(101-4) 【Sikoku 2/2】 80 km-nyi biciklizés a Simanami Kaidón. Hidak, tájak, megyehatár, mandarin. Érkezés Imabariba. Az imabari vár. Pihenés a szálláson, a szipogó gyerek.

A vonatos sikokui kirándulás második napján végigtekertem a kb. 80 km-es Simanami Kaidó bicikliúton. Nagyon szép időt fogtam ki, hamarabb átértem Imabariba, mint terveztem, így még aznap meg tudtam nézni az imabari várat is.

Reggel valamivel 5 óra után keltem, hamar összekészültem, aztán indultam a vasútállomáshoz. Szegény Réka fel kellett keljen, hogy kiengedjen, és bezárja utánam az ajtót 😀 Az állomás közelében lévő konbiniben vettem egy forró teát, aztán mentem is az állomásra. Mivel aznapra biciklizés volt betervezve, nem használtam a Szeisun 18 kipput, külön jegyet vettem Onomicsiig. Majdnem egy órát tartott az út Onomicsibe, próbáltam volna aludni, csak egy probléma volt: az, ami annak idején, tavalyelőtt télen is. A régi, sárga vonatok nagyon rosszul szigeteltek az ablakoknál, és hiába fűtenek az ülések alatt, az ablakoknál csak úgy süvít be a hideg. Igyekeztem nem megfagyni… Kiültem oldalra, de ott is hideg volt. Alig vártam, hogy végre leszállhassak.

Kicsivel 7 óra előtt érkeztem meg Onomicsibe. Elég hideg volt… Elindultam a parton lévő biciklikölcsönző felé, közben elhaladtam a megújult Onomicsi állomás mellett. Pont egy nappal az én érkezésem után nyílt meg az új állomás, benne üzletekkel, konbinivel, biciklikölcsönzővel. Én még a régi állomásra érkeztem 😀 Haladtam tehát a biciklikölcsönző felé, ott pedig fölvettem a biciklimet. Egy ezres volt a bérlés, egy másik ezres pedig a kaució – ezt akkor kapja vissza az ember, ha oda viszi vissza a biciklit, ahol fölvette, az én esetemben Onomicsiben. Csakhogy én nem terveztem visszatekerni Onomicsiig: Imabariban is le lehet adni a biciklit, ez esetben viszont nem jár vissza a kaució. Kitöltöttem a papírokat, kifizettem a díjat, aztán kaptam egy bukósisakot is, meg ugyebár a biciklit. Ezzel indultam a komp felé, útközben viszont beszaladtam a mosdóba, ott átöltöztem, pontosabban a farmert lecseréltem tréningnadrágra. Az Onomicsit és az első szigetet, Mukaidzsimát összekötő hídon nincsen biciklisáv, fel- és lehajtó, ezért itt kompot kell használni. 100 jen volt a kompjegy egy főre, plusz 10 jen a bicikli viteldíja. A hajó körülbelül öt perc alatt viszi át az embert Mukaidzsimára. Rajtam kívül egy-két biciklis meg néhány kisiskolás használta a kompot ilyen korán (még 8 óra előtt). Mukaidzsimán a kompról leszállva, 7:25-kor kezdődött a nagy bicikliút.

Igen ám, csakhogy reggel 8 előtt még nagyon hideg volt, meg is néztem, elvileg 0-1 fokot mértek a hőmérők… Már öt-tíz perc tekerés után lefagyott a kezem: nem számítottam arra, hogy ennyire hideg lesz 😀 Szerencsémre Mukaidzsimán, a bicikliút mellett találtam egy nagy szűpát, benne százjenes bolttal, itt tudtam venni egy kesztyűt, amit egyből fel is húztam, és így folytattam az utamat. Az út két szélén kék sáv jelezte, merre kell menni a biciklistáknak, és időnként fel is tüntették, hány kilométer van még hátra Imabariig. Amikor először megláttam, hogy még 75 km-t kell tekernem, elgondolkodtam kicsit, ez tényleg menni fog-e 😀 De hát Tokunosimán, a gagyi biciklivel is letekertem 60 km-t, így hát bizakodó voltam.

Szépen haladtam, és nemsokára (8:10-kor) meg is érkeztem az első hídhoz, az Innosima Óhasihoz. Ezen a hídon átkelve lehet átjutni Innosima szigetére. Nagyon szép, derült idő volt, így a hidakról is jó képeket tudtam készíteni. A hídra külön út vezet fel a bicikliknek, nem túl meredek lejtőn lehet feltekerni, majd ezen a hídon konkrétan az autóút alatt haladt a bicikliút. A hídon átérve leszáguldoztam a lehajtón, majd Innosima szigetén folytattam az utamat.

Itt az egyik parkban egy rejtélyes dinoszaurusz-szobrot találtam, aztán kicsit arrébb pedig javában virágzó korai szakurákat. Fotóztam, néha meg-megpihentem, aztán haladtam tovább. 9:10 körül érkeztem meg a következő hídhoz, az Ikucsibasihoz, amely Innosimát és Ikucsidzsimát köti össze. Ezen a hídon az autóút mellett vezetett a bicikliút, szép kilátás nyílt a tengerre. Ikucsidzsima (és az egész környék) a citrusfélék termesztéséről híres; egy helyen hatalmas nagy citrom és mandarin alakú szobrokat láttam 😀 Aztán amikor 10:15 körül megérkeztem az Ikucsidzsimát és Ómisimát összekötő Tatara-híd közelébe, a felhajtónál megláttam egy széket, amin úgy tűnt hátulról, mintha ülne valaki. Hát ahogy elölről megnéztem, kiderült, hogy egy rongybaba az. A babán ez a felirat állt: „A 35-ös számú citromosztogató néni. Vegyetek mandarint!” A baba mellett egy asztalon egy kartondobozban rengeteg mandarin, egy másik műanyag tárolóban pedig citromkarikák voltak lerakva, illetve egy füzet, amibe ki-ki beleírhatott, amit szeretett volna. Megkóstoltam a citromot, aztán elvettem öt mandarint, gondoltam, majd valahol megeszem. Feltekertem a felhajtón, és találtam egy kis ülőhelyet, ahol szép volt a kilátás is, itt elmajszoltam négy mandarint, nagyon finomak voltak… Csakhogy ezután a mosdóba is el kellett mennem, így sietve visszagurultam a citromosztogató néni melletti parkolóig, ahol volt vécé is. Ismét föltekertem a felhajtón, és elindultam a Tatara-hídon.

Réka mondta, hogy a Tatara-híd lesz az, amelyiknek a közepén be van jelölve Hirosima megye és Ehime megye határa. Na gondoltam, itt biztos sorba kell majd állni, mert minden biciklis le akar majd itt fényképezkedni. Hát nem, mindenki simán áthajtott a megyehatáron 😀 Én viszont szépen lefotózkodtam, egyik lábam és kerekem Hirosima megyében, másik pedig Ehime megyében volt, miközben a hídon voltam 😀  A Tatara-hídon átérve megérkeztem Ómisima szigetére. Ómisima volt szerintem a leginkább „vidékies” az eddigi szigetek közül. Ezen a szigeten nem kellett olyan sokat tekerjek, de mielőtt megérkeztem volna a következő hídhoz, az Ómisimabasihoz, előtte fölmentem egy kilátópontra, itt megpihentem kicsit, és elrágcsáltam valamit. 12 óra körül indultam tovább az Ómisimabasin.

Ezen a hídon áthaladva a Hakatadzsima nevű szigetre érkeztem meg. Ez egy gyönyörű sziget volt, már-már trópusi hangulata volt, türkizkék tengerrel, nagyon tetszett. Viszont csak rövid volt a táv, amit ezen a szigeten kellett megtenni, 12:20 körül már a következő hídon, a Hakata-Ósima hídon voltam. Az utolsó sziget Ósima szigete volt, itt meglehetősen sokan kellett tekerni, először csak simán a tenger partján, aztán pedig jó kis lejtők is voltak. Egyszer le is ültem egy buszmegállóban megpihenni, meg itt megettem két onigirit is 😀 13:30-kor érkeztem meg az utolsó, a leghosszabb híd, a Raidzsima-kaikjó Óhasi közelébe. Ez talán a leghíresebb híd, amire körkörös felhajtó vezet fel. Rendkívüli a kilátás, többször is megálltam fotózni. Közben már néhány felhő elkezdett a távolban gyülekezni: készülődött a másnapi esőzés.

14 óra után pár perccel értem át a híd túloldalára, az imabari hajógyárak közelébe. Ez azonban még nem jelentette az út végét, hiszen be kellett tekerni Imabari belvárosába. A híd lehajtója közelében van egy Sunrise Itojama nevű hely, itt üzlet, étterem, biciklikölcsönző található. Benéztem ide, hátha tudok szerezni a gyűjteményembe egy igazolást arról, hogy végigtekertem a Simanami Kaidón… de kiderült, hogy csak azoknak adnak, akik itt bérelnek biciklit, és Onomicsi felé tartanak. Na sebaj. Haladtam tovább a város felé, és valamivel fél 3 után meg is érkeztem az Imabari állomás elé. Sokkal hamarabb megérkeztem, mint terveztem. Aznapra már más nem is volt tervben; az imabari vár megtekintését is másnap reggelre terveztem be. De mivel még volt aznap időm, ráadásul másnapra esőt jósoltak, gondoltam, tudjuk le a várat aznap. Az állomástól így tovább tekertem a várhoz. Az imabari vár egy rekonstrukció, abból is a „rosszabbik” fajta (tehát vasbeton), viszont ennek ellenére kívülről egészen mutatós. A belül lévő múzeumi kiállítás is egészen érdekes, tök jól, könnyen olvasható komondzsókat is találtam. Aztán mondanom sem kell, hogy már csak a fönti kilátás miatt is megéri megvenni a jegyet.

Megnéztem a várat, és még mindig volt időm, hisz délután 5-ig kellett leadjam a biciklit (egy másik helyen este későig is le lehetett adni, de én azért 5-ig le akartam tudni). Már jócskán megéheztem, megkívántam a karét, volt is a közelben egy CoCoIchi, odáig eltekertem… de amikor a várlátogatás után ismét felültem a biciklire, már nem sok kedvem volt ismét tekerni 😀 A bérelt biciklinek ugyanis nagyon kemény volt az ülése, ez amíg tekertem, nem is tűnt fel, de amikor egy fél órás várnézegetés után ismét rá kellett ülni, már ellenkezett a hátsó felem 😀 De nem volt mit tenni, eltekertem a karéshoz, és ott megebédeltem, nagyon jólesett. Még mindig volt egy fél órám, így egy szűpát is útba ejtettem, vettem még rágcsát, másnapra reggelit, aztán indultam vissza az Imabari állomáshoz. Tíz perccel 5 előtt pedig sikerült leadnom a biciklit.

Az aznapi szállásom az Imabari állomás közvetlen szomszédságában lévő, főként bicikliseknek való hostel volt, amit Réka ajánlott. Nagyon kedvesek voltak a recepciónál, a rövidre vágott, szőkére festett hajú csajszi ismerte is Rékát. Ja és nem erőltették az ingürissüt (angolt), mikor megtudták, hogy tudok japánul, ez mindig jó pont. Kicsit el is beszélgettünk, aztán elfoglaltam az ágyamat. Hamarosan jöttek további vendégek is, középiskolásnak tűnő fiúk, akik szintén biciklivel érkeztek. Az egyikük folyamatosan szipogott a másik ágyon, már gondoltam, átnyújtok neki célzásképpen egy csomag zsebkendőt… Végül lementem a földszintre, hogy ott megegyem a rágcsámat, és nézzek valami sorozatot a telefonon… Hát nem lejöttek ők is egy tíz perc múlva? Ott folytatta a szipogást 😀 Ezután én mentem vissza föl 😀 Később lezuhanyoztam, és már mentem is aludni: szerencsére olyan fáradt voltam, hogy éjjel nem hallottam semmiféle szipogást, ráadásul nem voltak traktoremberek se, mindenki kulturáltan, hangeffektusok nélkül aludt. Vagy 12 órát aludtam 😀 Reggel pedig nem is kellett korán kelnem, ezzel szerencsém volt.

A harmadik részben Imabariból Simanto városáig vonatozom az esőben. Pár megállóm lesz majd, veszek finom süteményféleséget, megnézem a nagy fa falloszt az uvadzsimai Taga-szentélynél, aztán öt perc alatt elázom Simantóban! 😀