Déli szigetek kirándulás,  OSZAKA 2017~2019.

(97-7) 【Déli szigetek 7】 Bálnanéző hajótúra. A nahai bevásárlóutca. Szakurák a Jogi és a Manko Parkban. Látogatás a suri várban. Japán legdélibb és legnyugatibb állomása.

Üdvözlet Nahából, Okinava megyéből! Vasárnap reggel egy bálnanéző hajótúrán vettem részt, ahol szerencsénkre találkoztunk egy anyabálnával és borjával. Ezt követően Naha belvárosában sétálgattam, majd szakurákat néztem meg egy olyan parkban, amelynek a neve más írásjeggyel írva női nemi szervet jelent, ezért ezen sokszor nevetnek japán tévéműsorokban 😀 Végül a suri várba is ellátogattam, és Japán (tágabb értelemben vett) legdélibb és legnyugatibb vasútállomását is megtekintettem.

Reggel 7 körül keltem, átmentem a közelben lévő konbinibe venni egy melonpant, aztán amíg azt megettem, megnéztem az e-mailben kapott oldalon, hogy indul-e a bálnanéző hajójárat. Indul! Így hát fél 8 körül elindultam, hogy a tíz percnyire lévő találkozási ponthoz, egy nagyobb hotel elé menjek. A bálnanéző túrát ugyebár egy japán oldalon, japánul foglaltam. Ezután a telefonban is japánul beszéltük meg a részleteket tegnap. A telefonbeszélgetés után kaptam egy japán nyelvű e-mailt. Majd egy pár óra múlva jött egy angol nyelvű is. Mikor odaértem a megbeszélt találkozási ponthoz, már ott volt a bálnanéző túrát szervező cég kocsija. A cégnek az volt a neve, hogy Seasir. Az ember azt gondolhatja, hogy ez valami rövidítés, fantázianév, csakhogy aki tud japánul, és végiggondolja a dolgot, az egy igazán mókás dologra lehet figyelmes. A cégnevet japánul is feltüntetik itt-ott, mégpedig a következőképp: シーサー, azaz síszá. A síszák azok az okinavai, félig oroszlánra, félig kutyára hasonlító mitológiai lények, amelyek szinte minden okinavai ház kapuját díszítik. A síszát angolos átírásban a következőképp írják: Shīsā. Akkor mégis mi ez a Seasir dolog? Hát az, hogy a sea szót, azaz a tengert japánosan úgy ejtik ki, hogy []. A sir szót, tehát az angol megszólítást, előtagot pedig úgy ejtik ki, hogy [szá]. A cégalapító pedig valószínűleg úgy gondolta, hogy ha az oroszlánkutyát angolul akarja mondani, akkor egyszerűen összeteszi a t, vagyis a tengert, és a szát, vagyis a lovagi előtagot, és így egyből megkapja a síszát, vagyis a Seasirt 😀 😀 😀

Na de térjünk vissza a találkozópontra. Leírtam ugyebár, hogy japánul diskuráltunk, majd jött egy japán és egy angol e-mail. Megérkezem a találkozópontra, köszönök, mondom japánul, hogy milyen néven foglaltam stb. Erre valamit angolul kezd makogni az egyik lányka, de olyan furán, hogy egy szót se lehet érteni belőle. Mondom neki, tudok japánul is. Erre ő: “… hahahaha.” Öhm, mi ebben a vicces? Majd átad egy papírt, amit ki kell tölteni, itt már japánul mondta, hogy mi a teendő. A papír angolul volt. Namármost, mi van, ha én egy Japánban született valaki vagyok, akinek az apja külföldi, ezért külföldi neve van, de nem tud angol egyáltalán? Az hogy tölti ki? Sebaj, kitöltöttem. Közben kiderült, hogy a lány koreai, a koreai vendégeknek, akik szintén ott szálltak fel, koreaiul magyarázott. A kocsival elvittek minket a Seasir üzlethez, ahol rengetegen várakoztak, sokan a cég logójával ellátott pulóverben. Ahogy kiszálltam, egyből odajöttek hozzám, és angolul magyaráztak, kérdezősködtek. Nem néztek ki japánnak, nem is tudtam, hogy beszélnek-e japánul, így hát angolul válaszoltam, hogy a whalewatchingra jöttem. Bekísértek a pulthoz. Ott is angolul magyaráztak, mire az egyik csaj megnézte a regisztrációmat, és mondta, hogy az alapján én tudok japánul. Erre mondtam japánul, hogy igen, beszélek japánul, de itt egyszerre annyian kezdtek el mindenféle nyelveken beszélni hozzám, hogy nem tudtam, a csapattagok közül tud-e valaki japánul… Mindenki kapott egy kis pamfletet a bálnákról, persze én angolt kaptam. Megkérdezték mondjuk, hogy akkor most milyen nyelvűt adjanak, mondom, mindegy. Kifizettem a túra díját, elmentem a mosdóba, aztán még picit várakozni kellett, végül egy másik mikrobusszal kiszállítottak minket a közeli kikötőbe, ahonnan a kis hajó indult. A hajón én először az emeleti részre mentem fel, leültem. Közölték, hogy itt fönt angol nyelvű tájékoztató lesz, a japán nyelvűt a lenti részen tartják, aki japánul akarja meghallgatni, menjen le. Ezt amúgy a következőképp jelentették be: “ingürissü gaido, ingürissü gaido va kocsira de omacsi kudaszai”, vagyis “English guide, English guide, kérem, itt várakozzanak”. Na aki csak angolul tud, az ebből biztos megértette a dolgot 😀 Hát gondoltam, én már ide leültem, jó nekem az angol is, úgyse nézik ki belőlem, hogy tudok japánul 😀 Aztán jön egy csajszi, aki közli, hogy itt az emeleten kínai nyelvű tájékoztató lesz, lent meg japán. Na mondom, akkor megyek a japánra, mert angolul meg japánul tudok, de kínaiul nem 😀 Így végül lekerültem az alsó részre.

A tájékoztató után kihajóztunk. Mondták, hogy aki rosszul van, az ne hányjon a vécébe, mert megmarad a szag és nehéz tisztítani; meg az emeleten se hányjon senki, mert a szél leviszi a hányást az alsó szinten ülők pofájába 😀 Lehet hányni a hányózacskóba vagy közvetlenül a tengerbe. Odaúton nem volt baj, de a visszaúton sokan hánytak, lefelé néztek, szorongatták a zacskót. Nekem nem volt bajom.

A Tokasiki sziget és Okinava közötti tengerszakaszon voltunk, körülbelül félúton. Rövid keresgélés után észre is vettünk egy bálnát, azt követtük. Olyan szabályzata van a túrának, miszerint ha nem találkozunk bálnával, akkor visszafizetik a teljes díjat, de ha egy bálnának a kilövellését, vagy akár csak egy delfint meglát akár csak egy utas is, már nem fizetnek. Nem is volt szükség a visszatérítésre, mert meglett a bálna. Először a kisgyerekesek és az idősek mehettek föl a fölső szintre megnézni, aztán mindenki. Én egyből a hajó orráig előrementem, ahogy sokan mások is, és onnan próbáltam fotózni. Szerencsénk volt, mert egy anyabálnát találtunk a borjával együtt, így mivel a kicsi nem tud olyan sok ideig a víz alatt maradni, gyakran előbújtak. Sokszor lehetett látni a bálnák hátát, farokuszonyát, kilövellések is voltak, a borjú pedig kétszer ki is ugrott, meg is pördült. Nagyon látványos volt, egy igazi élmény. Rajtunk kívül csak egy-két másik hajó volt, mondták, hogy a rossz idő és a nagyobbacska hullámok miatt valószínű, hogy a legtöbb társaság lefújta az aznapi túrákat. Nekünk viszont szerencsénk volt, örültem is nagyon. A túra körülbelül délig tartott – van egy szabály, miszerint a bálna meglelésétől számított egy órán keresztül szabad csak a túrának tartani, hogy ne stresszeljék túl az állatot. Mikor letelt az egy óra, visszahajóztunk a kikötőbe, aztán visszavittek minket a Seasir üzlethez, onnan pedig a reggeli találkozóhelyre. Benne volt az árban az is, hogy a túrán készült képeket majd le lehet tölteni a netről, kaptunk is ehhez linket. Én azt hittem, hogy a staff majd valami menő kamerával fotózza a bálnát, és ezeket a képeket teszik fel. Ehhez képest a bálnát nem fotózta a staffból senki, csak az indulás előtt lefényképezték az utasokat a kezükben egy plüss bálnával, és ezek a képek kerültek fel 😀 Én mondtam, hogy én nem igényelek ilyen képet, talán jól is tettem, mert míg a vigyorgó kisgyerekek aranyosak, ahogy fogják a plüss bálnát, de például a hatvan év körüli morcos öregúr plüss bálnát szorongató képe elég vicces 😀 😀

Miután véget ért a túra, elsétáltam a szállásomhoz, lepakoltam, picit megpihentem, majd ismét útnak indultam. Találtam egy rámenest a közelben, itt ebédeltem, finom volt. Ezután a Heiva dóri (Béke utca) nevű bevásárlóutcában és a halpiacon lófráltam, nézegettem, miket árulnak, és egy helyen meg is találtam az okinavai dizájnos dobozos kólát, meg is vettem a gyűjteményembe. Meglehetősen sok volt a turista, nyugati és kínai is. Az egyik kis parkban valami fesztivált tartottak, táncoltak az emberek, erre is vetettem egy pillantást, majd elsétáltam a szakuráiról híres Jogi Parkba. Valóban volt egy-két szépen virágzó szakura, de a legtöbb még nem nyílt ki. Viszont láttam négy-öt cicát 😀 Az odaúton megláttam egy posztert, miszerint a Manko Parkban a hétvégén épp szakurafesztivál van. Na gondoltam, akkor elsétálok oda. A Manko Park azért vicces, mert a manko kandzsival írva Man-tavat jelent (van a parkban egy tó), de katakanával írva pedig női nemi szervet, ezen szoktak röhögni japán tévéműsorokban, mint például ebben a részletben is (japán nyelvtudás szükséges):

Tehát elsétáltam a Manko Parkba, ahol valóban szépen virágoztak a szakurák. Olyasmi volt a fesztivál, mint Magyarországon a búcsúk, voltak mindenféle kajás standok, a színpadon pedig helyi csoportok, iskolások, táncosok stb. adtak elő mindenfélét. Engem a virágok érdekeltek igazából, szóval csak körülnéztem, és egyből a szakurákhoz mentem fényképezni.

A Manko Park után elsétáltam a monorail megállójáig, és elutaztam a végállomásig, Suriig. Megörvendtem, mert rájöttem, hogy a monorail egynapos bérlete nem úgy működik, hogy csak a vásárlás napján lehet felhasználni, hanem a vásárlástól számított 24 órán belül érvényes, így a másnap reggeli utazásomhoz is fel lehetett használni. Sőt, kiderült, hogy a suri várban kedvezményes árú belépőt lehet venni a bérlet felmutatásával, tehát duplán jól jártam. A suri vár megnézése előtt vettem a közeli konbiniben egy kis rágcsát, aztán onnan mentem a várhoz. Öt éve jártam itt először és utoljára, akkor még a vár egy része felújítás alatt állt, mostanra elkészült ez a rész is. Körbejártam az egész várat, kívül-belül, most is tetszett, ahogy öt éve is. A vár megnézése után visszasétáltam a monorail megállójához, közben láttam egy-két szép cseresznyefát.

A monoraillel elutaztam Akamine megállóig, ami a tágabb értelemben vett japán vasúthálózat legdélibb állomása. Azért írom így, mivel kérdéses, hogy az okinavai monorailt a japán vasúthálózat részének tekintsük-e vagy sem. Ugyebár Ibuszukiban a Nisi-Ójama megálló volt a legdélibb megálló, ahol nyáron jártam is, de ha az okinavai monorailt is teljes értékű vasútnak tekintjük, akkor Akamine állomás a legdélibb. Ezt egy emlékkő jelzi is az állomással szemben, ezt mentem megnézni és lefotózni. Ezután pedig, mivel a bérletemmel bármennyit utazhattam, elmentem a végállomásig, a Nahai Reptér állomásig is, ami pedig a tágabb értelemben vett legnyugatibb állomás. (Szűk értelemben a Macuura Vasúttársaság Tabira-Hiradogucsi állomása a legnyugatibb, itt is nyáron jártam.) Itt csak a beléptetőkapu mellett van egy emlék installáció, ezt fotóztam le. Ezután visszamentem Makisi állomásig, onnan pedig a sétálóutcává vált Kokuszaidórin sétáltam végig. Vettem vacsorát, majd visszamentem a szállásra, megkajáltam, és pihentem. Sajnos a közelben valami diszkószerűség lehetett, és nagyon behallatszott a zaj, így korán nem lehetett lefeküdni.

A következő bejegyzésben elrepülök Okinaváról Isigaki szigetére, eszem egy nagyon finom helyi menüt… majd pedig a rossz idő miatt nem csinálok nagyjából semmit 😀 Rövid bejegyzés lesz, azt hiszem 😀

A weboldalon sütiket (cookie-kat) használunk, melyek segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A honlap további használatához, kérem, engedélyezze a sütik használatát. További információ

Weboldalunkon „cookie”-kat (továbbiakban „süti”) alkalmazunk. Ezek olyan fájlok, melyek információt tárolnak webes böngészőjében. Ehhez az Ön hozzájárulása szükséges. A „sütiket” az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény, valamint az Európai Unió előírásainak megfelelően használjuk. Azon weblapoknak, melyek az Európai Unió országain belül működnek, a „sütik” használatához, és ezeknek a felhasználó számítógépén vagy egyéb eszközén történő tárolásához a felhasználók hozzájárulását kell kérniük.

Bezárás