Napi beszámoló (2017-2019),  OSZAKA 2017~2019.

(86) Visszatérés az egyetemre. Ki mos éjjel háromkor? Takihama-kun és a csoportmunka. Útitervek télire: Andiék és Moriék. Helyjegyvásárlás este kilenckor. Repjegyvásárlás. Őszi falevelek a Kacuódzsinál és a minói vízesésnél.

Muttiék hazamenése után folytatódtak az órák, valaki a szomszédságban éjjel háromkor mosott, az egyik órán megismerkedtem egy Tottori megyéből származó gyerekkel, és hirtelen felindulásból utakat terveztem télire, repjegyet és vasúti helyjegyet vásároltam. A hétvégén pedig elugrottam Minóba megnézni az őszi faleveleket a Kacuódzsinál és a minói vízesésnél.

Hétfőn a kirándulások miatti szünet után újrakezdtem az edzést, kedden pedig visszatértem az egyetemi órákra, Ogura-maratont tartottunk szokás szerint. Szerdán is a megszokott rendben folytak az órák, kellemes meglepetés volt, hogy így november közepén már nem hűtenek, hanem fűtenek! Reggel a Kimura-féle órán nem találtam senkit se a teremben, de eszembe jutott, hogy mintha három hete lett volna arról szó, hogy valamelyik héten a komondzsosicuben (régi dokumentumokkal való munkára kialakított terem) leszünk, így hát fölmentem oda, és tényleg ott volt az óra. A Kuroda-féle óra továbbra is érdekes volt, aztán délután pedig következett a két Szagara-óra. Ezek közül a másodikon már megkezdődött a félév második felére ígért csoportmunka. Mint kiderült, engem Takihama-kun csoportjába osztottak be. Én ugyebár kutatódiákként összevissza járok be alapszakos és mesterszakos órákra, különböző évfolyamok és szakok különböző óráira. Így hát az Ogura-féle szakórákon kívüli kurzusokon nem igazán ismerek senkit. Az egyes évfolyamokon belül ugyebár a diákok ismerik egymást, mindenki elvan az ismerőseivel, én pedig így hetente egyszer, amikor az adott órára bemegyek, nem kezdek el odamenni a kis diákcsoportokhoz, hogy „hé, ti kik vagytok?” 😀 Szóval mindig csak bevonultam az órára, aztán a végén meg kivonultam. Na ezért ugye a Szagara-órán se tudtam, ki az a Takihama-kun, de meg lett mutatva, így már tudtam, hova tartozom. Szerencsére ez a bizonyos Takihama-kun egy rendes gyerek volt, az óra után mentünk a biciklitároló felé, és akkor kérdezgette, hogy én akkor honnan is jöttem, milyen évfolyamra járok (itt mindig el kell magyarázni, mi az, hogy kutatói ösztöndíjas diák vagyok) stb. Mondta, hogy ő eddig is kíváncsi volt arra, hogy ki az a külföldi az órán, aki jobban olvassa a régi szövegeket, mint a japánok 😀 Csak ugye engem nem ismer senki, úgy meg nem szólítanak le. Hát mondom én se szólítalak le titeket, mert nem ismerlek 😀 Az órán megkezdődött a csoportmunka, én meg megfigyeltem a Takihama szavajárását, feltűnt, hogy nem kanszai nyelvjárást beszél. Meg is kérdeztem, hová valósi, mondta, hogy Tottoriból származik. Kezdtem sorolni, hogy én merre jártam Tottori megyében, kiderült, hogy ő Szakaminatóban lakott. Szóval jól elbeszélgettünk. Amúgy az órán sok minden még nem történt, a tanárnővel lement mindenki a könyvtárnak az alsó részébe, ahová az alapszakosok az első években nem mehetnek be, én is mentem velük, de én kábé napi szinten járok le oda 😀 😀

Csütörtökön megérkezett az ösztöndíj, de bevásárolnom még nem kellett, az hétfőre maradt. Valamelyik éjjel aztán éjjel 3-kor kezdett valaki mosni. Hát mondom ez nem lehet igaz… Kiraktam egy kiírást a postaládákhoz, hogy aki magára ismer, az legyen szíves abbahagyni. Aztán pár nap múlva kaptam levelet a gondnok nénitől, hogy jelentkezett valaki, hogy ő volt, mert rosszul programozta be a mosógépet, elnézést kért. Ja és aztán írja a gondnok néni, hogy legyek szíves, ne írjak ki ilyen kiírásokat. Szóval én vagyok a rossz, amiért emberi módon próbálnék létezni, és nem tetszik, ha valaki nincs tekintettel másokra… hát köszi.

Eredetileg nem terveztem a téli szünetre semmilyen kirándulást, csütörtökön viszont elkezdtem variálni. Andival, tolmács szenpaiommal, aki most Akita megyében van, beszéltük, hogy jönnek Akitából Kanszaiba az ünnepek idején, és itt találkozhatnánk. De az is szóba került, hogy én nem megyek-e föl valamikor Akitába. Szeisun 18 kippuvel három napba is telne feljutni, ráadásul ha valameddig repülővel mennék, akkor az is nagyon drága lenne január elején, hazajutni se lenne időm, mert 7-én már az egyetemen kell lenni, szóval ezt az ötletet sokáig elvetettem. De aztán valahogy megint szóba került a dolog, én pedig azzal kezdtem el variálni, mi lenne, ha még azelőtt mennék föl északra, mielőtt Andiék elindulnak Kanszaiba. Megnéztem a Skymarknál a repjegyeket, és ötezer jenért találtam Szendaiig jegyet. Megkérdeztem Andit, hogy mehetnék-e hozzájuk december 20-ától, mondta, hogy igen, így hát elkezdtem megtervezni az utat. Ha már fölmegyek a hóországba, gondoltam, hogy el kéne menjek Aomoriba, hogy utazzak a híres kályhás vonattal, és végre láthassam a cugarui téli tájat, amiről egyik kedvenc dalomban Isikava Szajuri énekel. Csütörtökön délután és estefelé tehát a gép előtt variálgattam, nézegettem a menetrendeket, látnivalókat. Beterveztem 22-ére az aomori kirándulást, és már azt néztem, hogyan tudnék visszamenni Gosogavarából, Aomori megyéből Kazunóba, ahol Andiék laknak, amikor a menetrendtervezőben előjött egy „Téli jutalom – Kályhás vonat” nevű, eddig számomra ismeretlen járat. Rákerestem, nem sok infót találtam róla, de az egyik oldalon szerepelt, hogy ez egy különleges járat, csak december 22-én közlekedik, egy amúgy nyári kirándulóvonatot téliesítenek, kályhát is raknak bele, ráadásul gyorsított járat, tehát Szeisun 18 kippuvel igénybe vehető. Csak helyjegyre van szükség. És ekkor eszméltem rá, hogy épp november 22-e van aznap, vagyis pont egy hónappal vagyunk a járat indulása előtt. Ez azt jelenti, hogy aznap reggel kezdték meg árusítani a helyjegyeket. Na gondoltam, ennek lőttek, biztos elfogyott már az összes. Azért gondoltam, tegyünk egy próbát. Így ugyan még se repülőjegy nem volt, se semmi, megnéztem, hogy a szuitai vasútállomás zöld ablaka este 10-ig nyitva van, és 9:20 körül elindultam a biciklivel az állomás felé 😀 Az állomáson bajban voltak, mert nem találták, mi is ez a „Téli jutalom – Kályhás vonat”, végül mutattam nekik a cikket, hogy melyik nyári járat fog most kályhás vonatként üzemelni, így meglett a járat, és meglepetésemre volt helyjegy! Úgy tűnik, télen nem annyira kapkodják el a helyeket 🙂 Így tehát 22-ére beterveztem, hogy elmegyek a kályhás vonattal utazni, majd visszafelé megint egy kályhás vonattal megyek 😀 Hazafelé benéztem a takojakishoz, ott volt épp Dzsingú-szan és Daiki anyukája is, nekik magyaráztam a vonatos sztorit.

Pénteken aztán sor került a repülőjegy megvételére is. Ezzel is szerencsém volt, ugyanis mielőtt megvettem volna ötezerért a Skymark repülőjegyét, a Facebookon előjött egy Peach-hirdetés. Kiderült, hogy a Peach Black Fridayt tart, így hát rákerestem a Szendaiba tartó járatokra, és találtam háromezerért is jegyet, ezt vettem meg végül. Aztán kiszámoltam, hogy az útra hogy is kell Szeisun 18 kipput vegyek, és kiderült, hogy miután hazaértem, vissza fog maradni egy. Gondoltam, januárban elmehetnék Komacuba a Mori-családhoz, reggel mennék, este jönnék a jeggyel. Írtam is nekik, hogy mit szólnának ahhoz, ha meglátogatnám őket. Azt válaszolták, menjek nyugodtan, sőt, menjek több napra, menjek akár szilveszterkor, majd kocsival haza is hoznak! Igen ám, de január elsején mindig Motoharáéknál van a szokásos összejövetel. Megkérdeztem Motoharánét, hogy idén (jövőre) is lesz-e összejövetel, írta, hogy igen, csak Rjú-kun nem fog tudni jönni, mert Tajvanon tölti az újévet. Ezután írtam Moriéknak, hogy mi lenne, ha január 2-án mennék hozzájuk, de választ csak a következő héten kaptam.

Szombaton semmi érdemleges nem történt. Úgy terveztem, hogy elmegyek Kiotóba, Arasijamába színes faleveleket nézni, de ki voltam dögölve, nem tudtam idejében felkelni. De nem is volt baj, ugyanis Kisöcsi Instagramján láttam, hogy épp Arasijamában van, és akkora tömeg van (épp a momidzsi-szezon legforgalmasabb időszaka volt), hogy a Togecukjón (híd) fél óra alatt tudott csak átjutni. Hát ez nem hiányzott volna.

Vasárnap viszont felkerekedtem, hogy megnézzem Minóban az őszi leveleket. A Kacuódzsihoz mentem először, onnan pedig a minói vízeséshez terveztem elsétálni. Tavaly a Kacuódzsitól lementem busszal a Mija no mae buszmegállóhoz, ott átszálltam egy narancssárga Juzuru-buszra, azzal elmentem Minó állomásig, és onnan sétáltam fel addig, ameddig lehetett, ugyanis le volt zárva a vízeséshez vezető ösvény a tájfun okozta károk miatt. Az ösvényt azóta helyreállították, így idén már nem kellett kerülőt tennem, hanem a Kacuódzsitól úgy negyven perc sétával le tudtam ereszkedni a vízeséshez. A Hankjú-vonattal mentem fel Kitaszenriig, és ott szálltam át a buszra. Hatalmas sor állt a buszmegállóban, az üres busz azonnal megtelt, nekem is már csak állóhely jutott. Ez a busz különös módon nem Szenricsúóból indul, és onnan meg Kitaszenrin keresztül északra, hanem Kitaszenriből először elmegy Szenricsúóba, és onnan indul északra. Szenricsúóban is hatalmas sor állt, sokan nem is fértek fel az óránként egyszer közlekedő buszra. Zsúfoltan elindult a busz tehát. Tavaly már a szezon végén mentem a Kacuódzsihoz, jó sok fa már kopasz is volt, idén viszont pont a főszezonban mentem, így hát érthető, hogy micsoda tömeg volt. Nagy volt a forgalom is a kanyargós hegyi úton, aztán a belépővásárlásnál is csak úgy kígyózott a sor. Ami negatívum volt, hogy ezt a helyet is megtalálták a kínai és délkelet-ázsiai turisták, főleg a vietnámiak és thaiok ordibáltak, fotózkodtak az út közepén, zavarták az embereket. Nagyon szép volt amúgy a táj, szépek voltak a levelek. A Kacuódzsi a darumafiguráiról is híres, így hát gondoltam, veszek emlékbe egy kicsi darumát. Amikor válogattam a darumákat, ismét egy csodálatos beszélgetés vette kezdetét, íme (ami magyarul van írva, az japánul hangzott el):

– Excuse me!

(odanéz)

– Please, please! Look, look, choose slowly!

(Slowly? vajon ezzel azt akarja mondani, hogy „Gojukkuri oerabi kudaszai”, vagyis hogy nézelődjek nyugodtan?) Öhm, jó. Amúgy beszélek japánul.

– Ó, valóban? Akkor elnézést kérek. Beszéljek akkor oszakai nyelvjárásban? (gúnyosan)

– … (kiválasztja a darumát, átadja)

– Okay! Let’s go! Where are you from?

– Egy olyan országból, ahol nem angol az anyanyelv.

(fél percre lefagy) … BELGIUMBÓL???!!

– Nem. Magyarországról.

– Áh, Magyarországról! Budapest? Jártam már a közelben! Hollandiában és Németországban!

– … valóban?

– Igen! Lengyelország, Csehország és Magyarország! … ott még nem jártam! De a közelben igen, például Amszterdamban! Amszterdamban háromszor is voltam! Ugye milyen csodálatos város?

– Öhm, igen. (igaz, hogy nem jártam még ott…)

Ja és Párizs! Ott is voltam! A párizsi Louvre Múzeum, nagyon szép, igaz?

– Valóban. (igaz, hogy nem jártam még ott…)

Köszönöm szépen, viszontlátásra!

– Viszlát.

Azon gondolkodtam, hogy vajon ez a bácsika mit szólna, ha Európában járva először leszólítanák kínaiul, majd megkérdeznék kínaiul tőle, honnan származik, majd amikor közölné, hogy ő japán, azt mondanák neki: „Japán? Tokió? A közelben már jártam! Pekingben és Szöulban! Szöulban már háromszor is voltam! Ugye, milyen szép hely? Ja és Hanoi! Hanoi is csodálatos, igaz?”

Na hát ezután elindultam a vízesés felé, úgy háromnegyed órát sétáltam. Útközben lehetett látni a tavalyi tájfun okozta károkat is. Rengeteg autó parkolt az út szélén, az út egyik oldala le is volt zárva, irányították a forgalmat, mindenki a leveleket jött megnézni. Aztán közeledve a vízeséshez szemtanúja lehettem, amint japán makákók ereszkednek le a hegyoldalról és vágtatnak át az úton a túloldalra. Mindenki fotózta őket, aranyosak voltak. Még amikor Minóban voltam, akkor is mindenki kérdezte, hogy láttam-e majmokat a vízesésnél, én meg mindig mondtam, hogy nem. Na most végre láttam őket 😀 Délutánra kicsit elborult az ég, de azért így is szép volt a táj. A vízesésnél viszont borzalmas tömegpokol volt. Mint a heringek, úgy álltak a népek, alig lehetett odaférni a vízesés elé. Itt is nagyon sok thai volt, egy-egy helyet kisajátítottak maguknak, és fél óráig folyamatosan szelfiket készítettek, ordibálva. Megnéztem a vízesést, aztán elindultam az állomás felé az ösvényen, útközben itt is lehetett látni a tájfun nyomait. Szépen lesétáltam az állomásig, ott bementem a konbinibe, vettem két irattartót emlékbe, majd a Hankjú-vonattal hazautaztam. Este aztán megrendeltem a netről a hakatai és a hirosimai kólát a gyűjteményembe. Ezzel zárult a 86. hét.

Képek:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás