(91-4) 【Téli Tóhoku 8】 A hattyúk tava Aganóban. Szívélyes fogadtatás a daikansónál. Eső, havas eső, hó és napsütés. Hosszú vonatozás Szaitama felé. Találkozás Annamariékkal.

Üdvözlet Vakóból, Szaitama megyéből! Közeledik a kirándulás a végéhez, igy szokás szerint eljött az a idő, amikor a főcimben szereplő régiótól teljesen eltérő helyen kirándulok 😀 Tehát a téli tóhokui kirándulás mai és holnapi részében egy fikarcnyi Tóhoku se lesz 😀 Helyette lesz viszont egy olyan tó, ahol szinte 4000 hattyú és megszámlálhatatlanul sok kacsa tölti a telet, kedves emberekkel találkozom Aganóban, aztán szétülöm a fenekemet a vonatokon, mig megérkezem Annamariékhoz 😀

Reggel idejében felkeltem, aztán indultam az állomásra. Sajnos esett az eső aznap is, pedig reménykedtem, hogy inkább havazni fog. A Niigata állomásnak végre megláttam a felújított részét is, ugyanis onnan indult a Niicu felé tartó vonat. Korán volt, nem is voltak sokan a vonaton. Niicuban egy gyors átszállás következett a Szuibara felé tartó vonatra. Annak ellenére, hogy az Uecu-fővonalról van szó, nagyon kevés személyvonat közlekedik errefelé, ezért muszáj volt reggel korán indulnom. 7:02-kor már meg is érkeztem Szuibarába.

Még valamikor a tavalyi évben láttam az egyik tévéműsorban Agano városát (régi nevén Szuibara községet), ott pedig a Hjó-tavat (Lopótök-tó). Amikor nyáron forgattak arrafelé, semmi extra nem volt a tónál, viszont mutattak téli képeket, amikor is több ezer hattyú telel ezen a tavon. Amikor márciusban jártam Niigata megyében, terveztem is először, hogy ellátogatok a tóhoz, viszont utánanéztem, és kiderült, hogy március elején már egy hattyú sincs ott… Így hát kihagytam az akkori útitervből, helyette viszont beillesztettem a mostaniba.

Reggel 7-kor tehát már ott voltam az állomáson, onnan pedig úgy húsz percet sétáltam a tóig. Sajnos továbbra is esett az eső (de nem szakadt), és hideg szél is fújt, nem volt kellemes az idő. Ahogy közeledtem a tóhoz, már lehetett hallani a madarak hangját. Hamarosan meg is érkeztem. Lenyűgöző látvány volt, rengeteg hattyú és még több kacsa úszott a tavon! Igyekeztem jó képeket csinálni, de megnehezítette a dolgomat az, hogy állandóan esőcseppek kerültek a fényképező lencséjére, és hogy a hideg szél miatt lefagyott a kezem 😀 Végigsétáltam a tó partján egészen a mólóig, ahol reggel 9-kor eteti a madarakat az illetékes bácsika. Ezt meg akartam várni, így hát majdnem két órát kellett eltöltenem a hidegben. Fotóztam, néztem a madarakat, aztán amikor már nagyon átfagytam, észrevettem, hogy az út túloldalán épp kinyitott valami zöldséges-féleség, ide bementem, és szerencsémre voltak székek kitéve a kerozinos kályha köré, itt felmelegedtem. Aztán visszamentem a tóhoz az etetés idejére. Ekkor láttam a tó melletti kis információs irodánál (még zárva volt ekkor), hogy jelenleg majdnem 4000 hattyú van a tavon. Kíváncsi lettem, hogyan számlálják meg őket, illetve hogy a számban benne vannak-e a kacsák is, vagy csak a hattyúk száma ez. Valamivel 9 előtt egy nagyobb csapat érkezett a másik épülethez, tajvani zászlókkal és kínai feliratokkal felszerelkezve, valaki pedig be is öltözött Agano város kabalafigurájának, ami persze egy hattyú volt. Kiderült, hogy egy tajvani turistacsoportot vártak, őket köszöntötték. 9-kor megkezdődött az etetés is, a bácsika a mólóról szórta a kaját a madaraknak. Meglepetésemre viszont hattyúk helyett inkább csak kacsákat lehetett látni. Mikor a tajvaniak már elmentek, én is odamentem az épülethez, megkérdeztem, hogy lehet-e fényképezkedni… Sajnos addigra már levette a kabalajelmezt az illető, így hát őt nem lehetett lefotózni, viszont felajánlották, hogy lefényképezkedhetek egy tajvani zászlóval… Hát mondom, ez annyira nem érdekel 😀 Viszont itt lehetőségem volt megkérdezni, amire kíváncsi voltam. Kiderült, hogy a hattyúk hajnalban vannak a legtöbben itt, aztán útnak indulnak, hogy a környező mezőkön élelem után kutassanak. Mivel családonként szállnak fel, a felszálló madarakat számolják meg, így tudják, hogy hányan voltak aznap épp a tavon. Kérdeztem, mi a helyzet a kacsákkal, erre azt mondták, az ő számuk nincs benne abba a négyezerben, mivel olyan sokan vannak, hogy az megszámlálhatatlan 😀 Kérdezték, honnan jöttem stb., kiderült, hogy az egyik úr a helyi önkormányzat képviselője, mások meg valamilyen turizmusért felelős osztályhoz tartoztak. Miután elbeszélgettünk, elbúcsúztam, aztán elindultam a daikanso felé. A daikanso, vagyis a daikan hivatala egy Edo-kori források alapján rekonstruált épület, ezt akartam megnézni következőnek.

Azt hittem, 9-től nyitva van a hely, de mikor odaértem, kiderült, hogy csak 10-kor nyitnak (akkor épp 9:40 körül járt az idő). Viszont szerencsémre épp utánam érkezett a két úr, akikkel a tónál beszélgettem. Nem tudom, direkt jöttek-e énutánam, mivel mondtam nekik, hogy a daikansóhoz megyek, vagy pedig alapból volt valamilyen dolguk ott, viszont nekik köszönhetően bemehettem még a nyitás előtt. Nagyon le voltak nyűgözve, hogy egy külföldi kíváncsi az ő városukra (a tajvaniak is külföldiek mondjuk…), adtak is a belépőre kedvezményt (mintha csoport tagja lennék 😀 ), meg mondták a jegyeladó csajsziknak, hogy készítsenek nekem forró teát 😀 Olyan fogadtatásban volt részem, mintha valami előkelő, híres vendég lettem volna, nem pedig egy egyszerű hátizsákos kiránduló 😀 Megnéztem ezután a rekonstruált épületet, rajtam kívül nem volt ott senki. Ja, amikor mentünk befelé, kérdezem az egyik fiatalembertől, hogy ez eredeti épület-e. Hirtelen kiment a fejemből az, amit amúgy tudtam, hogy egész Japánban csak egy daikanso maradt épen, mégpedig a takajamai, ahol én is voltam kétszer is. Erre mondta, hogy nem, ez rekonstrukció, mert csak Takajamában maradt fenn eredeti. Mondtam is egyből, hogy tényleg, hát én még voltam is ott, kiment hirtelen az agyamból. Ezután meg a pasas elkezdte magyarázni az Edo-kort meg azt, hogy a Meidzsi-korban miért nem volt már szükség a daikansóra… Olyan lelkesen magyarázta, hogy nem lepleztem le magam, hogy amúgy ez a korszak a kutatási témám, hagytam, hogy elmagyarázza, amit tudok 🙂

Miután körbejártam az épületet, a jegyárusok már a forró teával és pár süteménnyel is vártak. Ekkor már nyitás után voltunk, mégse volt rajtam kívül senki 😀 Leültem meginni a teát, erre még egy hősugárzót is hoztak mellém, hogy ne fázzak 😀 Szóval jól el voltam látva. Finom volt a tea, jólesett a reggeli fagyoskodás után. Az egyik pasas mondta, hogy a közelben van egy finom rámenező, ajánlja figyelmembe, ha szeretnék majd ebédelni. Volt még időm, gondoltam, megebédelek ott, aztán megyek vissza az állomáshoz. Igen ám, de kiderült, hogy csak délben nyitnak, így hát ez kimaradt. Helyette a közeli postán az ATM-en befizettem az oszakai lakbért, aztán a szemerkélő esőben elindultam az állomás felé. Megnéztem a Google Térképen, hogy az állomás túloldalán, úgy tíz perc sétára van egy FamilyMart, gondoltam, veszek ott kaját ebédre meg délutánra, mivel hogy déltől egy 6-7 órás utazás következik egészen Szaitama megyéig. Be is vásároltam, vettem ebédre mabó tofus kaját, ehhez ugyebár nem pálcikát, hanem kanalat szoktak adni. Az eladónénike leolvasta a kajáról, hogy mi is az, meg hogy mit kell adjon hozzá, erre felmutatott egy kanalat, és nagy komolyan kijelentette: „Szüpún.” Mondom, igen, onegaisimaszu, azt rakja a zacskóba 😀 Aztán visszasétáltam az állomáshoz, és a váróteremben megkajáltam.

11:50-kor érkezett a vonat, ekkor ilyen havaseső-szerű valami hullott épp. Az Agano városi turisztikai hivatal emberei azt mondták, hogy a Dzsóecu-vonal, amin utazni terveztem, gyakran meg szokott állni a havazás miatt, ezért kicsit izgultam, nem lesz-e gond. Niicuban átszálltam a Nagaoka felé tartó vonatra. Útközben egy helyen megálltunk, mert elkezdett havazni, bemondták, hogy egyeztetniük kell, hogy most mi lesz. Végül csak két állomás között kellett lassabban haladnunk, utána mehettünk tovább. Nagaokában átszálltam immár a Dzsóecu-vonalra, Minakami végállomásig utaztam. Útközben néhol havas tájak mellett haladtunk el, néhol teljesen száraz volt minden. Sípályákat is lehetett látni az ablakból, sokan szálltak fel síelők is. Minakami állomásnál aztán át kellett szállni, innen már Takaszakiig utaztam, ez már Gunma megye. Takaszakiban aztán ismét átszálltam, elmentem Uraváig, onnan Minami-Uraváig, onnan Kita-Aszakáig, onnan pedig Narimaszuig. Este 7 körül érkeztem meg a Narimaszu állomáshoz. Annamariéknál szálltam meg aznap este, úgy volt, hogy Annamari barátjával, Daikival találkozunk az állomásnál, ő viszont késett egy kicsit, így addig én bevásároltam vacsorára a boltban. Hamarosan megjött Daiki, és elsétáltunk hozzájuk. Este aztán elbeszélgettünk Annamarival és Daikival, aztán nyugovóra tértem. Így zárult a kirándulás utolsó előtti napja.

Az utolsó napon villámlátogatás következik Csibában, majd Kamakurában, utána pedig jön a hazaút a zsúfolt vonatokon – és a következő posztban jön a térképes összefoglalója az utazásnak! 🙂