(90-3) 【Téli Tóhoku 2】 Kirándulás Andiékkal. A becsapós buszsofőr. Nanataki-onszen Kazunóban. Meidzsi-kori hangulat Koszakában. Önjelölt kabukiszinészek és a magazin fotósa. Jukiko és a Tovada-tó.

Boldog karácsonyt minden kedves olvasónak! És egyben üdvözlet Kazunóból, Akita megyéből! (Vagyis igazából a vonatról, Mijagi megyéből, de le vannak maradva a posztok 😀 ) A második napon Andiékkal a Nanataki-onszenhez mentünk el, majd pedig Koszaka település nevezetességeit néztük meg, és Zolival szamurájokká váltunk 😀 Utána pedig Andi kolléganője vitt minket el a Tovada-tóhoz!

Reggel hét körül keltünk, megreggeliztünk, aztán mentünk a házhoz közeli buszmegállóhoz. Először is a Kazuno és Koszaka között lévő Kemanai Nanataki-onszenhez terveztünk menni busszal, és onnan pedig tovább Koszakába. A busz kis késéssel meg i érkezett, fölszálltunk, Andi pedig megkérdezte, hogy pontosan melyik megállóhelyen érdemes majd leszálljunk, melyik van a legközelebb az onszenhez. A sofőr mondta, hogy majd szól. Egy későbbi megállónál viszont azt mondta, hogy ő azért felhivja a központot, és megérdeklődi, hogy hol is kéne leszállni. Kiszállt a buszból, és telefonált. Akkor ezért késik a busz 😀 Jön vissza, azt mondja, hogy a legközelebbi megállóhelytől úgy 20-30 percet kell gyalogolni az onszenig, igy hát lehet, jobban járnánk, ha leszállnánk a Tovada-Minami vasútállomásnál, és onnan mennénk taxival. Mondtuk, hogy mi inkább gyalogolunk. Csak közben arra gondoltunk, hogy ha tényleg annyit kell gyalogolni, akkor lehet, hogy nem érjük majd el a következő buszt, és akkor nem jutunk el Koszakába. Igy hát rákerestünk a neten arra a buszmegállóra, amit a buszvezető mondott. A Google Térkép szerint nem 20-30 percet, hanem 8 percet kell a megállótól sétálni az onszenhez 😀 Igy hát úgy döntöttünk, hogy akkor megyünk. Leszálltunk, és láttuk is a táblát, ami jelzi a főútnál, hogy az onszen jobbra 300 méterre van. A sofőr nem látta vajon mindennap ezt a táblát, amikor itt elhajtott? Vagy csak összejátszik a buszos cég a taxissal? 😀 Na mindegy, a lényeg, hogy megvolt az onszen, felsétáltunk.

A kicsi onszennek volt kicsi kültéri fürdője is, én ezt céloztam be egyből. A férfi részen rajtunk kivül csak két bácsika volt, de ők a benti fürdőt használták, igy odakint csak mi voltunk ketten. Vagyis le is tudtam fotózni a fürdőt 😀 Nem volt forró, pont kellemes volt, jó hosszan benne lehetett maradni. Úgy kábé 40 percet lehettünk ott, utána kijöttünk, összeszedelődzködtünk, és mentünk vissza a buszmegállóhoz. Volt ott egy konbini, ott vettünk forró italokat és rágcsákat, aztán visszaálltunk a megállóba. Kis késéssel megint jött a busz, ezzel utaztunk Koszakába.

Koszaka településen bánya üzemelt annak idején (illetve talán még most is), emiatt a Meidzsi-korban számos szép, nyugatias stilusú épületet emeltek, amelyek közül sok ma is fennmaradt. Mi kettőt néztünk meg, a Kórakukan nevű szinházat és a koszakai bánya irodájának volt épületét. A szinházban egy nénike körbevezetett minket, elmagyarázott mindent, lemehettünk a szinpad alá is, ahol kipróbálhattuk, hogyan kell megforgatni a fából készült forgószinpadot! Az épület amúgy a Meidzsi-korban, az 1900-as évek elején épült, kivülről nyugati stilusú, belül japán stilusú, tehát a szinház alatt is kabukiszinházat értek, ülőpárnákkal meg hasonlókkal. Nagyon szép épület. Ezután benézhettünk a szinészek öltözőibe is, az egyikben pedig voltak jelmezek, amiket ki lehetett próbálni. Zolival be is öltöztettük magunkat szamurájnak, nagyon vicces volt 😀 Eközben egy utazási magazin szerkesztőit is épp körbevezették, egy fiatal csajszi meg egy pasas volt, a pasas volt a fényképész. Amikor látták, hogy itt a külföldiek beöltöztek kabukiszinésznek, ezt jó anyagnak találták az újsághoz, igy hát minden szögből le lettünk fényképezve a szinpadon beöltözve 😀 Megkérdeztem tőlük a kiadvány nevét, mondták, hogy majd jövő júniusban fog megjelenni. Én akkor már nem leszek Japánban, szóval mondtam Andinak, hogy majd figyelem a neten, hogy megjelent-e, és majd nézzék meg, tényleg benne van-e a fotónk 😀 Jó sok időt töltöttünk a szinházban, de megérte, érdekes, jópofa volt. Ezután átmentünk a szomszédos épületbe, ez is egy Meidzsi-kori nyugati stilusú épület, szépen megmaradt eredeti formájában, mondjuk középre beépitettek egy liftet a turisták számára. Körbejártuk a szobákat, megnéztük a kiállitott dolgokat. Miután ezzel is végeztünk, már 1 óra körül járt az idő. Andi kolléganője, Jukiko jött értünk, hogy elvigyen a Tovada-tóhoz, ahová Kazuno felől nem jár busz.

Miután végeztünk a két épület megtekintésével, még tettünk egy kis sétát a főutcán, aztán már ott is volt értünk Jukiko. (Koszakában lett volna még egy nevezetesség, a már megszűnt Koszaka-vasútvonal helyén kialakitott vasúttörténeti park, csakhogy mint kiderült, ez télen zárva van.) Beültünk Jukiko autójába, és indultunk a Tovada-tó felé. Ahhoz képest, hogy nincs elvileg sok hó most, nagyon szépen behavazott tájakat, utakat láttunk, nagyon tetszett. Útközben megálltunk a Nanataki nevű vizesésnél (igen, az onszen is Nanataki volt, de a kettőnek nincs köze egymáshoz), ez egy szép, hét „szintes” vizesés. Csináltunk fotókat, és a vizesés melletti szentélynél szórakoztunk azzal, hogy a kézmosónál a viz felülete megfagyott.

Folytattuk utunkat a Tovada-tó felé, és nemsokára már elő is bukkant a tó a távolban. A Tovada-tó a mélységéről nevezetes, illetve még az is emlitésre méltó lehet, hogy a tó nyugati oldala Akita megyéhez (Koszaka községhez), mig a keleti oldala Aomori megyéhez (Tovada városhoz) tartozik. Először egy kilátónál álltunk meg, ahonnan rá lehet látni az egész tóra. Csakhogy a kilátót télen nem takaritja senki, igy hát azt belepi a hó. Egyszerű megoldás, kiirják, hogy belépni tilos, és kész. De azért a több tiz centis hóban voltak már lábnyomok, tehát sejthető volt, hogy a havon föl-fölmásznak egyesek. Mi is igy tettünk. A kilátó lépcsőjén a korlátba kapaszkodva másztunk fel, mert a hó rá volt fagyva a lépcsőfokokra, nagyon csúszott. Szerencsésen felértünk mind a négyen, és megérte figyelmen kivül hagyni a belépni tilos táblát, mert csodás látványban volt részünk. (Na majd megint meg fogom kapni, hogy mit szabálytalankodom én, ugyanis kaptam egy kedves kommentet, melyben kissé gúnyosan gratulált az illető a Szeisun 18 kippus „ügyeskedésemhez”, vagyis hogy az IGR-vasútra csak egy állomásnyi jegyet vettem. Jelzem, ezeket a tippeket többek között a japánoktól kapom, nem csak én „ügyeskedem” ilyenekkel, hanem ők is. Szóval most is külön jelzem, hogy volt három „bűntársam” is, akikkel fölmentünk egy behavazott lépcsőn! 😀 Borzasztó! 😀 ) Az egész tavat be lehetett látni, háttérben a havas hegyekkel, gyönyörű volt. Itt persze mindenki fotózott, lefényképezkedtünk, aztán elkészült életem képe Andi jóvoltából: Jukiko és Zoli már nagyban vonul le kapaszkodva a behavazott lépcsőn, én pedig állok odafönt, és elmélyülten magyarázok nekik valamit, miközben senki nem figyel rám 😀 😀 Ezt a képet az alatt, amig Andiéknál voltam, akárhányszor megláttam, kezdtem röhögni 😀 Hatalmas!

Miután lemásztunk a kilátóból, leereszkedtünk egészen közel, a tó mellé, aztán elmentünk a Jaszumija nevű helyig, itt vannak mindenféle kajáldák meg szállodák, a legtöbb viszont persze télen zárva van. Innen indul amúgy a kirándulóhajó is a tavon, amivel a nyáron utaztam volna. A hajó kikötőjéig elsétáltunk, kimentünk a mólóra, megnéztük a kacsákat. Szép időt fogtunk ki, bár természetesen hideg volt. Ezután tovább mentünk picit, megérkeztünk a Tovada-szentélyhez. Ezek a helyek amúgy már Aomori megyéhez tartoznak. Mielőtt fölmentünk volna a kis erdei ösvényen a szentélyhez, leadtam a gosuincsómat, a bácsika viszont magyarázott valamit, hogy nemrég műtötték meg, és még nem sokszor irt gosuint, ezért lehet, hogy csúnya lesz a kalligráfia, de emlékezzek majd arra, hogy itt jártunk ilyen hidegben 🙂 Amúgy nagyon érződött a bácsi beszédjén az aomori nyelvjárás, mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy Jukiko is kérdezte utána tőlem, hogy akkor mit is mondott a bácsi 😀 Én is csak a nagyját tudtam kivenni. És akkor ez még az érthetőbb aomori nyelvjárás, a nanbu-ben (a megye keleti részén beszélt dialektus), a cugaru-benből (a nyugati rész dialektusa) én egy szót se értek, de más japánok se 😀 Na tehát leadtam a gosuincsót, aztán elsétáltunk a szentélyig, megnéztük a fafaragványokat az épületen, aztán egy ösvényen egészen a tópartig mentünk. Vicces volt egy útelágazódásnál az eligazitó tábla: balra „a jó szerencse ösvénye”, jobbra „nyilvános vécé” 😀 😀 Hát azért vannak olyan esetek, amikor a nyilvános vécéhez vezető ösvény a jó szerencse ösvénye 😀 😀 Elsétáltunk a fiatalasszonyok szobrához is, ez egy nevezetes szobor itt a Tovada-tó partján, aztán visszamentünk a gosuines bácsikához. Ő már azt hitte, eltűntünk 😀 Mondta, hogy épp megjött a felesége, és megkérte, hogy ő irja meg a kalligráfiát. Még magyarázott nyelvjárásban a műtétjéről, amit egyikőnk sem értett nagyon. És ezek után nem kért pénzt se a gosuinért, sőt adott egy nagy adag turisztikai pamfletet, mindegyikből négy-négy példányt, nagyon kedves volt 🙂 Még lementünk egyszer a partra, az automatából mindenki vett valami forró italt, aztán én szerencsésen leejtettem a hóba a pamfleteket meg a gosuineket, Andi ezt épp el is kapta a fényképezővel 😀

Jócskán átfagytunk már, igy hát visszapattantunk Jukiko kocsijába, és elindultunk vissza Kazuno felé. Idefele jövet ugyebár Koszakán keresztül jöttünk, most pedig közvetlenül mentünk Kazunóba. Kazunóban található egy őskori (ókori?) lelet, mégpedig úgynevezett sziklakörök, Tóhokuban az Aomoriban lévő Szannai-Marujama-lelet mellett (l. tavaly nyári tóhokui kirándulás posztjai) ez az egyetlen, ami „különleges történelmi lelet”. Igen ám, de télen a sziklakörök be vannak havazva. Mindenesetre Jukiko megállt a köröknél, és a kocsiból megmutatta, hogy hol láthatnánk a leletet 😀 Ezután még megálltunk egy útmenti pihenőhelyen, ahol helyi nevezetes ételeket stb. árulnak, itt kóstoltunk finom almákat. Ezután Jukiko hazavitt minket, pontosabban még bementünk egy szűpába, ahol vettünk vacsorát. Otthon Andiéknál pedig megvacsoráztunk, beszélgettünk, aztán idejében lefeküdtünk, ugyanis én másnap reggel nagyon korán keltem, hisz Aomoriba utaztam egyedül.

Nagyon jól sikerült ez az első nap (na jó, második, de az első szinte csak az utazásról szólt), láttunk sok érdekes és szép dolgot, jó időnk volt, tehát minden jól összejött 🙂 A következő részben felkerekedem Aomori felé, hogy végre láthassam a „Cugarui-szoros – Téli táj” cimű dalban szereplő bizonyos „téli tájat” 😀 , illetve utazzak a hires kályhás vonaton. Sok vonatozásra lehet tehát számitani a következő részben!