom kéne 😀

Kedden reggel 5 körül keltem, hogy 6 körül már a hotelnél legyek. A metróval Sin-Oszakáig mentünk, ott pedig megvettük a jegyeket a sinkanszenre, amivel Hirosimáig terveztünk menni. Szerencsénk volt, időben elértünk egy Nozomit (a leggyorsabb, legkevesebb helyen megálló sinkanszent), amivel aztán úgy másfél órát utaztunk. Próbáltam volna aludni picit, de az előttünk ülő pasas olyan agresszíven verte a billentyűzetét a gépén, hogy nem tudtam 😀 Átültem egy másik helyre, oda pedig beült egy öreg bácsika, aki elkezdett röfögni 😀 Szóval nem sikerült aludni. Viszont ezzel az utazással megvolt életem harmadik sinkanszenes útja! Hirosimába érkezve aztán átszálltunk a Szanjó-fővonal jó öreg sárga szerelvényére, ami jól meg volt tömve turistákkal. Ezzel utaztunk a Mijadzsimagucsi állomásig, ahol aztán átszálltunk a Mijadzsimába tartó kompra. Reggel amúgy Eszakában még az eső is csöpörgött, aztán utána, amikor a sinkanszenen ültünk, elég borús idő volt, mérgelődtem is kicsit, de mire Mijadzsimára értünk, nagyon szép időnk lett. Mijadzsimán a szokásos útvonalon haladtunk, végig a part mentén az Icukusima-szentélyig. Útközben itt is megismerkedtek Muttiék a szarvasokkal, aztán kifogtunk egy esküvői fotózást is a tengerpart mentén, szép, hagyományos ruhába öltöztetett párt fotóztak épp, a sok turista velünk egyetemben az út széléről figyelte az eseményeket. Utána megnéztük a szentélyt, láttunk itt is ünnepi ruhába öltöztetett hároméves kisgyerekeket, aztán utána, amikor épp nem voltak szarvasok a közelben, megettük a rágcsálnivalóinkat az egyik padon. A másik padon egy nénike ült, pontosabban ráhajtotta a fejét az asztalra, azt hittem, alszik. Aztán egyszer hirtelen elkezdett hányni… Én arra tippelek, hogy a helyi specialitást, a nyers kagylót kóstolhatta meg… Ezután fölsétáltunk a Momidzsidanihoz, vagyis az őszi levelek völgyébe, ahol épp a juharlevelek szezonja volt, nagyon szép tájakat láttunk. Innen visszamentünk a bevásárlóutcába, és én mindenhol kerestem Japán legnagyobb rizsszedő kanálját, de sehol se találtam… Viszont ahogy bolyongtunk, feljutottunk a pagodához, itt is nagyon szép volt a táj, ráadásul megint elkaptunk egy esküvői fotózáson részt vevő párt. Végezetül bevásároltunk különféle ízű momidzsi mandzsúkból (falevél alakú, krémekkel töltött piskóta), és visszasétáltunk a kikötőhöz. Ezúttal nem a kompra szálltunk fel, hanem arra a gyorshajóra, ami beviszi az embert Hirosimába, a Békeparkhoz. Engem szokás szerint elringatott a hajó, aludtam egy jót tátott szájjal 😀

A Békeparkban először természetesen az Atombomba Dómot néztük meg, itt ettük meg a momidzsi mandzsúkat is, aztán tettünk egy sétát a parkban, megnéztük az öröklángot, majd a múzeumhoz mentünk. Én már kétszer is voltam az Atombomba Múzeumban, így hát ez alkalommal kihagytam, Muttiék bementek, én addig a városban bolyongtam, hogy megtaláljam a hirosimai dizájnos kólát. Amilyen könnyen megtaláltam tegnap a sikokuit, annyira nehéz volt a hirosimait megtalálni, nem is lett meg egész nap, sehol se árulták. Arra tippelek, hogy az ennek az oka, hogy a hirosimai Carps baseballcsapat logója van a kólán, a Carps-rajongók pedig felvásárolták a kólákat is a más hasonló relikviákkal egyetemben… A megbeszélt időre visszamentem a múzeumhoz, hamarosan jöttek is ki Muttiék. Innen busszal mentünk a Hirosima állomáshoz, az állomással szemben lévő épületbe mentünk, ahol a hatodik szinten (ha jól emlékszem) csak okonomijakis üzletek vannak. Csakhogy sehova se tudtunk leülni, mert minden hely foglalt volt. Ki is derült később, hogy a Mijadzsimán és a Békeparkban is látott diákcsoportoknak foglalták le az összes helyet. Már mentünk volna a lifthez, amikor odakiáltottak hozzánk az egyik üzletből. Kiderült, hogy náluk csak tíz helyet foglaltak le, így mi még pont odafértünk. Hirosimai stílusú okonomijakit ettünk, nagyon finom volt (bár én „oszakaiként” továbbra sem tudom megérteni, miért kell belepakolni a tésztát az okonomijakiba 😛 ), Muttiéknak is nagyon ízlett, talán ez ízlett a leginkább a héten. Miután jóllaktunk, mentünk az állomásra, ahol megpróbáltam visszaváltani a jegyeinket (mivel oda-vissza Mijadzsimagucsiig szólt, mi pedig vissza csak Hirosimából mentünk), aztán itt is keresgéltem a kólákat, de nem találtam. Megint elkaptunk egy Nozomit, azzal utaztunk haza Oszakába. Sin-Oszakában még eltöltöttünk egy kis időt az állomáson, megnéztük, ahogy indulnak és érkeznek a többi sinkanszenek, aztán mentünk a metróval vissza Eszakába.

Szerdára már nem volt konkrét program kitalálva, azt terveztem, hogy lemegyünk Oszakába lófrálni, aztán délután pakoljuk a bőröndöket. Mivel hazafelé is két-két bőröndöt vihettek Muttiék haza, de csak 1-1 bőröndjük van, az én holmijaimat (könyvek, nyári ruházat stb.) 1-1 nagy bőröndben hazavitték nekem. Ezért hát szerda reggel, amikor mentem a hotelhez, az egyik nagy bőröndöt áthúztam oda, hogy másnap egyből a bőröndökkel tudjunk indulni a reptérre. Muttiék ekkor már viszonylag be voltak pakolva. Kérdeztem, hova rakták a sikokui kólákat. Mondja Mutti, hogy ő nem rakta be a bőröndjébe. Nusi azt mondja, ő csak a kiotóti meg az oszakai kólát rakta be, amit ő visz haza. Hát akkor hol vannak a sikokui kólák? Én nem vittem haza. Emlékeztem, hogy kiraktam a hotelszobában az asztalra. Csak nem kidobták? Mérges lettem, hogy kidobnak a hotelszobából olyan cuccokat, amik nincsenek a kukába dobva. Ennyi erővel, ha egy cetlin hagyok valami fontos feljegyzést, amiről a takarító nem tudja, mi az, kidobja? Mert szemétnek tűnik? Lementem a recepcióra, és előadtam a dolgot, mondták, hogy utánanéznek. Egy fél óra múlva jött a recepciós, és hozta a sikokui kólásüvegeket! Vajon minden szoba szemetét külön gyűjtik? Én nem tudom, mindenesetre dicséretes, hogy elő tudták keresni valahonnan. Na miután ez a probléma is megoldódott, leírtuk, hogy a hét alatt pontosan hol is jártunk, miket is ettünk, becsekkoltunk a másnapi repülőre, aztán elindultunk a városba. Lementünk a Sinszekai-negyedbe, fölmentünk a Cútenkaku kilátóba. Én eredetileg azt terveztem, hogy az Abeno Harukas kilátójába megyünk fel, de olyan borús volt az idő, hogy ezt végül elvetettem. A Sinszekaitól aztán fölsétáltunk Nambáig, útközben ettünk curryt, és megmutattam az elektronikai üzleteket meg a különböző szubkultúrák boltjait (pl. elmentünk a felnőtt boltok mellett is 😀 ). Nambából fölmentünk Umedáig a metróval, és aztán Muttiék nézelődtek kicsit a Hankjú-üzletben, meg megnézték a délutáni nagy tömeget 😀 Innen a Hankjúvel mentünk haza, nálam elvettük a másik nagy bőröndömet és a biciklimet, aztán még elköszöntünk Tera-szantól a takojakisnál, és mentünk a nagy bőrönddel a hotelhez. Utána jött a pakolás, majd én biciklivel hazatekertem.

Másnap reggel korán mentem a hotelhez, Muttiék teljesen be voltak csomagolva, elindultunk hát a négy nagy bőrönddel. Attól tartottam, hogy nem fogunk felférni a metróra a reggeli csúcsforgalomban. Épp jött egy metrószerelvény, amikor felcuccoltunk a peronra, be is fértünk volna gond nélkül, de gondoltam, inkább engedjük el, álljunk be a sor elejére, és szálljunk a következő vonatra. Hát az már sokkal tömöttebb volt, nagy nehezen tudtunk csak beférni, Muttiék megtapasztalhatták a japán tömeget 😀 Sin-Oszakánál aztán kicsit ürült a kocsi, Umedánál meg még inkább. Nambánál szálltunk le, itt én elszaladtam gyorsan a mosdóba, aztán átcuccoltunk a Nankai-vasút peronjához. Odafele már megtaláltam a liftet: egy hosszú, eldugott folyosón kellett egyenesen menni, aztán bekanyarodni egy kis eldugott „utcácskába” az épületen belül, ott volt a folyosó végén a lift. Ennél jobban nem is lehetett volna elrejteni a liftet. A Nankai-vonaton szerencsére volt hely, így le tudtunk ülni a nagy bőröndökkel, én aludtam is kicsit. A reptéri állomásra érkezve átcuccoltunk a reptér épületébe, befóliáztattuk a csomagokat, aztán feladtuk őket, mindegyik pontosan 23 kiló volt. Muttiék még akartak kávézni, de én javasoltam, hogy inkább menjenek át a biztonsági ellenőrzésen és az útlevél-ellenőrzésen, nehogy lekéssék a gépet. Elbúcsúztunk tehát, Muttiék mentek a biztonsági ellenőrzésre, én pedig vissza a vonathoz. Felhívtam Omát, mondtam, hogy Muttiék elindultak. A vonatról Nambában leszállva bementem a Uniqlóba, aztán metróztam haza. Muttiék estefelé aztán szóltak, hogy megérkeztek Frankfurtba, itteni idő szerint másnap reggel pedig haza is értek szerencsésen. Azt mondják, hogy nagyon jól érezték magukat, szép helyeket láttak, finom dolgokat ettek. Én azt mondtam, hogy biztos egyedül az idegenvezető nem volt jó 😀

Ezután a hétvégén konkrétan semmi különös nem történt, pihentem, készültem a következő hétre 😀

Jönnek a képek!