(91-2) 【Téli Tóhoku 6】Utazás az Akita-sinkanszennel. Újabb hóország: Njútó-onszen csodálatos fürdői. Kiritanpo-nabe és Akita-kutyusok. A Tazava-tó megkerülése. Hosszú út Fukusimáig.

Üdvözlet Fukusimából, Fukusima megyéből! Karácsony első napján, a téli tóhokui kirándulás hatodik napján megindultam dél felé: utaztam az Akita-sinkanszennel, kénes fürdőket vettem, miközben havazott, megkóstoltam a kiritanpo-nabét, láttam Akita-kutyákat és „jó hangú csirkéket”, aztán megkerültem a Tazava-tavat is.

Reggel nagyon korán, fél ötkor keltem. Megettem a reggelire vett süteményféleségemet – egy Akita megyében gyártott finomságot: puha piskótatésztába tekernek egy banánt, és mellé különféle krémeket is töltenek bele, például eperkrémet meg tejszinhabot. Érdekes, de nagyon finom. Összepakoltam a maradék cuccaimat, aztán minél kevesebb zajt csapva kiosontam Andiéktól, és elindultam az állomás felé. Időben ott is voltam, 5:36-kor felültem a Morioka felé tartó vonatra, ahol szunyókáltam másfél-két órát. Most nem kellett „ügyeskedni” a Szeisun 18 kippuval, ugyanis a JR Hokkaidó és JR Kelet-Japán Passt használtam, az pedig érvényes az IGR vasútvonalára is. Ja és meglepő módon, hiába mentünk egy darabon az IGR vonalán, Moriokában a JR-peronra futottunk be, szóval nem nagyon értem a rendszert 😀 Itt volt még annyi időm, hogy elszaladjak a mosdóba, aztán mentem a sinkanszen-peronra. A Tazava-tóhoz készültem, oda, ahová a nyáron is mentem volna, ha nem kapok ki egy nagy esőzést, ami miatt megállt a teljes vasúti közlekedés. Moriokából a Tazavako-vonalon lehet eljutni a Tazava-tóhoz, ez egy normál vasútvonal, viszont az Akita-sinkanszen is ezt a vonalat használja, Moriokából „kanyarodik be” nyugatra, és a Tazavako-vonalon keresztül jut el Akitába. (Az Akita-sinkanszen és a Jamagata-sinkanszen is ilyen „mini-sinkanszen”: sinkanszenek közlekednek normál vasútvonalon, szinte normál gyorsvonatként.) Tehát mivel a sinkanszen ugyanazt a vonalat használja, mint a sima személyvonat, egy nap nagyon kevés személyvonat jár itt. Ezzel már a nyári útiterv készitésekor is meggyűlt a bajom, akkor is nagyon korán, hajnalban kellett volna indulnom, mert utána szinte délutánig nincs személyvonat, és délután pedig muszáj lett volna elérjem az egyetlen vonatot vissza, mert azután már nem lehetett volna sima vonattal visszamenni Moriokába. Most a téli útiterv készitésénél is beleütköztem ebbe a problémába, de rákerestem, nem lehet-e valahogy kedvezményesen igénybe venni az Akita-sinkanszent, mint ahogyan nyáron a Hokkaidó-sinkanszent igénybe vettem. És kiderült, hogy ugyan a Pass mellé nem elegendő egy gyorsvonati pótjegy, meg kell venni a sima vonatjegyet is, de az Akita-sinkanszenre is lehet ún. „állójegyet” venni. Ez egy kedvezményes jegy, úgy működik, hogy a szabadon lévő ülésekre le lehet ülni, de ha neadjisten az összes hely tele van, akkor állni kell. Persze ilyen nemigen szokott lenni. Igy végül ezzel a különleges állójeggyel vettem igénybe az Akita-sinkanszent.

A sinkanszen-peronra való átjutásnál nem akart beengedi a beléptetőkapu, mint kiderült, azért, mert a személyvonatokon használt jegyet is be kell dugni a gépbe, igy esetemben a Passt. Miután feljutottam a peronra, lefotóztam a sinkanszent, érdekes volt, hogy egy piros Akita-sinkanszen és egy türkiz Hokkaidó-sinkanszen volt összekapcsolva, illetve Moriokánál kapcsolták szét őket. Felültem a legelső kocsiba, hamarosan el is indultunk. Úgy fél órát utaztam, egy megállót, a Tazavako állomásig. Nézelődtem, fotóztam. A Tazavako állomáson megvártam, amig elmegy a vonat, levideóztam, aztán mentem is ki a buszmegállóba. Az első úticélom a Njútó onszen volt, ide úgy a vonat érkezése után kábé tiz perccel indult a busz.

A Njútó-onszen szó szerint azt jelenti: „mellbimbó fürdő”, azért nevezik igy a helyet, mert a termálviznek a tejhez hasonló szine van. Több fürdő is található Njútó-onszenben, ezek közül a leghiresebb a Curu no ju (Daru fürdő). Ez a fürdő a főúttól úgy 40 percnyi sétára található, én úgy gondoltam, hogy az oda-vissza 80 perc séta helyett jobban is el lehet tölteni az időt, ezért ezt a helyet kihagytam, és más fürdőket terveztem be az időmbe. Volt még három fürdő, ami kimaradt a tervből: a Kjúkamura, ami egy új hotelszerűség (nincs hagyományos kültéri fürdő vagy ilyesmi), a Kuroju-onszen (télen nem üzemel) és a Taenoju (ez közvetlenül egy folyó és egy pici vizesés mellett lévő fürdő, nagyon jó lett volna, de pont kedd a takaritási napjuk, zárva volt). A következő három fürdőt terveztem be: Magoroku-onszen, Ógama-onszen, Ganiba-onszen. A buszra felszállva meg is kérdeztem a sofőrt, hogy a Magoroku-onszenhez ugye a végállomis kell-e menjek. Kiderült, hogy nem, az van kiirva a buszra, hogy a Njútó-onszenhez megy, de a végállomás igazából a Ganiba-onszen, a Magorokuhoz pedig az eggyel korábbi, Njútó-onszen nevű megállónál kell leszállni, és onnan sétálni úgy tiz percet.

A busz először a Tazava-tóhoz ment, aztán onnan vágott neki a hegyeknek. Ahogy haladtunk egyre följebb, egyre fehérebb lett a táj, a végén már olyan hóországba jutottunk, mint előző nap a Hacsimantaion. Amúgy a Hacsimantai felől kocsival le lehet jönni hegyi utakon a Tazava-tóig is, nem tudom, hogy ez az út télen is nyitva van-e. Tegnap Jukiko meg akarta mutatni a Hacsimantairól az Ivate megye felőli oldalra vezető utat, de az teljesen le volt zárva, méteres hófal torlaszolta el az utat. Na de vissza a Njútó-onszenhez! Nem volt szép idő aznap, borús volt az ég, ennek köszönhetően viszont havazni kezdett, ami megadta a hangulatot a hóországban való sétáláshoz. A buszon egyedül én utaztam. A Njútó-onszen megállónál leszálltam, és a behavazott kis ösvényen elindultam a Magoroku-onszen felé. Egy folyó mellett vezetett az ösvény: a folyóban minden sziklára több tiz centis hóréteg rakódott, volt egy kis vizesés is, gyönyörű volt a táj. Egy-két ember jött az onszen felől, nem voltak sokan. Maga a fürdő egy régi faépület volt, a bejáratnál egy öreg bácsikánál kellett megvenni a jegyet. Az épületbe bementem, hogy elmenjek a mosdóba, aztán mentem a fürdőhöz, ami a főépületen kivül, a folyóparton található. Láttam én az ösvényről egy fürdőrészt, mint kiderült, az a kültéri fürdő. Itt nem nagyon takargatják a fürdőket, simán be lehet látni, majd később a Ganiba-onszen lesz a legdurvább 😀 Szóval mentem a kis faépületekhez, az egyik egy fedett fürdő volt, oda csak benéztem, mert én a kültérit kerestem. Kiderült, hogy a másik faépületben van egy benti fürdő, és abból nyilik az ajtó a kültéri részre. Természetesen a kis faépületekben nincs fűtés, igy miután levetkőzik az ember, nagyon igyekeznie kell be a vizbe, mert odakint ugye fagypont alatti hőmérséklet van. Én is igy tettem. Szerencsém volt: senki nem volt rajtam kivül a fürdőben, igy kivittem a telefonomat is, hogy lefotózzam az onszent. Szegény telefon megint elkezdett hülyéskedni a hidegben, megint hirtelen merült jó pár tiz százalékot 😀 A kénes onszen hőmérséklete pont jó volt, az meg, hogy közben a havas tájat lehetett nézni, és picit havazott is, csak hab volt a tortán. Nagyon jó fürdő volt, be is került a kedvenceim közé (igazából Njútó-onszen összes meglátogatott fürdője bekerült 😀 ). Jó sokat időztem itt, aztán pont akkor, amikor én jöttem kifele, egy srác akkor érkezett. Én még öltöztem, amikor ő is kijött, kezdett öltözködni, ekkor pedig a benti részen egy ajtón keresztül a női részről átjött egy külföldi csaj, és kiment a kültéri fürdőbe. A srác utána ment, és kezdte magyarázni, hogy azt hitte, hogy ez csak férfi fürdő, és ezért már kezdett is volna öltözni. Kiderült, hogy ők egy pár voltak, és a koedukált fürdőt keresték, ezek szerint a női öltözőből nyilik egy ajtó a koedukált részre, amiről azt hittem, hogy férfi rész.

Visszasétáltam a havas ösvényen a buszmegállóhoz. Ekkor jól elkezdett havazni, még szebb lett a környék. Pont a buszmegállónál van az Ógama-onszen, ide mentem következőnek. Itt is egy idős néni és bácsi volt a recepciónál, kifizettem a napidijat, és mentem a kültéri onszenhez. Rajtam kivül itt sem volt senki. A kültéri onszen itt is a havas tájra nézett, félig tető volt fölötte, a másik rész teljesen szabad volt, zuhogott bele a hó. Nagyon kellemes volt. Itt is sokat időztem, nem jött ide se senki rajtam kivül. Odabent aztán lezuhanyoztam, mert volt tusfürdő. Következőnek az Ógamától úgy öt perc sétára, a busz végállomásánál lévő Ganiba-onszenbe mentem. Itt is a szállás recepcióján kellett kifizetni a napijegyet. Le kellett venni a cipőt, kifizetni a napijegyet, aztán magunkkal vinni a cipőt a szállás hátsó részében lévő kijáratig, ott ismét felvenni, és onnan úgy öt percet sétálni a bükkerdőben az ösvényen, ez vezetett el a kültéri fürdőhöz. Egy kisebb emelkedőről már rá lehetett látni a fürdő épületére, meg egészen konkrétan a fürdőbe is. Egy bácsika volt csak ott akkor. A fából készitett öltözőnek ugyan van női és férfi része, de a fürdővizben nincs semmilyen különválasztás, az öltöző mindkét részéről ugyanoda lép ki az ember. Az előző két helyhez képest az öltöző is nyitottabb, itt nagyon kegyetlen volt levetkőzni (aztán felöltözni) a fagypont körüli hőmérsékletben 😀 Gyorsan mentem is a vizbe. Sajnos hamarosan érkezett még egy srác, aztán még két bácsika, igy hát nem tudtam olyan jól lefotózni az onszent, pedig talán ez volt a leghangulatosabb az összes közül. Igy is jó sok időt töltöttem itt is, szép volt a behavazott bükkerdő, amikor pedig már túl forrónak éreztem a vizet, kicsit kiültem a szélre, ahol meg havazott. Vártam, hogy elfogyjanak a népek, és tudjak egy fotót csinálni, de a két fickó, akik valami aomori-benhez hasonló, érthetetlen nyelvjárásban beszéltek, nemigen akartak távozni. Hamarosan aztán jöttek még ketten (férfiak), ők épp öltöztek, amikor feltűnt egy csaj is, ő is ment az öltözőbe. Na mondom, ha ő is bejön a vizbe, akkor aztán végképp nem tudok már fotót csinálni, igy hát amikor a két aomori fickó pont elfordult, az onszen egy részét (ahol nem látszik senki a képen) sikerült megörökitenem. Hamarosan aztán én is kiszálltam a vizből. Felöltözködtem felületesen, mert gondoltam, hogy odabent, a beltéri fürdőben még átmelegszem, és le is zuhanyozok, hogy ne maradjak kénszagú.

Beszaladtam tehát az épületbe, leraktam a cipőmet, és mentem a benti fürdőbe. Elég kis szűkös fürdő volt (bár állitólag volt még egy helyiség, ide már nem mentem be). Amikor vetkőztem, jött egy bácsika, megszólitott angolul (szép kiejtéssel!), azt hittem, hogy nem japán, hanem ő is turista, de kiderült, hogy japán. Utána már japánul beszélgettünk. Mesélte, hogy pár éve voltak Magyarországon meg a környező országokban, de Budapestről rossz emlékei vannak, ugyanis nem tudták, hogy a vonaljegyet kezelni is kell, az ellenőrök pedig megbüntették őket. Ezt elég gyakran hallani mostanában, hogy direkt a helyismerettel nem rendelkező turistákra mennek rá, eléggé paraszt egy dolog ez szerintem… Amig zuhanyoztam, beszélgettünk, aztán mondtam, hogy elnézést, de én sietek, hogy elérjem a busz. Eredetileg a 14:30-as busszal utaztam volna, de épp 13:15 körül járt az idő, ezért úgy döntöttem, hogy elérem az eggyel korábbi buszt, és a Tazava-tó partján eszem valamit. Egykettőre öltöztem, sikerült is elérnem a buszt, amin ezúttal rajtam kivül kinai turisták is utaztak nagy bőröndökkel. Az egyik megállónál bemondták, hogy aki a Curu no juhoz akar menni, itt szálljon le. És látom is, hogy a megállóban áll a Curu no ju kisbusza. Akkor ezek szerint nem is kellett volna negyven percet gyalogolni? Hát ezt már nem tudom meg… Azért én örülök, hogy nem a méltán felkapott, de túlságosan ismert helyre mentem, hanem a kisebbekbe, ahol nem volt nagy tömeg.

A busszal a Tazava-tó partjáig utaztam. Fél négy körül volt egy olyan buszjárat, ami körbemegy a tó körül, és a fontosabb látnivalóknál meg is áll 10-20 percre, le is lehet szállni, és csak a végállomáson kell fizetni. Addig azonban volt másfél órám. A buszmegállónál volt egy szuvenirbolt, irta, hogy ebédlő is tartozik hozzá. Benéztem, és látom, hogy árulnak kiritanpo-nabét, a hires akitai ételt. Ez tulajdonképpen egy levesszerűség sok zöldséggel, a kiritanpo pedig ilyen rizsből készült, henger alakúra formázott izé, amit beleraknak a levesbe. Izre pont olyan, mint otthon a grizgaluskaleves. Kazuno, ahol Andiék laknak, a kiritanpo megszületésének helye, ott azonban nem kóstoltam meg, szóval pont jól jött, hogy mielőtt elhagyom Akita megyét, itt megtehetem. Az étkezdében csak hárman-négyen voltak, az ablak a Tazava-tóra nézett, szép volt. A kiritanpo-nabe bőséges, finom volt, járt mellé rizs is és egy kis savanyúság (iburigakko, vagyis a füstölt retek), és szokás szerint lehetett forró teát és vizet vételezni ingyen. Nagyon jóllaktam, és át is melegitett a forró leves. Miután megebédeltem, elindultam megnézni a tavat, de megakadt a szemem egy másik szuvenirbolt tábláján: „Akita-kutyák megtekinthetők”. Hát Akita megyében eddiga kiritanpón kivül az akita-kutyák maradtak ki, szóval kapva kaptam az alkalmon. Aki nem vásárol a szuvenirboltban, az száz jent kell bedobjon egy kis perselybe, hogy megnézhesse a kutyákat. Ennyit persze megért a dolog. Két idős kutya aludt az egyik ketrecben, a másik részen pedig egy fiatal kutyus üldögélt, ő nagyon cuki volt, „elbeszélgettünk” 😀 Ráadásul nemcsak kutyák voltak itt, hanem csirkék is, az akitai hires „jó hangú csirke”, aminek a szobrát előző nap lefotóztam Kazunóban, na ezeket a csirkéket is meg lehetett nézni élőben. (Egyszer volt a Jofukasiban egy bácsika, akinek az volt a különleges képessége, hogy nagyon hosszan tud utánozni valami kakas kukorékolását… erős a gyanúm, hogy ez a „jó hangú csirke” volt az…)

A kutyázás és csirkézés után még mindig volt úgy fél órám a busz érkezéséig: lementem hát a partra megnézni a tavat. Valóban nagyon átlátszó és tiszta a vize, mint ahogy mondják. Szép volt a táj nagyon, sétáltam egy picit a parton, aztán visszamentem a buszmegállóba. Hamarosan jött is a busz, ami körbement a tó körül. Az első megállónk a hires Tacuko-szobor volt. A Tazava-tóhoz fűződik Tacuko legendája: a szép lány arra vágyott, hogy mindörökké megőrizhesse szépségét és fiatalságot, ezért titokban az istenekhez imádkozott. Azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy ha egy bizonyos északi forrás vizéből iszik, akkor örökre fiatal és szép marad. Igy is tett, megkereste a forrást, és inni kezdett, de ahogy ivott, egyre szomjasabb lett, és végül annyit ivott, hogy a forrás elapadt. Ekkor arra eszmélt, hogy sárkánnyá változott: ő lett a Tazava-tó őrzője, és a tó mélyére süllyedt. Édesanyja, amikor megtudta, mi történt a lányával, szomorúságában rőzsét dobott a tóba, a rőzse viszont pisztránggá változott, igy született meg a csak a Tazava-tóban élő pisztrángfajta. Elég zavaros sztori, de hát ilyenek ezek a legendák 😀 Szóval Tacukónak van egy arany szinű szobra a tóban, mellett pedig egy szentély, ezt néztük meg. Épp ekkor állt megy egy turistabusz is itt: rengeteg kinai turista szállt le, kiabáltak, fotózkodtak. Érdekes, hogy még a kevésbé hires, vidéki helyeken is vannak kinai turisták, ráadásul szervezett busszal… Húsz perc idő volt megnézni a szobrot és a szentélyt, igy még arra is maradt idő, hogy benézzek a közelben lévő szuvenirboltba. 380 jenért árusitottak akitai nyelvjárásos kis bögrét, vettem egy ilyet emlékbe. Ezután visszamentem a buszhoz (az egyik utas, egy japán nő próbálta megkérdezni tőlem angolul, hogy hányra kell visszamenni a buszhoz, de nem sikerült neki, mondtam, hogy beszélhet japánul is 😀 ), folytatódott a tó megkerülése. Ezután a „goza no isi” következett, itt annak idején a tartományúr helyezett el valami sziklát, és ez lett a tisztelt szikla, ennek pontosan nem emlékszem a sztorijára, a lényeg, hogy most itt egy szentély van. Itt akartam volna gosuint csináltatni, vittem is a gosuincsót, de már zárva volt a gosuines rész. Lefotóztam hát a toriit a part mentén, aztán mentem vissza a buszhoz. Ezután már nem volt több leszállós megálló, mentünk tovább körbe, időközben ránk eseteledett. Visszaért a busz a kiindulópontra, itt sokan leszálltak, én viszont mentem végig a végállomásig, a Tazavako vasútállomásig.

A sinkanszen érkezéséig volt negyed órám, benéztem az információs irodába, szedtem össze pamfleteket, és felpróbáltam a namahagék (japán busók) maszkjait 😀 Ezután a peronon levideóztam a két sinkanszent, majd ismét a különleges állójeggyel vettem igénybe az Akita-sinkanszent: visszamentem Moriokába. Moriokában vettem a konbiniben kaját az útra, aztán hosszú, körülbelül öt órás vonatozás következett. Moriokából először Icsinoszekiig mentem, utána Icsinoszekiből Szendaiig, ott volt idő elmenni a mosdóba, aztán Szendaiból Fukusimáig utaztam. Az első két járaton nem voltak olyan sokan, a Szendaiból Fukusimába tartó (valószinűleg utolsó) vonaton viszont jó kis tumultus volt.

Fukusimába fél 12-kor érkeztem meg. Az APA Hotelbe foglaltam szobát, amit tavaly nyáron is igénybe vettem már. Sajnos a Fukusima állomás közelében más jó, nem túl drága szállást nem ismerek. Becsekkoltam, elfoglaltam a szobámat, lezuhanyoztam, hogy ne legyek kénszagú (de hiába, mert a ruháim már kénszagúak lettek), aztán vacsorázni kezdtem, de olyan álmos lettem, hogy ragadtak le a szemeim, igy csak a felét ettem meg a bentómnak, és kidőltem.

A holnapi napon Fukusima megye belső részébe, az Aizu-térségbe megyek, Aizu-Vakamacu városában a Bosin-háborúhoz kötődő helyeket nézek meg, majd a Banecu-nyugati vonalon ismét eljutok a Japán-tenger partjára, Niigatába.