(90-2) 【Téli Tóhoku 1】 Kijutás a reptérre. Bunkók a buszon. A Peach ryanairesedése. Hóország hó nélkül. Városnézés Szendaiban. Vonatozás északra. Érkezés Kazunóba. Találkozás Andiékkal.

Üdvözlet Kazunóból, Akita megyéből! Megkezdődött az idei év utolsó Szeisun 18 kippus kirándulása, a téli tóhokui út. Úgy hirdettem meg, hogy indulok a hóországba, ehhez képest az első napon nem láttam sok havat… Lesz szó a Peach légitársaság ryanairesedéséről, kedves emberekről a reptéri buszon, és a szendai időjárásról.

Háromnegyed négykor keltem reggel, megreggeliztem (közben néztem az épp Magyarországon futó koreai történelmi sorozat egyik részét, mert nagyon le vagyok maradva), bepakoltam a maradék cuccokat, elmosogattam, összekészülődtem, és háromnegyed ötkor indultam is ki a metróhoz. A repülő 7:15-kor indult a Kanszai Reptérről, eredetileg, amikor az utat terveztem, arra gondoltam, hogy előző éjjel megszállok majd Öcsiéknél, mert másképp nem fogok tudni ilyen korán lemenni a reptérre. Viszont aztán megnéztem, mikor megy az első metró, és hogy vannak Umedából a reptéri buszok, végül úgy döntöttem, hogy kiérek én reggel a busszal is. Mondjuk ez elég szerencsejáték volt, mert ha nem jár a metró vagy bedugul a reptérre vezető autópálya, akkor lekésem a gépet. Szerencsére ilyesmi nem történt. Kiértem az első metróhoz, azzal Umedáig mentem, az állomástól elsétáltam a reptéri busz megállójához, és elértem egy korábbi buszt épphogy. Azt hittem, ilyen korán nem lesznek sokan a buszon, ehhez képest tömve volt. Pontosabban úgy volt tömve, hogy mindegyik kettes helyen egy-egy ember és egy-egy kabát/kistáska ült. A busz közepéig mentem, aztán láttam, hogy hátul sincsen szabad kettes hely, igy hát gondoltam, leülök az egyik vékony pasas mellé (szűk a busz, nem akar nyomorogni az ember), akinek sok csomagja se volt, csak egy kabát meg egy kistáska. Udvariasan megkérdeztem, hogy szabad-e leülnöm, erre ő nem válaszolt, összeszedte a cuccait, és közben egy olyan hangos nyögéssel egybekötött sóhajtozást nyomott le (meg utána még mormogott is valamit maga elé), hogy én ahogy leültem, meg is kérdeztem: „Elnézést, keressek másik helyet?” Fogtam magam, és eggyel hátrébb ültem, hát ha ennyire nagy fájdalom számára, hogy leül mellé valaki, akkor legyen boldog. Amúgy utána nem pakolta vissza a cuccait, akkor meg minek kellett bunkón morogni? Mögötte egy külföldi pasas ült, tőle is megkérdeztem, leülhetek-e, megengedte, csak az volt a gond vele, hogy ő az a tipikus menő csávó volt, aki kizárólag terpeszre nyitott lábbal képes ülni. Igy az ülőhelyemnek körülbelül a harmadát tudtam elfoglalni, a másik kétharmad részen a menő csávó bal lába helyezkedett el. Ráadásul a telefonját is nyomkodta, persze „terpeszre” nyitott karokkal, igy időnként jól meg is böködött a bal könyökével. Persze a csomagomat nem tudtam magam elé rakni, kiraktam a két üléssor közé, hisz úgysincs megállója ennek a busznak a reptér előtt. Erre fel meg megáll a sofőr, és hátrajön, hogy vegyem el a csomagot a folyosóról. Végül hát az ülés harmadrészén, a lábaimat félig a folyosóra rakva, a csomaggal az ölemben utaztam.

Szerencsére időben megérkezett a busz a reptérre, becsekkoltam, aztán elmentem a mosdóba, majd indultam volna a biztonsági ellenőrzéshez. Itt szembesültem a Peach légitársaság „ryanairizálódásának” első jelével. Hoztak egy új szabályt, miszerint max. 7 kiló lehet a kézipoggyász (eddig szerintem 10 volt), és még a biztonsági ellenőrzés elé odaállitottak alkalmazottakat mérlegekkel, hogy minden utas csomagját megmérjék. 7,9 volt az enyém, ezért felszólitottak, hogy „igazitsam el a csomagot, vagy adjam fel”. Hát én félreálltam, kidobtam a fél litres vizemet, két onigirit, a tusfürdőt és egyéb tisztálkodási szereket, egy kis könyvet és még pár cuccot berejtettem a téli kabátom különböző zsebeibe, aztán lemérettem megint a csomagot, 6,5 volt. Ahogy átmentem a mérésen, egyből vissza is raktam mindent a csomagba 😀 Eddig szerettem a Peach-et, de ez most csalódás volt.

A biztonsági ellenőrzés után várakoztam a gépre, szinte egy időben indult egy kagosimai és egy naritai járat is, igy nagy tömeg volt. A szendai járatnál nem az ablak mellé szóló helyekre szólitották először az utasokat, hanem mindenki mehetett egyből, na gondoltam, akkor nem vagyunk sokan, lehet majd helyezkedni. És itt következik a Peach ryanairizálódásának második jele: a gépben szembesültem azzal, hogy a rendszer most már nem osztja először külön sorba az embereket, hanem a gép közepén konkrétan meg volt tömve egy adag sor 3-3 emberrel, a gép eleje meg hátulja viszont teljesen üres volt! Mindezek után be is mondták, hogy mindenki csak a nevére szóló helyre ülhet le, a szabad ülésekre átülni tilos. Újabb csalódás a Peach-ben. Az egyórás úton aludtam, és jól kitörtem a nyakamat 😀

Megérkezve Szendaiba igyekeztem a reptérrel szemben lévő állomásra. Ez a „Szendai reptér elérési vonala” nevezetű vasútvonal végállomása, egy külön cég üzemelteti, viszont félúton a vonatok rámennek a JR-vonalra, és a JR Szendai állomásra futnak be. Hivatalosan a Szeisun 18 kippuvel csak a JR-vonali részt lehet igénybe venni, tehát a „Szendai reptér elérési vonala” részén ki kéne fizetni a viteldijat… viszont azt nem nézi senki, hogy meddig veszi az ember a jegyet, és ott tényleg le is száll-e, igy én egy megállóra vettem meg a jegyet, hogy bemehessek a kapun, aztán végigmentem a Szendai állomásig, ott pedig JR-állomás lévén, kijöttem a Szeisunnel.

A Szendai állomáson elmentem jegyeket venni (a JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Passt, valamint különjegyeket az Akita-sinkanszenre 25-ére), aztán a szokásos néniknél megvettem a szokásos zunda dangót, utána a szokásos boltnál a szokásos zunda shake-et, aztán mentem vissza a vágányokhoz, hogy utazzak két megállót Kita-Szendai állomásig.

Szendaiban volt körülbelül 3-4 órányi szabadidőm. Úgy terveztem, hogy megnézem a Rinnódzsi templomot, mivel azt olvastam, szép a kertje télen, amikor be van havazva. Hát Szendaiban egy foltnyi havat nem láttam, nem hogy behavazott tájakat 😀 Ezután pedig az Aoba vár romjához, Date Maszamune lovasszobrához terveztem menni, mivel tavaly nyáron, amikor ott jártam, esett az eső, és nem lehetett látni semmit a tájból. Elmentem tehát a Kita-Szendai állomásig, onnan pedig gyalog mentem a Rinnódzsiig. Találkoztam egy kövér macskával, aztán befizettem a templom kertjébe a belépőt, és sétáltam a kertben. Fotóztam a kicsi madarakat, nagyon szépek, aranyosak voltak. A kert nagyon hasonlitott a kanazavai Kenrokuenhez, nem tudom, van-e valami közük egymáshoz… A Rinnódzsinál akartam volna gosuint csináltatni, de épp nem volt ott, aki irni szokta, papiron akartak volna adni, az meg nem kell. Busszal mentem vissza az Aobadóriig (út), itt kellett átszálljak a várromhoz menő városnéző buszra. Igen ám, de az első busz késett, igy csak abban reménykedhettem, hogy a kicsi városnéző busz is késni fog. Végül épp ahogy megérkeztem a másik megállóba, egyből jött is a busz, elértem.

A busszal fölmentem a várromhoz, a szoborhoz. Itt is sikerült revansot vennem a tavalyi pocsék időn: szép, kék volt az égbolt, messze el lehett látni, az egész város látszott. Sétálgattam itt egy fél órát, aztán mentem vissza a buszhoz, azzal pedig az állomásra. Az állomáson vettem kaját, meg is ettem, utána pedig igyekeztem a peronhoz.

Először Szendaitól Kogutáig utaztam a Tóhoku-fővonalon, utána Kogutában átszálltam az Icsinoszekibe tartó járatra (ez is a Tóhoku-fővonal), Icsinoszekiben pedig a Moriokába tartó vonatra (megint csak a Tóhoku-fővonal). Ez utóbbi vonat a végére jól megtelt emberrel… Moriokában aztán át kellett szállni a Hanava-vonalra. Azt hittem, itt is tudok majd turpiskodni, de csak egy kicsit tudtam 😀 A Hanava-vonal ugyanis egy Kóma nevű megállótól ágazik le, a Kóma és Morioka közötti szakaszt viszont a JR-tól átvette az IGR Ivate Galaxis Vasúttársaság. A JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Pass-szal utazhattam volna többek között az IGR vonalán is, csakhogy a Passt a Szendai állomáson vettem meg, ott meg hogy ki tudjak jönni, a Szeisun 18 kipput kellett lepecsételtessem. Azzal meg nem lehet felülni az IGR vonalára. Gondoltam, nem baj, Morioka állomáson majd nem megyek ki a jegyellenőrző kapun, hanem csak szépen felülök a Hanava-vonal járatára, aztán majd Kazunóban megint leszállok egy JR-állomáson, igy csak szépen „keresztülmegyek” az IGR néhány állomásán. Csakhogy a vasúttársaságok okosabbak ennél 😀 Az IGR és a Hanava-vonal két peronját a JR-peronokról átjárhatatlanná tették: először ki kell menni a JR jegykezelő kapuján, aztán bemenni az IGR-én. Ehhez meg ugyebár IGR-jegy kell. Itt se nézik, ki meddig utazott és ki milyen jegyet vett, szóval itt is úgy csináltam, mint a reptéren: megvettem a szomszéd megállóig a legolcsóbb jegyet, aztán ott nem szálltam le, hanem végigutaztam Kazunóig, ahol pedig a JR-állomáson a Szeisun 18 kipput mutattam fel. Körülbelül két órát utaztam a vonattal.

A Kazuno-Hanava állomás előtt Andi férje, Zoli várt rám, vele indultunk el hozzájuk, útközben pedig a Komossze nevű művháznál csatlakozott hozzánk Andi is, aki kosárfonó szakkörön volt épp. Kazunóban azért már volt hó, nem úgy, mint Szendaiban, de itt sem túlságosan sok… Mondták Andiék, hogy nagy téma volt a városban, hogy milyen későn jött az első hó. Hazafelé menet beugrottunk egy szűpába, ott vettem estére meg reggelire is cuccokat, aztán mentünk tovább Andiékhoz. Vacsoráztunk, elbeszélgettünk, aztán eltettük magunkat holnapra.

A következő részben Kazuno környéki nevezetességeket nézünk meg: megyünk onszenbe, egy Meidzsi-kori szinházban szamurájokká válunk, aztán eljutunk a Tovada-tóhoz is, ahová nyáron is terveztem volna menni, de a nyári útiterv utolsó változatából végül kihúztam.